Karmester rezidencia

Karmester háza, ami egy elhagyatott operaszínház. Tartalmaz egy szobát Karmester számára és ízléséhez kialakítva, egyet Airi számára és ízléséhez kialakítva sok játékkal. A két emeletes nézőteret a színpaddal. Színészi ruhatárat, díszleteket és hangszereket. Tartalmaz egy föld alatti kamrát, ami a bombák elkészítéséhez és tárolásához szükséges. Konyha és fürdőszobával együtt.

Egy hónap. Már majd egy hónap. A ház falai csendesek. Élettelenek. Már a muzsika sem olyan mint régen. Olykor a rajzokon tűnődök, olykor a szobájában vagyok. Emlékek, melyek vissza röpítenek mikor még itt volt, de aztán vissza üt a valóság. A konyhában készítem a vacsorám. Már egy hónapja ugyan azt, mindig két személyre. A kedvencét, nutellás francia drazsés palacsintával desszertként. Habár a második fogás általában reggelre fogy el reggeliként. Talán egyszer betoppan és a kedvence várja haza, vagy én találok rá egy édesség bolt előtt vagy a parkban és hazahozhatom. Egyszer csak kopogtatnak. Hirtelen feltoppannék a székemből, de nem teszem. Ai nem kopogna. Csak úgy bejönne hisz ismeri a járást, vagy hátulról ugrana a nyakamba. Ez a kopogás más valaki lesz. Megfordulok és látom ki áll az ajtóban. Ha mesélnék talán nem is hinném, de itt áll előttem. Nyers hústömegként áll az ajtóban vigyorogva, nyilván élvezve az előnyös helyzetet amivel megbéníthat. Habár már lelkiekben részben felkészültem az előttem levő látványra. Kinyitom az ajtót és látom hozzám beszél. A legfurább hogy ismer is, de leginkább ez tűnik a legtermészetesebb dolognak a jelenlévő helyzet add tán. Hidegvérem megőrizve megbámulom az alakot, hisz mit csinálhatnék, kíváncsi vagyok.
- Fáradjon be. - Mondom. - Habár ha megbocsájt már nem vagyok éhes. Talán beteltem a látvánnyal vagy ilyesmi. - Célzásomat veheti annak hogy hányingerem van tőle.
- Ha gondolja egy főre még van az asztalnál étek. Evés közben megbeszélhetjük a dolgokat. - Szívem erősen veri a tam-tam-ot. Bár nyugodtságom egészen stabil lábakon állhat. Azonban óvatosnak kell lennem. Nem minden nap találkozom ehhez fogható természet felettivel. Minden mozdulatára odafigyelek. De ha megölni kíván, talán már megtette volna, de még nem most. De talán hamarosan.

Továbbra sem lohad le arcáról a vigyor. Nem leplezi élvezetét a helyzet előnyösségén. Én leülök az asztalhoz és turkálom az ételt hátha vissza jön kedvem a vacsorához. De nem nagyon akaródzik. A husi az asztaltól nem jön tovább és le sem ül. A vacsorából sem kér habár a desszertről a habot képes lenyalni. Undorító, de végignézem minden mozdulatát lehetőleg szemrebbenés nélkül. Kérdésére pedig a válaszom:
- Ezt mondja meg inkább ön. Elég sokat tudhat rólam így is. Netalántán azt is megmondhatja hogy hol van, hogy vissza hozhassam haza. - Egyenlőre amíg a válaszát várom, magamban vitatom a munka adta lehetőségeket. A kockázat nem számít. Hisz szakmámhoz és élvezeteimet kielégítő munkát ajánl. Csak egy épp eszű utasítaná vissza. Talán válaszomat is előre tudja, nehéz lesz vele ellenfélként viselkedni ha ez igaz. De most szimpla munkát ajánl. Válaszomat megfontolatlanul, de élvezettel elfogadom. Valami úgy is kisül belőle. Legyen az bármi, a négy fal némaságánál minden jobb.
- Hát legyen, elfogadom. De válaszold meg hogy mi vagy te és honnan jöttél? Nem minden nap látok hozzád hasonlót.

Szóval Ő lenne a fizetségem. Ám ha nem őt választom pénzt is kaphatok. Nálam a pénz nem igen számít. bármikor szerezhetek magamnak ha kell. Szóval marad Ai ez nem kétséges. Míg ezen gondolkodom a velem szemben lévő kiakad kérdésemen. Mintha feldühítené néhány emlék amit felhoztam a felszín alól. Most mondhatni fölényhez juthattam, de ezt nem mutatom ki. Felállok ülőhelyzetemből mikor is utasít, hogy szedjem össze a szükséges holmikat. Az alakkal nem törődöm. Hisz nincs mit ellopnia, sőt nem gondolom hogy bármi egyéb iránt szükséget érezne. Fontosabb dolgaim pedig a raktáramban tartom. Elindulok a raktár felé. Végig a folyosón sötétség vesz körül. Nem érzem hasznát felkapcsolni, félhomályban is elég jól látok. Legalább is amit kell azt észre veszem. Elindulok lefele a lépcsőn. Itt már gyújtok egy kis fényt. A lépcső melletti falon végig Ai és az én munkáink vannak fölvázolva. Menet közbe lefelé végig húzom ujjam a fal felszínén hogy érezzem a rajzokat. Habár a fal felszínén kívül nem érzek mást, még is ott maradt az a pillanat amikor készítették. Csettintgetve fordul be egy másik folyosóra, immáron ahol a raktár volt. kinyitottam az ajtót. Fölvettem kis tarisznyámat, belepakoltam pár zenedobozt, három marék tapadó bombát, egy vastag szikszalagot és egy kisebb kést. Ráncolom a homlokom. Osztott megfigyelésem miatt az agyam takarékosra kapcsolt. Ám először inkább füleltem nem e hallok valami mozgást. Majd ezután eszembe jut, hogy fölvegyem a pisztolytáskát és a fegyverem. A minibombák detonátorát is elrakom a bal oldalsó nadrágzsebembe, és egy tök normális karmesterpálcát a kis tatyóba. Ennek befejeztével Vissza ballagom munkaadómhoz az ismert úton, és felkészülten várom a célszemélyt akit el kell kapnom.

Amint össze szedtem a cuccaimat és vissza igyekeztem a váratlan látogatómhoz. A bejáratnál találom érintetlenül, hisz ki nyúlna hozzá egy ujjal is? A bókolására nem reagálok, valahogy a jelenlétében nem tudok a pozitívumaira pozitívan hozzá állni. Elindul kifele, míg én magunk után zárom az ajtót. A zár kettőt kattan. Szeretem biztosra tudni a dolgokat, így meg is rángatom a kilincset egy kicsit. A kocsija a "házam" előtt parkolt. Egy elegánsan öltözött ember nyitott a húsinak ajtót, majd engem is betessékeltek. Egyelőre haboztam, de a lábaim útnak indultak és beszálltam a kocsi hátsó ülésére az újdonsült megbízóm mellé. Fél perc sem telt bele,hogy a sofőr beszáll, elfordítja a kocsikulcsot, felzúg a motor halk morgása és sebességbe téve az autót elindulunk. Fogalmam sincs, hogy hová indulunk, de megbízóm majd tájékoztat. Habár eddig nem a túlzott bőbeszédűsége volt az ami feltűnt. A megbízóm saját mély gondolataiba mélyed miközben a várost szemléli és meg is osztja egy kis részletét, mielőtt elmondaná nekem a feladatot. Végig hallgatom amit mond, hátha van benne bonyolultabb elképzelés mit is kéne tennem, de nem. Egyszerű emberrablások sorozatát kell véghez vinnem. Egy apró bólintással jelzem neki, hogy megértettem amit kér, de a vége furán hangzott. Mire akar célozni ezzel? Akaratlanul is eszembe jutott az a kép ami fogadott, amikor is vissza mentem érte a parkba. Minden lángba borult.
- Kerestem...de...úgy hittem a tűz martalékává vált. - Szégyenemnek vallhatom, hogy egyedül hagytam, de szerencsére él. - Habár nem tudtam tényként viselni, hogy halott. Ezért vártam rá minden egyes nap, hogy egyszer csak betoppan. Ehelyett maga jött. - A kocsi még zötykölődik.
- Mennyire sérülhetnek az áldozatok?

Az éjszaka lágy fényei ragyognak a kihalt utcák végeérhetetlen labirintusában egy elfeledett gótikus paradicsomban, mely még őrizte a múlt építészetének lenyűgöző vívmányait. A telihold fénye még Gotham örökön beborult egéről is irdatlan erővel világította be a házakat, ijesztő árnyalakokat formálva a semmiből. Lupin imádta ezt. Imádta ezt a régies stílust, imádta s mintha lelke felszabadult volna az egésztől. Érezte a kihalt városrészben szunnyadó embereket, s úgy érezte most különösen erős.
Szívében még élt a félelem a "ő" álmaitól, ám egyre inkább elhalványult benne az érzés, s így erejét is egyre bátrabban használta. Meggondolatlanmód kontárkodott be az alvók álmaiba, s kisebb darabokat lopott belőlük, sőt néha teljesen kifosztotta őket, s mindent elnyelt erejét növelve ezzel. Még mindig majd elpusztította a kínzó fejfájás orkán, ám már kezdte azt is elfogadni, s a rengeteg fájdalomcsillapítónak hála amit szedett, elviselni is képes volt.
Ez a fajta új nyugalom felerősítette erejét, s most érezte először, hogy természetfeletti lény.
Nyugodt, lassú léptekkel haladt álmokat keresve s meglopva, mígnem két háztömb közti vékony résen keresztül, a szomszéd utcába meg nem pillantotta őt...
Egy félelmetesen hatalmas jelenlét, mely már többször is csodálatra bírta, s mely miatt valahol lelkében félelem fakadt. S ez a félelem széles vigyorrá nőtte ki magát, s bolondos aurája valami sötét, komoly, s kegyetlen szörnyeteggé tette. Jövőbeli hatalmának forrása haladt el mellette a szomszéd utcában, egy bohókás kedves ártatlan lélek kinek szelleme mégis oly hatalmas volt, hogy fiatal testében képes volt oly bizarr lelket hordozni, a vörös királynő maga...
Egyik alvó álmából egy hatalmas nyalókát húzott ki, mely különleges volt,  minden ízt egyszerre fakaszt magából, s oly lehengerlő, szinte katarzisszerű élményt okoz, mint csak kevés dolog, majd masnit húzott rá s kész volt a tökéletes ajándék úrnőjének, ám egyenlőre még várt... Pár perc múlva feltűnt a lány az árnyékok között, ám a holdfejű  eltűnt s csöndben figyelte, amint lépteit a város egyik ékköve felé veszi... a régi színház... S Amint a lány belépett, Lupin követte...

Lelkének sötét bugyrai mintha hatalmasabbá tették volna jelenlétét amint belépett a cicomás épületbe, mely régi korok építészetének fennkölt stílusában, esztétikai csodaként tornyosult, Gorham eme elfeledett részének szívében. Ám belépve a fájdalom elviselhetetlen volt, a gyalázat amit eme csodálatos épületben végeztek. A pompás falak a gyermeki művészet legocsmányabb, kreativizmus nélküli firkálmányai szívroham közeli helyzetbe vitték, ám hirtelen minden  házhoz kapcsolódó gondolata eltűnt, s szeme a falakon keresztül egyetlen csomópontra nézett. Nem látott semmit, ám a torzulás az álmok síkjában ezen a ponton iszonyatos volt... Nemtudta mi történhetett itt a múltban, talán maga az álomúr hagyta valahol lenyomatát, nem tudta, de meg akarta tudni... Egyre bentebb lépkedett, szinte nyála is kicsordult az éteri izgatottságtól, mikor is hirtelen valami zaj vonta el figyelmét, s meglátta a szomszéd szobában a két alakot, ám valami jobban lekötötte... A beszélgetők mögött egy tükör állt s a belőle áradó aurát bárhol felismerte volna... Morpheus erejének egy darabkája. Valahol tudata mélyén tudta, hogy ismernie kéne, tudnia kéne mi ez pontosan, de majd eszébe jut valamikor. Hirtelen vonzást érzett a tükrön keresztül, ám kiverte a fejéből a gondolatot, s ismét Airiet és annak ismerősét nézte. Egy darabig még figyelte őket, majd szép komótosan, jól hallhatóan megkopogtatta a falat, s várta királynőjének, és kornyikáló barátjának reakcióját...

https://www.youtube.com/watch?v=rdiLxyGH8Lg

Érzi, ahogy nyaka köré fonódik a lány két keze és erősen szorítja a Karmestert magához. Karmester a derekánál fogja körbe enyhén remegő kezekkel. Fejét a lány vállába temeti. Könnyei szeméből a lányra hullanak. De ezek a könnyek az öröm könnyei. Szorosan zárja magához a lányt. Többé talán el sem akarja engedni. Nem volt valami vallásos ember, de mintha ma egy csodának lenne részese. Szemeit ösztönösen zárta össze. Azt akarta ez a pillanat maradjon meg örökké, de csak nyújtani tudta. Nem tartott ugyan sokáig, de fejében mintha órákig lettek volna így együtt össze zárva. Körülöttük minden megszűnt létezni. A ház egyszerre megtelt élettel, melegséggel. Legyen bármily sötétség, lelkében érezte a fényt. Ez a ház és lakója vissza kapott valamit, ami miatt ez már nem csak egy egyszerű épület, nem egy közönséges ház, hanem otthon. Otthon egy olyan páros számára mint ők voltak.

A Karmester végig simít a lány hátán, lentről fölfele, majd a fején áll meg a keze, hogy jobban magához szorítsa. Vállai beleremegtek ahogy sírt, de ez nem zavarta. Lassanként kezdett megnyugodni.
- Kis Hold sugaram...vissza jöttél. - Egy kicsit eltávolodott, hogy szemügyre vehesse a lány arcát saját szemeivel. Alig egy év telt és már kész nő lett belőle. Arca mosolyra derült. Kivörösödött szemeiből már már csak folydogáltak a könnycseppek.
- Hadd nézzelek. Úristen. - Kezét a szája elé tette és végig húzta ujjait a száján. - Már kész nő vagy. - A lány arcához ért, tudni akarta, hogy nem e egy délibábot ölelget. De Airie hús vér alakjában ott áll.
- Milyen bolond is vagyok, gyere...gyere beljebb. - A Karmester végig hallgatja a lány esetleges válaszát, majd utána furcsállva, de észre vesz egy kopogtatást. Ma éjjel valaki más is eljött.

Unottan, ámde illedelmesen nézte a két őrültet amint a dolog beteges mivoltában akár még meghatónak is mondható újratalálkozásuk látványával fertőzték meg elméjét. Ám a Holdfejű gyomra csak nehezen vette be az érzelmek ily nyílt, s pozitív természetét, ezért hányingerét szokásos vigyora mögé rejtette, miközben tekintetét ismét elvonta a különös erő, melyet a tükör felől észlelt, s mely szinte beszippantotta. Egyre nehezebben bírta türtőztetni magát, ám nyugalmat erőszakolt magára, s kopogásával magára vonta a benntlévők figyelmét, s eléjük lépve, meghajolt Airie előtt. S tisztelettudóan köszöntötte a Karmestert.


- Elnézést kérek amiért megzavarok egy ily megható pillanatot, ám én nem tartózkodnék huzamosabb ideig ebben a szobában...


/kövi hsz-el belépek az álomba, amit még előtte el akartok végezni, arra most van még lehetőség/