Michelle Sinistresang - Éj Hölgye

Születési név: Michelle Sinistresang
Egyéb név: Éj Hölgye, Fekete Pillangó
Faj: Metahumán
Nem: Nő
Születési hely, idő: New Orleans; 1990 július. 22.
Kor: 20
Magasság: 176 cm
Súly: 66 kg
Hajszín: Éjfekete
Bőrszín: Fehér
Vércsoport: AB, Rh-
Egészségi állapot: Egészséges, többnyire.
Család:
Apa: Jean-Paul Sinistresang
Anya: Jeanne d'Mecantin
Testvérek: Nincsenek
Foglalkozás: Festő, Életművész, Bérgyilkos
Oldal: Gonosz


Előtörténet:
1990-ben születtem, hogy pontosan hol, arról fogalmam sincsen. Mindössze annyit tudok, amennyit a szüleim rám hagytak egyetlen búcsúlevélben, amit mellékelve csatoltak a bölcsőmhöz, amikor leraktak a New Orleans-i árvaház küszöbén. Ott nőttem föl, a többi gyermek kegyetlenségének kitéve, rongyossá olvasva azt az átkozott levelet, ami alig néhány momentumot mesélt el a szüleimről és magamról. Volt nevem, de valódi személyazonosság nem tartozott hozzá. Ahogy az árva gyerekek mindig, úgy én is meg akartam találni a szüleim és békés boldogságban, csodálatos idilli hangulatban élni velük örökkön örökké. Természetesen tündérmesék nincsenek. Jól tanultam, a tanáraim kedveltek, mert könnyedén megértettem a bonyolultabb dolgokat is, soha nem csináltam bajt, inkább a háttérből figyeltem mindent, mint néma őrszeme az árvaháznak. A gyerekek néha belém kötöttek, de amikor látták, hogy engem nem érdekelnek a csúfolódásaik, akkor egy idő után abbahagyták. Átlagos, kissé nagydarab, barna hajú és szemű szemüveges kislányként növögettem föl és a könyvek voltak a legjobb barátaim. Mivel könnyedén megtanultam bármit, rengeteg időm maradt olvasásra, amit a könyvtár papírszagú termeiben töltöttem el. Tizenöt voltam, amikor nekikezdtem az írogatásnak, hogy másik világokba repítsem magam, hogy olyan helyeket találjak ki, ahol én vagyok az úr és minden úgy történik, ahogyan én akarom. A rajzolás már jóval hamarabb a szenvedélyem lett, de ekkor még jobban elkezdett fejlődni. A rajztanárom elküldött egy idősebb festőhöz, hogy foglalkozzon velem én pedig élveztem a rajzórákat, a rövid szabadulásokat az árvaház börtönéből. A festészet és írás szövevényes álomvilágában tökéletesen jól éreztem magam, megvolt minden, amire vágytam, ami boldoggá tett. Azonban egyszer néhány idősebb fiú, akiknek nagyon nagy volt a hírneve és fogadást kötöttek, csúnyán elvertek engem, csak mert valakik ezt kötötték ki. Akkor kezdtem el a harcművészetekkel foglalkozni, persze csak olyan szinten, amennyit ki lehetett hozni abból a szegényes keresetből, amit a vasárnapi szabadnapunkon a Kínai étteremben kerestem. Nem lettem nagy harcművész, de megtanultam az alapokat és a nagyképű gyerekek többé nem tudtak elverni, legalábbis ha csak kevesen támadtak. Újabb két év telt el, amíg a sport is bekúszott az életembe, belefonódva a rajzok és könyvek örvénylésébe.

Azonban a tizenhetedik születésnapomon meglátogatott az apám. Igen, az a szemét pasi, aki tizenhét évig hagyott sínylődni és annyit sem törődött velem, mint a cipőjére tapadt sárral. Emlékeszem arra az éjszakára, úgy él bennem, mint egy lidércnyomásos álom, amit hiába akarsz, képtelen vagy elfelejteni. Valami megnevezhetetlen rossz érzésre riadtam, egy elillanó rémálom utolsó képére. Rosszul éreztem magam, így kitámolyogtam a fürdőszobába, hogy igyak egy korty vizet. A neonizzók betegesen sápadt fénye, egészen kékessé varázsolta az amúgy is igen fehér bőröm. Egy nagy marék vízzel lefröcsköltem az arcom, azonban amikor a tükörbe néztem, nem voltam egyedül. A hátam mögött egy szőke, égkék szemű, lehengerlően jóképű, maximum huszonöt évesnek tűnő férfi állt, gunyoros mosollyal az ajkán.
- Ki vagy te? - kérdeztem remegő hangon. Nem volt ismerős, biztos voltam benne, hogy még életemben nem láttam, de mégis mintha örökké ezzel az arccal a szemeim előtt ébrednék reggelente.
- No de Michelle! Rég találkoztunk, de azért felismerhetnél. Jean-Paul vagyok, az apád. - Az állítás annyira nevetségesnek tűnt, hogy feloldódott bennem a félelem és kimondottan jót nevettem rajta. Emlékszem a hitetlenkedésemre, amikor megláttam a kettőnk tükörképét egymás mellett.
- Mi olyan vicces kedvesem? - kérdezte árnyalatnyi bosszúsággal.
- Az, hogyha te vagy az apám, akkor kimondottan rusnya lehet az anyám. - közöltem pimaszul, és majdnem kiugrottam a bőrömből, amikor egy csengő nevetés válaszolt rá.
- Most megsértődtem kedveském, igazán megsértődtem. - A sarokban egy fiatal nő ült, szintén kék bociszemekkel és platinaszőke, mégis egészen természetesnek ható hajjal.
- Hagyd Jeanne, még nem ébredt föl. - legyintett az „apám”.
- Pedig eljött az ideje, lassan szükségünk lesz rá! Mire vársz még? - Az „anyám” ingerülten fölpattant, kecses alakja körül mintha vibrált volna a sötétség. Az „apám” felsóhajtott, majd elkezdett felém sétálni. Olyan volt, mintha lassítva látnám az egészet, mozdulni nem tudtam, mintha megbűvöltek volna a kék szemek, amik egyre közeledve elmélyültek és lilás ametiszt tűzzel ragyogtak rám. Egészen finom illat áradt belőle, ami körbeölelt és amikor megcsókolta a homlokom, mintha ezer volt feszültség cikázott volna át a testemen. Azt hiszem elájultam, ugyanis olyan sötétség még soha nem vett körbe, mint akkor....

Amikor felébredtem minden olyan furcsának tűnt, a csöpögő csap zavarta a fülemet és borzasztó tompán láttam, pedig a szemüveg ott pihent az orromon. Ahogy levettem a látássegítő eszközt kiélesedett a kép és jobban láttam, mint régen szemüvegbe. A következő megrázkódtatás akkor ért, amikor fölálltam és szembesültem a tükörképemmel. Már elhittem, hogy az előbbi valakik a szüleim voltak. Középhosszú barna hajam megnőtt, egészen hosszú lett és olyan platina ragyogású, mint az anyámnak. Barna szemeim pedig áttetsző, metsző kéken néztek vissza rám a tükörből. Emellett pár centivel alacsonyabb lettem és jóval kecsesebb. Borzasztóan megrémültem és az igazgatóhoz rohantam. Az idős férfi dühöngött, amiért ilyen későn felkeltettem, aztán pedig nem akart hinni nekem, habár más magyarázatot sem talált a dologra. Az új külső csak bajt okozott. Eddig viszonylag láthatatlan voltam, de most a sátorszerűen nagy régi ruháimban megváltozott személyiséggel mindenki azonnal fölfigyelt rám, majd a teliholdkor ez csak fokozódott. Arra ébredtem, hogy bizsereg minden tagom, mintha elektromos áram járna át. Azt vettem észre, hogy ahol rám süt a holdfény, apró árnypamacsok szöknek elő a bőröm alól, mint fekete férgek. Sikítani akartam, de nem volt hangom. Aztán az egész olyan lett, mint egy pokoljárás. Démonok táncoltak körbe és angyalok siklottak el a szemem előtt. Az egész éjszaka olyan volt, mint egy valósággá vált rémálom. Ám amikor reggel fölkeltem, semmi nyoma nem maradt a tegnapi káosznak, minden rendben volt és épségben. Azonban elkezdtem hallani az árnyékokat, beszéltek hozzám, vagy rám ragadtak. Egyszer egy egész órán át menekültem, mialatt egy fa árnyéka követett. Pszichológushoz járattak, de amikor a férfit egyik este átdöfött szívvel találták meg, amit egy ismeretlen fegyver ejtett, befejeződtek a látogatásaim. Aztán eljött az apám és elmesélt pár dolgot arról, hogy ki is vagyok valójában. Elmondta, hogy képesek vagyunk manipulálni az árnyakat, jóval lassabban öregszünk, mint egy átlag ember, mert nem vagyunk azok, van valami furcsa génünk, ami most már bennem is felébredt. Párszor megpróbált magával vinni, hogy segítsek nekik a bulijaikban, de visszautasítottam. Amikor tizennyolc éves lettem, megszöktem, elmentem olyan messzire, ahová csak mertem. Ezzel megszabadultam a szüleimtől, de az árnyak suttogását és az egyre növő hatalmam képtelen vagyok elzárni, nagyobb nálam, én pedig képtelen vagyok megfékezni. Ha használom az erőt, a hajam fekete lesz, mintha egyik pillanatról a másikra átfordulna, az íriszem pedig lilára színeződik és ez az egyetlen fény az engem körbelengő árnyakban. Félek, hogy a sötét oldalam lesz az erősebb...

2 év múlva

Az éjszaka csillagfénye végigsimít a fekete paplanon és a rajta fekvő testeken. A nő megmoccan a selyem halkan surrog a teste alatt. A haja szinte beleolvad a lepedő sötétjébe de a teste még így is szinte világít. Ahogy megmoccan a sötétség mintha megsűrűsödne a szobában, a csillagok fénye messzire menekül, csak a sötétség marad, meg az ibolyaszín szempár különös derengése.
A férfi halkan felsóhajt az ágyban, de nem ébred föl. Szinte békésnek látszik, ahogy igyekszik magát egyre mélyebbre fészkelni, olyan akár egy gyerek. Halkan mormol valamit az anyanyelvén álmában, az arca egészen kisimul. A nő arcára is halovány mosoly ül ki, de egészen másfajta, inkább éhes ragadozómosoly... Kinyújtja a tenyerét, mire a sötétség mintha testet öltene és hamarosan egy obszidiánhoz hasonlatos tőr terem a kezében. Könnyed léptei alig csapnak zajt, ahogy visszasétál az ágyhoz. Könnyedén halad a sikamlós lepedőkön és amikor elér a férfiig végigsimít a másik arcélén. A férfi szeme megrebben, de nem ébred föl. Az tőr éle a férfi nyakára siklik és amikor a fekete penge éhesen a húsba mar, a nő megcsókolja a másikat, mintha csak az életet szívná el belőle. A férfi szinte fel sem ébred, a teste egy aprót rázkódik, aztán örök mozdulatlanságba dermed.
A nő ruganyosan föláll, a vér fekete hajába törli, majd az ajtóhoz sétál. A kinti fény gyűrűjében egy férfi áll, aki zavartan fészkelődni kezd, amikor meglátja a nőt.
- Elkészült? - A nő lágyan dallamosan felnevet a sötétség körbesimogatja a testét, árnypamacsok hullámzanak halovány bőre előtt, akár fekete lelkek.
- Mily édes megközelítés! De igen me amour, az üzletember örök álmát alussza, ha erről érdeklődtél. - A férfi idegesen biccent, de nem néz a nőre. Amaz csak felsóhajt, majd kilép a folyosóra. A testén megsűrűsödnek az árnyak, és mire a folyosó kanyarulatához ér, már szoros fekete anyag burkolja be a testét. Amikor a nő már nem látszik, a férfi csak akkor int a teásainak és együtt lépnek be a szobába.
Ahogy felgyújtják a villanyt, meglátják a férfi testét az ágyon. A mellkasán ott van a jel, a szárnyait széttáró fekete pillangó, a vérrel festett jel, ami még szinte vörös.
- Uram, biztos, hogy jó ötlet volt őt kérni?
- Már miért ne lett volna jó ötlet fiam? Jól végzi a dolgát és soha nem hibázik, ez a lényeg.
- De álnok uram, akár a kígyó! A Fekete Pillangóban nem lehet megbízni! Beröppen az ablakodon, te pedig nem ébredsz föl többé...
- De legalább szép halálod lesz... - röhög föl az egyik testes tiszt. A többiek is vele nevetnek és a bajtársiasság kissé javít a hangulaton, azonban egyikük sem pillant a jelre, amit az Éj Hölgye hagyott hátra, munkája bélyegéül...

Az árnyak elől senki nem menekülhet, jobb lenne, ha ezt az összes ember megtanulná. Én is futottam egy ideig, menekültem, szívemben a rettegéssel, szememben az űzött vadak pillantásával. De aztán nem futottam többé, nem futhattam el. Az éjszaka föltárta előttem titkait, én pedig tanítványa lettem. Megmutatta milyen az igazi élet, a sötétség rávilágított a fényben élők beképzeltségére és nagyképűségére... Én pedig megtanultam nevetni rajtuk, megtanultam, hogy hogyan kell élni, félelem és lelkiismeret furdalás nélkül. És hogy hogyan? Gyere hozzám és megmutatom.... Megváltoztam kívülről és belülről, de a változás maga az élet, minden megváltozik, aki ellenszegül a változásnak az meghal. Én hagytam hogy a sötétség formáljon, hogy kívülről belülről átmossa a testem. A hajamból kiveszett a szőkeség, a szemem sem lett kék soha többé, sőt már a maga liláját is elvesztette nemrég. Aranyosan csillog már, akár az az undorító nemesfém, habár ez még egészen új. A nappalt nem szeretem, csak ritkán járok ki, az éjszaka az enyém, és én az övé vagyok, örökkön örökké....

Jellem: Jellemző rá az akasztófahumor és a különös értékrend. Önmagát nem tartja gonosznak, csak mindenek felett gyakorlatiasnak. Azt teszi, ami a legtöbb hasznot hajtja és semmilyen emberi erkölcs nem akadályozhatja meg céljai elérésében. Azt teszi, amihez kedve van.

Szakképzettség: Alapfokú harcművészetek, és a lopakodás mesterfokon. A képességével megtoldva valóban úgy gyilkol, mintha ő volna belle morte.... A tőrökkel is remekül bánik.

Felszerelés: Egy közel karnyi hosszúságú remek súlyelosztású viszonylag könnyű, mégis halálos penge, amit szinte mindenhová magával visz.

Képesség:
Az árnyak uralma. Nagyon furcsa és összetett képesség. A használójának engedelmeskednek az árnyak, tőrt formálhat belőlük, vagy éppen köpenyként magára boríthatja őket, védekezve az ellenséges támadások ellen, vagy eltűnve a kíváncsi szemek elől. Ha belebújik az árnygubóba, még gyógyulása is gyorsabb.
Az árnyakból azonban alapból csak annyit tud használni, amennyi körbe veszi. Nappal a fák, vagy emberek árnyékát, azonban éjszaka szinte bármennyi árnyékot, de nappal a képesség szinte használhatatlan, ha nincs a közelében semmilyen árnyék. Az árnyak beszélnek hozzá, suttognak neki, amitől soha nem szabadulhat.
Már jó ideje használja a képességet, de még mindig nem űzi mesterszinten. Még nem tud teljesen közéjük olvadni, de bizonyos testrészeit már árnnyá tudja alakítani. Az árnyakat kis mértékben anyagivá tudja tenni, tőröket tud alkotni belőle, vagy nagyjából akkora (valamivel nagyobb) tömegű tárgyakat. A gyógyulás is gyorsabb mint régen, de az arany is csúnyább sebeket okoz. Egyre tovább tudja használni a képességeit, de még mindig nem egész éjszaka.