Neela Lerner - Lacrima

Rendben, legyen. Mesélek kicsit magamról, ennyit Te is megérdemelsz, de ne várd, hogy túl hosszú lesz, nem sztorizgatni akarok veled. Na figyelj...
1989 februárjában születtem, New Yorkban.
Minden tökéletes és átlagos volt. Tökéletesen átlagos. Minden olyan mint amilyennek lennie kell. Apa, anya, testvérek.... happy end...
Ohh istenem, csodálatos gyermekkorom volt... mindent megkaptam amit akartam, mindig minden annyira tökéletes volt... míg fel nem nőttem. De van ez így másokkal is.
Ugyancsak 15 éves voltam, és éppen akkor kezdtem a gimnáziumot... de akkor volt az, hogy minden elromolni látszott. Egy téli este találkoztam életem első nagy szerelmével... a korcsolya pályára mentünk néhány új barátnőmmel, akik abba az osztályba jártak ahová kerültem. Pedagógia és pszichológia szakra jelentkeztem, és mint eddigi kitűnő tanulót, azonnal fel is vettek. Mindig is szerettem a gyerekeket, s az, hogy a pszichológia mellé még pedagógiát is tanultam, nagyszerű lehetőség volt az életben. Épp a téli szünet első napja volt. Mi a szabadban korcsolyáztunk a kivilágított fák alatt.... és ott volt ő... Ben... magas, kék szemű, sötét hajú... tökéletes pasi... és rettenetesen béna korcsolyázó!
Bár elég magabiztos voltam akkoriban, főleg a srácokkal kapcsolatban, mégsem mertem odamenni hozzá, bár egyedül volt. A barátnőim löktek neki, és ekkor jött a szokásos tini dolog... beszélgetni kezdtünk, majd hazakísért, elkérte a számom, felhívott másnap, találkoztunk, randizgattunk, összejöttünk, blablabla... nem ez volt az első katasztrófa. Csak a katasztrófák kezdete. Nem megcsalt... hanem velem csalta meg a barátnőjét, aki tudott rólam. Magához hívta mikor ott voltam nála, természetesen Szilveszter előtt egy nappal, hogy még jobb legyen nekem, és arra várt, hogy én majd kiugrok a bőrömből, hogy a szüzességem egy balf*sszal veszítsem el, és az ő libájával... ő volt a legnagyobb szerelmem, és a legnagyobb csalódásom.
Na de minek is fecsegek én itt szerelemről, és egyéb badarságokról?
Talán inkább az izgalmasabb lényegre térek... tudom, hogy Te is azt akarod édesem.
A nevem Neela Lerner. De ez titok.... psssszt.... De ma már csak Lacrima. Hívjanak csak így nyugodtan az emberek!
Ez egy latin szó. Azt jelenti könnycsepp. Tökéletesen illik rám, szerintem. Ugyanis ezután a csapás után velem nem az történt mint a többi tinivel ilyenkor.... én nem csak sírni kezdtem.... valami megmagyarázhatatlan történt velem aznap este. Arra emlékszem, hogy betoppant a csaj... én pedig kiakadtam. Nem sírtam, csak csendben felálltam, és elindultam, hogy felhúzzam a cipőmet, ugyanis épp Bennél voltam. Volt annyi tartásom, hogy ne kezdjek bömbölni mint egy kis csitri. Eltökéltem, hogy haza megyek, és ha egy mód van rá, akkor beveszek pár nyugtatót életemben először. De nem ez történt. Ben utánam jött, és nem értette mi bajom van. Ugyan már??? Mégis mi bajom lehetett??? Nem tett semmi rosszat, csak megalázott, eltiport, összetört... ugyanazt éreztem mint a velem egykorú lányok ilyenkor. Ám amikor megszorította a karom, hogy maradjak, olyan félelmetes düh lobbant bennem amit még soha nem éreztem. Valahogy elborult a világ. Hirtelen másképp láttam mindent. Nem volt többé semmi színes, sötét és vakító fehér volt minden és mindenki, s mintha árnyékok suhantak volna át a falakon, mintha megmozdultak volna a szobrok... Ben rémülten eresztette el a karom, és nem tudtam mi baja. S mikor rápillantottam megállt bennem az ütő... a szeme teljesen fekete volt, arca iszonyatos kínba torzult, s szemeiből fekete könnyek csorogtak le az arcáról. Én magam is megrémültem, de a harag és a gyűlölet nagyobb volt bennem. Ekkor jelent meg a kis barátnője, s még tompán hallottam, ahogy felordított artikulálatlan hangon. Majd az ő arca is olyan lett. Nem értettem mi történik körülöttem, mi történik velem. Még akkor sem amikor mindketten összeestek és nem mozdultak többé. És ekkor történt a legszörnyűbb, és egyben leggyönyörűbb dolog. Megláttam magam a tükörben. Szebb voltam mint valaha bármikor, mintha világított volna a bőröm... de a szemeim nekem is éjfeketék voltak, s vérhez hasonlatos könnyek díszítették arcom két csíkban. Én tettem... nem volt rá magyarázatom, nem tudtam, hogyan, de én tettem.
Sarkon fordultam és futni kezdtem. Futni, rohanni, szaladni, ameddig csak bírtam... ki a házból végig az utcákon... egészen hazáig. Amint lenyugodtam ismét színes lett minden, s mire a lépcsőházunk liftjének tükrébe bámultam, és megérintettem az arcom, már nyoma sem volt semminek, mintha meg sem történt volna. Nem furcsa? Dedede,nagyon is az, nem igaz?
Ekkor kezdődött az egész. Csak egyetlen pillanat, egyetlen rossz lélek volt ami beindította a folyamatot. S bár hosszú ideig nem ismétlődött meg a dolog, amíg csaknem el is felejtettem, de onnantól kezdve valami más volt bennem. Nem volt megállás...
Mikor tizenhét éves lettem, akkor hagyott el minket az apám. Volt már két testvérem is, de nem érdekelte. Egy közönséges prostituáltat vett el, és ezért kellett otthagynia a családomat, és engem. Én voltam a legidősebb gyerek, és nekem kellett anyámat is összeszednem. Apám csinált még egy kölyköt annak a nőnek... borzasztó volt ami akkor végig söpört a családunkon.... és a legszörnyűbb az volt amik ezek után következtek.
Kicsaptak az iskolából mert az egyik lány aki féltékeny volt a pasijára, mert az folyton engem bámult - ugye van is mért? - úgy intézte, hogy azt higgyék drogot árulok. Szerencsére külön le tudtam érettségizni, de mást nem sikerült elintéznünk.
Három év múlva mire kihevertük volna ezeket, ismét csapások sorozata vert minket. Épp a grafikusi szakmát végeztem el, és kezdett egyenesbe jönni az életem. Imádtam rajzolni, még most is szeretek, tudod? És ekkor...
Terhes lettem a sráctól akivel már több mint egy éve együtt voltam. Nikcnek hívták, de ez igazán nem is fontos, ezért nem is említettem eddig. Csak egy szemét disznó volt. Nem volt mód rá, hogy megtartsuk a babát, de annyit veszekedtünk, hogy elvetéltem.... ezután pedig elhagyott. Milllly meglepő. Csak azért, mert félt attól, hogy megint egy ilyen gond szakad a nyakába. Húúha... borzalmas lehetett szegénynek... Ezután a nagybátyám adósága az anyám nyakába szakadt... elég pénz volt amit az orvosokra költöttünk miattam, és még ez is... összesen 3 millió dollár... anyám nem tudta volna kifizetni soha. És ekkor jött a következő csapás... nem elég, hogy tönkre ment az egész életünk... még az apám is bejelentette, hogy többet nem fizet rám. Pedig éppen titkárnői szakot végeztem, jártam iskolába, nem tehette volna meg, de ő mégis elintézte... földönfutók lettünk. És én pedig meggyűlöltem az embereket...
Az öcsém aztán teljesen kikészített egy napon... csúnyán veszekedtünk. Azt mondta ne siránkozzak mindig, aztán mégis az lett a vége, hogy minden az én hibám... hogy elég gondunk van, de az én magatartásom miatt nem fizet többet az apánk... és itt borultam ki. Idióta Jeremy... így hívták az öcsémet... ahh... Itt kezdődött el ismét a folyamat, ami ezúttal nem volt megállítható többé... csak az elsőt sajnáltam... csak az öcsémet, és a húgomat Katiet... és az anyámat, Carolt... mert rosszkor voltak rossz helyen...
Amint megláttam, hogy mit tettem amikor elvesztettem a fejetem, nyomban összeszedtem a holmijaimat, és amilyen gyorsan tudtam leléptem. Minden iskola melletti munkából összeszedett pénzem az útra költöttem. Magam sem tudtam, hogy hová fogok menni, csak azt tudtam, hogy el kell mennem minél hamarabb minél messzebbre... ám a repülő téren megtorpantam.
Valami megpattant bennem akkor, valami megszakadt. Hátat fordítottam, és kisétáltam az utcára. Pár percig némán álltam ott, és hagytam, hogy a lassan eleredő esőcseppek végig follyanak az arcomon... filmbe illő jelenet volt! Talán egyszer meg is csinálják. Aztán elindultam.
Elindultam, és, hogy hová...? Először is Nickhez... aztán pedig az apámékhoz... a drága feleségéhez és a kedves kis tesókámhoz, ahhoz a zabigyerekhez, aki szerintem nem is a mocskos apámtól volt... utána pedig nagybátyámhoz, és a nőjéhez...
Senkit nem hagytam életben. Tudatosan használtam az erőt, hagytam, hogy a haragom elhatalmasodjon, hogy a gyűlölet minél erősebben hozza ki belőlem... tudtam, hogyha sokáig húzom az állapotot, belehalnak, és én azt akartam... és jó volt... rettenetesen jó volt! Tudtam, hogy mennyire fáj nekik, mert minél jobban szenvedtek, én annál jobban feltöltődtem energiával...
És miután végeztem... akkor indultam csak útnak. Ide jöttem. Gothamba. De ezt már Te is tudod.
Onnantól kezdve nem voltam Neela Lerner.
Onnantól kezdve Lacrima voltam. És megfogadtam, hogy senkit nem hagyok életben, akinek csak egy kicsit is bűnös a lelke, és azt sem kímélem aki az utamba áll... persze néha azért kell egy kis kompromisszumot kötni, hogy sikerüljön az amit véghez akarunk vinni...
Például akinél éppen titkárnősködök, az sem egy klassz pasas.
De jó fizetést ad, és amíg így van, és szükségem van rá minek bántsam? Na meg nem akarok az első napjaimban máris ölni... vagy talán mégis...? Hm... ha már itt tartunk... tudod Te mit keresel itt? - áll meg a nő eddigi járkálásából, majd közelebb hajol a székhez kötözött, felpeckelt szájú férfihez aki kétségbeesetten próbál kiszabadulni, de mind hiába. A nő pedig gonosz mosolyba torzítja csinos arcát, és pupillái furcsán örvényleni kezdenek.
-Mert nagyon rossz kisfiú voltál...

Jellem: Nem is találkoztál még vele kedvesebb, bájosabb, segítőkészebb nővel! Ha férfi rá néz, nyomban azt látja, hogy ez egy igencsak különleges teremtés, és ebben egyáltalán nem téved! Bár mindenkit meg tud téveszteni, de igazából már egyáltalán nincs benne sem kedvesség, sem segítőkészség. Lacrima életéből kiveszett minden ami valaha fontos volt neki, és immáron senki más nem számít neki, csak saját maga. Egy megfontolt, talán túlontúl is okos és logikás, öntörvényű nőszemély. Csak abba száll bele ami neki is érdeke, csak annak segít akit ki is használhat. És mindenképpen megakarja szabadítani a világot a gonosztól, bár néha maga is szövetségeket köt a gonosszal, s talán nem nevezhető jónak sem, mivel különös módszerei vannak a gonosz kiírtására, ez pedig a gyilkosság. Ám igaz ami igaz... céljai elérése érdekében átgázol bárkin, ha kell.

Képesség: Különös erővel bír, amelyet igencsak nehéz kordában tartania, bár az utóbbi időben jobban megy neki. Eleinte azt hitte, csak a gonosz lelkek hozzák ki belőle a Sötét Könnyeket, ahogy ő nevezi, de már kitapasztalta, hogy bármikor képes előjönni, ha jogos dühöt vagy gyűlöletet érez. Ilyenkor szinte ragyogni kezd a bőre, s olyan szép lesz mint egy angyal, ám a szeme éjfekete űrré változik, és sötét, fekete vérhez hasonlatos sűrű könnyek folynak le az arcáról.
Ha konkrétan egy valakinél alkalmazza ezt, akkor akár meg is tudja ölni azt, ha nagyjából 5 percen keresztül tartja vele a szemkontaktust. Ha egyszerre több embernél alkalmazza, akkor csak iszonyatos kínokat tud okozni vele. ( görcsbe rándult test, olyan érzés mintha kiakarna égni az ember szeme,és belülről ezernyi késsel szurkálnák,és közben feszítenék az izmait ) A folyamat úgy zajlik, hogy több ember esetében nem kell a szemükbe néznie, de ha egyvalakit támad vele - és ekkor erősebben hat - akkor azzal feltétlenül szükséges a szemkontaktus, különben csak kínokat okoz neki. De minden esetben a többi ember arca is olyan lesz mint az övé, kivéve, hogy ők egyáltalán nem lesznek szebbek, sőt, ahogy egyre erősebb a kín, annál durvább, eltorzultabb lesz az arckifejezésük.
Nem különleges képessége az, hogy elég ruganyos és hajlékony, így könnyű szerrel ugrik át akár egyik háztetőről a másikra ha kell, és egészen kicsi helyekre is befér. Ennek köszönhetően pedig, ha nem is egy erőművész, de gyorsaságban és ruganyosságban a harcot is könnyen fel tudja venni másokkal. Gyorsan ki tud térni a csapások elől - ha nem is mindig sikerül neki - és akár kézen állva is viszonozni tudja azt egy rúgással.

Megpróbálja élni az életét, és nem gondolni a szörnyűségekre, amit tett. A titkárnői állása még megvan, igaz hogy nem szereti azt a munkahelyet, de hát Gotham Cityben nem sok válogatni valója van az embernek. Azóta a nap óta nem ölt, és a képességét is megpróbálta kevésszer használni. Egy pár utcai rablást sikerült megállítania, és a rablókat súlyos állapotba hoznia, de nem ölt újra.