Feltámadás

Benzinkút. Egy aknamezős oázis ebben a kietlen világban. Az egyik szabályom, hogy csak akkor állok meg ott, ha elfogyott a készletem. Most sajnos elfogyott a zöld Skittles, és minden benzinkúton, még a legótvarabbon is van zöld Skittles. De itt... Ha csak egy...! Igazi mennyország. Tök jó. Már két napja nem ettem ebből a mennyei mannából. Kezdtem is érezni a hiányát. Mindig feszült vagyok, ha nem kapok zöld Skittlest. Az egyetlen igazi szenvedélyem, de ebben a dilis világban már csak ezzel járnak a dolgok, hogy valaki valamilyen szenvedélyben szenvedjen, csak hogy túlélje, hogy legyen miért egyáltalán élnie.
Most hogy Gorgio-val robogunk az úton annak köszönhető, hogy a rádión találkoztam egy hírrel. Metropolis tiszta. Elvileg. De hogy így is lesz e, mire odaérek, igencsak jó kérdés. Az út üres. Teljesen. Szint úgy mint a környék. Halott. Teljesen. Még zombiek sincsenek, se jele annak hogy lennének. Néha találkozok egy kocsival, aminek szétvertek az ablakai, véres foltok mindenütt, de semmi több. Nem érdemes megállni, nem érdemes foglalkozni ezekkel a dolgokkal. Sosem volt. Nincs készlet, nincs túlélő. Nincs megállás Metropolisig. Kivétel akkor van, ha kifogyott valamelyik készletem. A hátizsák tele van pakolva Monsterrel meg Red Bullal, így az alvás kérdés egy időre megoldva. Csipsz, csoki, Skittles, keksz. Elég sok kajám van arra, hogy ne keljen megállni. Két tele kanna benzin, kétszer tudom teljesen feltölteni a gépet. Legalább két napig nem kell megállnom tankolni, elvégre ezt a problémát megoldottam a teli kannákkal.
Ahogy haladok, felettem Gorgio köröz. Nem jelez semmilyen élőt vagy holtat. Elég fura. A jelek szerint mégis olyan, mintha a vírus pont erre vette volna az irányt. Nem tudom hogy a levegőben van e a vírus, vagy hogy csak harapással, karmolással terjed, pont ezért van rajtam mindig a maszk. Na és természetesen a Venom szérum miatt is. Ha nagy gubanc lenne, elég lenne elforgatni alul, szippantani egy nagyot és mehet a darálás.
Erről jut eszembe az, amikor elhagytam Gotham-et. Stílusos volt. A quad végére üres konzervdobozokat kötöttem fel, amiket húztam magam után, hangos zörejük magukra vonták a zombik figyelmét. Nem voltak túl gyorsak, de egy kicsit hagytam hogy fussanak utánam. Úgy 50 kilométert. Közben egy jópofa zenét énekeltem, csak nekik, hogy jobban ingereljem őt. Miután meguntam, egyik kézzel táskámból kiszedtem egy zacskóba csomagolt használt tampont és utánuk hajítottam. Igazi wrestling lett az egészből, ahogy utána kaptak. Félelmetes hogy buknak ezek a vérre. Nem is követtek aztán, bár lehet csak mert én ráadtam a gázra és lehagytam őket magam után. Ezen az emléken elmosolyodom, majd ismét ama zenét kezdem el énekelni magamnak. A szél kellemesen csilingelteti meg a csengettyűket sapkámon. Igazán felfrissítő a reggeli hideg szél. Ahogy a nap kora sugarai narancssárgán befestik az egész környéket.
- I can't seem to face up to the facts, I'm tense and nervous and I can't relax. This cruel insane man's job is getting me down, a crazy chicken chasing me all over town. A psycho chicken. Better run run run run run run run away! Oooh oh oh oh aye aye ayee!!! - a refrént szinte üvöltöttem jókedvemben. Imádtam ezt a zenét, akkor is ha elég elvont volt. Haladunk Gorgio-val az úton, idilli az egész. Annyira jól érzem magam...!
Ha nem lenne az az intelligens állat a fejem felett, aki károgásával túlrikoltja a motor hangját és az énekemet, na meg a gondolataimat, észre se venném hogy az út menti erdő dzsindzsásában avagy susnyásában valami mocorog. Az erdő nem volt se túl közel, se túl messze. Éppen elég távol volt ahhoz, hogy eléggé távol legyen tőlem és legyen időm reagálni arra ami kimászik belőle. El is némulok azonnal. Nem állok meg, csak lassítok pont annyira, hogy lassú legyek, de ne álljak meg. Az egyik szabályom az, bármit látok, bármit ami gyanús, nem állok meg és semmiféleképpen nem szállok le a drágaságomról azért hogy megnézzem mi fészkes fene furcsaság mászkál a susnyásban. Arra ott van Gorgio.
- Gorgio drágám... Ha kérhetlek... - mondom a madárnak édes hangon, majd csettintek kétszer ujjaimmal. Ez a jel arra hogy a gyanús dolgok felé repüljön és jelezze nekem, zombie e vagy ember. Gorgio madár. Egy egyszerű holló, feltűnésmentes, elvégre madár. Sokszor mentette meg a bőrömet. Cserébe kap Bountit. Imádja azt a kókuszos trutymákot. A quaddal semmiféleképpen nem megyek le az útról, közben lassan haladok. Egyik kezem a fegyveremet markolja, ha netán használni kéne, azonnal tudjam. Természetesen a környéket is alaposan figyelem magam körül, nehogy hátba támadjanak.

Hát újra itt... Ezen az undorító helyen, ahol nemrégen halálunkat leltük. A hideg átfutott a hátamon, ha visszagondoltam arra, hogy mi is történt itt. Azonban most nem szándékozok itt meghalni, azonban ehhez jó pár zombinak volt egy-két szava. Nem tudom miért, de kinéztek maguknak, és mikor elkaptak valami miatt nem támadtak többet, hanem idehoztak. Egy jól ismert személy földi porhüvelye éppen kinézett magamnak, és mint ő engem, én is őt rögvest felismertem. A nyamvadt gyilkos volt az. Látványára szemeimből seperc alatt kiment az érzelmek, és mint hallottam Tapmancs is eszeveszettül kezdett el morogni, amitől tényleg olyan hatást keltett, mint másik neve (Szürke Démon). Katanaimat nem akartam használni egy ilyen mocsokra... nem, neki sokkal rosszabba tartogatok. Egy jó erős fejeléssel megpróbálom kiiktatni az engem tartó zombit, majd ha szabad vagyok akcióba lépek.
- Sárkány evulóció! - kiáltom, mire ismét átalakulok.
A következő pillanatban nem emberként vagyok már itt, hanem egy 5 méter magas tűzokádó sárkányként vagyok jelen. Hangos morgással farkammal legyintek jó párat, amivel az a célom, hogy a mögöttem lévőket elintézzem, és Tapmancsot lefogót pedig lesöpörjem barátomról. Ha sikerül jól tudom mi fog történni. Tapmancs elkezdi szétkarmolni előző lefogóját, ám most nemez érdekel. Veszek egy mély levegőt, majd kifújom tűzlehelet gyanánt. Ha a gyilkosom nem húzódik fedezékbe, akkor meggyullad. Azonban nem mozdulok, míg ezen a környéken nem intéztem el mindenkit, így sorra kezdem el kaszabolni , és ha készen vagyok megmarkolom ismét barátomat, és most már tényleg elrepülünk a földtől, mivel nem akarok még egy galibát.

Mivel az A terv nem jött be, jöhet a B terv. Egy mély levegőt veszek, és tüzet okádok gyilkosomra, majd ha elégett, akkor visszaváltozok, és vigyázok a törmelékekkel. Ezután előkapom katanamat, aztán társam segítségére sietek. Megpróbálom nem szétvágni a bestiákat, nehogy ráfröccsenjen a fertőzött vér a bajtáramra. Amint sikerül leűznöm, vagy lerúgnom a támadóját, tágabb terepre, hogy ismét átváltozva ledaráljam ellenfeleimet. Persze csak képletesen. Ha nem tudok kijutni, akkor pengém segítségével próbálok utat törni magamnak, és ha nem jön össze, akkor előveszem másikat is, és talán kettővel sikerül. Gyorsan le akarom rendezni, mivel nem akarom sokáig hozni.

Ahogy futok a zombik elől, akik pár méter után megunják a szajhát, megkönnyezek volt feleségem miatt, de tudom hogy össze kell szednem magam, Nincs Sírás! Néha hátranézek, és a zombifalkába lövök. Nincs sok félelemérzetük, mintha egy egységet alkotnának, és ha meghalnának, akkor még ott lenne a többi. Mocskos dögök ezek, mármint a nyavalya, ami elkapta a legtöbb ártatlan embert.
Úgy érzem pár bűnös lélekért nem lenne kár, viszont a Joker féle elitek biztosan találtak menekülési utat a poklok pokláról. Ahogy búsan szaladok, hátamon a táskákkal amik nem nehezek, egy dörrenést hallok. Egy fegyver, amit egy még egészséges ember használhatott, vagy ha nem, akkor is meg kell néznem. Ebben a kilátástalan helyzetben nincs mást tennem, mint minden érdekes dolgot megnéznem, és eljutni Metropolisba. Szóval elmegyek a hang után. Minden akadályon próbálok átjutni, és ha megtalálom a hangforrást, először szemügyre veszem a helyzetet. Talán ezek a dögök is tudják a fegyvert használni, aminek nem örülnék. Ez a világ már menthetetlen, ahogyan én is, egy pillanatra átjárta gondolatomat az öngyilkosság is, de aztán inkább elnapoltam ezt a gondolatot. Ok nélkül túlélni, vagy feladni, és talán egy boldogabb világban létezni? Megnézem ezt az érdekes eseményt, és majd utána átgondolom még egyszer.

Tapmancs halála érzékenyen érintett, ám nem tökölhetek sokáig.
- Részleges evolúció, szárnyak! - mondom.
Hátamból szárnyak nőnek ki, amivel mielőtt közelembe kerülnének megpróbálok felrepülni. Amint már tág térre érek fel teljesen átváltozok, majd végre megpróbálom őket elporlasztani.
~ Ezt kapjátok Tapmancsért!
Majd végre megpróbálok ténylegesen tovarepülni.

Robbanás. Elhalt a fülem, a hangtól s néztem ahogy azok az undorító zombik cafatokban hullanak szét. Robbanás, ami elég hangos volt, s mivel nyílt terepen vagyok, messze el is hallatszott. Ez még több zombit fog ide csalogatni, ezt jól tudom, de Georgio halála nem maradhat megtorlás nélkül. Mert Georgio az Georgio és kész! Senki sem úszhatja meg élve se holtan ezt a szörnyű cselekedetet. Éreztem ahogy izmaim egyre jobban feszülnek, vannak még zombik amik túlélték, de semmi baj. Semmi baj! Ezzel nincs is semmi baj!
- Dumb ways to die, so many dumb ways to die - éneklem a kellemes kis éneket vidám fejjel, akkor is ha szemeim a mérhetetlen dühöt sugallják. Régen hallottam még anno Arkhamban a tv-ben volt metró reklám, ami arra figyelmeztette az embereket, hogy ne álljanak túl közel a peron széléhez ha érkezik. Több nagyon imádni való lény táncolt benne és énekelt békésen, akkor is ha valakinek le volt harapva a feje vagy csontváz volt.
Figyelem ahogy néhány megmaradt zombi vágyakozva kúszik felém, ahogy az én húsomra fáj a foguk. Azt a nagy fenét fognak belőlem kapni! Fegyveremmel becélzom őket és már húznám is meg a ravaszt, mikor egy, majd még egy és végül több dörrenést hallok a közeli susnyás fákról. Quaddommal arra fordulok egy kicsit, majd fegyvereimet a fák felé tartom. Nem szólalok meg egy ideig. Csak türelmesen várok. Ha senki nem hajlandó megszólalni hosszabb ideig (kb 10-15 perc), akkor én szólalok meg.
- Maguk aztán balfaszok! Minek kellett szegény Georgio-t leszedniük?! Meg akarnak dögleni?! - ordítom feléjük, nem köszönöm meg hogy lelőtték a zombikat mert bőven elhajthattam volna előlük és kész. De hogy elmenjek az nélkül, hogy saját kezeimmel fojtom meg Geogrio gyilkosát? Na azt már nem! Nagyon remélem hogy valaki előjön a susnyásból és bocsánatot kér legalább. Ha nem, akkor majd kénytelen leszek használni a rakétát. De remélem hogy nem kell majd ehhez folyamodnom, elvégre már elpazaroltam kettőt, és fogalmam sincs hol tudnák tölteléket beszerezni neki...

A szimpatikus bajszos, és mikrofon hajú rendőr megtetszett nekünk Gézengúzzal együtt. Nem sikerült megítélnem a férfit, de most nem törtem a fejem a helyes megoldásokon. Odafutok, mert nincs más ötletem. Áttöröm magam az elgyengült, de sűrű zombirajon, természetesen odafelé nem találkozom sokkal. Gézengúz előrántja tömör fémcsövét, és csatakeresztjeit, és alig várja hogy gyilkolázhasson anélkül, hogy most visszafognám a kezét. Én övemnél tartom a sokkolómat, bokszerem a kezemre húzva, és a másik kezemben a pisztolyom. Táskáimat próbálom úgy vonszolni, hogy ne essenek le. Nem fogom ezeket a rohadékokat etetni... Ahogy odaérek a férfi mellé, észreveszem, hogy jó erőben van: duzzadt karja, és magassága mélyen szimpátiát vágott bennem. Remélem hárman leszünk már ebben a kis csapatban, bár... nem akarom hogy a készleteinket felegye. Mindenesetre hasznunk, és társaságunk is lesz egy darabig belőle.
- Helló! Segítünk a társammal... - neki is vágtunk az öldöklésnek, ki a saját fegyvernemével- valami terv, hogy hogyan tudnánk túlélni ezt a helyzetet??? - válaszára hosszasan várok, mivel ő is benne van a dolgok közepében. Úgy tűnik hogy a zombik száma véges, tehát lassan csak elfogynak, nem özönlenek millió számra, mint a filmekben. Bár ez csak feltételezés, ki tudja hogy mi van annak a sorháznak, vagy a rendőrségnek a háta mögött. Remélem nem kapta valahogy el a betegséget a zombiktól az állított rendőr, vagy hát a fene tudja, hogy terjednek ezek a szemetek. Addig fognak ezek minket keresni, míg mi nem leszünk az utolsó táplálékuk. Nem hinném, hogy az egész néhai Gotham-et ki tudnánk irtani, és aztán valahogy egy boldogabb nemzedéket valósítani meg... Kikkel? Talán a szívós alvilági foglyok, és bűnözők fatyjai lennének az új Gotham? Egyre jobban nem tetszik ez nekem, és minden új lehetőség egyre rosszabb mint az előző.
De valamit már megtanított nekem ez az új világ: Ne gondolkozz, hanem éld túl!

Hosszú út várt elém. Nem tudtam hova akarok menni, de tudom, hogy messzire. Az előbbi dolgok igencsak kimerítettek (főleg szellemileg). Szemeimmel a tájt vizsgálom. Megpróbálok valami magas épületet keresni, ahova leszállhatok kicsit pihenni. Próbálok olyan dolgot keresni, amire maximum csak felmászni lehet. Ha az előbbi szempont nem jön be, akkor csak jól védhető legyen, és egyenlőre még zombi mentes. Reménykedek, hogy sikerül egy alkalmas területet találni, így végre leszállhatok. Lángok vesznek körül, majd átváltozva összeesek. Térdeimre ülök, és a tájat fürkészve valami életet, és tényleg ÉLŐ dolgokat keresni. Reménykedtem, hogy nem én vagyok az egyetlen ember, de sajnos nem tudok másokról. Ha valami mozgást látnék akkor rögvest odakapom tekintetemet, és ha zombik érnek a közelembe felkészülök csatára.

Rábólintok a magas néger férfire. a zombik felé fordulok, majd kiabálok torkom szakadtából:
- Hát akkor gyilkoljunk!- és neki is vágok az özönlő tömegnek. eleinte lövök rájuk, amíg csak tudok, utána pusztakézzel, és a bokszeremmel hatolok túl rajtuk. A sokkolót is előrántom néha, a legmagasabb fokozatra állítva. Gézengúz is nekiáll a dolognak, bár a nagy zombiarány miatt a hátam mögött tartom. Nem akarom elveszteni, közel áll hozzám. Szerintem lassan a néger fickó is felzárkózik, addig is csak egymagam tudom kordában tartani a hullákat. Ütlegelés közben rákérdezek az új társabra, hogy tud-e biztosabb utat a szabadsághoz, mint a halál.
- Hallod-e, nem tudsz valami jobb utat az autóhoz? erre is mehetünk, csak a lőszerünk rovására megy...
Nem is vagyok kíváncsi a válaszára, hiszen már nagyon belemerültem a gyilkolásba, és semmi sem fogta vissza a kezem, hiszen ezek hullák. De azért fülelek, hogy tud-e valami okos kiutat találni, míg én gyilkolom az élőholtakat.