Arkham elmegyógyintézet - Egyéb helyiségek

Ez egyre furcsább lesz. Biztos, ami biztos alapon a tollat a zakóm belső zsebébe mélyesztem, innen gyorsan elő tudom venni, ha szükség lenne rá. A hang mond valami érdekeset, amire felkapom a fejem, de nem tudom, honnan tudja. Általában nem verem nagy dobra.
- Honnan...? - teszem fel a kérdést, de rájövök, hogy lehet, hogy a válasz nem lesz épp kedves, vagy bíztató, így inkább nem fejezem be a kérdést, de végeredményben már mindegy.
~ Hogy mire megyek vele? Simán kicsinállak, arra megyek vele. - gondolom magamban. Nem szeretem, és nem is tűröm, hogy szórakozzanak velem, de bele megyek a gyermeteg játékba. Az irodám ajtaja nyikorogva kinyílik szabaddá téve a tovább haladást, és nem is tétovázom, rögtön belevetem magam, annál előbb lesz vége. Gyakorlatilag egyenesen és céltudatosan haladok a folyosókon, mert minden irányt egy nyíl jelez nekem, merre menjek. Csak a negyedik, vagy ötödik forduló után tűnik fel, hogy sem személyzettel nem találkoztam, sem pedig a betegek és egyéb őrültek hörgését vagy jajgatását nem hallom. Az egész intézet üres és halk. Néhány ajtót próbálok útközben, de egyik sem nyílik. A végére akarok járni, így nem jut eszembe az, hogy a vas elmállik és szétporlad egy idő után, én pedig pont tudok egy ilyen varázslatot. Végeredményben mindegy. Egy újabb sarok után, nagy, kétszárnyas üvegajtóhoz érek, amire a "Lépj be! felirat van felírva. Magabiztos léptekkel megindulok és szinte áttörök az üvegajtón, úgy rontok be a helyiségbe, aminek a közepén egy fém asztal van. Egy lámpa fénye világítja meg, és innen is tisztán kivehető, hogy egy test fekszik rajta. Nem fogom vissza magam, közelebb megyek, hogy megnézzem, kinek a teste, vagy egyáltalán milyen test az, és miért van így itt hagyva.
- Azt hitted, ezzel elriaszthatsz? Gyermeteg próbálkozás volt! - kiáltom a levegőbe, és nem tudom, hogy a hang gazdája hallja-e vagy sem.

//Ha kijátszod a "az asztalon te feküdtél" klisét, kiváglak xD Vicceltem, bármi jöhet, érdekes és tetszik eddig, hajrá //

A kis dög gúnyolódott, és ezt ki nem állhatom. Ha egyszer előmerészkedik, sajátkezűleg fogom kinyomni belőle a szuszt.
- Gyáva. - szaladt ki végül a számon, és azt hittem meg fogom bánni, de nem így lett. Ez róla a véleményem. Az asztalhoz közelebb lépve láttam meg, hogy a teste az enyém. Felhúztam az egyik szemöldököm, kérdőn néztem a helyzetre, mert nem tudtam mit kezdjek vele. Ott akartam hagyni, úgysem mozdul, inkább tovább megyek. Az ajtó becsukódott előttem, és nem is engedett, viszont mikor visszafordultam, az asztalon lévő test már nem volt annyira halott, mint gondoltam, és a kezében egy ugyanolyan toll van, mint nekem.
- Áh, értem már, ezzel akarsz sakkban tartani, képes leszek-e legyőzni a belső démonaimat. - felnevettem, itt már kitört belőlem, és ezért sokan őrültnek tartottak volna, de rajtunk kívül - magamon kívül - nem igen volt itt senki.
- Sokkal rosszabb vagyok mint hinnéd, és ez nekem nem próba. Sajátkezűleg végeztem a szüleimmel, szerinted ezzel nem bírok el? - gyorsan le akartam zárni ezt, és rögtön egy keményebbel indítottam, a tollammal egy háromszöget alkotó omega-jel csoportot rajzoltam a levegőbe, melyek feketés színnel láthatóvá váltak, majd vibrálni kezdtek.
- Nincs több idő erre már, add meg megad, jő a Halál. - idéztem az egyik mágiát, és a lábam körül a járólap lassan elkezdett fakulni, repedezni, végül teljesen eltűnt, míg csak valami fekete hamuszerű por maradt utána. Ellenfelem - saját magam - nem tétovázott, és ő is egy varázslattal kezdte, amivel felturbózta a képességeit. Kitért a körkörösen terjedő ártás elől, és behúzott egyett. Nem mondom, megvolt benne az erő, de nem fogtam talajt tőle. Meglendítettem a tollat, mire egy vöröses színű, egyszerű energia gömb szalad ki belőle. A "klón" elhajolt előle, és egy újabb varázslatot készített elő. Amikor végzett az előkészítéssel, megpróbált megkerülni. Valami azt súgta, jobban járok, ha nem hagyom. Mikor az oldalamra került, a könyökömmel behúztam neki egyet, ezzel megfosztva őt az egyensúlyától, és egy lábsöpréssel már a földre is tudtam vinni. A korábban megidézett bomlasztásom már nem tartott sokáig, de így is elérte az egyik kezét, és látható nyomok kezdtek keletkezni rajta. Megpróbált felállni, de nem hagyhattam, és arcon rúgtam, de ez sem volt elég neki. Oldalra gurult, és egy újabb varázslaton dolgozott. Én sem voltam rest, rögtön egy koponyát rajzoltam a levegőbe a tollal, majd neki kezdtem az idézésnek.
- Nincs más dolgod démoni lény, óvj engem, míg lüktet a fény! - érezni kezdtem, ahogy pattanásig feszülök, és a kezeim körül megláttam a jól ismert feketés-vöröses aurát. Ellenfelemre nézve hasonló látványban volt részem, ám neki fekete-bíbor színben játszott. Ekkor jöttem rá, hogy ugyanazokat a varázslatokat használja, mint én. Viszont ha eddig nem vetette be azt, akkor lehet, hogy ő nem képes rá. Most, hogy minden a helyére kerül, nem kell egy perc sem, hogy lezúzzam, főleg, hogy most turbóztam fel magam, így öt perc jelenleg a világ összes ideje. Elrugaszkodtam, és ráugrottam, ledöntve a lábáról, majd behúztam neki kettőt. Leszálltam róla, és cikázni kezdtem körülötte. Azt tudom, hogy nem tökéletes még ez a képességem sem, de amíg kis távolságokat teszek meg, és csak ide-oda cikázok, a sebességmező nem fogja meghazudtolni magát. Balról jobbra, egy ütés az arcára, jobbról balra ismét egy ütés a gyomrába, majd vissza, felütéssel, és végül egy jól irányzott rúgás ismét a gyomrába. Hiába, a fizika az fizika, akármennyire is a mágiában élek. Semmivé foszlattam az aurát, biztos, ami biztos, majd ismét a "vendéglátómhoz" szóltam:
- Látom te nem csináltad meg a házi feladatot. Akkor sokkal gyorsabb lett volna ez a kis szörnyeteg. - remélem értette a célzást a gyorsaságra tekintettel.[/color][/color]

Valahonnan ismét szól a hang, majd a klónok eltűnnek. Úgy látszik, hogy ezzel a gyorsasággal már nem tudnak, illetve a szórakozó személy, nem tud mit tenni, és jobbnak látta visszavonulni. Milyen gyáva. Ahogy többedmagam köddé válik, és lassan utána elül a füst, egy apró, zöld lény jelenik meg. Eleinte azt hiszem, hogy a füst valami drog volt, és én keményen beszívtam, de túlságosan valóságosnak hat, no meg - mondjuk úgy - nyitott vagyok mindenre.
- Zix... - ismétlem halkan a nevet, majd teszek néhány kézmozdulatot, amivel felkapnám a kis fickót, majd egyik faltól a másikig lökdösném, persze, hogy fájjon neki.
- Mostmár nincs. De jobban teszed, ha legközelebb nem művelsz ilyet, mert akkor biztos, hogy felboncollak kutatás céljából. Egyébként is, mit keresel te itt, és ki vagy, már persze a neveden kívül. - fűztem hozzá a kérdést még a végén.

- Kobold... - ismétlem el, és akármennyire is képtelenségnek hangzik, valahogy mégis elfogadom a tényt.
- Azon kívül, hogy ilyen rettentő idegesítő vagy, miféle segítséget tudnál te nekem nyújtani. - a kis zöld lény, valamiért nagyon nyugodtnak látszik, de az az egy dolog biztos, hogy roppant idegesítő. Ahogy neki áll a körmével szórakozni, elpattan az az utolsó, vékony cérna szál is, és egy hirtelen indulattól vezérelve, elkapom a torkát.
- Ha tovább szórakozol velem, jobb ha elmormolsz egy imát a sátánhoz, mert azonnal a karjaiba küldelek, mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül. - szűrtem a fogaim között, és már gondolatben előkészítettem a varázsigét.