Zero Zess

Születési név: Zero Zess
Egyéb név: Rózsák Lovagja
Faj: Démon/Ember
Nem: Férfi
Kor: 19
Magasság: 187 cm
Súly: 79 kg
Hajszín: Barna
Szemszín: Kék/Vörös
Bőrszín: Tejeskávé
Vércsoport: 0, Rh-
Egészségi állapot: Egészséges
Család:
Apa: Martin Zess
Anya: Christine Cikorie
Testvérek: Nincsenek
Foglalkozás: Festő, (Gazdag család tékozló fia)
Oldal: Gonosz

Előtörténet:

Hogy hogy kerültem ilyen lehetetlen helyzetbe? Nos ez egy hosszú történet. Tényleg akarjátok hallani? Gondolom persze... jól akartok szórakozni, hogy meghallgatjátok egy szerencsétlen srác siralmait... Most fogtok nagyot tévedni barátaim! Az én történetem nem éppen átlagos. Voltak persze nagy szerelmi csalódásaim, óvodáskorom, meg minden egyéb, ami illik, de az én mesém nem ilyen egyszerű, egyáltalán nem ilyen egyszerű... De talán az a legegyszerűbb, ha a szövegelés helyett végre belevágok.
Az egész Angelával kezdődött... Habár nem illik egy mese közepével kezdeni, csak a nagyon gazdag filmesek csinálhatják meg, hogy in medias res kezdenek, én pedig gazdagnak éppenséggel gazdag vagyok, de filmesnek nem vagyok filmes. De megint eltértem a tárgytól, úgy tűnik képtelen vagyok koncentrálni.... Kérem nézzék el nekem, igen nehezemre esik önmagamról beszélni, főleg életem nagy ballépéseit eldarálni... nem hogy leírni...
Kezdjük a kezdetek kezdetén. Egy gazdag családba születtem bele, teljes kényelembe és pompába. A szüleimet a legfelsőbb körökben tartották számon, én pedig ennek megfelelően nevelkedtem. Illemtan, harcművészet, irodalom, festészet, klasszikusok, csodás színdarabok szemkápráztató forgatagában nőttem föl. A szüleim mindent megadtak nekem, csak azt nem, amire a legjobban vágytam, soha nem kaptam tőlük szeretetet...
Tíz éves voltam, amikor először elszöktem otthonról. Nem volt semmilyen célom, egyszerűen csak messze akartam kerülni a szalonoktól és az álnok szívtelen emberektől. Egy játszótérre jutottam. Olyan kihalt és ronda volt, hogy szinte megdöbbentem. Teljesen elhanyagolták, senki nem volt a közelében. Besétáltam, körbejártam az egész helyet, majd beültem egy hintába. Nem tudom meddig ücsörögtem ott, tudom eleredt az eső és teljesen átfáztam. Csak arra eszméltem, hogy valaki szól hozzám.
- Nem kéne itt ücsörögnöd ilyen hidegben. Meg fogsz betegedni, ha kint maradsz az esőben.
Észre sem vettem a lányt, aki leült mellém. Egyszerű kislány, nem volt rajta semmi feltűnő, mégis azonnal rabul ejtette a tekintetemet. Talán a hatalmas liláskék szemei tették, amikből sütött az aggodalom. Azonnal szóba elegyedem vele, pedig többnyire szégyenlősen, a rengeteg illemszabály miatt kissé félszegen viselkedtem. Vele mégis könnyű volt, úgy éreztem elveszek azokban a szemekben, és nem számít semmi más. Hazakísértem, aztán én is hazamentem, a gondolataimba merülve. A szüleim természetesen teljesen kikeltek magukból, a fejemhez vágták, hogy aggódtak értem, meg hogy milyen felelőtlen és lehetetlen gyerek vagyok. Igazából nem érdekelt, amit mondtak, abban a pillanatban, amikor belenéztem Angela szemeibe, egy új kor kezdődött az életemben.
Először három év múlva vettem a bátorságot, hogy meglátogassam abban a szerény kicsiny házban, ahol lakott. Jól esett, hogy emlékezett rám és szívesen látott. Azonban csodálkozva tapasztaltam, hogy milyen szegénységben él a szüleivel, hogy emberek milyen nyomorban létezhetnek emberek. Valahogy segíteni akartam, de nem tudtam hogyan. Ahogy egyre idősebbek lettünk a csodálatos barátságunk lángoló szerelembe csapott át. Mindennél jobban imádtam őt. Róla szóltak a képeim, a verseim, róla zengett a szívem. Nem szabadulhattam a levendulaszín szempár varázsától.
Azonban ahogy lenni szokott, az idill megtört. A szüleim egyre inkább gyűlölték, hogy egy szerintük méltatlan lányra pazarolom az időm. Ezt azonban még el tudtam volna viselni, azonban az elátkozott sors nem elégedett meg ennyivel, minden reményemet a porba kellett hajítania. Angela rákos lett. Mire kiderült a dolog már nem lehetett segíteni rajta. Annyiszor átkoztam el az eget, hogy már nem is emlékszem a számra. Végig mellette voltam, már amikor nem éppen valami gyógymód után kutattam. Az első sokk után makacsul kutattam bármi reménnyel kecsegtető dolog után. Természetgyógyászokat és kuruzslókat, boszorkányokat és a leghíresebb orvosokat is fölkerestem, azonban senki nem tudott segíteni.
Tehetetlenül ültem hát és néztem, hogyan tűnik el a fény a szerelmem csodás szemeiből, mint alszik ki benne az élni akarás izzó lángja. Csak a szerelem maradt, az ott élt benne, még akkor is, amikor régi énjének már csak halovány kísértete volt.
Az utolsó napokban az egyik utolsó remény volt az, ami a kárhozatra taszított. Egy egyszerű kuruzslónak hittem azt a nőt is, de miután már olyannyira belemerültem a kutatásba, egy ilyen apró esélyt is felkutattam.
Elmentem, be abba a kis sötét sátorba egy vásár közepén, ahol megváltozott az életem. Emlékszem a füstölők szinte teljesen eltompítottak, amikor beléptem. Elnéztem a cigány asszony sötét szemeibe és a hideg futkározott a hátamon. Amikor leültem vele szembe hatalmas volt a kísértés, hogy elfussak, mégsem tettem, nem is számolom, az hányadik nagy hibám volt. Az egész sátrat elborították különös mélyvörös és fekete lángok, én pedig elvesztettem az emlékezetem. Mostanában is arra riadok néha, hogy arra a néhány napra emlékezem, amit akkor kómában öltöttem, de ezek csak emlékfoslányok, szerencsére... ezek az emlékek ugyanis tűzben vonagló szerencsétlenekről, ocsmány démonokról és vérről, meg még annál is több halálról szólnak... Egy arc van, ami örökre az emlékezetembe égett, a démonom arca, aki megragadott odalenn és nem eresztett. Aki azt suttogta erőt ad, amivel megmenthetem a szerelmem, csak egy apróságért cserébe...
Amikor felébredtem minden olyan különös volt. Egy rét közepén feküdtem meztelenül, könyékig véresen, a testemen furcsa tetoválásokkal. Emlékszem, hogy borzasztóan fáztam, annyira mint még soha, hiányzott a meleg... illetve nem is nekem hiányzott, hanem valaminek bennem. A réten tőlem pár lépésnyire egy gyönyörű nő ücsörgött és biztatóan rám mosolygott, míg én döbbenten bámulhattam.
- A nevem Nemhain, örvendek üzlettárs. - közölte csilingelő hangon. És elmondott mindent, kegyetlenül az igazat. Hogy az ő erején osztozunk és az én testemen. Hogy az alku értelmében, amit a pokolban írtam alá, ő akkor veszi birtokba a testem, ha úgy akarja, míg én akkor használom a képességeit, amikor akarom. Akkor nem is érdekelt. Hatalmam volt, amivel megmenthettem a szeretett nőt, ezért a kárhozat sem volt nagy ár... Azonban amikor beértem a városba a kórházba azzal fogadtak, hogy Angela azon az estén meghalt. Berohantam a szobába és még valóban, ott feküdt, már lekapcsolták a gépekről. Az arca békés volt, mint akinek elmúlt végre a szenvedése. Zokogva borultam az ágyára és addig sírtam, amíg meg nem hallottam az irritáló hangot a hátam mögül.
- A barátnőd már odafent csücsül és egy felhőpárnácskáról bámul le rád, szóval akár abba is hagyhatnád a rinyálást... elcsúfítod az arcunkat. Mellesleg jobb is lesz, ha hozzá szoksz, ugyanis többet az életben nem látod. Ő odafönt, te viszont oda le fogsz jönni velem. - Mosolyodott el gonoszul, aranyszín szemei kegyetlenül villantak. Rá akartam támadni, de átrohantam a testén, csak egy forró légörvényt éreztem semmi mást. Azonban amikor bevertem a fejem, az egész falat beborították a rózsák, hatalmas vérszín virágok, éles tüskékkel és fekete szárral. Döbbenten bámultam, még akkor is, amikor bejött egy ápolónő.
Még aznap összepakoltam és jelentős összegeket felmarkolva eltűntem otthonról. Nem akartam, hogy bárki is megtaláljon, azonban egyvalaki volt, aki elől nem menekülhettem. Nemhain bennem élt, és kérlelhetetlenül elfoglalta a testem, amikor úgy látta jónak. Nem tehettem ellene semmit, se a könyörgés, se a fenyegetés nem segített. Társbérlője lettem a saját testemnek és egy kegyetlen női démonnal osztoztam rajta. A legfélelmetesebb mégis az, hogy olyankor, amikor ő uralkodik, látom mit teszek és érzem az ő gondolatait, de képtelen vagyok én mozogni, csak szemlélem az eseményeket, mintha egy filmet vetítenének le nekem, csak éppen ez a film az én esetemben az életem.
Hosszú hónapokig csak bolyongtam, nem találtam a helyem. Angela elvesztése szinte megölt. Talán végeztem is volna magammal, de Nemhain nem hagyta. Természetesen nem puszta angyali jóindulatból, éppen ellenkezőleg, a saját önös céljai irányították. Neki szüksége volt rám, tehát élnem kellett. Ha akartam, ha nem, megtanította hogyan használjam az ő képességeit, mert az alkuhoz bőszen tartotta magát, ez volt az egyetlen amit nem szegett meg, persze jól kicsavarta, de megszegni soha nem szegte meg.
Ez az élet egészen más volt, mint az eddigi. A gazdag elit helyett az alvilág sötét bugyraiba süllyedtem, ahová Nemhain magával rántott. Az egyetlen menedékem a festés volt. Régen is szerettem, de mostanra már mániákusan űztem. Az esti álmaim, a látomásokat a pokolról, a sötét utcákat, ahol akaratom ellenére kalandoztam, ezeket mind kifestettem magamból, így nem őrjített meg az egész, pedig gyakran a szélén táncoltam annak a bizonyos hajszálnak... De amíg van nálam egy vászont, el tudom terelni a figyelmem, és amíg van remény, keresem a módot, hogy megszabaduljak az élősködőmtől, aki még a haláltól, Angela követésétől is megfoszt engem. Had tegye csak, amit akar, de egyszer úgyis én fogok győzni!

Hmmmm hmmmm.... Miről is meséljek? Egyáltalán minek pazarlom az időm arra, hogy itt íogatok? Annyi megrontandó ember, annyi kiélvezendő sötét bűn van! A drága kénköves lelkecském is beleremeg a gyönyörbe, ha csak rágondolok! Ez a mai kor még sokkalsokkal sötétebb, mint amikor legutóbb errefelé jártam! Egyszerűen ennivalók az emberek! A bűn minden válfaja, az emberi lélek minden perverziója őszintén előtörhet, és még fel is vállalják, azt hiszem eljött az én időm. Odalent szervezkednek, én pedig idefent szervezkedek, jó is így, minél távolabb a mesteremtől, annál jobb! És még csinos kis testecskét is sikerült szereznem magamnak! Férfi testet még úgysem viseltem, kissé szokatlan is a dolog, habár azt hiszem, hamar beletanulok ebbe is, a mesterem mindig azt mondta én vagyok a legkreatívabb gyermeke, ezért is küldött engem. Nah nem csoda, a többi pancser csak arra képes, hogy szerencsétlen lelkeket a tűzön pirítsa! Egyszerűen semmi ötletesség nincsen egyesekben! No de mindegy, a lényeg annyi, hogy itt vagyok, innentől pedig minden sincsen van. Szóval reszkess világ, a pokol már a hátadon süti a szalonnáját!


Jellem: Az emberi jelleme alapvetően folyton vágyik a szépségre és a nemességre, vágyik arra, hogy valaki megnyugtassa, a világ jó, és a sors mindenkinek csak csodákat tartogat. Azonban amikor a démon kerekedik felül, jobb a közelében sem lenni. Azt talán még az Isten sem szeretné látni mire képes a pokol hétpróbás démonivadéka!

Szakképzettségek: Táncok, festés, szobrászat, illemtan, vívás, úszás, zongora hegedő és gitár, tenisz és lovaglás, meg minden egyéb, ami az úri réteg sportja. Emellett a harcművészetekben is jártas valamilyen szinten. A démon pedig mesterien űzi a kínzást, emellett az emberek átverésében is van tapasztalata, és a régi korokról is rengeteget tud.

Képességek:
A démontól kapott néhány képességet, amiknek az uralmát most tanulja. Mint gyakran emlegetik, furcsa módon képes létrehozni rózsákat, amik azonban nem igazán mondhatók átlagos növénynek. Az akaratával képes mozgatni őket, hogy merre nőjenek és mit borítsanak be. Képesek belenőni egy élő szervezetbe is és annak az erejét szép lassan elszívni.
Ha úgy akarja lángra lobbantja őket egy gondolattal, és akkor nagyon forró mélyvörös lánggá változik a rózsaszőnyeg. Ez a tűz szinte mindent eléget, és vízzel nem lehet eloltani, csak ha valamilyen vallási jelképnek kerül a közelébe, akkor alszik ki.
Ha bármilyen vér hullik a rózsákra, akkor azt mérgező anyaggá alakítják, ami ott kering a szöveteikben, tehát ha valaki megérinti őket ezután, annak a méreg átszivárog a bőrén. Ez a méreg nem öl, hanem egészen máshogy működik. Hallucinogén anyag, azonban a hallucinációkat a démon irányítja. Akinek a rózsa mérge a vérébe kerül, azt utána bárhol megtalálja a világon és álmaiban is fel tudja keresni akár az őrületbe kergetve a szerencsétlent.
Ezekből a rózsákból annyit tud növeszteni, amennyit akar, bárhol, ugyanis mind levegőből, mind földből, de akár még vízből is képes létrehozni őket. Ellenben mivel a rózsák pokoli eredetűek a nagyon hideg megöli őket, tehát az sarkokon vagy Szibériában például nem nyílnak ki. Ellenben minél melegebb van, annál könnyebben növekednek. A sivatagban pillanatok alatt kinyílnak, míg mondjuk Európában sem kell sokkal több nekik. Télen körülbelül öt perc alatt nő ki egy szobányi rózsa, de amúgy egy-két perc kell ekkora mennyiségnek. Ha melegebb van, akkor még ennyi idő sem.
Emellett ha úgy akarja képes éjfekete szárnyakat növeszteni, amikkel villámgyorsan képes repülni. Ezek a szárnyak gyakran csak egy másik síkon jelennek meg, tehát az emberek nem láthatják őket, és csak akkor tud repülni ha anyagiasítja őket.
Azonban minden képességének van egy hátránya. A benne lakó démon, akitől az összes ered, aki irányítja őket allergiás az igaz hittel átitatott vallási jelképekre. Ha egy hívő pap által felszentelt szenteltvizet folyatnak rá, az szörnyű kínokat okoz, ilyenkor felizzanak a démontetoválások a testén és az arca fölött mint valami szellemmaszk megjelenik a démon valódi arca, egy szörnyű oszladozó koponya. Emellett az összes képességét hatástalanítják. A szenteltvíz kioltja a rózsából lett lángokat, a rózsákat pedig elfonnyasztja. A rózsamérget is el lehet így tüntetni a szervezetből, hogy akibe bele került, az szenteltvizet iszik egy napig. Ez azonban szörnyű kínokat okoz annak, akinek a méreg testébe van, szinte a poklot járja meg a szerencsétlen.