Csokit vagy csalunk!

Látva a mozgó holttestet, inkább elfordulok. Rákövetkezőleg pedig a lovas indul meg. Mikor a fegyverét is elkezdi használni, hátrébb lépek.
- Most meg mit csinál?
Remélem válaszolni fog, mert ha nem, akkor távolabbra taszítom. Erre az esetre elő is készítek egy kis, láthatatlan gömböt.

Csalódottan sóhajtok, mikor látom, hogy Flora támadása hasztalan, fizikia támadások nem sokat érhetnek ellene, ám mi van a mentális hatásokkal?
Hirtelen elvigyorodom s széttárom karjaimat az újdonsült káosz közepette. A sok ostoba halandó fel s alá rohangált fejet vesztve, minden méltóság elűnt belőlük, ám annyira nem izgatott a dolog.
- Azt hiszem, ezek megfelelnek az igényednek, zöld barátom! - Kiáltok fel s abban a pillanatban a rongyos zöld nyakkandőm, mintha önálló életre kellt volna, elkezdett sebesen szállni a szélrózsa miden irányába, elkapván azon szektatagokat akik még éltek, s akik elég bűnösek voltak ahhoz, hogy végtelen redőinek börtönében sínylődjenek, míg világ a világ. Éreztem, amint minden egyes elkapottal fizikai erőm nő, ám ez nem érdekelt, inkább az elméjük tartalmaát vizslattam, kifejezetten a lovassal kapcsolatos hírekre, eseméynekre fókuszálva. Milyen pletykák keringenek róla, honnan jöhetett, hallottak e valamit mostanában a médiában róla. Akit korábban gypjúval elkaptam, s lebénította, azt se felejtettem el, mint korábbi szószólót őt is elragadtam. Amennyiben sikeres ez a köpönyges akció, egy rakat élettelen test marad a földön. Nem halottak fizikailag, de álszállt belőlük a lélek. (Lupin nem volt televízió közelben a hírekkor)
Az információk mérlegelése után, ám mielőtt még bármit is tettem volna, szaglásomat egy kutyáéval megeggyező szintűre növelem ereklyémmel, így ha valamit érzek az az orromban marad, s követni tudom. (Egyszóval nem érzékelek semmit, a szalást választom)
Immáron teljesen a lovasra koncentrálok, s köpönyegem ekkor őt veszi célba, őt próbálja elnyelni, erejét s tudatát a részemmé tenni. Ha nem is sikerül, legalább valami kisebb erőt, tudást, információt ellopni tőle.
Amennyiben nem jön össze, vagy nem történik semmi érdemleges dolog, minthogy nem tudok mit kezdeni a döggel, elveszítem érdeklődésem, s az esetlegesen korábban kapott információkat mérlegelve kitalálom, hogy merre vegyem az utam. (Amennyiben valamelyik látta a korábbi, tévében leadott adást, (rádió, köztéri tv, pletyka), a Rendőrség épülete felé veszem az irányt, Florát megfogva, aki körülbelül ekkor változik vissza rendes alakjába, kis teleportációkkal haladok előre, mindig csak annyit amennyit előre látok, hogy a lovas nehezen tudjon üldözni. Házak tetején, lakásokon keresztül ahova belátok, egyenesen a rendőrség felé)

Elég érdekes, hogy bárki is segíteni akar a lovasnak. Bár az mindenképpen pozitív, hogy ők az eredeti fejet akarják neki megkeresni, nem pedig egy másik emberét. De vajon lehetséges-e a lovas igazi fejét megtalálni.
- Komolyan gondoljátok, hogy érdekli a feje? Jó eséllyel már semmi nem maradt belőle. Ezt a rémet csak a gyilkolás érdekli, semmi más. Inkább le kellene állítani, mielőtt még több emberrel végez.
Nem viselkedik ellenségesen azzal a kettővel, hiszen megvan bennük a jó szándék. Ráadásul ők sem ellenségesek, eddig. De nincs ideje ezen gondolkodni, mert a fej nélküli tetem vonaglani kezd, mint akinek valami rohama van, majd amikor abbahagyja, felkel és a lovas felé indul. Fej nélkül természetesen. Bizonyára a lovas irányítja.
- A fejét már elloptad, mire kell neked a teste? - teszi fel a kérdést a lovasnak címezve.

A gyermek újból megpróbált megütni, de nem ment vele sokra. Kötötte az ősi átok, mely létrehozta fajunkat. Mivel harcolni nem tudott ellenem, farkasszemet néztünk. Szinte óráknak tűnő pillanatokig bámultam a vérszínben izzó szempárba. Rég volt már, hogy utoljára láttam ilyet. Végül a gyerek nem bírta és inkább elfordult és elfutott. Egyenesen neki egy villanyoszlopnak. Nevetés csiklandozta a torkomat és végül engedtem is neki. Nem tehetek róla, de szadista részem örömmel figyelte, hogy milyen estlen volt a gyermek. Vérbeli ragadozót teremtettem belőle, de amíg nem tanulja meg az ösztöneit, a képességeit és az eszét együtt használni, addig nem lesz igazi ellenfél. Teremtményem után pillantva egy fickót vettem észre. Már épp rávettem magam lélekben, hogy megkóstoljam, de valami megállított. És nem az, hogy szívesebben tapadok nők nyakára. Ó, nem. Ez valami sokkal élvezetesebbnek ígérkező dolog volt. Egy fej nélküli, fantomszerű alak valami kaszának tűnő fegyverrel. Elmosolyodtam és levettem a saját kaszámat a hátamról. Jobb kezembe fogtam, küzdőállást vettem fel és vártam, hogy mi sül ki ebből. Felkészültem a támadásra és úgy döntöttem, hogy az elején erőtesztelgetés céljából próbálom megkarcolni, esetleg levágni a fegyverforgató kezét. Ezeket természetesen csak ha támadna. A fickót pedig eszem ágába sem volt figyelmeztetni a veszélyre.
- Kölyök, ha harcolni akarsz, itt az alkalom! - intettem fejemmel a két alak felé.

Éppen csak egy kis figyelemelterelés és máris repülök a híres lovas felé. Nem is tudom hogy repülés közben inkább nevessek vagy legyek figyelmes katona és maradjak csöndben. Ahogy arra számítottam a lovason egyszerűen tovább tudok száguldani. Nem lepődök meg, eltelik egy másodperc és máris átszakítom az üveget.
~ Nem jó. Itt az idő taktikát váltani. Amíg még van rá esélyem.
Kétlem hogy a lovas tényleg a bűneim miatt keresett volna meg, sokkal viccesebb dolgokat is csináltam már mint az hogy pénzt keresek. Hehe! Valószínűbb az, hogy már túl sok dolgot érintettem a kis szórakozásaim során. Benne lehetek egy-két dologban. Mindezzel most mégsem törődök.
~ Stabilizálás először, utána az ellenség ellenőrzése és a távozás.
Megteszem amit gondolok, stabilizálom a repülésem, aztán csak fejjel hátra pillantok, próbálom bemérni a lovast meghatározni a helyzetét és az irányát. Ha ez megvan kilövök felfelé mint egy rakéta. Magasan a torony felé repülök, onnan ereszkedem le a tetőn lévő szabad részre.
- Lássuk még mit tartogatsz a természetfeletti tarsolyodban.
Félmosollyal az arcomon próbálok landolni. A páncél gyorsításával rohanok oda a gondosan lefedett vadsóászgépemhez, lerántom róla a védő és álcázó takarást. Beszállok és beindítom, felkészülök a felszállásra és ha tudok el is repülök vele. A terven akkor változtatok ha a Fej Nélküli Lovas a nyomomban van. Türelmesen kivárom és figyelem mit is akarhat.
- Milyen véletlen. A híres Fej Nélküli Lovas pont Halloweenkor.
Talán én sem hiszem el hogy csak véletlen, túl sok őrültség történik ebben a városban!


Az sms elküldése sikertelen. Természetesen, hiszen a mobilszolgáltatók nem érhetnek fel a hibátlan tökéletességemhez. Szent ujjaimmal elég ha csak érintem a telefonom, máris értelmezhetetlen számukra a tökéletesség amit ezzel alkotok. A telefont lazán behajítom a zsebembe, a jegyzeteim elteszem, felállok igazítok az elegáns ruhámon, rendbe vágom a hajam.
- Isteni mint mindig.
A furcsa alakon meg a gyereken szükségtelen meglepődnöm, pontosan ismerem Gothamet és képtelenség nekem meglepetést okozni, hiszen mindent látok és hallok. Ezer karátos megnyerő mosolyt villantok a szavain. A gothami őrültek nagy része fel sem foghatja a hatalmasságomat, ő sem, csak egy kedves kis bóknak tekintem azt amit mond. Hanyagul ejtek el egy tisztelgést, középső és mutató ujjal a halántéktól felé.
- Megengedem, hogy saját magaddal harcolj helyettem. Nem érek rá. Csé.
Sokat már nem foglalkozok vele, elindulok tovább balra a járdán. Van itt egy rejtély és utána kell járnom.

Váratlan fejlemény rázta meg elmémet, s nem a fejetlen mozgó test volt, mi igazán elgondolkodtatott. A gyűrű, mely enyémnek párja, sárga színben pompázott egy pillanatra, míg el nem száguldott mellettem, s kérdések árja tódult elmémbe. A fej nélküli test a Sinestro alakulatból való lett volna? Miért volt itt, és hogyan hallt meg?
A gyűrűvel létrehozok egy újfajta szerkezetet, amivel képes lehetek venni a wi-fi hálózatokat, majd feltöröm a rendőrségi adatbázisokat, hogy szerepel e benne a férfi, s mit írnak róla. Közben a sárga spektrum nyomát keresem, merre járhatott, tartózkodhatott itt.
A holttest megelevenedése itt már nem is lepett meg, viszont hirtelen ötlettől vezérelve, s az anatómiai könyvekből vett infók alapján, kreációt hoztam létre, a levágott fejnél meghosszabítottam a csontot, megformáztam egy állkapcsot, fejet, agyat. Tudtam, hogy képtelen lesz gondolkodni, ám a test emlékeit, ha szavakba tudná sűríteni. Egyfajta tudományos, fantasztikus szerkezetet képzeltem el, mely ál-fejként működve, elmeséli, hogy a test merre járhatott, mit csinálhatott, valami, amire még "emlékeznek az izmok, a bőr, és a csont.

Mindez nagyon gyorsan ment végbe, (már ha sikerült) s közben a gyűrűt bekészítettem, hogy azonnal kalodába zárjam azt az egyént, aki a lovasra, vagy a fej nélkülire támad.

Ismét megszólítom, ezúttal is kedves hangnemben, ám cseppet sem lekicsinylően. Tisztelet, és bajtársiasság van a szavaimban, hogy tényleg vele vagyok.
- Segítek neked megtalálni a fejed. - Ezután a testre mutatok. Sokaknak evidens lehet a dolog, de én nem vagyok benne biztos, hogy a lovas felelős a test mozgatásáért. - Te vagy, ki mozgatja a testet?
Amennyiben a lovas az, hagyom, hogy a test továbbra is felé menjen, ám azért felkészülök arra, hogy támadás esetén teljesen szétmarjam. Amennyiben viszont nem a lovasé, azonnal bilincseket teremtek a földből, s azokkal megragadom a lábait, kezeit, s hozzászögezem a talajhoz.

A hirtelen felálló és mozgó test meglepte Morinast, ám nem tántorította el céljaitól, hogy a helyzettel kezdjen valamit. Nem értette továbbá, hogy vajon a másik kettőben miért teng ennyire a segíthetnék egy olyan alak iránt aki valószínűleg több tucat embert ölt le. Egy valami biztos volt, hogy ő nem fogja hagyni, hogy a lovas akármilyen módon vissza szerezze a fejét. Hiszen bármi történhet! Lehet, hogy pont akkor lesz újra ereje teljében, és hálaképpen a pallosán végezzük nyársként.

- Nem hagyom, hogy a Lovas megtalálja a fejét!

Morinas a gyorsaság rúnák segítségével nagy sebességgel megindult a mozgó holttest felé, miközben fél szemével folyamatosan szemmel tartotta a Lovast, és a kardjaival a hulla két lábát célozta meg, hogy ne tudjon mozogni. Ha sikerülne az akció, ám a test tovább mozogna előre, akkor a zombi karjai levágásával próbálkozna tovább a lány.

Ennyi volt...
Kész vége, érzem. A sok fordulat s a kérdések növekvő száma, melyek közül csupán elenyésző lett megválaszolva, harag formájában szívemig értek s ott éreztem, amint a gyűrűm válaszol érzéseim árjára. A harag hirtelen s hihetetlen intenzitással áradt szét létemen, míg végül egyelten gigászi, horrorba illő sikolyba torkollott. Elmém közben foszlik, s minden eddigi kreációm semmivé lett. Fogalmam sem volt meddig hallathattam a zajt, ám a tudatom szinte tejes sötétségbe borult s egy ismerős, ösztöni érzés vett rajtam erőt, olyan, mit nem éreztem, mióta megfürödtem a Vér óceánjában.
- Nincs több kérdésem...
Suttogtam elfúló, indulattól remegő hangon.
- Már nincs sok hátra...
Már nincs sok hátra, s elmém elborul. Ekkor feltartom a kezem, egy olyan irányba, ahol nincs senki s egy hatalmas, méteres átmérőjű haragból álló energialöketet indítok a Wayne torony felé mely mint kés a vajon, úgy halad át az épületen. Nem volt semmi célom ezzel, de már túl vagyok azon, hogy bármiféle logika legyen a tetteimben. Eddig ép voltam, gondolkodtam, de az észérvek nem használnak. Még tartom magam egy rövid ideig, de érzem, hamarosan elszabadulok, s nem érdekel, ki lesz a közelemben...

A taktikám működik. Félmosollyal az arcomon fordulok hátra és az ülés támlája mellett kinézek a hátsó ablak átlátszó anyagán. A radart is ellenőrzöm, odanyúlok a panelhez és több módban végigpásztázom a légteret.
~ Volt nincs. Egyszerűbb volt mint hittem. De vajon...
Három pittyegést hallok. Valami hátulról követ... A félmosoly az arcomon hangulatot vált és a tekintetem is átmegy az unottság és csalódottság keverékébe.
~ Túl könnyű volt. Számítanom kellett volna rá. Annyira tipikus.
Ismét meggyőződöm róla, hogy ott van-e a Lovas, vizuális módon is. Kezd olyan érzésem lenne, hogy ez nem egy szokásos gothami őrült Halloween esti tréfa. Lehet valami ebben a Lovas dologban. Gyorsan eldöntöm mit teszek.
- Lássuk ez hogy tetszik.
Az irányítópanelhez nyúlok egyik kezemmel. Lenyomok néhány gombot és be is állítom a rendszereket. Elvonom az energiát a sugárvetőkről és a védőpajzsra irányítom át. Szükség lesz rá. Valamint a sebességet is növelem. Végül felhúzom a gép orrát. Nem kilencven fokban, de éles hetven fokban. És így repülök, egészen addig, amíg ki nem érkezek az űr peremére. A vadászgépem elvileg képes űrugrásra és rövid időre tesztelve is volt. Most ezt próbálom megtenni.
~ A vadászgép kibírja egy ideig az űrben és a páncélzatom is bírja vákuumban, hidegben. De eszemben sincs sok időt odakint eltölteni.
Elvileg ha egy ilyen kisméretű géppel elég közel repülök a légkör széléhez, a nagy semmi odaát kiránt. Aztán már csak annyi a dolgom, hogy a lehető legnagyobb sebességgel tegyek meg egy távot odakint és gyorsan visszatoljam magam a légkörbe. Ha nem csak ugrok hanem kimegyek az űrbe, kemény lesz visszaérkezni, nem csak egy "sétagalopp". A pajzs véd a behatásoktól.
Ez az elmélet, most lássuk a megvalósítást. Kíváncsi vagyok meddig jutok el.


Nem foglalkozok tovább a földöntúli srácokkal. Régóta csinálják ezt, az ő cuccuk, ők tudják, hogyan működik. Le sem pacsizok velük, egy rejtély van itt amit meg kell oldani. És ki más lenne erre képes, ha nem az isteni Lev Hudson. Előkapom a telefonom és beírom a jegyzetekbe az eddigi eredményeket. Szóval azt, hogy megoldottam az ügyet. Még gépelem a sorokat, amikor nekiállnak lazulni a természet feletti srácok.
Egy laza mozdulattal sarkon fordulok, két ujjammal csettintek és feléjük mutatok. Aztán megy is a telefonon a videó felvétel és megörökítem, ahogy lepacsiznak.
- Király nyom.
A tökéletességemnek hála már most tudom, hogy erre az anyagra később még szükség lesz. Imádni fognak érte.

Az elmém zsong, s hirtelen érzések hulláma jár át, s még a fejem is megfájdul, pedig mily rég óta nyugalom van benne. Katarzist vártam, hatalmam gignatikus növekedését eme brit legenda által, ám a Dullahan semmi volt. Csalódás ez, oly, mit csak nehezen viselek el...
Unott csalódottséggal nézek szét, majd letargikusan hatalmas húskloffolókat idézek meg amikkel lesújtok a lelküktől megfosztott, ám élő emberek fejére. Flora már úgyis kiszedte belőlük az összes fontosabb és egészségesebb szervet, amiket egy a fejemből előhúzott hűtőládába tettünk. Florának mondani se kellett, elindult valamelyik alvilági doktorhoz, hogy eladja az árút.
(Flora elhagyja a játékteret, ám a kaland végén kérem a szervek árát.)
Letargikusan másztam, vonszoltam magam az utcán, hisz átvert a lovas, nem itt volt az igazi valója, s ki tudja merre lehet. Közben rákapcsolódom a közelben lévők ámaira hátha valami foszlányt találok. Dühömben váratlan megragadom, egy éppen mellettem elhaladó Frankeinsteinnek álcázott leányzó nyakát, s miközben felemelem kiszorítom belőle a szuszt is. Sikoltozás kezdődik, minthogy céltalan bandukolásom közepette nyílt térre érkeztem, ám ez nem zavart. Most lakomát csapok. A köpeny félt, rettegett, tudta mi fog kezdődni, ám én vagyok az ura, nem tehet ellene semmit. Vérfüdő vette kezdetét mikor egy éjfekete kaszát alkottam s azzal kezdtem aprítani a népet. Nem érdekelt ha valaki elmenekült, csak a legközelebbivel foglalkoztam.
Segítségre van szükségem a lovas ellen, valakire aki ért a mágiához a természetfelettihez, aki segítségemre lehet.
Sok hír kering Gothamban több különböző egyénről kik mesterei a túlvilágnak, ám haragomban egy sem volt eszemben, ám tudom hol van szép lista s leírás a jó népekről. Minthogy úgysem volt jobb dolgom, az emberi életektől folyamatosan ritkítva az utcákat, a Gothami Rendőrség felé vettem az irányt, kezdetben gyalog, majd egyre gyorsabban, előre, előre teleportálva.

Morinas megpróbálta a béklyókat lefeszíteni magáról, ám a gyűrű felhasználó varázsereje túltett rajta. Miközben babrált a zárral fél szemmel felváltva követte a szellemlányt, a lovast és a vánszorgó hullát, miközben a kezeivel szorosan fogta kardjait, hogy ha valamelyik közeledne, akkor védekezni tudhasson.

Hirtelen ekkor a vörös lánc, és lakat szertefoszlott mint a kámfor, és látta, hogy a szellemlány feltartva kezeit a Wayne Torony felé fordul.

- Ez mégis mire készül?

Majd az eseményeket hatalmas energia löket követte, amely ugyan a Wayne Tornyot trafálta el, a lány így is alig bírt a talpán maradni. Morinas nem tudta, hogy mire, de valahogyan érezte, hogy a gyűrűfelhasználó készül valamire, és nem lesz jó vége. Az egyik kardján a gyorsaság rúna, míg a másik kardján a reflex rúnák világítottak, és a lány aktiválta a jövőbe a rövid jövőbe látó képességét. Ezután felkészült a legrosszabbra.

A szavaira senki sem kíváncsi. Legalábbis választ nem kap egyik alkalmi szövetségesétől sem. De rendben van. Nem barátkozni jött úgysem. Az eseményeket figyelve érdekes dolgok derülnek ki. A mozgó test végül öltözéket cserél és a feje helyére egy tököt növeszt, ami illik az alkalomhoz. A rövid társalgásból kiderül, hogy a lovas testvére és egyben ellensége is. Legalábbis, amennyiben a menekülés dolog igaz. Talán a tökfejű alak tehet a lovas fejvesztéséről? Bár neki az egész legenda újdonság, így nem tudja különösebben újként érni, hogy a fej nélküli lovasnak testvére is van.
-Hé! Tökfej! Elmondanád, pontosan mi folyik itt? A testvéred nem túl közlékeny.
Aztán az egyik lány egy energialöketet küld a torony felé. Kárt nem tesz benne, mindenesetre nem semmi látvány. Ha egy élő személyt talál el, lehet hogy egy pillanat alatt eltűnik. Talán elborult az agya? Mindenesetre nem szeretne a közelben lenni, ha neki áll kitombolni magát.

A lovas nem sokat teketóriázott, egy pillanat alatt felszabdalta a gyereket. Én eközben meg sem próbáltam megmoccanni. Ha nem elég erős az élethez, akkor nem kell életben maradnia. Széles mosoly terült el az arcomon, ami látni engedte méretes szemfogaimat, aztán fütyültem egyet a meglepetéstől.
-Nem tudom, hogy hogy ölted meg, de hamuvá kellett volna változnia. És te hogy érzed magad most, hogy gyerekgyilkos lettél? Igazság szerint engem pont nem érdekel, hogy mit csinálsz a teremtményeimmel, akkor sem fogom abbahagyni a teremtésüket. Célt adok céltalan életüknek, és olyan hatalmat, amit elképzelni sem tudnak. Hányan áhítoznak örök fiatalság után? - gonosz nevetést hallattam - Legalábbis ez a reklámszöveg. Igazából csak imádom a családok és a szívek széttiprását. Most pedig benne lennél egy kis harcban? Még nem öltem fej nélküli szellemet.
Ezzel kaszámat jobb kezemben tartva elindultam felé. Láttam, hogy képes eljátszani azt a trükköt, amit én is, de a dolog ellen nagyon könnyű védekezni. Ha ő elveszti a testét, akkor nem tud megsebezni, ha viszont visszanyeri, akkor sebezhető. Valamint fogalmam sem volt róla, hogy a kaszám képes-e megsebezni egy ilyen lényt, mikor nincs materializálódva. Gyakorlatilag még nem túl sokat tudtam erről a hatalmas fegyverről, mert csak nem rég került a birtokomba. Ekkor jött a fényképész. Sajnos én nem a megszokott, legendákból ismert vámpírok közé tartozok. Nem árt a víz, van tükörképem, árnyékom és igen, képeken is látszok. Bár megjegyzem, annak azért örülök, hogy a víz nem árt. Így legalább tudok fürödni. Na mindegy. Anélkül, hogy odafordultam volna, egy rakás árnytüskét repítettem a fickó felé.
- Bocs, nem vagyok valami fotogén alkat.

Az isteni Lev Hudson a világ legjobb nyomait gyűjti éppen össze. És ez mind a saját nyomozásom aktájába fog menni. Laza. Úgy tűnik a vámpír alak kicsit komolyabban vesz mint kellene. Nem zavartatom magam. Túl menő vagyok ahhoz, hogy véglegesen meghaljak.
- Kössz nem.
Sarkon fordulok, menőn lezárom a telefonom és elrakom a zsebembe fordulás közben, kihajolok oldalra, oldalra lépek kettőt, aztán megindulok egyenesen. Háttal megyek a vámpír csávó árnyéktüskéinek. Tuti nem találnak el. Közben még a napszemüvegem is felcsapom, hogy menő legyen és elsétálok az éjszakában a legkirályabb bizonyítékokkal a zsebemben. Isteni ez az éjszaka. Arra nem is gondolok, hogy másképp történhetne bármi mint amit elterveztem.

Mindeddig jobbnak láttam figyelmen kívűl maradni, hogy többet tudjak meg. Sikerült ugyan figyelmen kívűl maradnom, de többet megtudni... abban nem vagyok biztos. Prischilla sikolya miatt megijedtem, de nem törődtem vele. Látva, hogy vörös energia vág keresztül a felhőkarcolón Prischilla miatt, odanéztem rá, majd a hangos morajra, ami az épület megroggyanása miatt volt, odanéztem és ledőlni látszott. Hirtelenjében nem tudtam mit tegyek: meneküljek a hatalmas épület alól, reménykedve, hogy időben biztonságos távolba érek, vagy pedig megpróbálok tenni valamit a felhőkarcoló ledőlése ellen, ami alapjaiban lehetetlennek tűnt. Hátrálni kezdtem, de nem fordultam meg, hogy elfussak, mert tudtam, hogy a kesztyűim úgyis megvédenek. Abban viszont, hogy megvédenek egy rámboruló felhőkarcolótól, nem fűztem semmi reményt hozzá. Végül úgy döntöttem, hogy nem akarok kockáztatni és elfutottam bal oldalra, ki az épület hatósugara alól.

Miközben én Karóbahúzó Vladot próbáltam játszani a kellemetlenkedő fickón, a lovas nem tétovázott. Ez tetszett. Semmi beszéd, egyből a lényegre. Kíváncsi voltam, hogy mi lesz a vége. Utolsó értelmes lépésemként erősen rámarkoltam a kaszámra, miközben sarkon fordultam és átváltoztam. Ez után számomra már nem létezett olyan, hogy gondolkodás, csak ösztön és harci vágy. Szerencsére a gyermekkori kiképzés és a harcművészetről szerzett képességek akkor is megmaradnak, mikor elvesztem az eszem és zöld utat adok a vérszomjnak, de nem igazán szoktam ezeket használni. Inkább fajom ősidőktől használatos technikáit használom, amiket csak kiegészítek a tudatosan tanultakkal. Ezúttal átváltozott alakomban nem csak láncing, hanem teljes árnyakból készült lemezvért borította testemet, természetesen a fejemen kívül, mert azon egy egyszerű, gyakorlatilag árnykarikának megfelelő korona ült. A kellemetlenkedő alakot immár teljesen figyelmen kívül hagyva egy szárnycsapással meggyorsított szökkenéssel és kaszasuhintással támadtam az ellenfelemre. Egyenlőre még csak egy cselt terveztem, amivel először a gyomrára próbálok támadni, aztán levágni a fegyverforgató kezét. De az is elég, ha szimplán csak megsebzem. Legalább akkor megtudom, hogy egyáltalán használ-e ellene a fegyverem. Érdekes. Gondolkodni azt nem tudok, mikor harcolok, de taktikázni azt igen. Hm, majd talán megkérdezem róla Richardot valamikor.

Még oda sem érek a rendőrség épületéhez, már érzem, hogy valami különös, nem evilági jelenlét űz, hajszol, vár. Izgalommal remegek, valyon mi vár a sarkon túl, ám mielőtt előtűnök még nyugalmat eröltetek izgalomtól kalimpáló szívemre, s levedlem a holdfejű álcáját, s helyére egy hosszú barna, tipikus magándetektíves ballonkabátot "varázsolok" magamra, s normális arcommal lépek elő. Természetesen minden kamerára ügyeltem az átváltozásnál, s a figyelő tekinteteket is kerültem.
Ahogy előlépek a ház mögül, a rendőrök azonnal kiszúrnak, ám eszembe sem jutott velük foglalkozni ily csodálatos látvány mellett. Mint valami másvilágbéli titokzatos, pokoli paradicsom, valami pusztulás ígéretét hordozó áldásos erő kiterjedéseként, a természetfeletti bizarr játéka volt az, mely szemem elé vetült.
Már távolabbról látom azt mi valószínű a legfontosab lehet a helyzetben, s fotógrafikus memóriám segítségével azonnal kutakodni kezdek elmémben, hol láttam már eme jelet. Több száz könyvet, tekercset, néztem át, több ezer leírást olvstam különböző jelekről, ha valaha láthattam valahol, akkor előkerül.
Miközben agyaltam nem én lettem volna az, ha nem megyek előre. Magabiztosan lépkedtem, közben szakértő módjára vizslattam a helyszínt, míg a rend őreihez nem értem, kik gyanúsan méregettek.
- Üdvözlöm önöket! A nevem a Lupin, a GCPD egy viszonylag kevésbé ismert, paranormális jelenségekkel kapcsolatos nyomozója vagyok. - Azzal előkapok egy az álmaimból ide illő jelvényt. (remélem hatásos)
- Meg tudnák mondani, pontosan mi történt itt?
Próbálok minél szimpatikusabbnak tűnni, s pozitív álmokat, s ezzel szimpátiát sugallok a rendőrök felé, így nagyjából jó érzéssel tölti el őket a jelenlétem.
Mindenben nagyon körültekintően járok el, s közben nyomozgatok. Figyelem a láva szerű anyagot, mit lehet az pontosan, figyelem hogy mely világ tájaira, világára jellemező az a kő, láva, vagy akármi ami megjelent itt. Továbá próbálom a jelet s minden mást is a lovashoz kötni, hátha sikerül. S közben várom, hogy a rendőrök valamiféle plusz információval látnak el, az itt történtekkel kapcsolatban.

Nem kíméltem senkit s semmit, az agyam elszállt, s minden haragomat beleadtam a löketbe mely az antik épület halálát okozta. A leendő sütőtök is menekülőre fogta, s ez volt az a pillanat, mely kicsit visszazökentett, s egy alig észrevehető, miniatűr nyomkövetőt helyezten a ruhájába, majd szép lassan, csendben követni fogom. Remegtem az indulatoktól még mindig, s nem érdekelt sok minden, csak az ügy. Lovas volt az egyedüli aki valamiféle értelmes szikrát bírt csiholni fejembe.
Még ha ez nem is a valódi teste, alakja, mint korábban kiderült, a kivetülés is kapcsolódk hozzá, ezért telepatikusan a gyűrűvel próbáltam kommunikálni felé:
- Adj valami jelet, nyomot merre vagy, s mi az amit akarsz, s én segítek...
Amennyiben választ kapok nem foglalkozom mással csak azzal amit mond vagy tesz, amennyiben nem szólal meg, az ép elmém szikrája is elborul, s ugyanarra a sorsra juttatom, mint a korábbi épületet. Közben azért rakok még egy nyomkövetőt a tökre, hátha észreveszi a korábbit.

Morinas a hatalmas káoszt kihasználva gyorsan félrevonult egy sikátorba, ahol egy tűzlétra segítségével egy épület tetejére felmászott röpke pillanatok alatt. A magas épület tetejéről tökéletesen lehetett látni, ahogyan az óriási Wayne Torony súlyosan sérült szerkezete szép lassan megadja magát a ránehezedő súlytól és omlani kezd. Eme hatalmas látványosság azonban a lányt nem térítette el a figyelmét, és a tömegben kiszúrta a tökfejet aki éppen menekülőre fogta a dolgot. Morinas úgy döntött, hogy inkább a kivárásra játszik, és a tetőkön keresztül fogja követni az ellenfelét, és megfigyelni azokat akik hasonlóképpen követnék a célpontot.

Az egyik jelenlévőnek teljesen elszállt az agya és a tornyon vezette le a dühét. Az ilyennek inkább nem kellene ilyen feszült helyzetekbe keveredni. Többet árt a tevékenységével, mint amennyit használ. Ledől a torony, ki tudja hány másik épületet megrongálva. Agyoncsapva számtalan embert, aki a sötétség miatt otthon kuporog a sötét kis otthonában.
-Ez most mire volt jó? Hány embert akarsz megölni azért, hogy egy szörnyetegnek segíts?-fakadt ki.
A tökfejű fickó menekülőre fogta a ledőlő torony láttán, így utána eredt. Ha itt nem akar válaszolni, akkor majd másutt. Azonban a toronnyal nem tud mit tenni. Ha kiabálna is, nincs idejük az embereknek elhagyni az otthonaikat. Megpróbálja nyakon csípni a tökfejű alakot, persze úgy, hogy a torony ne dőljön rájuk.

Megpróbálok mindent, hogy lerázzam a lovast, de még ez sem elég. Túlhúzom a gépet, túl gyors vagyok és túl távol a bolygótól és ezt már nem bírja. Ahogy visszazuhan kigyullad és elvesztem az irányítást. Vicces. Talán most amiatt aggódok a legkevésbé, hogy zuhanok. Ilyen magasságból van időm, nincs olyan közel a felszín. Lekapcsolom az összes műszert és kinézek a gépből. Még épp látom a Lovast, ahogy elsüvítek mellette.
~ Furcsa mágia. Képes természetfeletti dolgokra, micsoda meglepetés. Azt hittem technológiával be lehet csapni... De tévedtem. Akkor ideje váltani.
A gépért kár, meg a fegyverekért amiket nem magamra aggódtam. De áldozat nélkül nincs győzelem, muszáj valamit hátra hagyni. Készenléti állapotba hozom a páncélomat és felkészítem a repülésre és a harcra. Még egy ideig zuhanok, aztán egy tonnás erővel megütöm belülről a pilótafülke tetejét, hogy a nyomáskülönbséggel kirepüljek. Amint kint vagyok beindulnak az ionhajtóművek a talpakban és próbálok stabilizálódni.
Ha sikerül és nem zuhanok tovább a semmibe, vagy robbanok fel a géppel, akkor körülnézek. Megpróbálom megkeresni a Fej nélkülit. És közben felmérem a körülöttem lévő területet is, mégis mi vesz körbe, milyen magasan vagyok vagy egyáltalán hol. Nem lenne rossz tudni és úgy harcolni.
- Ez kezd egyre jobban tetszeni. Ha jól sejtem nem Gothamben tanultad a trükkjeidet.

Sikerült biztonságos távolba futnom, az esetleges törmelékek ellen pedig a rám tapadt lénnyel igyekeztem védekezni. Hogy lássak is valamit, kinyújtottam kezemet és koncentráltam, mint akkor régen. Ismét megragadtam a füstöt mint a Wayne kastélyban és "félredobtam" azt, így azon a részen el is oszlott. Látva a ledőlt tornyot, el sem tudtam képzelni hány száz ember sérülhetett vagy akár halhatott is meg az épület ledőlése miatt, az anyagi kár meg mellékes. Lekonyult szájjal néztem Prischillára. Elfogott a düh és remegett a kezem, majd ökölbe szorítottam mindkettőt.
- Maga egy őrült! Tudja hány száz ember sebesített meg, ki tudja milyen súlyosan vagy ölt meg? - kiáltottam rá dühösen és létrehoztam egy energia gömböt. - Ha jót akar magának, akkor ott marad, ahol van!
Ezután a lovasra néztem. Arca ugyan nem látszott, de éreztem rajta, hogy mélyen megdöbbent. Szemem sarkából Prischillát néztem és biztos voltam benne, hogy ezután csak tovább pusztítana.