WGNS televízió állomás

Sokk. Elborult agy. Csak egy fekete lepedő és benne a szörny megannyi arca ahogy szemeivel engem néz. Érzem ahogy karmaival próbál jobban belém hatolni, szeli és tépi azt a maradék józanságot is amit utolsó bástyaként akartam felhasználni, naivan azt hidve hogy képes lesz pajzsként megvédeni a teljes őrülettől. De sajnos nem így lett. Szétszakított a maradék józanságot is ami bennem lapult. Nem tudom hol és milyen mélyen de tudtam hogy valahol ott volt. Már csak volt. Egy pukkanás, majd egy repedés, ahogy végigfut testemen, érzem ahogy kisebb vagy épp nagyobb repedéseket okoz, olykor leomlik egy darab. Széttörik és darabokra hull az egész fekete vászon, majd durván dob vissza a valóságba. Még hallom nevetését, ahogy rajtam kacag. Először csak lágyan, majd egyre hangosabban és hangosabban. Úgy kacag mint egy szadista démon, aki jól szórakozik mások vágyain. Fülemben cseng, de jobban megfigyelve rádöbbenek, hogy én vagyok az aki kacag, nem pedig a démon valahol a fejemben. Kacagok és kacagok, egyre hangosabban és hangosabban. Tüdőmet tépi az egész, számat már jobban ki se tudom nyitni, hangosabban már nem megy. Mint egy őrült, mint egy szadista, mint egy elmebeteg, aki jól szórakozik a szorult helyzeten. Kicsit abbahagyom, de csak hogy levegőt vehessek és tovább kacaghassak. Már a hasamat fogom, már könnyeim folynak és én szinte fuldoklok. Beleőrültem a látványba? Ugyan...Csak élvezem. Valami belül, valami bennem nagyon élvezi ezt a helyzetet. Ahogy a fegyverek és kiáltások káoszba formálódnak a kacagásommal. Annyira szép! A földön ülök már, a szobával szemben a folyosó falának támaszkodva és csak szórakozok az egészen. Mi mást tehetnék? Hisz annyira fenomenális a műsor! Mellém gurul a kopasz férfi feje. Szemeim elkerekednek, hangom elcsuklik. Már annyira kacagok hogy képtelen vagyok bármilyen hangon kiadni, halk vinnyogások törnek csak ki belőlem ahogy közben igyekszek levegőt venni. Remegek már csak, miközben a többiek szembeszállnak és harcolnak a szörny ellen. Hirtelen sikító nevetés tör ki számból, a plafon felé emelem fejem és körmeimet saját arcomon húzom végig mélyen bőrömben hatolva ahogy próbálom visszafogni magam, de nem igazán akar ez menni.
- Ah..hah... nem... nem bírom... nem bírom... - nyögöm a szavakat ahogy kacagok, majd két kezem közé veszem Káosz fejét és röhögve nézem.
- Látom te már... elvesztetted a fejed! - ismét egy vinnyogó röhögőgörcs, nem bírom abbahagyni. Hónom alá csapom a fejet, mint egy diák a könyvét ha órára siet. Felállok bár lábaim remegnek, figyelem ahogy a többiek szenvedve harcolnak a szörny ellen. Tudom nem lehet sok hasznuk belőlem és amíg nem konkrétan én rám támad a szörny, addig nem is teszek semmit. Csak Káosz fejét kezemben tartva nézem őket és próbálom megakadályozni az ismétlődő röhögő görcsöt.

Az a lány, aki lemásolta az én szép arcfestésem, nem kicsit őrült, szóval nagyon nagyon. Olyan földöntúli nevető görcsöt rendez le, ami elég szokatlan, saját arcát karmolja szét. Közben nézem, Hitman Absolution feje van a kezében, nem értem mit akart vele.
~ Ezt meg mi a fene lelte? Nem zavarja három-arc? Ez pont jó név lesz neki, háromarc.
Murphy törvénye alapján, csak annyi kell, hogy ránézzek a lányra és a szörny rögtön támad, a hang vonzza három-arcot és rögtön ütné is szét áldozatát. Na de persze én mozgásra reflexből lövök, mellkason, majd fejen találom. Nem tetszik ez neki, főleg a fejlövés. Kicsit elhúzom a szám, nem tetszik nekem ez a dolog.
- Ennyi? Minimum úgy dukál, hogy mind a három fejét, szépen egymás után kell lelőni. De komolyan, ennyi? Akkor inkább töltök.
Töltök, és oda sietek a lányhoz, azt én értem, hogy őrült, de boldogak a lelki szegények, mert a másik hülye úgyis segít rajtuk. Én is ezt teszem, megnézem, hogy mi baja lehet neki. Ha tudok segítek, közbe azért hátra szólok a többi fejvadásznak.
- Aztán nem hátba lőni a srácot, aki leszedte a szörny izét... -az őrültre nézek- Na mondjad, hol fáj.
Felkészülök, hogy képen töröl kinevet, vagy egyéb ellenséges, irracionális lépést tesz, ezt hárítom ha tudom.

Nevetésem hangos volt, vihogás inkább, egy őrült és eszeveszett. Fejemben nem volt semmi más csak az a fenomenális érzés hogy irdatlanul jól szórakozom mindenen. Azon ahogy a fura festésű srác lövöldözik, azon hogy a ninja nincs is a látókörömben, valamint hogy Alan szórja a golyókat. Egyszerűen... zseniális! Visítottam és már könnyeim csordultak le arcomon, de nem mosták le a festéket. Már túlságosan rá volt száradva az a fehér szín és a vigyori arc. Nevetésem elcsuklott, lágy hörgések lettek belőle, ahogy már a levegő nem volt képes olyan gyors tempóval váltakozni tüdőmbe és ki. Elcsuklott jobban és már semmilyen hangot nem adtam ki. Lábaim megcsuklottak egy kicsit, még jó hogy a falnak voltam támaszkodva, különben biztos a földre rogyok. Gyomrom összepréselődött a görcstől, minden izmom remegett testemben és egyre jobban fájt. Káosz fejét oltalmazóan kezeimben tartva öleltem magamhoz, úgy gömbölyödtem össze egy kicsit.
Felpillantok a szörnyre. Egy mosoly. Egy boldog és vidám, mégis minden fogam úgy villogott, mintha apró tűk lennének egy predátor állkapcsában és én lennék maga a démon, aki eme mosollyal hozza a szörny hírét szörnyű és korai haláláról. Tekintetünk találkozott. Egymás szemébe meredve figyeltük a másikat. Az az apró másodperc töredék pillanata olyan hosszúnak tűnt, mint egy évszázad az univerzumban. Látom ahogy emeli számomra hatalmas testét. A mosoly mégsem tűnik arcomról, mikor tudom, hogy engem fog ezzel az ütéssel megajándékozni.
Suhanás, mint egy futó árny a sötétségben és én érzem már azt a fájdalmat ami testembe lassan szétömlik mint egy gyilkos vírus. Tompa és mégis éles. Mintha mellkasomra ült volna a lény, olyan nyomasztó fájdalom hatol belé. Kiszökken és eltűnik a levegő, mely helyett csak üresség marad, nem vagyok képes ismét betölteni. Hiába adom ki testemnek rohamosan a parancsokat: lélegezz! Mégsem hallgat rám. Nem emelkedik, nem mozog. Képtelen. Fejembe sunyi vigyorral a kellemetlen fájdalom hasít, megfosztva apró pillanatra bármilyen gondolkodásomtól. Számban túl sok nyál tolódik, majd érzem az ízt. Azt a kellemetlen ízt mely mintha vasat nyalogatnák. Tapasztalatból tudom, saját vérem íze. Elhomályosul kicsit a világ, a festett arcú srác arcát mégis kiveszem belőle. Egy aprócska biztos pontot jelent számomra, amibe azonnal bele is kapaszkodok, kirántom magam az ájulás öleléséből.
Mély levegő, lassan de biztosan. Érzem ahogy ismét hozzá férkőzök drága életem meghajtójához, kissé megkönnyebbülök, de a fájdalom ettől még nem csillapul. Sajog egész testem, de valamivel tisztábban érzékelem a dolgokat magam körül. Ramirezre pillantok zavarodottan, szemeim cikáznak vadul, keresem a szörnyet aki talán megtámadhat minket ismét. Már csak holt testét látom, ahogy fekszik a padlón és remélhetőleg többet nem is mozdul. Nyitom a szám hogy valamit mondjak, majd köpök egyet markomba, ahogy nyelvemmel megérintem két kitört fogamat. Megszeppenve pillegek rájuk.
- Hát a fogtündér majd örülni fog... - nyilvánítom ki inkább saját magamnak olyan hanggal, mintha már kezemben tartanám az értük kapott jutalmat a varázslatos tündértől. Ismét Ramirezre nézek, majd pár hosszú másodpercig csendben nézek rájuk értetlenül, mintha semmi bajom se lenne.
- Jaaa... Hát... a hátamat eléggé csúnyán megütöttem. Meg két fogamat is kivertem. Nézzétek. Szerintetek mennyit fog adni értük a fogtündér? - kérdezem tőlük és szinte arcukba tolom véres markomat a két foggal, majd nadrágom egyik zsebébe süllyesztem őket.
- A fejem annyira nem vészes, de a mellkasom szép kis zúzódást kapott - válaszolok nekik végül kicsit ingerülten. Látni rajtam hogy mérges vagyok saját magamra. Nyögve próbálok felállni, de hirtelen visszahanyatlok, úgy érzem inkább még egy kis ideig nyugton maradok.
- Szerintem a kaput nem tudjuk innen lezárni. Legalább is nem kívülről. Ha csak nem vagytok ultrazsenik - Ramirezre pillantok mert talán az egész banda közül ő belőle tudnám kinézni hogy még erre is képes lenne.
- Ajánlom menjünk utána. A válasz az egészre ott van bent - mutatok a gép felé - hiába vakmerő és felér a teljes öngyilkossággal, de nem hinném hogy már itt bármit is megtudunk. Ha csak nem kutatjuk át az irodát, meg főleg a pasas asztalát - teszem fel az ötletet - És én roppant kíváncsi vagyok mi van a gép másik oldalán - arcomra egy kaján vigyor húzódik. Egy perverz vigyor, mint egy férfinek aki egy sötét utcában szemelte ki magának a magányos nőt megerőszakolás céljából.

A lánynak nem is volt nagy gondja, azon kívül, hogy a fogtündérről beszél nekem, köztudottan nem létezik, de mindegy. Nem tud felállni, hát ha más nem én akkor kezet nyújtok neki és segítek felállni, ha kell még akkor támogatom is. Hogyha már hasonló festésünk van akkor ez illik. Mármint virtuális környezetben tuti.
Az őrült professzor asztalához sietek, megnézem az ott heverő papírokat a legjobb tudásom szerint, rendszerezem őket nagyjából, kicsit elemzem majd a gép közelébe megyek. Ott jobban tudok gondolkodni, persze lehet hogy semmit nem értek hozzá, azért jobb megpróbálni a matek fizika tudásom. A lényeg, hogy legalább valami kis dologra rájöjjek, amiből tudok majd később következtetni. Elsősorban a tervrajzokat és leírásokat vizslatom, mi is ez a valami valójában. Ha valami kijön a portálból, akkor nem habozok és megvédem magam.
- Akár mi is van odaát. Erről az oldalról úgy vélem nem megállítható -nézem a tervrajzokat, mintha abból olvasnám ki, még ha fogalmam sincs mi van rajta- Sajnos át kell mennünk és ott kell megoldást keresni. És én át is fogok oda menni, aki pedig gyáva az maradjon és menjen haza pénz nélkül.

Az arcfestésű fiú segít nekem készségesen, hogy fel tudjak állni és hogy lábon is maradjak. Arcomra egy kedves mosoly kúszik, úgy fogadom el kezét, érzem ahogy felhúz, én is segítek neki hozzá, ahogy lábaimat megfeszítem és lököm magam egyre jobban felfele. Hangos nyögés hagyja el ajkaimat közben, ahogy minden izmom fájdalmasan feszül meg közben, tudom jól csakis az én hibám, de nem igazán tudom magam ez miatt szidni. Inkább vigyorgok, mintha vicces vagy mulatságos lenne számomra a helyzetem. Arcomon apró csíkban folyik a vérem, majd olykor lecsöppen a padlóra. Nem fáj, csak csiklandoz és zavar. Enyhén irritáló, így mikor sikeresen már saját két lábamon állok, felnézek a srácra aki alig fél fejjel magasabb nálam talán.
- Köszi - nevetek fel kicsit lágyan - Magamtól nehezebben menne - fejezem be a mondatot. Kiegyenesedek és hátam hatalmasat reccsen, mintha most jutott volna eszébe, el akart az imént törni s most ezt pótolja. Csupán a csigolyáim csúsztak helyükre. Kellemetlen volt az érzés, bár talán inkább a hang ami ezt a műveletet vezényelte. Minden egyes apróbb mozdulatot pontosan éreztem. Azt is ahogy utána ellazulok lágyan. Megrázom enyhén magam, mint a tollászkodó madár, ki felesleges tollait akarja lehullajtani. Néztem ahogy Ramirez a papírokat vizsgálja, a furcsa ninja pedig a gép rejtelmeivel randizik. Alan csak áll és nem csinál semmit, olyan mint egy igazi kőszobor, annyi különbséggel, hogy pislog és lélegezik. Érdeklődve lépek oda a nagydarab férfihez, majd óvatosan bököm meg a mellkasát, hogy megbizonyosodjak arról, még életben van. Megvakargatom saját fejem a csilingelő sapkán keresztül, ami lágyan táncoltatja meg a csengettyűket. Arcom érdeklődve figyeli a zsoldost, de az nem igazán akar reagálni erre. Lábujjhegyre állok és orron pöckölöm őt, de erre se reagál semmit. Vállat vonok végül megadva magam, és körbenézek én is hogy hasznossá tegyem magam. Meglátom azt a szerencsétlent akinek a feje már rég nincs helyén. Saját vérében fagyva, kis undor fut végig arcomon. Láttam már sok horror filmet ahol belek repkedtek és a vér annyi volt mint a tenger, élőben mégis kicsit más. Az alvadt vére kezd bűzölögni kicsit, orrom fintorog egy sort. Tekintetemmel keresem a fejét, meg is lelem, nincs olyan messze tőlem. Odamegyek, avagy inkább táncolok. Keringő egy láthatatlan partnerrel, könnyed és pontos léptek, még dallamot is dúdolok mellé magamnak. Lehajolok kecsesen, felkapom a fejet, olyan mozdulat mintha ez is része lenne a táncnak. Majd a fejet két kezem között fogva visszakeringőzök a testhez, oly szerelmes tekintettel nézem azokat a halott szemeket! Bájos. Lehajolok és leteszem a nyakhoz, majd ujjaimmal lecsukom szemét, lágy puszit lehelek ajkaira. Nézem egy kicsit, majd fegyvereit megpillantva megbabonázva szemezek velük. Érzem ahogy hívogatnak: Vegyél fel! Vegyél fel! Hát én nem is váratok sokáig magamra, felkapom őket és nézegetem.
- Ejha, ezek aztán szépek - mondom magamnak majd úgy döntök, meg is tartom őket. Kutatok még zsebeiben, ha találok bele töltényeket, azokat azonnal nadrágom zsebébe vágom. Láttam már sok krimis filmet, tudom hogy kell őket használni, legalább is elméleti szinten. Majd meglátjuk élesben...
Felállok felfegyverkezve és odamegyek a többiekhez. Nézem a ninját aki a gép előtt áll és azt nézi mi lehet benne. Hatalmas késztetést érzek hogy nekirohanásból lökjem bele a gépbe. Jó móka lenne, legalább is én nevetnék rajta egy jót, de most elhessegetem ezeket a gondolatokat.
- Ennyi erővel már most fel lehetne robbantani gránáttal - torkollom őt le. Minek ahhoz ki-be mászkálni ha a végén úgy is ez lenne a vége? Eltűnik a szerkezetben és én tanácstalanul nézek Ramirezre. Ahogy a gépet figyelem, egy groteszk világ kacsingat felém, olyan érzésem van hogy udvarol az elmémnek. Elmosolyodom és kicsit elpirulok eme gondolat miatt. Nem várom meg Ramirez döntését, a groteszk világ udvarlása teljesen rabul ejtette szívem s én mint egy hős szerelmes hölgy a régi mesékben, udvarlóm karjaiba sétálok.

Belépek az engem hívogató gépszerkezet karjai közé. Átölel mint egy hős szerelmes s nyakamba csókol lágyan, amitől érzem, felborzolódik egy kicsit a hátam, bár nem attól hogy kellemetlen lenne, csupán az érdekes, bizsergető érzés vált ki belőlem ilyet. Lehunyom szemem s halk sóhajt is hallatok, mely olyan mintha lelkem utolsó apró darabkája hagyott volna el. Majd elenged s eltávolodik nagy bánatomra. Még mindig azt hiszem ott van velem, engem ölel, majd csak apró pillanat után, mikor kellemetlenül érzem magam, nyitom csak ki szemem s veszem észre hogy már teljesen máshol vagyok, mint ahol voltam. A fehér ninja már ott is van, engem néz és még figyelmeztet is hogy ne mozduljunk. Szétnézek a fura világon. Pont olyan mintha csak elmémben járnánk. Mintha csak pont nekem találták volna ki. Furcsállva nézek a ninjára, lágyan vakargatom meg állam.
- Mi az hogy nem tudunk semerre se menni? Te nem látod azt az utat? - mutatok az út felé ami hosszan kúszik lábaim alatt majd bekanyarodik egy kicsit. Megannyi nyíl mutogat felé, jelezve hogy arra kell menni, nem értem hogy lehet ennyire vak valaki és nem veszi ezt észre.
- Még a nyilak is mutatják. Na gyerünk, mert még a végén agyon tapos itt titeket az a pingvin - mutatok a hatalmas állat felé ami számomra inkább egy aranyos pingvint jelent, amit legszívesebben agyon ölelgetnék, de tudom hogy erre most nincs idő. Nyugodtan indulok el az úton, oly nyugodtan, mintha pontosan tudnám, nem kell sietni sehova, nem kell rohanni meg gondolkodni se hogy mi legyen. Lágy lépések, nyugodtak, igazi balerínának érzem most így magam. Számomra annyira otthonias ez az egész világ, mintha már jártam volna benne, mégsem ismerem teljesen, de ösztöneim magammal ragadnak és követem őket. Biztos vagyok abban hogy a helyes úton megyünk, attól függetlenül hogy az egyetlen. Néha hátra nézek vállam felett hogy követnek e engem, de ha nem is, nem fogom őket bevárni. Aki lemarad az vesszen el.
- Olyan jó itt! Már értem miért nem került elő senki. Legszívesebben én is itt maradnák életem végéig! - mondom lelkesen, szinte már kiáltva. És valóban így van. Szemem sarkában egy árny fut el. Bár inkább magam előtt látom. Egy árny mely mintha ismerős lenne. Halkan nyögök fel, ahogy felismerem, nyilván a doktor árnyéka az. Épp hogy csak elkapom tekintetemmel már el is rohant.
- Ott a doki. Gyerünk! - intek nekik és én már szedem is lábam az úton hogy futásommal beérjem a férfit, aki előttünk jóval hamarább érkezett ide. Most már meg kell tudnom milyen hely ez!

Kiderítem a lényeget, a TV társaság nehéz anyagi helyzetben van, ezért építették ezt a dimenzió kaput, ennek logikus következménye, hogy egy garast se fognak fizetni, erről a többieknek nem szólok, felesleges. Inkább én is belépek a kapuba és körbenézek odabent, hát nem semmi összevissza repkednek a színes izék és még egy pingvin is van a fejünk felett. A lány viszont tudja merre kell menni, tudtam, hogy nem szabad itt hagyni.
~ Hogy lehetséges ez, talán csak a női gondolkodás vagy az őrülete vezeti? Nem értem, nincs itt logika, de neki mégis van.
Sokat nem beszélek fegyveremmel a kezemben követem, pontosan oda lépek ahova előbb lépett és ha futni kezd, futok utána.

A lány nagyon siet és nagyon rohan én pedig csak alig tántorgok, őszintén mindjárt megfulladok és leesek a semmibe, de az akaraterőm nagy és tudom magam kontrollálni. Haladok előre látszólag mintha nem is lenne bajom, közbe belül meg minden bajom van, érdekes egy kettős dolog. Sehova nem vezet az út, legalábbis számomra, a lány viszont nagyon vágja a témát, gondolom egy olyan értékre rakta a power vagy skill pontjait ami segít neki ilyen helyzetekben...
Amint visszaérünk a valóságba az órára tekintek, valami nincs rendben eltelt kb egy perc és mégis, az óra háromezer-hatszázszor többet jelez ennél. Ez azt jelenti, hogy vagy azóta rossz, vagy odaát háromezer-hatszázszor olyan gyorsan telik az idő.
~ Ezek szerint ha valaki egy napot odabent ragad, akkor harminc év múlva jön vissza!
- Álljon meg de azonnal! Vagy három másodperc alatt eltüntetem a karjait meg a lábait! -szólok rá a doktorra- Ajánlom, hogy normális magyarázatot adjon a dolgokra!
A fegyverem tüzelésre készen állítom, remélem a többiek is tudják mit kell tenni és leszerelik a dokit, ha nagyon mozogni próbálna a lába elé sorozok, de vigyázva, nehogy valakit eltaláljak. A hátam mögé nézek egy pillanatra, nem szeretném ha valaki vagy valami visszarántani, oda a nem is tudom hova.

Elszörnyedve nézek magam mögé mikor látom hogy a két férfi nehezen, sőt alig-alig haladnak az úton mögöttem. Figyelem ahogy furcsán lépnek, ahogy szinte soha nem vesznek levegőt. Mintha egy mocsárban járnának és apró zümik felhője venné körül amik torkukba és orrukba mászik. Elfintorodok ahogy csökkent elméjüket nem képesek szétnyitni úgy mint én. Sőt, biztos vagyok abban hogy józan ésszel akarják felfogni ezt a helyet. A legnagyobb hiba amit egyáltalán tehetnek. Mélyen felsóhajtok.
- Nyissátok ki az elméteket. Ne próbáljátok józan ésszel felfogni ezt a helyet - tanácsolom nekik komoran, bár hangom inkább megrovó, mint egy tanáré akinek egy főiskolásnak kell elmagyarázni mennyi egy meg egy. Hogy szavaimnak kellő komolyságot adjak, egyik kezem csípőre helyezem, másikat feléjük emelem ökölbe szorítva és amíg magyarázom nekik a tutit, addig kézfejemet és mozgatom. Tovább haladok az úton és...
Nem! Nem! Nem! Nem! Nem és még egyszer nem! Ez így nagyon-nagyon-nagyon nem jó. Sőt! Szörnyű! Borzalmas! Igazi rémálom terül a szemem elé. A szép és érdekes útnak ezennel vége. Csalódott arcomon az eddigi vigyorom inkább szomorúságba görbült, bár még volt pár messzi lépés, nagyon demotiválta boldog lelkemet már maga a látvány. Hátranéztem a párosra és elhúztam a számat. Semmi kedvem nem volt ahhoz hogy ismét kimenjek az igazi, unalmas világba. Nekem itt annyira jó! Hirtelen mégis egy halk suttogás rúgott seggbe.
- De mi ha... ha... ha! - halkan felkuncogtam azon a mi eszembe jutott. Úgy kuncogtam mint egy egér cincogása valahol messze egy sötét sarokban - van ott még egy világ. Egy sokkalta de sokkal murisabb? - elmosolyodtam ezen a gondolaton hisz az ilyen furcsa utak furcsa helyekre viszik a furcsa embereket. Kicsit tanácstalan lettem a két másik férfit illetve, ők ott talán belepusztulnak, de akinek nincs kitárva elméje azon nem lehet túl sokat segíteni.
Elértük az ajtót és megláttam a stúdiót. De mit láttam a stúdióban! Nem is maga a stúdió meg az volt a fura hogy eltelt annyi idő meg hogy ismét visszajöttünk. De mi zajlott benne! Szívem megugrott örömében. Gyorsan mindkét pisztolyt ami nálam volt nadrágom öve mögé nyomtam hogy ki ne csússzanak, de kezeim szabadok maradjanak. A két férfi már megelőzött, fenyegetni kezdték a dokit ahogy elém értek. Két kezemet összekulcsoltam és mint egy kisgyerek, sikongatva örömömből ugráltam.
- De jóóó! Mit játszunk?! Mit játszunk?! - ugráltam oda a dokihoz aki megszeppenve nézett minket. Arcomon gyermeki vidámság és én már az agyat méregettem a koponyában amivel játszott.
- Én is akarok agyturkászosat játszani! - kiáltom vidáman és már ujjamat bele is nyomom az agyba. Kellemetlen vihogással húzom ki onnan.
- Olyan mint a kedvenc zselém! - konstatálom, és ujjamat megnyalom. Elgondolkodom mélyen, majd helyeslően bólintok.
- Igen, ez pontosan olyan! - majd arcom hirtelen komollyá válik. Ha vannak ott valamilyen orvosi műszerek, akkor kezemre egy gumikesztyűt húzok és komolyan figyelve a agyat a doki felé nyújtom a kezem.
- Súlyos agykárosodás! Azonnal meg kell műteni! Szikét! - parancsolom neki komolyan követelve a szerszámot. Itt és most egy kirurgus vagyok akinek az a dolga hogy megmentse a páciense agyát.

Belépek a fegyveremmel, meg akarok szólalni és mi történik? A többiek közbe lépnek és elrontanak mindent, a ninja ész nélkül támadja meg a dokit, a lány pedig hozza szokásos őrült formáját. Ezek után a riasztó is megszólal... egyre jobban alakulnak a dolgok, ennyit a feltűnés mentes akcióról. Fokozódnak a problémák amikor az őrület tovább folytatódik, a doktor átalakul, az asztalon fekvő hulla életre kel és az ajtón is belép valaki, igaz azt nem látom ki. A doktor valami műsorról beszél.
~ A műsor... ez állt a papírokon! A többiek nem érthetik, pedig világos!
Gyorsan teszem a dolgom, és az éles fegyverem célra tartom, az asztalon fekvő egyént próbálom megsorozni, remélem hat rá a golyó, mert az ilyen frankeinstein lények nincsenek az ínyemre. Ha kezd eldurvulni a dolog akkor hátrálok, illetve elugrok, kicsit elszaladok, nem szeretnék bajba kerülni, sőt egyáltalán a lények közelébe. Esetleges támadást a karabélyommal igyekszem védeni, hárítani, közelharcban is tökéletes lesz a kemény acél váz miatt. A társaim testi épsége is fontos, ezért ha valamelyikük bajba kerül egy pontos fedező tűzzel segítem, ahogy tudom. Fontos vigyáznom nehogy társaim lőjem le véletlen, vagy nekem legyen valami bajom.
~ Három vées három, fair küzdelem.

És nem játszunk, és nem játszunk és nem játszunk agyturkászóssat?! Pedig már annyira kezdtem örülni, hogy végre lesz itt valami számomra és érdekes, nem mintha az a fura világ ne lenne az, ahonnan kiléptünk, de sajnos már nem vagyunk ott és nekem egyszerűen késztetésem van valami érdekes elfoglaltságot találni. Valamit amiben tudok turkálni. Már annyira beleéltem magam abba a szerepbe, abba az érzésbe hogy ujjaim valami lágyat és puhát fogdossanak, hogy ezentúl addig nem lesz nyugtom amíg vágyaimat ki nem elégítem. Sőt, ami még rosszabb az egészben, hogy a drága doktor bácsi rám se hederít! Arcomra a keserű és torz bosszúság húzódik, ahogy nem tetszik nekem ez az egész. A két férfi fejvesztve ismét azonnal ahhoz a ronda agresszióhoz folyamodik, amit én annyira nagyon nem szeretek. Férfiak... ők se tudnak mást csak öldökölni. A fehér ninja megpróbálja levágni a doktor fejét, akinek teste kezd valami mássá átalakulni. Hogy ez ne legyen elég szerencsétlen helyzetünkhöz, még az is éledezni kezd, aminek nem rég az agyában mártogattam ujjaimat. Mozgolódik az asztalon, mint egy hulla akiben ezernyi aprócska fehér féreg táncol és mozgatja.
Figyelem a jeleneteket, ahogy még egy vihogó robot karú bohóc is megjelenik. Szemeim elkerekednek, sosem kedveltem a bohócokat, olyan fura szerzet volt mind. Mégis valahogy a vihogásuk kedves volt számomra, lágyan és barátságosan csengett fülemben. Mi hogyha nem is akarnak támadni vagy harcolni? Csupán szórakozni. Igen! A tökéletes műsor akkor tökéletes ha megannyi elvetemült személy szerepel benne, akik más félelmével játszadoznak. Nem igazán értem meg ezt mind, de ahogy a dokit nézem, avagy inkább azt a furcsa lényt ami lett belőle, sapkám egyik csengettyűjét megemelem és megtáncoltatom két ujjaim közt. Kedves csilingelő hangja mikor elér fülembe, felnevetek lágyan és vidáman. Szemeim előtt emelkedik az asztalon fekvő személy, tudom, ha felül, teljes mértékben eltakarja a gyönyörtető kilátást az egész műsorra, ami szemeim előtt kezd kialakulni. Arcom ismét ama torz kellemetlen állásba húzódott, semmi kedvem nem volt hogy valaki vagy valami, akárki és akármi takarja a kilátásomat. Mivel egyenesen fejénél voltam, jobb ötlet híján, és hozzá kell tenni hogy igazán jobb ötletem nem volt, ujjaimat mélyen a személy nyitott koponyájába fúrtam. Éreztem ahogy agyába süllyednek körmeim, majd alaposan megragadva, minden körmöm mélyen az agyba hasított és addig rángattam amíg nem sikerült kitépnem legalább egy részét. Ha nagyon nem megy ez nekem, egyik lábamat az asztalnak támasztom és próbálom minden erőmet bevetni hogy a szép kis próbálkozásom sikerrel járjon.

Egy ninja félelmetes harcos, egészen középtávig, ezt be is bizonyítja az itteni alany, levágja a doktor fejét, de persze az utolsó ingerek még megteszik a hatásokat és kiadja a támadás parancsot a fej. Így már csak három kettő ellen, bár ahogy a lányt elnézem kettő kettő ellen. Rajtam a sor, de nem vagyok elég gyors, hiába, nehéz ez a puska, én meg szeretek nagyon pontosan célozni meg ellenőrizni, mire lövök az ellenfél lefordul az asztalról, majd felkapja és maga elé tartja. Gyors és erős, nem túl jó kombináció főleg számomra. Látom ahogy, meg fogja lódítani az egész cuccot felém meg a lány felé és ha az eltalál akkor az nagyon fájni fog.
~ Hoppá! Hoppá! ~ A fegyverem elengedem, nem véletlen van hozzám erősítve, jön az majd velem, az én dolgom inkább az őrült társunkra figyelni, ha nincs épp elmeállapotban, sőt méh akkor is ha abban van megragadom a kezét és magam felé rántom miközben én hátra lépek. Így próbálom őt és magamat is menteni a faszerkezet útjából. Ha nincs erre idő akkor inkább vetődéssel oldom meg az egészet, az valószínű egy eséssel is járni fog de ennél jobb ötletem nincs.
Ha túlélem a dolgot és eddig eljutom igyekszem felpattanni, illetve a fura egyed irányába fordulni, hogy szembe nézhessek vele és lássam mire készül, nyúlok a fegyveremhez, de most szükségtelen lesz a pontos célzás, elég egy durva sorozat, a lényeg, hogy fedezékbe kelljen vonulnia, illetve védekeznie kelljen. És amikor védekezik illetve fedezéket keres, vagy a mögé bújik, pontos sorozatokkal próbálok véget vetni a ficánkolásának.
Az asztalos eset után nem felejtem el, hogy ellenfelem gyors és erős, ha közel jön akkor én arrébb hátrálok de gyorsan, illetve fegyveremmel védekezem, hogyha tudok. Ha nagyon közel van akkor meg a testére szegezem a fegyvert és lövök, vagy ütök, vagy akármit teszek, ami számomra ellentámadás illetve védekezés lehet.