Felix Eins - Adler

1917-ben kezdődik a történetem, amikor megszülettem. Berlinben, Németország szívében, apám katona volt, harcolt még az első világháborúban is. Ezért én őt mindig is csodáltam, hősként néztem fel rá, anyámat is szerettem. Úgy érzem igazán jó nevelést adtak, az életre neveltek. Az általános iskolában igazán jól ment minden, akkoriban még nagy dolog, volt hogy iskolába járhatott egy gyerek. Fegyelmezett voltam és tanultam, éreztem még hasznomra fog válni. Akkor kezdtem el sakkozni, ebben nagy tehetségem volt, elég sokat játszottam és talán Berlinben a legjobb ifjúsági voltam. Apám természetesen katonai pályára akart küldeni, amit én nem is bántam, akkoriban még az nagyon megbecsült dolog volt. Anyám kénytelen volt beleegyezni, de ő jobban szerette volna, ha építész leszek.
A katonai iskola nehezen indult, nem voltam elég erős, csupán közepes szintű, viszont jól lőttem és szellemi erőmmel próbáltam mindig felülkerekedni. Kiképzőink kellően szigorúak voltak, 8 szobás barakkokban laktunk, itt ismerkedtem meg egy bizonyos Hans Schmitzel. Egy igazán jó barátra leltem benne, bár mindig is tudtam, kicsit őrült, de nem bántam, éreztem jó ember. Tőle kaptam az Adler nevet is, mivel igazán jól céloztam és lőttem.
Egyik nap lőgyakorlatra mentünk, 1938 volt, már régen a jobboldalra került a hatalomra, Hitlerrel az élen. Ki jött egy csomó felsőbb vezető is, nagy szél volt, pocsék idő, eső. Éreztem ezen sok fog múlni, ha elrontjuk az nagy szégyen lesz. Én a 7. csapatban voltam, Hansal együtt, ő nagyon be akart kerülni az SS-be, én nem igazán. Egyetlen ok amiért mégis oda akartam menni, az a felszerelés. Apám jobboldali volt mindig is, ezt mondta amikor csak hazamehettem:
- Végre ez az Adolf helyreállítja az ország BECSÜLETÉT, JÓ HÍRÉT, NEVÉT.
Én ezt nem teljesen így gondoltam, én nekem csak a minőségi hadviselés tetszett és az erkölcsről való gondolkodása. A fajelméletek nem tetszettek és a zsidósággal nem volt nagy bajom.
Elkezdődött hát a gyakorlat, szépen sorban mentünk, először az 1. csapat kezdett. 10lövést kellett leadni egy 300 méterre lévő célpontra, először MP40-l, majd Gewehrrel, végül pedig a Kark98-al. Szörnyűbbnél, szörnyűbb eredmények születtek, a kiképző tiszteink arcán látszott, hogy szégyenlik magukat. És a felsőbb vezetőknek se tetszett a helyzet. Én jöttem sorra, Hansel együtt, kezünkbe vettük az MP40-t. Nagyon rosszul láttunk, de Hans kezdett, lőtt egy sorozatot majd nevetett, ezzel elhasználta mind a 10 golyót. Én egyesével lőttem, izgultam rendesen, de végül csak kifogyott, és vettük a kezünkbe a következő fegyvert. Hamarosan végeztünk, és vártuk az eredményt. Sokáig kellett várni, csak nem jött, egyszer csak megpillantottam egy alakot, aki felénk futott, csak látásból ismertem, egy évvel alattunk volt. Jött a papírral a kezében, arra kellett felírnia, hogy ki, hogyan lőtt. Furcsán nézték a tisztek a papírt, majd felénk tekintettek, mi rögtön vigyázban álltunk.
- Eins közlegény, Schmitz közlegény. Hibátlan eredményt értek el. Gratulálunk.
~ Hibátlant én? Nem lehet! –gondoltam –
A tapsviharra eszméltem fel, aznapra kimenőt kaptunk. Jó katonához híven elmentünk inni egyet, aztán nem emlékszem. Mint később kiderült, rendesen berúgtam és Hans vitt vissza, ami nagy felelőtlenség volt. Mindig is azt hittem, ő vele fog elszaladni a ló előbb.

Ezután bekerültünk a fasiszta háborús gépezetbe, az SS-be. Szorgalmam, meghozta az eredményt, egy év alatt tiszti rangba küzdöttem fel magam, onnan már csak egy lépés volt a parancsnoki rang. Megkaptam a kapitányi kalapot, akkor már dúlt a háború, és szépen teljesítettem. Hans akkor is mellettem maradt, legjobb emberemként, próbáltam távol maradni az értelmetlen kegyetlenségektől, amik akkoriban jellemezték a sereget. Lengyelország után afrikába küldtek, Rommelel. Megtiszteltetésnek vettem, hogy egy ilyen ember mellett szolgálhatok.

1940-ben értünk partot, egy öt tankból álló osztagot vezettem, rádión kommunikáltunk. Könnyedén hatoltunk előre, rendkívül jó felszerelésünk volt, még napszemüvegeket kaptunk. Rommel volt a sivatagi róka, Hans szerint én voltam a sivatagi sas. Gyorsan és határozottan csaptam le. 1942 nyarán, Rommel csapást akart mérni Luxornál állomásozó szövetségesekre. Azok azonban nagy létszám fölényben voltak, ezért éjszaka kellett lecsapni. Kilenc körül elindultam, tíz emberemmel, két tankba voltunk megosztva, lassan közelítettünk az erőd felé.
- Itt Adler, vétel.
- Halljuk parancsnok.
- Hamarosan megállunk, maguk itt maradnak, a terv szerint késszen állnak, amíg mi elvégezzük a dolgunkat.
- Vettem.
Ezután kiszálltunk, a csapatban volt minden, Hans ő volt az adunk, Leo, egy igazi csöndes gyilkos, legalább 600 féle képen tudott ölni egy pengével, Jürgen, a legjobb tankvezető akit ismerek, ráadásul robbantás felelős is ő volt. Pofon egyszerű terv volt, leöntjük az erőd hátsó részét benzinnel és tele rakjuk robbanó anyagokkal, ezután amikor a Róka megérkezik, a Sas lecsap. Kézjelekkel kommunikáltunk, ezeket előre begyakoroltuk, kétszáz méterre lehettünk az erődtől, amikor az első éjjeli járat megérkezett, két fő. Loe ment ballról, Hans jobbról, én előttük voltam, egyenesen felém jöttek, de nem vettek észre, bal kezem felemeltem, majd ökölbe szorítottam, utána a mutató ujjamat, mutattam, végül biccentettem egy a fejemmel. Nem tudtam, hogy tisztán látták-e a többiek, igen sötét volt. Minden esetre nyugodtan álltam tovább egy helyben, hamarosan megpillantottak és a lámpák fénye rám szegeződött.
- Maga, tegye fel a kezét és…
A mondatot már nem tudta befejezni, egy hosszú penge hasított a tarkójába, majd Leo óvatosan letette a földre, a mellette álló már rég halott, volt, Hans eltörte a nyakát és beállt a helyére amikor kicsit hátrébb került. A környezet a segítségünkre volt a hullák elrejtésénél, ugyanis egy oázis közelében volt az erőd. A bozótba dobtuk a hullákat, utána pálma ágakkal fedtük őket. Egyre közelebb és közelebb értünk, már egészen a nagy kőfalaknál voltunk, innentől átadtam a terepet Jürgennek, mi csak fedeztük, tíz méterenként, egy kis dinamit rudat tett a téglák közé, ezután benzint locsoltunk a falra. Már majdnem végig értünk, amikor hirtelen reflektor világított ránk, és elkezdtek záporoznia golyók. Nem kellett mondanom semmit, mindenki tudta mit kell tennie, be az oázisba, rohantunk ahogy tudtunk, de fegyvereket nem hagytunk hátra. Amikor már kezdtem úgy érezni, hogy talán minden rendben, ordítást halottam, nem tudtam eldönteni ki lehetett az, de ahogy hátra tekintettem, megláttam a földön fetrengő Leo-t. Nem volt túl sok időm, előkaptam a rádiót és ordítani kezdtem.
- B terv, lebuktunk.
- De uram, túl közel…
- Teljesítse a parancsot, tüzeljen!
Következő pillanatban, lángtengerré vált a fal menti rész, kevés hiányzott, hogy minket is felégessen a tűz. De még fel sem foghattuk, mekkora bajban vagyunk, amikor a falak megremegtek és elkezdett dőlni az egyik bástya a négy közül. Majd még több lövés hallatszott, a vár másik oldaláról. A Róka tíz perccel előbb érkezett, ki tudja, ha nem lett volna ez az incidens, lehet egyenesen a tankelhárító ütegekbe futottak volna bele. Ezt már soha nem fogom megtudni. Szerencsésen túléltük az egészet, Leonak az egyik szemét kilőtték a szemetek, de megígértem neki, még lesz alkalom, hogy bosszút álljon.

1945-ben a háború már a vége felé járt, a szövetségesek felülkerekedtek és kiszorították a németeket Afrikából. Viszont amiről nem szeretnek beszélni, az ami Al Ayya városánál történt, 200km-re délre, Kairótól. Egy kis Nílus melletti erőd, elzárva mindentől, amit a szövetségesek három hétig bombáztak nehéztüzérséggel és csak a negyedik héten sikerült bevenniük.
Kiadták a parancsot, tartani kell magunkat a végsőkig, ez a hely nem kerülhet a szövetségesek kezére, akkor mindennek vége, az utolsó reménynek is. Siralmas volt a helyzetünk, elvágva mindentől, egy kis erődben, a pincében volt egy kísérleti labor, azt kellett védeni. Csupán ötven emberem volt szembe az ötszázzal. De ez sem más mint a sakk, élelem bőven volt, sokáig bírtuk a falak védtek, állandóan voltak őrök, én nem is aludtam állandóan az egyik bástyáról kémleltem a tájat. A laborból szinte minden nap kerültek ki jobbnál jobb találmányok, az egyik kedvencem a Tabun gáz volt. Ez a gáz másodpercek alatt minden érzékét összezavarja az embernek, egyik éjszaka, kiküldtem egy kis csapatot, Hans vezetésével, tíz méterenként leraktak egy Tabun tartályt, majd összekötötték a mellette lévővel. Másnap megérkezett a szövetségesek erősítése, és délben megkezdték a rohamot, kezemet feltartottam, mindenki várt, majd amikor már lőtávolba értek, az egyik elszakította a madzagot. Hamarosan sűrű zöld felhő lepte be őket, akkor nyitottunk mi tüzet, egyet se hagytunk életbe, csak akkor hagytuk abba a tüzelést, amikor a tankok is csapást mértek, vissza kellett vonulnunk.

Három héttel később már sokkal kevesebb sikerrel büszkélkedhettem, romokban hevert a vár, alig volt már húsz emberem, de a legjobbak megvoltak még. Éreztem közel állunk ahhoz, hogy lerohanjanak minket, ezért úgy döntöttem, nincs más választásunk, mindent bevetünk amit lehet. Az ellenség is tudta nagyon jól, hogy nyertek, de még húzták az időt, azt várták, hogy meg adjuk magunkat. EZ nálunk azonban számításba se jöhetett, egyik este a tájat kémleltem, a tankok sorba álltak a romok körül. Egyszer csak az egyik lövész közölte, hogy telefon érkezett egyenesen Berlinből. Természetesen odasiettem az egyetlen még működő kommunikációs készülékhez, a forródróthoz, itt kellett volna közölnöm, ha elestünk.
- Hallo, Felix parancsnok szolgálatára. –szóltam bele-
- Várjon egy kicsit.
Vártam, nem értettem miért hívtak, nem szabadott volna senkinek. De mégis, akinek mindent lehet, hamarosan beleszólt egy ismerős hang, de már nem volt olyan határozott mint régebben.
- Eins!
- Uram. –nyögtem nehezen ki-
- Figyeljen rám, nem kell most a formaság. Gondolom már tudja min csücsül rajta, nem engedhetjük ezt a technikát az ellenség kezébe. SEMMI KÉP SEM! Itt árulókkal vagyok körülvéve, nem bízhatok senkiben. Azt hiszik megőrültem, de ha maga elbukik, mindennek vége. Tegyen meg mindent, akármit!
- Parancsára.
Letettem a telefont, igazat megvallva, fogalmam sem volt min csücsülök, soha nem jártam a laborba, kettős zsilipkapu védte, egy mindenálló bunkerben. Első dolgom volt, hogy lementem oda, átmentem két acél ajtón, az őrök tovább engedtek, ahogy beléptem egy szépen kivilágított szobát láttam. Öt köpenyes ember volt, siettek, az egyik egy páncél szerűséget csiszolgatott, háttérben egy nagy kéken világító szerkezet volt, rajta egy horogkereszt, oldalt fémből készült emberek álltak, most már tudom, hogy robotok voltak. Az egyik ember rám tekintett, látszott nem teljesen épelméjű.
- U-u-uram. Hamarosan, beindíthatjuk a reaktort, és akkor, ellen támadhatunk.
Majd egy kis ideig maga elé bámult némán.
- Nagyon rossz a helyzet odakint?
Nem válaszoltam, nem akartam mondani semmit. Az egyik állványhoz siettem, két páncélzat volt egymás mellett, látszott emberre készült és a teljes testet védi. Az egyiknek a karja karmokba végződtek és egy gáz állarc volt a sisakja, a másik kezei szabadon voltak, de a sisakja fele volt csak meg, a másik fele páncél, mindkettő fejére egy a rohamsisakhoz hasonló volt rögzítve. Látszott ez különleges anyagból készült, végig simítottam őket.
- Ezek használhatók?
- Persze, persze, de még csak kísérleti darabok. De kibírják már akár a tankok lövését is.
Kicsit kételkedtem ugyan, de végül úgy döntöttem, egy próbát megér, behívattam két igen erős katonát. Az egyik neve Benjamin volt, nagy és vállas katona, ő kapta azt a páncélt, aminek csak a fél arca volt meg. A másik páncélt egy lángszórós, speciális kapta meg, az ő nevére nem emlékeztem, de ott volt a kitűntetései mellett a Till felirat. Látszott, hogy az tényleg csak egy prototípus volt, úgy kellet rá szerelni, és csövek is lógtak ki belőle.
Nem volt túl sok időnk, beszélni, amint indultunk volna kifele, robajt halottunk, majd kinyíltak az ajtók, négy véres katona futott be rajta, Leo, Hans és a két ajtó előtt álló őr, az egyik Kristian, a másik pedig Jürgen. Hans neki vette magát az ajtónak, a többiek hátra rohantak, látszott rajtuk, hogy meglepődtek, hol is vannak.
- Fiúk előre. –intettem a két páncélosnak-
Ők meg is indultak kifelé, határozottan, Ben kezében volt egy nagy gépkarabély, a volt tigristankról szedte le, azzal lépdelt előre, míg Till keze alatt lángok jelentek meg. A következő pillanatban hatalmas robaj rázta meg a helyet, az acél ajtó beszakadt, Hans hátra repült és megindult a tűzzápor. Előrántottam a pisztolyom, néhány sorozatot leadtam, majd oda siettem a bajtársamhoz, még élt, arca megégett, teste egyik oldala szinte meg se volt, de élt.
- Tarts ki öreg. Mindenki lőjjön!
Elkezdtem hátra húzni Hansot, torkából ömlött a vér, ahogy hátra néztem láttam, hogy az egyik doktor a reaktornál tevékenykedik, a többiek viszont egy nagy ketrecnél ügyeskedtek. Egy pillanat múlva igen csak nagy kutyák rohantak felém, az első átugrott, a többi elment mellettem, óriási agyaraik voltak, szemük erősen zölden izzott, félelem nélkül bevetették magukat a harcba. Őket követte Kristian, egy MP40-l rohamozott előre, őrült csatakiáltás mellett, a többiek hátul maradtak, de továbbra is záporoztak a lövedékek. Elszabadult a pokol, de higgadtnak kellett maradnom, nem kellett sok utasítást adnom, mindenki tudta a dolgát, inkább a robotok felé kacsingattam. Hansot oda húztam az egyik asztalhoz, még élt, kezében szorongatta a fegyverét, majd egy zajra lettem figyelmes, a reaktor üzemelt és kék fény beborított mindent. A gépek megmozdultak, hasonlítottak ránk, de két és fél méteresek voltak és teljesen acélból, arcuk is volt, hangjuk is, de a fegyvereik, a karjaikba voltak építve. Lassan de biztosan előre indultak, mind ugyanúgy nézett ki és ugyanúgy mozgott. Amikor felálltam, hogy kicsit jobban láthassam mi történik hirtelen megbénultam. Az egész testem elzsibbadt, a földre rogytam, kék villámok csapkodtak mindenhol körülöttem, nem ment a mozgás, testem forróság járta át. Majd egy hatalmas villanás és Al Ayya eltűnt a föld színéről, az ott állomásozó egységekkel együtt.

Egy sötét és nyomasztó helyen találtam magam, nem éreztem magam rosszul, tudtam, meghaltam. Soha nem voltam nagyon vallásos, de a túlvilágban hittem. Tapintható vot a sötétség, majd egy alakot láttam, fehéren világított, ahogy közeledett, ördögi kacajt halottam. Azok után amiket tettem, máshova nem kerülhettem csak a pokolba, nagy szerencsém volt, a robbanásban a testem is átkerült a túlvilágra nem csak a lelkem. Így minden testi kínt is átélhettem a szellemi és lelkieken kívül. Irdatlan szenvedést éltem át és tényleg végtelent, soha nem ért véget egy másodpercre sem, a démoni erők belőlem táplálkoztak. Elveszett lélek voltam távol mindentől. Hans is velem volt szerencsére, bár ő élvezte a kínzást, nevetett, ördögi kacajjal. Nem tört meg egyáltalán, örült hogy itt lehetett, mivel megvolt a testünk, minket szerettek odalent, főleg a Succubusok, ők nagyon szerettek minket, főleg hancúrozni velünk. Mi ki tudtuk elégíteni vágyaikat, de persze ez nekünk koránt sem volt olyan jó érzés. Mérhetetlen fájdalommal járt, ami nem múlt el, mindig egyre jobban fokozódott. Egész kis bugyor van a pokolban fenttartva a fasiszta katonáknak. De mi valahogy itt is kitűntünk, ami persze csak mégtöbb kínt jelentett, de ez engem csak erősített, Hansot pedig boldogította.
De a túlvilágon már máshogy lát az ember, a pokolban pedig megláthatja az igazságot is, nem csak a szépített verziót, ahogy odafönt. Láttam az igazságot, az egész háborúról és a világról, láttam a lassú rothadást ami végbe megy, ez feldühített, ahogy a háttér hatalom kígyóként a háttérből, mint egy láthatatlan ellenség, tartja az egész földet a láthatatlan kalitkában. Ahogy minden ember rabszolgaként születik, és úgy is hal meg. Találkoztam odalent régi ellenségekkel is, bár nagyrészük megtört, mert azt hitték ők harcolnak a jó ügyért. A kommunisták, ugyan olyan utálatosnak tűntek lentről is, mint középről, sőt még utálatosabbnak, ahogy felosztották a világot, ahogy mindent kihasználtak, együtt működve a háttérhatalommal. Mindent megterveztek előre, eldöntötték a világ sorsát.
Az utálat és a harag erőt vett rajtam, és talán először tudtam kipréselni magamból egy gondolatot, ami nem a fájdalomról szólt, mióta eleset lélek lettem.
~ Ki kell tépni a gazt gyökerestül! Meg kell állítani ezeket az embereket, semmit nem érnek. A cél pedig szentesíti a fegyvert, joga van mindenkinek tisztán látni, még ha ez az életükbe vagy a világba kerül is. Egy hatalomnak kell lennie, csak egynek, nem érdekel milyen áron! Rend és fegyelem lesz!
Gondolataim, szavakká váltak, pedig nem mondtam ki őket, hangom hallatszott mindenhol, határozottan, majd először halottam egy választ.
~ Úgy van!
Hans termett mellettem, őrült mosollyal bólogatott, majd még több hangot halottam, egyre több hangot.
~ Úgy van! Úgy van!
Harsogták a rég elszakadt lelkek, feltámadva az idegtépő csendből, ami mégis hangos volt. Parancsolni akartam újra, erőt akartam, hatalmat, befolyást. Majd a harsogást egyetlen egy hang, ami érthetetlen volt, de mégis mindenki tudta a jelentését, néma csöndet parancsolt.
- Na és hogyan tervezed?!
Ahogy megjelent a legfélelmetesebb lény a világon, maga az első lehullott angyal, elkezdtem lángok között emelkedni, de nem csak én, Hans is velem jött. Itt lent párban volt a két jómadár, két díszpinty, de tisztában volt már a leggonoszabb is, hogy minket nem fog megtörni.
- Ki kell tépni a gazt gyökerestül. Kezdve Gothammel, a háttérhatalom központja, fura alakok tanya helye, állítólagos gonoszok és jók játszótere. Nem más mint a háború… oszd meg és uralkodj.
Majd elégedettséget éreztem, és erőt, testem átfutotta egy démoni erő, éreztem a hatalmat és, hogy sok mindenre képes vagyok, parancsoló szavamat. Része lettem egy közös tudatnak, a sok sötétségnek, szenvedésnek. De ez csak amolyan előleg volt, visszakaptam mindent ami régen az enyém volt, és sok minden újat is tanultam. Démonná váltam, testem helyre jött, belülről éreztem a tüzet és elismerést is, bár nem tudtam honnan jött. Hans éles kacaja visszazökkentett a „valóságba”.
- Visszatértünk! hehehehehe
Végig kellett sétálni az emlékek folyosóján, kettőnknek, mert szorosan összetartoztak az emlékeink. Egy kacajt halottam, valahonnan ismerős volt, Hans megbökött, majd rám nézett, nem szólt semmit, de éreztem mit mond.
~ Te mázlista, bejössz annak ott.
Ahogy oldalra néztem megpillantottam egy angyalt, gyönyörűen nézett ki és ártatlannak, de tudtam ez csak csapda. igaz elesett angyalt, de nem sok különbség van a kettő közöttCsak az egyik az egyik a másik a másik oldalon szolgál és tényleg rám mosolygott, beletúrhattam volna a lelkébe, de nem akartam, még friss hús voltam a démonok között.
~ Azért te sem panaszkodhatsz, amit eddig elértél…
Majd fényesség támadt, máris el kellett hagynom az otthonossá vált helyet, hogy visszatérhessek, de ezúttal sokkal, sokkal kegyetlenebbül. A cél egyszerű, befejezni a nagy tervet. De ehhez kell hatalom is, kaptam is, de a régi testem kell használnom, idő közben kicsit megrohadt, de viszonylag jó állapotú.

Jellem: Régi emberi jelleméből a határozottság és a nyugalom nem veszett ki, csupán kiegészült a hatalomvággyal, a könyörtelenséggel és egy csipetnyi gonoszsággal. Bízik az erejében és el akarja érni a célját.

Szakképzettség: Kiválóan lő, ért a fegyverekhez, taktikákhoz, stratégiákhoz, az emberek manipulálásához. Közelharcban rendkívül jártas, minden létező kínt átélt már több ezerszer, ismeri az emberek lelkét.

Képesség: Élőholt, lelke és teste teljesen átalakult, viszont rendkívül jó állapotban is maradt. Így gyorsan, fáradhatatlanul mozoghat, létezhet, egészen addig nem hal meg amíg szét nem darabolódik vagy szét nem robban, vagy amíg fejét le nem vágják. Teste nem gyógyul, viszont jól bírja a sebzéseket, a lövések egészen addig nem ártanak neki amíg szitává nem lövik és teste magába nem roskad.
Nekromancia: Képes egy pokoli erő által irányítani halott testeket. Legfeljebb 2 emberi hullát, de például halott állatokból akár 10-t is. De ez függ a test súlyától, így példáúl 10 darázst, patkányt, macskát könnyedén irányít, nagyobb kutyából 4-5 is sok, és mondjuk tigrisből már csak egyet képes irányítani. Ez tudati irányítás, nem sok mindentől függ. Bármeddig képes erre, bármekkora távolságból, azonban nem tudja halmozni őket. De képes arra, hogy váltogassa a testeket, például egy másodpercig az egyiket, majd a másikat irányítja. Viszont ezek a zombik igen csak buták és lényegében Adler az agyuk, hozzá futbe minden információ és ő küldi az utasításokat is.