Prischilla

Főkarakter: Lupin Memento

Születési név: Beatrice Memento (Beátrícse)
Egyéb név: Prischilla Mori, Vöröslámpás, Beato, Karmazsin Phantom
Faj: Ember
Nem: Nő
Születési hely, idő: Valamikor 1993 Októberének végén. Gotham cityben született.
Kor: 20
Magasság: 175 cm
Súly: 52 kg
Hajszín: Fekete, melyről lekopóban van sötétzöldes festék, a gyűrű miatt sötét vöröses tónus is vegyül bele
Bőrszín: Hihetetlenül sápadt átlátszó
Vércsoport:0-ás szokásos vöröslámpás savas vér.
Egészségi állapot: Halott, gyakoriak a váratlan dührohamok
Család: Nem tud róla
Foglalkozás: Polihisztor, Vöröslámpás, Népszerű Író
Oldal:  Jó

Előtörténet:

Harag égeti a lelkem, düh mardossa a szívem s nem létezik semmi más... üvöltök fennhangon s a többiek követnek. nincs értelem, nincs elme, csak céltalan harag. Gondolataim elhomályosultak, nem érzékelek semmit. Társaim egy húst marcangolnak, s öntudatlan vadságomban én is rávetem magam, ám egyszerűen átmegyek rajtuk. Ők nem látnak engem s ez csak fokozza a haragomat. Egy test nélküli dühös ösztönlény. Hihetetlen erővel kiálltok s vörös fény csap ki belőlem félrelökve a többieket. Harc tört ki, a talajt egyre inkább szétégette maró vérük... Én nem éreztem fájdalmat, nem dőlt belőlem a véres sav. Semmi vagyok, egy gyenge halovány tudat a töménytelen gyűlölet és fájdalom völgyében. Nem tudom ki vagyok, nem tudom ki voltam... A vörös harag él bennem.. Pusztítani akarok...

Ysmault vörös sztratoszférája alatt az értelmetlen harag az úr. A düh s fájdalom mely mindegyik szívben ott kísért, felemésztette elméjüket. Egyszerű vadak kik állatokként élnek a vérvörös felszínen. Oly kínokat éltek át mint senki más s tiszta szívük befeketült. Harag s düh állatiasítja őket kegyetlenül.

Öntudatlanul lépkedtem, haragom testet öltve ment előre a semmibe, majd elmerültem valamiben. A zavaros vörös lé elnyelt, körülölelt, ellepett. Forgott velem a világ, majd éreztem, hogy valami változik, a szívem megtelt élettel, s a harag szép lassan kifinomodik, alakot ölt, s korábbi életem momentumai lassan leperegnek előttem, s szemembe lassan véres könnyek szöknek.

Felrémlett a fájdalom s a harag, mikor a kard, a legendák kardja, a saját kardom belém fúródott... Az érzés, ahogy elszáll belőlem az élet, ahogy a szívem lassan megáll s elnyel a sötétség. Ahogy áthatol szívemen a hideg acél s a csapásba beleremeg a föld. Tarkómon keresztül a szívemen át hozzászegezve a kőhöz, átélve a kard legendáját. Miközben haldokoltam még éreztem a hideget, ahogy a cement körbeölelt s sírommá eme kőtömb lett. Gotham egyik parcellája, fejkövem pedig a kőből kiálló kard az Excalibur. Utolsó dolog amit láttam a maszk, melyet oly jól ismertem már... s újra eszembe jutott a mondóka

"Féld a baglyok bíróságát. Örökkön figyelnek gránit és mész mögül, ők, kik az árnyakból uralják Gothamet. Figyelnek a családi tűzhely melegénél, figyelnek mikor alszol. Ha nagyon csöndben vagy, hallhatod a suttogásukat a sötétből, de vigyázz, ha bárkinek is beszélsz róluk a Baglyok Karma rád talál..."

Nos, a Karmuk rám talált. A Fehér Talon kivégzett. Úgy ahogy.

19 évesen már vártam a halált de az nem jött, éltem a kőtömbben, a levegőhiány összepréselte tüdőmet, a vér szétfolyt beleimben. A hetekig tartó iszonyatos kín felemésztett. A tökéletes sötétségben és csendben egyedül a gondolataimmal, mozdulatlanul. Ám a kard mágiája, az Excalibur ereje nem engedett meghalni. Éltem, és halált akartam de halhatatlanná lettem. Szétharaptam a nyelvem s ajkaimat egyetlen reményként a végre, de nem. A hetek alatt a funkcióim működtek ám képtelen volt távozni az ürülék s rohadni kezdett bennem. Férgek rágták át magukat a kövön s belém fészkelték magukat, lassan rágtak. Minden másodpercben egyre égetőbb volt a fájdalom... Féltem és rettegtem, és a rettegés egyre csak növelte a haragomat a gyűlöletemet s éreztem, hogy az érzéseim beindítanak valamit... Valami távoli erő szólított... A férgek szinte az egész testem fölfalták, de még éltem... Beleim kocsányon lógtak hústól letisztogatott csontjaimról szemem rohadt, s agyam olyan volt mint a féregjárta karalábé, s valami amit gondosan elzértam évekkel korábban elmém rejtekébe, a haragom, a dühöm csak nőtt, úgy éreztem mindent el akarok pusztítani mindent az egész világot, s fájdalom dühe végleg beleégette magát a lelkembe... Ekkor hallottam meg a hangot... "Beatrice a Földről. Kiválasztottunk..."

Lassan kinyitottam szemem s a vörös lében lebegve a tömbbe zárt hónapok emléke hihetetlen mód megviselt... A baglyok szenvedni fognak... A harag lassú folyással ette be magát egész létembe, szép lassan körülölelt s finomította dühöm. Beatrice név még mindig furcsán csengett fülemben ám mielőtt tovább gondolhattam a dolgot elmém ismét megrohanták az emlékek...

Zsenim, amivel már 17 évesen Dékán lettem a Gothami egyetemen felkeltették érdeklődésüket, s felkerestek... Egyik „barátom” keresett meg ki már tagjuk volt s beavatott. Ott voltam a labirintusban s végignéztem ahogy a bíróság dönt az életek felett, a lelátóról bagolymaszkon keresztül figyeltem s még ha tetszett is a látvány, lelkiismeretem haraggá alakította a kegyetlen tetteket. Megfogadtam, hogy leleplezem őket egytől egyig, s könyvet írok róluk s módszereikről... A jó mindig alulmarad, a készletei szűkösek... A jókra Gothamben a halál vár. A jók idióták hogy jók lettek... A Hősök nem százasok az biztos... Én se vagyok normális...
Vigyázz, ha bárkinek is beszélsz róluk a Baglyok Karma rád talál...

Újra a lében, s én egyre inkább ellazulok, hagyom hogy a trutyi körülöleljen akár az anyaméh s folytatom az emlékezést, mindent tudni akarok.

16 évesen álmodtam valamit… Különös álom volt, s mikor felébredtem hatalmat szereztem, hatalmat mivel szinte sosem éltem, mindig csak vártam. Szép lassan ellentmondásokba keveredetem. Lenéztem, gyűlöltem az embereket, ezt a korcs fajt, s közben mindent csak értük tettem. Annyi fájdalmat s keserűséget okoztak nekem, ám szívem mélyén mindig is hűséges voltam eme fajhoz. Ezért hívott magához egy különös álomban, egy repülő mágikus kastélyba vezérelt a gondolat. Szellemként haladtam különféle termeken, hét halálos bűn súlya nehezedett rám a szobákon keresztül melyeken végigmentem. Lélekben leszámoltam magamban hat bűnnel, ám a hetedik a Harag túl erősnek bizonyult. Egy hónapra komába kerültem miközben küzdöttem vele, végül sikerült földre kényszerítenem, ám képtelen voltam kiirtania szívemből. Ám a próbákat kiálltam. A mágus, ki próbára tett hatalmat adott, hogy bajnoka lehessek, ám szinte sosem használtam az erőt. Mikor segítenem kellett segítettem hatalmam nélkül is.  Sose kaptam érte hálát. Igaz, akkor még nem is vártam. (bővítésben részletezésre kerül)

Érzem, ahogy az emlékek árja csordogál. Megadtam magam a haragnak érzem, Shazam elpártol mellőlem, s szégyenemben meghúzódok. Ő csak egy újabb ki elhagy, önnön hibám nélkül fordultam a sötétséghez, ám semmi nem számít. Felejteni akarok, ám a vér óceánja csak hozza elő emlékeim. S én egyre csak elmerülök bennük…

14 évesen egyetemre mentem, a mágikus tudásom ugyan akkor még nem tudtam tudatosan kamatoztatni, ám csupán a tudás feltornázta az elmém, zsenivé tett. Ez a tökéletes memóriával együtt, mely a méh óta kísért, hihetetlenül magas intellektust adott nekem, s mindenki irigykedve nézte, ahogy a kislány könnyedén lefölözi őket minden tárgyban. Sosem voltak barátaim, a szeretet érzését talán csak csecsemőként éreztem abban a szemetesben, testvérem mellett…

Szemeim lassan nyíltak ki, s a harag és fájdalom egyvelege egyre jobban csak gyötört. Annyi kínt kaptam mindenkitől, annyi lenézést csak mert jobb voltam, egy magányos lány ki sose kapott kedves szót… Könnyeztem volna, ám képtelen voltam, s a tehetetlenség még lejjebb vitt a harag bugyraiba

A legkorábbi emlékem valami hideg és büdös... szemét szaga az orromban, s közelemben egy hozzám hasonló jelenlét, majd valaki magához vesz, kiemel a mocsokból a még nagyobb mocsokba. Egy hajléktalan volt aki megtalált csecsemőként s fizetségként használt fel... Fizetségként egy jóslásért. A nő akit később anyámként szerettem elfogadott... Egy sikításra emlékszem legjobban arról a napról, szóval biztos rossz jóslatot kapott. A jósnő nevelt fel, az a különleges hallhatatlan személy... Igen hallhatatlan volt s máig mindig az. Egy nimfa ki barátságot kötött a halállal s már több száz éve járja a világot. Nimue, ki az Excalibur után ugrott mikor Artúr meghalt, s kinek sorsát egy Furcsa Fantom vigyázza... Nimue, kit a világ ma csak Xanadu-ként ismert. Az a nő megtanított gyenge mágikus tehetségem kihasználására, így érzékelem a jövőt, a mágiát, ismerem a titkokat, bejárásom lett mágikus körökbe, ám csak ritkán éltem ezzel a lehetőségemmel…

Megvolt az esélyem a boldogságra, a boldog halálra testvérem mellett, ám szétválasztottak, megtörték a lelkem, élni hagytak s 20 évet kikényszerítettek a zsenialitás börtönébe zárva, AZ ÉLETEM EGY KUDARCCCC! SOHA SEMMIT NEM TETTEM LE AZ ASZTALRA! SOHA NEM ÉREZTEM BOLDOGSÁGOT! SOHA NEM ÖLELT ÁT SENKI! MEGÖLTEK? S HALÁLOM MEGTAGADVA KÍNOZTAK! ELÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉG!!
A harag oly mértékben körülölelt mint még soha életemben, a kínok melyeket átéltem belém ivódtak végleg. Gyűlölöm ezt az érzést mely átjár, a tehetetlen harag érzését. a harag bennem él.
DÜHÖS VAGYOK!!! DÜHÖS MINDENKIRE ÉS MINDENRE!
Hirtelen borzolódik meg a különös vörös lé melyben elmerültem, hullámzik s valahonnan belülről előtörő erő szétlocsolja körülöttem, én pedig repülök, felszállok az égbe, s vadak kik nem értik, haragban elveszett lelkek döbbenten s értetlenül néznek az égre, arra a furcsa, testetlen létre ami egy vörös gyűrű körül kering. Ekkor értettem meg, a vörös trutyi tükrében, hogy nem vagyok többé. Testem halott, s én csupán egy árnyéka vagyok létemnek, a testetlen harag.
GYŰLÖLÖM AZ EGÉSZET!
S vörös energia csapódik ki belőlem, a szélrózsa minden irányába, dühöm intenzitása aktiválta, s felébresztett valakit álmából. A férfi a távolban állt mikor észrevettem, arcán kaján vigyor ült, miközben szemeinek pillantását lehetetlen volt állni a végtelen gyilkolni vágyó erőtől ami abból áradt.
- Beatrice, a 2814-es űrszektor Föld nevű bolygójáról, készen állsz…
Az események sora felgyorsult lelkemben, s mire felocsúdtam, maga a harag ura, a Vöröslámpások vezére lett oktatóm, ki brutális erővel egyre inkább megtörte szellememet, s növelte haragomat, erősebbé tett, megtanított használni új erőmet. Majd egy napon hivatott, azt mondta készen állok s én büszkén álltam állva tekintetét, miközben elismerően a vállamra tette kezét, a vállra melyet új erőmmel képes voltam létrehozni a haragommal. A dühön túl, melyet vezetőmben, társaimban, Bleez parancsnokban is éreztem, valami újat fedeztem fel, társakra leltem. Ő maguk se vallanák be, túl vadak ahhoz ám én éreztem az összetartást, s életemben először voltam büszke az elért eredményre. Atrocitus szavai örökre belém vésődtek.
- Vöröslámpás foglald el őrhelyed szülőbolygódon…
Ismét a földön vagyok, korábbi lényem szellemeként. Halálom oly csöndes s titkos volt hogy nem is jelentették, csupán a baglyok tudnak róla. Pénzem a bankban, amit a dékáni állásból szereztem, továbbá a kiadóm még mindig várja a könyvem folytatását, szerencsére több cím álnéven futott, s a bíróság nem ásott ilyen mélyre. Vigyáznom kell, a szívem helyén a gyűrű ereje életben tartja szellemem ám ha elhasználom ki tudja mi történik. Testet öltöttem, korábbi lényem hasonmását, viszont a gyűrű vöröses tónusát képtelen voltam elrejteni, zöldes fekete hajam, és hófehér bőröm, na meg borostyán íriszem is megkapta piros színezetét.
A lámpásom, elrejtettem tulajdon síromban halálom helyén. Borzalmas volt a kőben megtalálni maradványaim, viszont meglepett a sírfelirat, nem hittem volna, hogy annyi gerinc van a baglyokban, hogy kiírják a nevemet, ám ami alatta látható, még inkább megdöbbent.


A sírfeliratot értem is és nem is, nem akarok belegondolni, mit is jelenthet. Én egy vöröslámpás vagyok, a harag szülötte, ám itt a Földön hosszútávon nem létezik szürke. Jó vagy rossz, ezt el kell döntenem, s én képtelen vagyok ténylegesen ártani. A harag a lételemem, sokak szerint egy gonosz erő, ám én azok ellen fordítom, kik tényleg megérdemlik, én leszek a jogos harag lámpása, s a 2814-es űrszektor nemsokára megérti, nem lehet ítélni külső alapján…

Jellem:
Hirtelen haragú, agresszív, mindig a saját feje után megy, ám mindig helyén van a szíve s mindig megtalálja a módját, hogy a legkevesebb élő áldozattal megoldja az adott problémát.  Nem sokan bírják elviselni huzamosabb ideig.
Alapvetően jó, nem akar ártani senkinek , noha a mérhetetlen harag miatt gyakran vannak kirohanásai, dührohamai.

Szakképzettség:
Polihisztor, az összes tudományágban jártas kicsit, jó érzéke van a matematikához, fizikához ,kémiához, és a művészetekben is jártas, több könyvet is írt, tudományos és szépirodalmi alkotásokat is.
Gyenge mágikus érzékenység, ami eggyé vált a vörös energiával. Emiatt képes megérezni a jövőt. Nincs semmi konkrétum, de a megérzései általában helyesek

Képesség:
Hihetetlen intelligencia, zseni

Vöröslámpás:
A fénye halvány, vöröses, ködszerű, semmilyen kreatúrájának nincs konkrét formája, inkább csak sziluettek. Ez egyrészt összezavarja ellenségeit, és kevesebb költségbe is kerül.
Továbbá ő az egyetlen lámpás aki mindig használja az erejét, és immáron teljesen eggyé olvadt a lámpással, mondhatni az a szíve. Amennyiben a lámpás kialszik, a lány is meghal. Ha valaki feltölti a gyűrűt, elvileg visszatérhet az életbe.
Shazamtől szerzett ereje szintén egyesült a vörös energiákkal, immáron a harag bemocskolta az egykor tiszta mágiát. Fizikai ereje csak akkor aktiválódik, mikor lámpásával emberi testet ölt, villámai pedig teljesen eltűntek, helyette a vérmágiát használ, alapját az egész erőnek. Viszont, mivel szellemi ereje eggyé vált a gyűrűvel, ez is ugyanúgy zabálja a Gyűrű energiáját, mint a sima kreatúrák.
30 Gyűrűenergia pont
05 Spektrum  (Harag) pont