Az Örzők terme

Nova - Magánkaland folytatás

Az út simán zajlott idáig, s madártávlatból teljesen lenyűgözött az alant elterülő város.
Mielőtt beléptetek volna a csarnokba Ganthet megigazítja az egyenruhád. Valamiért nagyon szíven viseli a sorsod. Vagy csak nagyon jó fej.
Ahogy belépsz a sötétség fogad, körülnézel semmi, ám hamar fölfelé nézel a lenéző sötét hang miatt ami a tető felül jön. Odafönt sorban több kék manót láthatsz egy körben, mind megvetéssel néz le rád.
- Egy újabb földi...
Ganthet közben fölrepül s elfoglalja a helyét közöttük.
Nem nagyon tudsz különbséget vetni köztük, egyedül Ganthet a kis copfjával üt el tőlük. Ezen felül a többinél is csak a haj változó.
- Lépj közelebb... - szólal meg egy másik, nőiesebb hang.
- Mutatkozz be, majd mondd miért lennél használható lámpás... - Ez a hang a legérzéktelenebb mint közül, s ahogy felnézel látod is a hang forrását, egy a többinél mogorvább, és mégis fenségteljesebb manó az, feltehetőleg a vezető, vagy a rangidős.
- Akkor hát felelj...

Az út nagyon lassú volt tele aggodalommal attól félve, hogy leesek és ezer darabra töröm magamat. Mikor kölyök koromba azt álmodtam, hogy repülök még akkor is rettegtem a magasságtól és a zuhanástól hiába tudtam, hogy az egész nem valóságos. egy örökkévalóságnak tűnt mire végleg megérkeztünk és csak remélni tudtam, hogy legközelebb jobban fogok szerepelni. Mikor landoltunk kis barátom megigazította rajtam az egyenruhámat pont úgy mint ahogyan édesanyám szokta kölyök koromban. Ebben az apró mozdulatban érezni lehetett a gondoskodást és a törődést. Vettem egy nagy levegőt és már be is léptem a nagy sötétségbe. Nem láttam sehol semmit hiába forgattam a szememet. Ganthet szinte légiesen a levegőbe emelkedett és helyet foglalt a többi törpe között. Mind olyan egyformák voltak, hogy joggal hihettem őket ikreknek. Valami oknál fogva elég morcosan néztek rám mintha valami rosszat tettem volna. Ennek nagyon kevés esélyt adtam ugyanis épphogy csak megérkeztem az Oa-ra ennyi idő alatt képtelenség bármit is elkövetni.
egyikük nagyon megvetően beszélt rólam ez is azt bizonyította, hogy nem kedvelik a Föld lakókat.
Kérésre előrébb léptem miközben igyekeztem szemkontaktust tartani a magasra szált törpékkel miközben azon gondolkodtam miért nem jók nekik az emberi magasság. A nyakam kissé kezdett megfájdulni amiért folyton fölfelé kellett bámulnom.
Egy másik felszólított, hogy mondjam a nevemet és miért ennék jó zöld lámpásnak. Ekkor eszembe jutott a "bébicsőszöm" és amit tanított nekem. Egy fenséges hang felszólított, hogy beszéljek így muszáj volt megszólalnom.
-A nevem Nova.Nem tudom, hogy alkalmas vagyok csak azt, hogy mindent meg kell próbálnom. Az életben fantáziára és erőre van szükség. Fantáziában bővelkedem és most erőnek sem vagyok híján. Azt tehetem amit indig is akartam születésem óta. Segíteni a rászorulokon és közben megismerni az ismeretlen. Az, hogy jó leszek-e csak az idő lehet a megmondhatója ám mindent megteszek ami tőlem telik. -

Az Őrzők percekig némák maradtak rövid szónoklatod után, majd a korábbi legérzéketlenebb kicsit közelebb jön, arca még mindig mogorva önmagát mutatja, ám tekintete mintha kicsit enyhültebb lenne.
- Te talán nem hozol folytonos szégyent az Alakulatra... Üdvözlégy a Zöld Lámpások között. A nevem Appa Ali Apsa. Remélem a jövőben büszkék lehetünk nevedre, Nova lámpás.
Azzal visszament a többihez s ismét ugyanazon a rideg hangon mint korábban, folytatta.
- Most távozz, s térj vissza minél előbb a földre. Úgy érzem hamarosan szükség lesz ott minden elérhető erőre...
Azzal int, hogy távozhatsz.

Miután végeztem a kis monológommal kínos csönd telepedett a teremre. Kissé idegesen éreztem magamat mint aki az ítéletre vár. A sötétség csak tovább növelte az aggodalmaimat oly érzést keltve mintha egy láthatatlan ragadó készült volna, hogy lecsapjon. igaz csak pár tartott a némaság azonban nekem óráknak tűnt. nem értettem miért nem kezdenek el tárgyalni az alkalmasságomról. Végül a leghidegebb hangú kissé előrébb lépett és és szavaival egyszerre volt bátorító és ijesztő. A bizalmuk rendkívül jól esett ám egyben nagyon óda kellett figyelnem nehogy szégyent hozzak a a szülőbolygómra. Azonban a kisördög megszólalt bennem és én kissé elmosolyodtam.
~Ezek szerint így indulolag jobb véleménnyel vannak rólam mint arról a tengerész gyalogosról.~ gondoltam magamban.
Mikor a hang ismét hivatalossá vált felszólított, hogy térjek vissza a Földre ugyanis szükség lehet minden segítségre. Nem értettem miért egy újoncot küldtek egy ilyen feladatra azonban nem volt kedvem vitatkozni velük. Szép lassan kihátráltam a teremből majd egyből a fejemet kezdtem vakarni mégis, hogyan mehetnék haza.
-Hogyan juthatnék vissza a Földre? Ha lehetséges ne a fél világűrön átszáguldozva.- tettem fől a kérdést a gyűrűnek.
Még mindig remegett a gyomrom egy kicsit valahányszor visszagondoltam az érkezésemre.
-Egy féregjukon keresztül azonban indulás előtt még ajánlatos lenne feltölteni a gyűrűt.-
Ez remek ötletnek tűnt ezért a levegőbe szökkenve még mindig lassan a magasba emelkedtem. Reméltem miközben a gigantikus töltő felé tartók kissé csiszolhatok a repülési képességeimen. Mivel egyszer már megtapasztaltam milyen szárnyalni kissé könnyebben ment. Nem volt másra szükségem mint akarni, hinni és koncentrálni ugyanis  a talaj nagyon nagyon messzinek tűnt.