Knights Stadion

Elérkezett az idő, hogy végre CAG új szintre lépjen. A kis piti információgyűjtés, és drogüzérkedés, csak annyira volt elég, hogy megismerje a környezetet. A város széttagolt, és ez a tökéletes, így könnyű beférkőzni, és kikészíteni a konkurenciát. De addig még hosszú az út, előbb be kell illeszkednie.
Lassan sétál Otisburg utcáin, az éjszakai világítás kellemesen borús fényben világítja meg a környéket. Tökéletes este a vadászatra, ezt pedig senki sem tagadhatja. Botja ütemesen kopog az aszfalton, és már eljött az idő, hogy az utca pillangói bontogassák szárnyaikat. A város söpredéke már kint „dolgozik” csak, hogy a nagy halak falatozhassanak a profitjukból. Piti zsebesek, drogüzérek, és persze stricik, kik saját birodalmukat figyelik, és benne dolgozó rabszolgákat. Úri hölgyek kínálgatják magukat, az új jövevénynek. Pénzt remélnek tőle, egy kevés munkáért, és nem is tudja mennyire jól számítanak vele. CAG már az első öt percben kiszúrta a tökéletes alkalmazottakat. Látszik rajtuk, hogy tapasztaltak, de még az kemény élet, és a még keményebb munkáltatói bánás nem látszik rajtuk. Gyors fejszámolás, és már tudja mennyire van kapacitása. Kilenc gyönyörűséges nő, akik bájaikkal szórakoztatják az embereket, mi kellene ennél több. Még végére sem ér a gondolattal, mikor eszébe jut megboldogult nagybátyja, nem szabad csak egy perspektívából nézni a dolgokat. A két leglestrapáltabb lányt, azonnal kivonta az egyenletből, és az egyik hamvas bőrű lányos arcú fiúra esett a voksa, a másik pedig. Na az már egy igen nehéz kérdés volt, ilyen helyzetekben igaz sokat látott életében, de csak a börtönben tett kirándulásából tud erőt meríteni. Úgy látszik az a kék parókás transzvesztita lesz a legjobb választás. Már csak a gazdájukat kell megkeresni, egy ilyen „hatalomátvételt” nem lehet közvetlenül a „lányokkal” leüzletelni.
Csak egy pillantást kellett vetnem egyáltalán nem olcsó öltözetére, és ízléstelen színeire. Tudta, hogy a tag lesz az, akitől meg kell vennie a birtoklás jogát. A formális köszöntést követően, azonnal a tárgyra tértek, az ár, túlságosan is nagy volt, ezt pedig egy kis alkudozással le is lehetett csökkenteni, ám azt már nem lehetett szó nélkül hagyni, hogy százalékot is kér a jövendő profitból. Ez pedig szóváltásba, majd hamar két igen csak izmos egyén feltűnését fémjelezte. Egyik sem éppen a vitakészségéért lett felvéve, így CAG-nak új módszerekhez kellett folyamodnia.
Botja egyetlen hetyke mozdulatával megütötte cilinderét, ezzel jelezve készen áll, minden fizikai atrocitásra, amit csak szánnak neki. Ám értelmes válasz helyett, egy ököl repült felé, csak egy kényelmes balra szökkenés, és egy irdatlan erejű csapás a férfi ágyékára a bottal, és úgy csuklott össze a tag, mintha fejlövés érte volna. A következő nem csüggedt társa ilyetténi elhullásán, újjal próbálkozott, és test-test elleni harcra próbálta terelni az ellenfelét. CAG nem hagyhatta, hogy új krokodilbőr kabátja bepiszkolódjon, csak pár szót szólt, és mielőtt még leteríthette volna a férfi, egy méretes füstpamacsot küld az arcába. A férfi vakon rohan tovább előre, egyenesen a kinyújtott láb felé, ami csak úgy véletlenül maradt ott, hogy átessen rajta a verőlegény. A lendület, és a tömegmegmaradás törvényének engedelmeskedve, a száz kilogramm körüli alak elhagyja a földet, és röppályára áll, de csak a legközelebbi tűzcsapig, amin landolt. Szerencséjére fejével tompította az esést, így az azonnali eszméletvesztés miatt, semmit sem érzett a fájdalomból.
A leendő üzlettársam huszonnégy karátos vicsorát villogtatva fogadta le a felkínált pénzt, persze az alacsonyabb áron vett „lányokkal”. A tulajdonosváltást, az érintettek közönnyel ismerték el, de miután megtudták a kedvezőbb feltételeket, a kereset csak negyven százalékát kötelesek befizetni, és semmilyen nem kívánatos dolgok megtételére senki sem kötelezi őket, na persze a csapathoz tartozás jelének viselése nem opcionális. Boldogságtól remegő kézzel vetették bele magukat a munkába új helyükön.

Megpróbálok minél kisebb felületet nyújtani, meg hát ezt tanultam, így hát a lehető legjobban akarok elrejtőzni. Senki ne lásson meg, senki ne figyeljen fel rám. Fegyveremet úgy csúsztatom magam elé, hogy még most se láthasson meg senki, akit nem akarok.
A tust a vállamnak nyomom, hideg fémen végigsimítom kezemet, csak hogy újra egybe forrjunk, és a távcsövön kinézek. Végigpásztázom a pályát, és a férfit keresem, kiért idejöttem. Nem ellenség, de manapság soha nem lehet tudni.
Az információ világában, mást nem is nagyon fizetnek meg, nincs mi fontosabb a tudásnál, és érte ölni is képesek lennének. Én pedig nem akarok bekerülni még a táplálék láncba, nem véletlenül dolgoztam annyit, hogy eltűnjek mindenki szeme elől. Úgyhogy várok és figyelek, van-e valami veszélyes dolog, vagy bármi más szokatlan a környéken.

Hát úgy látszik, mindent újra kell számolni. Egy informátor biztonsági őrrel nem nagy dolog, talán még gyanús sem lenne. Ám sajnos nem hagyhatok semmilyen támadási felületet. Kábításra állítom a fegyveremet, majd mielőtt még lőnék alaposan körülnézek. Bármilyen plusz veszélyesnek tűnő dolog is legyen meg akarom találni. Ha mást nem találok, akkor bent tartom a levegőt, és megpróbálom fejbe lőni az őrt.
Tudom, hogy a fegyveremet alig lehet visszakövetni, de jó vagyok az ilyenbe, úgyhogy azonnal lövészhelyet változtatok. Amilyen halkan, és gyorsan csak tudok, egy teljesen véletlenszerű másik helyre próbálok meg érni, ahol újra csak láthatatlanná próbálok válni. És amilyen gyorsan csak tudok újra célzok, de most az informátort, és ha menekülni akar, akkor most őt veszem célba. Újra csak fejre próbálok egy kábító lövést megereszteni, nem akarok ölni, Griff nem is engedné.
Ha nem találok először akkor helyet változtatok, és újra csak lövök. Ha másodjára akkor, mint a villám próbálok meg rohanni, hogy újra célba vehessem az informátort, és le is tudjam lőni. Ha van még több testőr is, akkor előbb azokat próbálom meg leszedni, és minden lövés után helyet változtatok, csak hogy ne tudják lekövetni hol is lehetek.