1. Hősferdítő verseny

Na volt már egy ilyen verseny, még az előidőkben, és úgy gondoltuk újra elhozzuk nektek, ebben a szép húsvéti időben. A verseny nem szól másról, mint hogy veszitek kedvenc karaktereiteket. Lehetőleg képregényest, és ismertet, csak hogy mi is tudjunk rajta szórakozni. Majd előveszitek legjobb fantáziátokat, és megváltoztatjátok az eredettörténetét, vagy képességét, életének egyik mozzanatát, vagy bármilyen más dolgát. Ezt pedig szépen az előtörténetnek megfelelő módon megírjátok, és ide berakjátok nekünk.
Az iromány stílusa nincs megszabva. Akár humoros, sötét, vagy amit csak ki tudtok préselni agyatokból. Egyetlen megkötés van, képet szúrjatok be, és legalább egy oldalra rúgjon az iromány.

Fantasztikus Négyes dicső története?

Egy csapat felfedező, négy ember, kiknek tudásvágya minden képzeletet felülmúló tettre ragadja el őket. Egy rakéta, és sok tettvágy, csak hogy megismerhessék a kozmikus sugarak mibenlétét. Ez megváltoztathatja a föld formáját, a világ új jövő előtt áll, és csak a négy kalandornak lesz köszönhető. Az űrrakéta már a végtelent szelik. A négyes már a gépeket állítja össze, és már csak a megfelelő pillanatra várnak. A gépek zúgása elnyomja a hajó külső zajait, a feszültség kézzel tapintható. Még a lélegzetüket is visszafojtják, csak hogy le ne maradhassanak semmiről.
Ám egy aprócska számítás, egyetlen egy tizedesvessző, vagy csak egy csúnyán felírt szám, melyet hirtelen másnak látott az alkotó. Csak egyetlen hiba az egész, és mégis oly végzetes eredménnyel járt. A sugarak erősebbek voltak, mint számítani lehetett rá. A hajó burkolata pillanatok alatt feladta a küzdelmet, és a kozmosz minden energiáját szabadította rá a meglepett tudósokra. A négy ember az életéért küzdött. A hajó meghibásodott, és még egy óra sem telt el, mire a földön voltak. A szülőbolygójukon, a védelmező karjaiba, melybe nem rég csapódtak be egy meteor erejével. A kótyagos négyes lassan kilép, tűzoltók és mentők garmadája veszi őket körül, és örömujjongó tömeg, mely élteti a hazatérteket.
Ám ekkor jöttek az első jelek, melyeket senki nem látott előre. Johnny Storm volt az első. Már mikor kilépett az űrhajó ajtaján látszódott rajta a változás. Bőre vörösebb volt, és szinte gőzölgött. Ő volt a legszerencsésebb négyük közül. Testhőmérséklete hihetetlenül megugrott már túl volt az emberi korlátokon, negyven foknál kicsapódott testéből a fehérje, száz foknál a víz felforrt benne. Ám a legszörnyűbb még is az volt, hogy ezt egy világ nézte végig. A fiatal élettel teli férfi velőtrázó sikolya, ahogy meggyullad a bőre, és elszenesedik minden pólusa. Az összes sejtje egyként gyulladt meg, és csak addig kellett hallgatni ordítását, míg a hangszálai el nem porladtak. Csak tíz perc volt az egész, és egy feltörekvő, reménnyel teli lélek porrá, és hamuvá vált, mi még hónapokkal később is ontotta magából a forróságot. Az Amerikai Hadsereg karantén alá zárta…
A második legszörnyűbb véget Ben Grimm kapta istentől, igaz nem ő távozott másodikként. Társa és barátja mellett lépett ki az űrhajóból, végig nézett mindent, de nem tudott segíteni. Érzéketlen lett. Nála az események lassabban folytak le. A bőre megkeményedett, ellenálló lett, szinte megsemmisíthetetlen, de ez mindenre igaz volt. Már nem érzett semmit, sem a kezével, sem a lábával, a nap melegét, a hűs szellőt, de még szerelmének tapintását sem. Ez volt mindennél a legőrjítőbb, élt a világban, mozgott, de még sem élvezte. Az ember nem tudja mennyire is jó valami, míg el nem veszti azt. Végül már csak a házában ült, és bámult maga elé. Elkezdett kővé dermedni, de nem zavarta. Fásult lett, már nem érdekelte semmit, csak ez az érzékelten világnak legyen vége. Teljesült a kívánsága, lassan ott ülve, megkeményedett mindene. Nem tudta megmozdítani végtagjait, a tüdeje megszilárdult, már a lélegzet is nehezére esett, míg végül a szíve is kővé vált. Szépen csendben távozott ebből az életből. Úgyhogy még ő fohászkodott az elmúlásért…
Susan Stormmal más helyzet volt. Ő ott volt a hajón, és ott is maradt. Az ereje testvérének halála láttán bekapcsolt. Láthatatlan lett, de nem csak ennyi. Az erőtér mely megvédésére szolgált tökéletesen működött. Lassan körülvette testét, körbe fonta, mintha csak vízben lenne, ám ez nem az volt. Nem mozdult, csak fogta erősen a testet, és nem eresztette. A nő ordított, sikoltozott, próbálta megmozdítani a különös börtönét, de minden hiába. Csak állt ott a hajó közepén, de senki nem látta. Az erőtér elszigetelte a külvilág hangjaitól, és az ő fohászait is csak isten hallhatta meg. Így állt szoborszerűen, három napig. Étlen, szomjan. A tehetetlenség, a szomjúság, és mag a láthatatlanság hamar elvette az eszét. Sokan, nagyon sokat elmentek mellette, nem vették észre, nem vehették, és ezt magának köszönhette. Bármivel is próbálkozott nem tehetett semmit, csak állt ott, és nézte, ahogy mindenki más tehette a dolgát, csak őrá várt az elkerülhetetlen. Végül tébolyultan, őrülettől vezérelve, a teste feladta a küzdelmet, a teste nem bírta a folyadék nélküliséget, és megállt a szíve. Ám a sors fintora, hogy még ekkor sem vált köddé a képessége, egy láthatatlan lebegő halott strázsál még mindig a hajó ütötte kráter közepén, és aki csak véletlenségből is nekimegy, értetlenül áll arrébb és megpróbál nem gondolni rá.
Végül a vezető, a tudós kinek hibájából jutott erre a sorsa családja. Ő jutott a legtovább, és a legszörnyűbb sorsra. Teste képlékeny gumivá vált. A társai a szeme láttára enyésztek el, míg ő saját fejét sem tudta megtartani. A folyamat egyre csak fokozódott. A hajóból kilépve rájött ruganyosságára, de már nem tudott lépni, formátlan masszaként borult a földre. Teste, izmai, nem engedelmeskedtek neki. A képessége tovább fejlődött, és szinte már folyadékká vált. Egy ártalmatlan, több színű pocsolya a világ közepén. Testének nem kellett táplálék, nem kellett víz, csak létezett a világmindenségben, míg a hadsereg érte nem jött. A folyadék kémcsőbe kerül, egy elég nagy tartályba, hogy tárolni lehessen. Sok, milliónyi kísérlet következett abban az elviselhetetlen állapotban. Emberekkel körülvéve, de semmit sem tehetett, nem értették mit akar, de még csak nem is feltételezték, hogy egyáltalán él. Csak egy kísérleti anyag volt, melynek anyagát meg akarták érteni, míg végül kudarcot vallottak. Évek, talán évtizedek vizsgálódása után, amit egy laborban, a négy fal között kellett leélnie, úgy hogy tudatánál volt, gondolkozott, tervezett, de másra nem volt képes. Az őrület nem ragadta magával, annál nagyobb szellem volt. A kísérletek, vagy éppen a támogatások végeztével, a labor megszánt, minden anyag megfelelő elbánásban részesült. A kanna melyben a hatalmas tudós Reed Richards volt, testének tartalma nem volt mérgező, nem volt a környezetre káros, így hát az egyetlen legegyszerűbb módot választották arra, hogy megszabaduljanak tőle. Egy tanársegéd volt, fogta a kanna tartalmát, és leöntötte a lefolyóba…