A Jogos Harag Lovagja
Szeretet, béke és nyugalom. Semmi más nem fontos ezeken kívül, én a harmónia gyermeke vagyok, egy kellemes létforma, a lét és a halál peremén.
Szinte láthatatlan lebegtem az egyik legforgalmasabb utca közepén, körülbelül két méterrel az emberek feje fölött, s nem létező végtagjaimmal, a filmekben oly gyakran látott "jóga pózba" mozdítottam magam.
A koncentráció a kulcsa mindennek. Próbáltam tartani magam, hogy láthatatlan testem egyben maradjon, s közben elmémet keresztüljárja a semmi.
Próbáltam kizárni a külvilágot, a kocsik ELKÉPESZTŐEN IDEGESÍTŐ zaját, az odalent császkáló OSTOBA? GYARLÓ? SZÁNALMAS? s mégis szerethető emberi faj moraját. Éreztem amint eme sok zaj lassan legyűri a fegyelmemet, hogy rászabadítson valami szörnyűséges, sátáni kárhozatot a világra. Figyelnem kell magadra, hisz ekkora hatalommal akár hős is lehetnék, a jogos bosszú hírnöke, valaki, aki nem fél önmagában rejtőző átoktól, hanem egyesül vele.
Még nincs oly rég, hogy ilyesfajta hatalmat adott nekem a sors, ilyesfajta bizarr második esélyt az életre. Nem ez nem élet, nincs semmi ebben, amit életnek lehetne nevezni. Egy kísértet vagyok, egy karmazsin fantom, egyfajta mumus, a gyermekek rémkönyveiből, s ez dühít.
Még emlékszem a létemre, amikor valós testem hordoztam, s minden ily egyszerű, megszokott volt.
Ám mégis, nem lepett különösebben meg a történések árja. Kiskorom óta ismertem a természetfelettit, ismertem a mágiákat, s benne voltam nem mindennapi körökben. A mágia titkait kiskorom óta kerestem, s mikor kiválasztottak a mágia harcosának a büszkeség elöntött, noha tudtam, csalás, hisz a haragot sose győztem le... Mi lehet az, mi az, mely ennyire mélyen gyökeredzhet, mely ily szintű haragot szült lelkemben? MIÉRT VAGYOK ILYEN!!!!
Továbbra is próbáltam nyugton maradni, ám lelkem kínjai erősebbek voltak, s testem egyre inkább szétmállott s csupán egyszerű szellemlény voltam megint. Álltam s szálltam, meredten az égen, felfelé, fogalmam sem volt merre, kétségbeesésem gyötör mikor kijöttem az űrbe. Repültem észveszejtő sebességgel a végtelenbe. Kerestem valamit, fogalmam sincsen mit, csupán mentem, menekültem a haragom elől. Az űr hidege, vagyis az, aminek hidegnek kellett volna lenni körbeölelt, s mintha kicsit meg is nyugtatott volna. Ám mégse. A harag emésztett belülről oly facsaróan, hogy azt bírni is alig lehetett, s bizony szellemlényem szemeiből egyetlen, véres savas könnycseppet formált kis, apró buborékszerű halálos szomorúságot, mely immáron öröké kering majd a végtelenben.
Nagyot sóhajtottam, s ismét emberi alakot vettem fel, ehhez még ragaszkodom, ember vagyok, egy egyszerű, gyarló létforma, ez nemvitás. Ugyanolyan ostoba, idegesítő, gyerekes létforma, mint fajom többi egyede. Ám mégsem. Már nem közülük való vagyok, már csupán egy szörnyeteg a rémálmaikból. Sose leszek közéjük való. A magányosság lesz a hátralévő hallhatatlanságom mozgatórugója?
Ki tudja.
Ám nem. EZT NEM HAGYOM!!!!
A harag, a fájdalom, s a düh oly orkánszerűen támadt fel hirtelen bennem, oly sok erőt adott, oly hatalmasnak éreztem magam. Testem teljesen megszilárdult, szinte élő lettem. Enyhén vöröses valóm fénylő pontként tündökölt a világűr egén, mint egy új csillag, s haragomban elmosolyodtam. Ránéztem tenyeremre, széttártam karomat, s hirtelen körülöttem megelevenedett a világ örvények keletkeztek, a szemeim előtt ott táncolt minden. A múlt a jelen s a jövő látomása, halovány foltok formájában, ám tudtam, a Mágus még nem hagyott el teljesen. Hát persze hogy nem, hisz a Vöröslámpásokat keblére ölelte még évezredekkel ezelőtt. Érzem a véremben a mágiát, a haragos, dühös, szakadatlan áramlását, s szinte fürdök benne. Ebbe az erőbe kell kapaszkodnom, ez fog segíteni a haragommal, hogy védelmezzek. Pusztításra, éktelen rombolásra teremtettem, ám ezt a sorsot eltörlöm. Én leszek a jogos bosszú hírnöke, a harag helytartója. Egy bíra, a sötétség bírája a gonoszok mumusa!
A harag valahogy megváltozott bennem. Elfogadtam létét, eggyé váltam vele s ő boldogan áramlott bennem. Mire észbe kaptam már a föld előtt lebegtem. Látóteremet teljesen betöltötte a hatalmas kékség, s ahogy néztem valahol büszkeség szállt szívembe. Ez az én otthonom, megvédelmezem bármi jöjjön. S megtisztítom a férgektől.
Életem folyamán oly sok gonosszal találkoztam. Gotham, a bűn városa, fészke minden szennynek. Ott kel először rendet tenni. Értem sokan, sok a hősök közül miért azt választották törzshelyüknek...
Következő pillanatban már a város fölött voltam az égen s próbáltam nem létező tüdőmbe szívni a város szmog takaróját, majd hirtelen hangos robbanás rázta meg a felhőkarcolókat, s láttam, amint az egyik híres GCPD léghajú hangos süvítés közepette, szép lassan lángokkal borítva zuhan lefelé, az egyik legnépesebb park irányába. Teljesen lesokkolt az eset, amint a törmelékek zuhannak a léghajóból, fejen találva néhány lent játszó gyermeket kik azonnal szörnyethaltak, a síró anyák, a visító emberek kik próbálják egymást, vagy épp önmagukat fedezékbe juttatni. Láttam az egészet s mégis, ott a levegőben valami meggátolt a mozgásba. A fájdalom lesokkolt, a félelem belém áramlott. Rettegtem, s néztem a halál ezernyi virágát kibontakozni, s közben az idegtépő sikoltozás, a jajveszékelés közepette valami bekattant bennem. Valami megváltozott. Teljesen fizikainak tűnő létem szemeiből erősen folytak a könnyek, ajkaim remegtek, s az indulat mely végigkúszott valómon, akaratomat megacélozta, s haragomat túlfeszítette. Ki lehetett ez, miért tette ezt? Ennyi halál, halál, halál. SOHA TÖBBET!!! Az indulataim elszabadultak, a haragom egyszerűen kilövellt, s mint egy puskagolyó, vagy haragos kísértet vetettem magam bele az események árjába. Az emberek közül a félelem miatt csak néhányan látták a vörös árnyat, a furcsa, karmazsin színű sebes szellemlényt, mely hirtelen a tömeg közepén bukkant fel. Vérkönnyes tekintettel felnéztem a zuhanó hajóra, s dühösen visítottam egyet, egy bizarr földöntúli, halotti kísérteties hang volt ez, mely mindenkit ki hallotta, (az egész park) egy pillanatra megállított, végigfutott rajtuk a libabőr, s rettegve néztek felém. Egy furcsa, a földtől pár méterre lebegő, félig alaktalan meztelen lány felé, kinek hosszú, sötét haja a földet érte eltakarván arcom. Hirtelen széttártam kezeim, s lidércfények milliói tűntek fel az égen, s kezdtek a szélrózsa minden irányában sebesen száguldozni, mígnem egyetlen hatalmas, összefüggő, vibráló teret nem hoztak létre a léghajó körül lelassítva a zuhanását, sőt megállítva, hogy utána könnyedén a földre tegyem.
Az emberek, látván, hogy elmúlt a közetlen veszély döbbenten figyeltek, én pedig zavartan tekintettem vissza rájuk, de csupán pár másodpercig, mikor is felfogván a sebesültek mennyiségét azonnal hordágyak sorát hoztam létre, s csúsztattam a sebesültek, ájultak alá, majd hozzátartozóikkal együtt fölemeltem s elrepítettem egy közeli kórház felé őket.
Hirtelen vakuk villanása kezdődött, s éreztem a fotósok figyelmét, kik ki tudja honnan jöttek ám nem is érdekelt. Annál inkább az ottmaradt, vagy épp rejtekükről előbúvó emberek köszönetnyilvánítása, s meglepő szeretete. Döbbenetemben csak lebegtem értetlenül egy helyben, mikor hirtelen egyetlen hang tűnt ki a tömegből.
- Miért? - Hallatszott egy kedves, ám mégis fájdalom ittas, sírós hang. - Ha ekkora erőd van, miért nem jöttél hamarabb? - A fiatal anyuka, 3-4 év körüli gyermekét tartotta kezében látszódott, hogy a gyermekkel valami baj van, s a látására a szívem helyén valami összeszorult, s éreztem, amint az eddig köszönetnyilvánítók elcsendesednek, lassan vádlókká vállnak, s teljesen jogosnak éreztem ezt.
Túl lassú voltam, pedig tudtam a helyzetet, éreztem s láttam, mégis későn csatlakoztam...
Fájdalmas bűntudatomban meg se bírtam szólalni csak egyetlen dolog járt a fejemben, menekülni innen... erről a helyről. Bűntelen bűnöm színhelyéről, s hangos, kísérteties, bánatos sóhajtás közepette szálltam fel sebesen, csupán egy halovány "Sajnálom" volt az, melyből a szívszorító bánat hangja szállott.
Nem bírtam ezt, mint a szél repültem a végtelenen át nem törődve semmivel mi utamban volt. Haza kellett mennem, az otthonomba abba a temetőbe, melyhez odaláncolt a sors. Üres volt, mint általában, s egyszerű díszítetlen fejfám lapjának dőltem, mintha fizikálisan lennék, s sírni kezdtem. Üvöltöttem, bőgtem, remegtem. Semmi indulat, harag nem volt ekkor bennem, mintha a vörös szörnyeteg valahol a lelkem mélyén most megértene s tudná, hogy nem szabad indulatokkal szegélyezni ezt a pokoli fájdalmat. Csupán áltattam magam, hogy hős lehetek, hogy megvédhetem az embereket. Itt volt az idő, az alkalom, s lefagytam. Ahogy remegve térdemre hajtottam a fejem, s vörös könnyeim végigfolytak hajamon, s lábamon egészen a síromra, amit hangos sistergéssel marni kezdett ám nem érdekelt.
- Még ha képtelen is vagyok rá, meg kell védenem őket... Mindenkit. Mindenkit. MINDENKIT! - S mintha a haragom csak erre vért volna visszatért hozzám s a gyűrű szinte berobbant a szívemben amint oly nagy erőt merített szívemből, mint ritkán. Felüvöltöttem az égre s a számból gigantikus vörös fényoszlop vágta félbe a mennyeket. A haragom valahogy beállt ezután, körbeölelt akár egy kellemes meleg takaró, s én hálával fogadtam keblemre.
- Hős leszek az emberek szemében. Az szeretnék lenni.
Ekkor hirtelen fény villant fel alólam, s meglepetten néztem síromra, melyből arany s vörös fény furcsa egyvelege alkotott döbbenetesen gyönyörű látványt. Könnyeim átfúrták a sírt a betontömböt melyben testemet rágták a férgek. S megláttam csontjaim között fénylő kardot, s mellette a vörös töltőt. Gyönyörű volt a fényjáték, de csak pillanatig, mert könnyeim ekkor értek a kardhoz, testemhez a töltőhöz, s valami történt, valami leírhatatlan, s én Ijedten kaptam a kard után, ami szétmállott a kezemben, folyékonnyá vált, a töltőm s testem követte s furcsa, vöröses fémes, zselés massza hevert földi maradványaim helyén. A félelem s az értetlen harag befészkelődött lelkembe, félve a zselé felé nyúltam, s amint egyetlen újjal hozzáértem kavarogni kezdett. Három mágia válaszolt egyszerre hívásomra. A Kard a teremtés mágiájának végterméke, a Mágus mágiájának maradványa, mely még csontjaimban pihent, s a vörös vérmágiája bizarr egyesülést hajtott végre. Amint hozzáértem, majd tenyeremet teljesen belemártottam megéreztem valamit, egy markolatot, s ahogy húzta kifelé, a massza úgy fogyott, mintha most jönne létre valami új. Ahogy húztam kifelé a kardot a massza a pengévé vált, míg végül a sír üres nem lett, s kezemben ott volt a vörös penge. Egy fegyver, melyet a sors újjákovácsolt. A kard választott, s erőmmé vált. Ahogy tartottam ledöbbentem méretein, a közel másfél méter hosszú vörös, vékony lengén, s gyönyörű, míves Rapier forma markolaton, melyen a vöröslámpások jelképe virított, s a kel közepében a vörös energia gigászi hatalma örvénylett. Szeretettel végig simítottam a pengén, majd a földbe szúrtam, s fejet hajtva a markolat előtt lassan megszólaltam.
"Vörös vérrel, s vörös dühvel
Lelkük töltjük sötét mésszel
Fájdalmat és haragot szítunk,
mind elégnek, ez a sorsuk! "
Éreztem amint a hatalom lassan átjár, ám nem volt elég ez a mondóka, így folytattam.
Esküszöm, hogy Egy lovag leszek, a jogos harag lovagja. Elpusztítom a bűnt, s harcolok a jóért, míg életem el nem száll végleg.
Ekkor lassan a kardhoz hajolok, s megcsókolom az energiát. Ekkor hitelen érzem, amit minden belém áramlik, minden elveszített energia feltöltődik. Jobb m int a legfinomabb étel, amit életemben ettem, s ekkor jöttem rá, hogy étel, ital levegő helyett is csupán az energiára van szükségem.
Kihúztam a kardot, ami ekkor hitelen energiává vált, s elkezdett keringeni a szívem körül, a vörös gyűrű körül. Tudom, mostantól bármikor előhívhatom.
- Excalibur, köszönöm. - Suttogtam, s tudtam, eme fegyver képében meglesz az erőm egy igazi hőssé válni.
5 Kreditért ereklye megvétele: Excalibur új kinézettel. Annyi a különbség a korábbihoz képes, hogy máshogy néz ki, és fel lehet tölteni vele a gyűrűt, de sokkal hosszabb procedúra, akár több órát is igénybe vehet. (további ár admini egyeztetés megbeszélések után)
Szer. Dec. 11, 2024 3:38 pm by 
Tárgy: Prischilla 
