Zack Pryce

Születési név: Isaac Liam Pierce
Név: Zack Pryce
Egyéb név: Fantom
Faj: Ember
Nem: Férfi
Születési hely, idő: Dublin, Írország, 1988.07.22.
Kor: 23
Magasság: 178 cm
Súly: 80 kg
Hajszín: Fekete
Bőrszín: Fehér
Vércsoport: AB
Egészségi állapot: - Asztmás, bár már évek óta nem volt semmilyen rohama, és nincs szüksége a gyógyszerekre sem, nyugodtan dohányzik mellette.
Család:
Lachlan Pierce - Apa, született: 1965, feltehetőleg él
Coreen O'Neill Pierce - Anya, született: 1972 , feltehetőleg él
Devin Pierce - Testvér, született: 1996, feltehetőleg él
Nóra Pierce - Testvér, született: 1998, feltehetőleg él
Caitrín Pierce - Testvér, született: 1999, elhunyt: 1999
Finnegan Pierce - Féltestvér, született: 1992, elhunyt: 1996
Abraham Pryce - Nagybácsi, született: 1969, él
Aidan Pryce - Unokatestvér, született: 1987, él
Alma Pryce - Unokatestvér, született: 1994, él
Liam Pryce - Nagyapa, született: 1931, feltehetőleg elhunyt
Megan Pryce - Nagymama, született: 1928, feltehetőleg elhunyt

Foglalkozás: A Pryce Industries tulajdonosa // jelenleg nem ő a hivatalos tulaj // , álruhás igazságosztó.

Oldal: Jó - a jó ügy érdekében cselekszik, az ártatlanokat védi, még ha néha nem is úgy, ahogy a többi igazságosztó tenné.

Előtörténet:

- ... néd.... hálom.... keddő... edd... Aki bújd, agi nem, medek!
Gyere csak! Tudtam, hogy rossz irányba fogsz elindulni! Nyomokat hagytam, hogy úgy tűnjön, mintha a kertbe mennék. Mindig bedőlsz ennek a trükknek. Nevetséges vagy! Igen, nyilván bebújtam a rózsabokorba, zsenikém! Mondjuk mit vársz attól aki legutóbb a házőrzőkutyák között bújt el - sajnos két-három harapással megúszta, apa a közelben volt. Apa mindig a közelében van...
" Isaac, vigyázz Finneganre. Isaac, nehogy Finnegannek baja essen. Isaac, térdelj le Finnegan mögé, és kezdd el nyalni ott, ahol én a születése óta nyalom, megállás nélkül, ahelyett, hogy az igazi gyerekeimmel törődnék, és nem a retardált " fattyú " fiammal." .
- Most mit csinál?! Jesszusom, most komolyan megnézi, hogy nem bújtunk-e el a veteményesben? Ha valamit kitapos, apukád letépi a fejét!
Nem, Aiden, nem fogja. A mi fejüket fogja letépni, mert hagytuk, hogy ott játsszon. Nem hagyhatjuk, hogy bármi kárt csináljon, vagy apám még rád és a te öregedre fogja az egészet, és vége a vasárnapi ebédeknek.
- Szerintem csak a kúthoz megy. Elfelejti, hogy tériszonyos vagy, félsz a sötétben, és a bogaraktól is. - válaszolom Aidennek, aki felháborodottan hallgatja a vádakat:
- Ezerszer megmondtam már, nem félek a bogaraktól, undorodom tőlük, a sötétben pedig nem félek, én a kúttól félek. - hallgatom a kifogásokat, amiket valóban, lassan már ezredszer mond el nekem. - Te, kuzin, nézd, a buta kölyköt! Mit művel?! Egy perce mást sem csinál, csak nézi annak a kútnak az alját!
- Mintha látna valamit... az egész csak egy régi kút, ami anyu szerint van vagy ezer méter mély
- Gyere, ijesszük meg! - mondja, és mosolyog rám. Aiden kedvenc elfoglaltsága, hogy másokat ijesztget - valószínűleg megnyugtatja a tudat, hogy nem ő az egyetlen, aki fél, és sikít, ha valami történik körülötte.
Ugyanazzal az alattomos, csendes járással mentem, mint ő, megkerülve a rózsabokrot, ügyelve, hogy ki ne tapossak egy szál répát is. Észrevétlenül osontunk a kis Finnegan mögé. Egy pók mászott a kezén, és neki énekelgetett egy dalt... az egyetlen dalt, amit az apjától hallott... azt a dalt, amit énekelt, mielőtt Finnegan elaludt, a dalt, amit a többi gyerekének sosem mondott el.
....ment, ment az erdőben a három kismalac
Nem féltek semmitől, s a csapat tovább haladt
Légy te is bátor, és biztasd magad:
Nem rejtőzik fantom az ágyad alatt.
A legbutább dal, amit valaha hallottam - nem mintha túl sokat hallottam volna. Ahogy ott áll, egy játék közepén, és dúdolgatja ezt a szemetet, undort vált ki belőlem. Elvette apát a családtól. Mennyivel egyszerűbb volna az élet, ha nem jelenik meg. Apa félrekefél, megjelenik egy ostoba gyerek, és máris ő hercege, én pedig egy senki.
Elmélkedésemből Aidan zökkent ki, amint megbökdösi a vállamat, és két karját előrenyújtja, mintha le akarná dobni Finnt. Nem meri. Csak viccel. Miért is tenné meg? Nem az ő családját szakította szét, hanem az enyémet. Ezt nekem kell megtennem!
Előrenyúlok, megragadom a kölyök pipaszár lábait. Meglepődött, és talán meg is ijedt. Nem Aiden, nem teszem le. Nem érdekel, hogy te csak vicceltél, én nem. Tönkretette a családomat, elvette az apámat. Minden rossz, ami velem történt, az ő hibája. Fél. Nem üvölt, nem visítozik, de fél tőlem. Nagyon furcsa érzés. Jó, és egyben rossz is. Aiden azt kiabálja, hogy meg fogom bánni. Lehet, Aiden! Lehet, hogy megbánom. De mégis megteszem a családomért!

Család.... Sokak szerint a legfontosabb dolog az életben. A legtöbb ember bármit megtenne a családjáért. Nekik szép életük lehet. Nincs darabokban a családjuk, nincsenek mindennapos veszekedések. Nekem nem adatott meg, hogy békés családi környezetben nőjek fel. A nagyapám egy Pryce volt. a Pryce családnak nagy múltja van Írországban. A nagy éhínség és a polgárháború idejében is menedéket és élelmet adott a szegényeknek, és a sebesülteknek, betegeknek. Tele voltak pénzzel, és ezt többnyire jóra használták. Ám amint a dédnagyapám, Isaac vette át a család vagyonát, elverte a pénzt, a nagyszüleimnek pedig úgy kellett nevelniük két gyereket, hogy gyakran még kenyérre sem volt pénzük. A két gyerek, Lachlan és Abraham jó tanulók voltak, és megkapták a lehetőséget, hogy tovább tanuljanak, és felemelkedjenek. A legnevesebb főiskolákra is felvették volna őket, ám nem volt pénzük a tandíjat kifizetni, ezért az esély odalett. Néhány héttel a tanévkezdés előtt azonban Lachlan megismert egy milliárdost, Brian Gate-t, akivel hamar összebarátkoztak, a gazdag férfi pedig felajánlotta a fiatal fiúnak, hogy kifizeti a tandíját, és nála lakhat. Így hát apám csak gyűjtötte a pénzt, miközben elvégezte az egyetemet, és ami mindennél fontosabb: elfelejtette a családját. Mielőtt Gatehez költözött volna, összepakolta a cuccait, és közölte, hogy elmegy. Azután nem is írt a családjának, és évekig nem beszélt velük. Szégyellte őket, olyannyira, hogy nevet változtatott, és Lachlan Pierce néven élt, Briannel, aki önzetlenül segített neki. Sok évnyi ingyen élés után megismerte az anyámat, aki szintén tanult, okos ember volt. Apám még nem akart megházasodni, de teherbe ejtette anyámat, majd elvette feleségül. Dublinba költöztek, egy hatalmas házba, és idővel apám megalapította a Pierce- műveket, hogy még nagyobb vagyonra tegyen szert... hogy eltarthassa a családot...

Az élet könnyű volt, ameddig egyke voltam. Mindenki figyelme rám összpontosult, csak velem törődtek. Életem első négy éve volt talán a legszebb négy év az eddigi életemben. Habár anya és apa sokszor veszekedett, látszott rajtuk, hogy szerették egymást, és egymás nélkül nem tudnának élni. Anyu megértő volt, amikor apa közölte vele, hogy a kéthetes üzleti útján felcsinált egy szobalányt. A mai napig nem értem, hogy bocsájthatta meg olyan hamar az egészet.
Tíz hónappal apa bejelentése után csengetett egy nő. Szőke, gyönyörű, formás, sok férfi álmodhat ilyen nőről. A kezében lévő gyerek viszont egy rémálom volt, nekem legalábbis az volt. Anya a sajátjaként nevelte, apa pedig a sajátja helyett. Attól a perctől kezdve, hogy Finnegan megjelent az életünkben, apa alig törődött velem. Habár ahogy a kicsi Fin cseperedett, egyre többször kaptam azon, rajtam lóg, hogy játszana velem, és hiába küldtem el mindig, förmedtem rá, vagy hagytam ott szó nélkül, követett, és játszani akart velem. Nekem pedig minden alkalommal meg kellett hallgatnom, ahogy órákig sír, és persze apám lecseszéseit sem hagyhattam ki, amelyeknek végén én is sírni kezdtem.
Hét éves voltam, amikor anyám feldobta az ötletet, hogy tartsanak családi összejöveteleket, minden héten. Apa eleinte hallani sem akart róla, ám anya megpróbálta meggyőzni. Ennek a próbálkozásnak hála született meg az öcsém Devin, apa pedig beleegyezett, hogy nagyapáék, és Abraham bácsiék vasárnaponként nálunk ebédeljenek. A család többi tagját nagyon kedvesnek találtam, még ha keveset is beszéltek. Valószínűleg kellemetlenül érezték magukat, mivel apa és nagyapa nem beszélgetett sokat, anyám azonban nem hagyta békén őket, folyton beszélgetniük kellett vele. Egyszer észrevettem, amint anya pénzt ad nagyapáéknak. Ennyit a családi összejövetelekről...

A színjáték folytatódott, amit én egyáltalán nem bántam, mert Aidannel, az unokatestvéremmel nagyon jó barátok lettünk. Szükségem volt barátokra. Magániskolában tanultam, ahol senki sem kedvelt, és az otthoniaktól sem várhattam túl sokat. Nyolc éves voltam, amikor Finnegan balesete történt. Bújócskázás közben a kútba zuhant. Apám majdnem beleőrült. Az eset egy vasárnapon történt, amikor Aidan is ott volt. Az a nap volt az utolsó, amikor együtt evett a "család". Arra számítottam, hogy visszatérnek a régi szép idők, amikor a család boldog volt, kirándulni jártunk, és apámnak van ideje rám. De nem így lett. Az eset után úgy vettem észre, kerül engem.

Anya mindkettőnkkel foglalkozott. Apával gyakran tűntek el a hálószobában, éjszakánként pedig, amikor sírtam, mindig felvidított... vagy legalább megpróbálta.
A testvérem, a kicsi Devin több figyelmet élvezett ugyan, mint én, de tőle sosem sajnáltam úgy, mint Fintől. Ő tényleg az öcsém volt, és tényleg szerettem. Sosem tettem volna vele azt, amit a féltestvéremmel tettem.
Apát akkor láttam ismét boldognak, amikor anya elmondta, hogy ikreket vár. Az idő csak repült, eseménytelenül, a megszokottnál kicsit vidámabban ugyan, de sajnos Aident még mindig nem engedték áthívni. Hiányzott. Ő volt az első, és talán a valaha létező egyetlen barátom.
Az ikrek a vártnál korábban akartak megszületni... sokkal korábban. Még legalább három hét volt hátra a várt időponttól, mi azonban siettünk be a kórházba. Még idejében beértünk, az orvosok pedig - csodálkozások közepette - levezették a szülést. Két kislány. A szüleim nagyon boldogok voltak... amíg az orvos szomorú arckifejezéssel nem közölte velük, hogy a második gyermek halott. Kiküldtek minket a kórteremből, ameddig ők az újszülöttért küzdöttek. Anyám hosszan, hangosan sírt, akárcsak én. Féltem, hogy megint be fog köszönteni a csend az otthonunkban, a folytonos szomorkodás, mint Fin halála után. Ekkor azonban apám mindkettőnket átölelt, és vigasztalt:
- Minden rendbe fog jönni, ne aggódjatok. Megint egy család leszünk.

A húgomat nem sikerült megmenteni, ami miatt anyám napokig szomorkodott. De az élet ment tovább, és Nóra, az életben maradt testvérem egészséges volt, és a szüleim szeretetében és figyelmében nevelkedett.

Tizenhat voltam, amikor anyu egyik reggel felkeltett, és közölte, hogy ne pizsamában menjek reggelizni, ahogy szoktam, mert vendégeink vannak. Amikor kimentem, annyira örültem, ahogy még soha. A nagyapák voltak azok, elhozták az unokatestvéreimet, Aident és Almát is. Aiden sokat változott a hat év alatt. Hosszú hajat növesztett, és fekete bőrdzseki volt rajta, baseballsapkáját pedig udvariasan levette fejéről, amint meglátta vendéglátóit.
A kiadós reggeli után hosszan beszélgettünk mi történt velünk. Én nem tudtam sokat mondani neki, mivel unalmasnak tartottam az életem. Amikor ezt meghallotta, mosolyogva odahajolt hozzám, és sugdolózni kezdett:
- Tudod, velem viszont nagyon sok izgalmas dolog történt. Miután az apád közölte, hogy ne menjünk hozzá többet, az életünk egyre csak romlott, szegények voltunk!
- Ne haragudj rá, ha tehettem volna valamit... - próbáltam mentegetőzni, megsajnáltam a fiút, ám ő közbevágott.
- Hallgass, és figyelj! Nem volt túl könnyű a nélkülözés, és rossz volt nézni, ahogy apa sírdogált, amikor nem tudtuk mivel etetni a kis Almát. Megismerkedtem pár arccal, akiknek vannak kapcsolataik... a maffiával is. Gyorsan, sok pénzt ajánlanak, ha nem vagy félős. Te félős vagy, Isaack?

Félős? Az a srác kérdezi, aki kiskorában mindentől félt. Most azonban én voltam az, aki megijedt. Mi történt Aidennel? Ilyenekre képes rávenni az embereket a szegénység. Maffia...

- Nem kellene rossz dolgokat csinálnod. Bűncselekményt követtél el? - kérdeztem, és próbáltam elrejteni ijedtségem.
- Nem is egyet. - mondta, és arcán még mindig ott ült a mosoly, és rezzenéstelen arccal kezdte el mesélni - Menj el a Leprikónba. Egy kocsma, nem messze a vasútállomástól. Mondd a pultosnak, hogy Aed küldött.
- Mi dolgom lenne ott? Van pénzünk, én pedig nem akarok a maffiának dolgozni.
- De nem élsz! Nem tudod, milyen az, ha kimozdulsz a barátaiddal, és valami izgalmasat csináltok! Amikor futnod kell, mert a zsaruk téged akarnak, ti pedig röhögtök, mert tudjátok, hogy úgysem kapnak el.
- És mi van, ha egyszer elkapnak?! - kérdeztem.
- Akkor a barátaink elintézik. Hát nem érted? Nem történhet semmi. Ez maga a Mennyország, én mondom!
- Miért mondod el nekem ezeket?
- A főnök azt mondta, szükségünk van jó emberekre. Te pedig jó ember vagy, Isaac! A családi ebédeknél te magad mondtad, hogy tanultál kung-fuzni. - ez igaz volt. Ötéves koromban kezdtem el órákra járni, és tizenhárom éves koromig tanultam is - nem beszélve arról az esetről... nyolc éve.
- Ne, ezt hagyd, kérlek!
- Miért? Attól még, hogy nem beszélünk róla, megtörtént.
- Nyolc éves gyerek voltam.
- Fin pedig négy. Mondhatod, hogy szende kisgyerek voltál, az nem hozza vissza a gyereket, akit megöltél!
Kezdett idegesíteni. Nem voltam benne biztos, hogy azért voltam mérges, mert ezt mondja, vagy azért, mert igaza volt. Könnyek szöktek a szemembe. Kiabálni akartam, Aidennel, apával, mindenkivel, aki a közelemben volt.
Nem vagy gyilkos! Nem vagy őrült! - nyugtattam magam. - Buta kölyök voltál, azt hitted, hogy Finnegan hibája az, hogy a családod szétszakadt.
- Nemsokára kész az ebéd, fiúk, asztalhoz!

A nap további részében nem beszélgettem Aidennel, elköszönésnél, miközben kezet fogtam vele, csak annyit mondott, "Aed", és kacsintott. Nem feleltem.

A következő héten megint minden jól kezdődött. Körbeültük a nagy asztalt, és beszélgettünk, miközben a tökéletesen elkészített ételt fogyasztottuk. Arról szólt a traccsparti, hogy mekkorát nőttek a gyereket - azaz mi. Abraham bácsi volt az, aki miatt az egész indult:
- A kicsi Finnegan is milyen nagy lehetne, ha még élne!
Anyám felkapta a fejét, és riadtan apára nézett. Ő mérges tekintettel bámult rájuk, látszott, hogy menten felrobban. Percekig kínos csend ereszkedett a szobára, Devin, az öcsém tört meg:
- Anya, nem hozod a desszertet?
Apa válaszolt helyette:
- Csak négy tányért hozz! Abraham, most menjetek el! Többé nem akarlak a házamban látni titeket!
Abraham bólintott. Nem szólalt meg sem ő, sem apa, sem nagyapa. Egyedül anya próbált meg tenni valamit, de reménytelen volt. Aiden ment ki utoljára az ajtón. Mielőtt becsukta volna maga mögött, rám nézett, és azt tátogta: "Aed"

A nap további része csendben telt el. Devin kérdezgette, hogy most mi történt, de nem feleltem neki. Lehet, hogy jobb lett volna, ha elmagyarázom neki, mi történt.... de én nem Devinnek tartoztam az igazsággal!

Kimentem a szobából, és bekopogtam a szüleim szobájába. Nem érkezett válasz, de én azért benyitottam. Apa egyedül volt, az ágy szélén ült. A feje vörös volt, az arcát nem láttam, de biztos voltam benne, hogy sírt. Nyolc év telt el azóta, hogy meghalt a fiú... hogy leesett... hogy megöltem. Mit kellene tennem? Fogalmam sem volt, mit mondjak neki. Miért is nyitottam be egyáltalán? Másodpercekig gondolkodtam csupán, de nekem óráknak tűnt. Apa goromba hangon szólt hozzám, türelmetlenül, és hangosan:
- Hát te meg mit akarsz?!
Az igazat akarom elmondani. Amivel nyolc éve tartozom a világnak.
- Beszélnünk kell! Valamit el akarok mondani.
Felvonta a szemöldökét. Ott álltam, remegő lábakkal, és elkezdtem mesélni. Nem kíméltem. Elmondtam, hogy azért tettem, mert csak vele foglalkozott, a többi gyerekével nem.
- ... szóval... megragadtam a lábát, és beledobtam.
Felkelt az ágyról. A történetet hallgatva végig sírt. Most már nem sírt. Lassan sétált az ajtó felé. Azt hittem, hogy kimegy, de megállt előttem, és pofán vágott.
- Azt hitted, hogy helyreállítod a családot avval, hogy megölöd a testvéred?! Elvetted tőlem a fiamat! - kiabált. Anya nyilván nem volt otthon, mert ha hallotta volna ezeket, akkor már biztos a szobában lett volna, hogy lenyugtassa apát. - Szerettem a családomat! Azért nem voltam ott mindig veletek, hogy fogjam a kezeteket, mert dolgoztam! Azért, hogy mindenetek meglegyen, ami nekem nem volt gyerekként! Azt reméltem, önállóságra nevellek ezzel téged! Te voltál az elsőszülött gyerekem, mindig igyekeztem odafigyelni rád!
Nem bírtam tovább a hazugságait hallgatni.
- Amióta Finnegan megérkezett, te nem törődsz velem. Egy kedves szót sem hallottam tőled!
- Mit kellett volna mondanom?! Gratulálok fiam, hogy az életed egy szar, nincs egy barátod sem, és megöltél egy gyereket?!
Az életed egy szar. Aiden is megmondta. Igazuk van. El akartam hagyni a szobát, mert úgy gondoltam, ennek a beszélgetésnek vége. Ekkor apám utánam szólt. A hangjában éreztem a haragot ugyan, de már nem kiabált.
- Menj el! - megálltam. Nem hittem a fülemnek. - Hagyd el a házamat! Többé nem vagy a fiam. Tűnj innen!
Benyúlt a fiókjába, és egy vaskos köteg pénzt nyújtott felém. Nem tudtam, mit érezzek. Az egyik énem haragudott rá, üvölteni, sírni szeretett volna. A másik örült. Az életem semmit sem ért, ebben igaza volt. A szabadidőm azzal telt, hogy otthon ültem, és sajnáltam magam, hogy mennyire rossz az életem. Itt volt a lehetőség, hogy új életet kezdjek. Önállóan, apa nélkül. Félrelöktem a kezét, nem vettem el a pénzt. Berohantam a szobába, félrelöktem Devint, és elkezdtem pakolni. Furcsának találtam, hogy az öcsém csendben ül, de mielőtt végeztem volna, megláttam, hogy miért: sírt. Valószínűleg meghallotta a kiabálást. Csak a legszükségesebbet pakoltam be, így elég hamar készen voltam. Mielőtt otthagytam volna, a fejére tettem a kezem, és azt hazudtam, még találkozunk. Akkor biztos voltam benne, hogy nem fogunk. A ház kapujában voltam. Megálltam egy pillanatra, és vártam, hogy valaki utánam szóljon. Hogy megállítson, és kér, könyörög, hogy maradjak. Kinevettem magam, " így nem lesz új életed", gondoltam. Még egy fél percig álltam a kapuban, a torkomat köszörülve, majd miután jó nagy adagok köptem a régi házam falára, kinyitottam az ajtót, ami az új élethez vezetett. Nem tudtam, ki vagyok, hogy mit kezdek az életemmel, vagy hogy ki a családom. Abban a pillanatban nem tudtam semmit. A gondolatok kavarogtak a fejemben. Nem tudtam, mit csináljak, mit tegyek, kihez menjek. Hosszas töprengés után egy név ugrott be: Aed.

Úgy döntöttem, nem megyek el Aidenhez, egyből a kocsmához mentem, amit ő mondott. Nem volt nagy szám a hely, néhány asztal volt ott, amik többnyire üresek voltak, csak néhány részeg ember ült elszórva a teremben. A kocsmáros negyven-ötven körüli férfi volt, ősz haja több helyen kihullott, szakálla nagy volt apró bajszához képest. Amikor meglátott, mosolyogni kezdett:
- Csövi, Gyilkos! Aed mondta, hogy jössz.
Körülnéztem. Reméltem, hogy nem hozzám beszél.
-Jó napot! A nevem Isaac. Honnan tudta, hogy jövök?
- Aed még fiatal, de éles esze van, Gyilkos. A névhez pedig szokj hozzá! Itt nem a becses nevedre kíváncsiak, hanem arra, hogy mit tudsz. Ebben az esetben a név találó.
- Csapos, Aed azt mondta, jöjjek ide, ha valamit szeretnék.
- És mi az, amit szeretnél, Gyilkos?
Gondolkozni kezdtem.
- Élni - válaszoltam végül - Csapos, pénz kéne, és valami munka!
- Erre gyere - mondta, és elindult egy ajtó felé, ami a pulttól balra helyezkedett el, és kitárta előttem. - Odabent mindent kaphatsz. Egyébként szólíts Charlienak.
- Köszönöm, Csapos.
Fogalmam sem volt, mi fogad belül, de mégis, boldog voltam, hihetetlenül izgatott.

Bent néhány férfi ült egy asztal körül, pókereztek. Rögtön kiszúrtam Aident, aki szintúgy észrevett engem, és mosollyal az arcán közölte, hogy már vártak rám. Az asztalnál ülő férfiak közül egy, aki a legtávolabb ült az ajtótól intett, hogy üljek le. Sok kérdésem lett volna Aidenhez, de a többiek előtt nem akartam feltenni őket, és megvártam, míg a fickó, aki látszólag a főnök volt, belekezdjen:
- Köszöntelek köreinkben, Gyilkos! Gondolom Aiden tájékoztatott róla, kik is vagyunk mi valójában. - arcán ördögi vigyor volt. Volt valami félelmetes a hapsiban, de én nem ijedtem meg tőle. Inkább kíváncsi voltam. Végigsimított rövid, őszülő haján, majd így folytatta - Ha megbocsájtod az udvariatlanságomat, nem mutatom be a többieket. Elég ha engem ismersz, már amennyire szükséges. Aiden majd bemutat pár bajtársának, akikkel jó, ha jóba vagy, de mi nem egy család vagyunk, akiket a televízióban láthattál.
- Az jó. A családból már éppen elegem van. - bátorkodtam hozzászólni a "Don" mondataihoz. Aiden nevetett, a Don azonban folytatta:
- Én nem az vagyok, akit érdekel, honnan jöttél, mire kell a pénz, és milyen színű zokni van rajtad - a többiek nevettek, úgyhogy én is - én elmondom, mit csinálsz, ha pedig megteszed, megjutalmazlak. Engem nem érdekel a magánéleted, nem kell jelentéseket tenned nekem, nem kell korán kelned, hogy beérj melózni, és nyalni a főnöknek. Ha valami kell, jössz, és én adok munkát, ha van. Ha azt akarom, én kereslek meg, és mondom, hogy csinálj meg valamit. Ha megkeres egy fickó, hogy Martin seggbe akar dugni, te nem kérdezel, hanem lehajolsz, és megvárod még végzek, majd megköszönöd a pénzt, és elmész, mintha mi sem történt volna.
Miután ezt elmondta, osztott nekem is lapokat, és meghívott játszani. Pár órát játszhattunk talán, én pedig pocsék játékosnak bizonyultam. Hiába próbáltam megjátszani, hogy jó lapot kaptam, folyton veszítettem. Az utolsó zsetonomat is eljátszottam, Martin pedig hangosan kacagott, majd intett Aidennek:
- Ma este érkezik egy szállítmány. Whiskey, jó minőségű, egyesek szerint a legjobb, amit kapni lehet. Át kéne venni a rakományt, és elhozni ide, a Leprikónba. Martin azt mondta, megfizet mindenkit.

Túl könnyűnek tűnt a feladat. Amikor megkérdeztem Aident, hogy miért minket kér meg Martin egy ilyen feladatra, közölte velem, hogy a bökkenő az, hogy a rakomány nem a Leprikónnak érkezett, így amit teszünk, lopás... Lopás! Felemelő érzés volt hallani ezt a szót. A kuzin bemutatott néhány barátjának, akikkel általában együtt dolgozott. Miután megismertem őket, elindultunk, hogy elvégezzük az első közös balhénkat. Minden simán kezdődött, amíg néhány fegyveres, valószínűleg a szesz megrendelői ránk nem rontottak. A csapat tagjainál azonban szintén volt fegyver. Legtöbbjüknél egy-egy pisztoly, de volt aki baseballütővel, késekkel védte magát. Aidennél egy íj volt, amin csodálkoztam, nem tudtam, hogy tud nyilazni. Kezdtem berezelni, de a csetepaté után már minden simán ment, és egy rahedli pénzt kaptunk érte. A meló végén Martin közölte, hogy szerzett nekem és az unokatestvéremnek egy lakást, nem messze a Leprikóntól. Ott éltünk, egy teljes évig együtt.

Rengeteg balhéban vettünk részt. Sokszor voltak problémák, de nem volt olyan, amit az öklünkkel vagy fegyvereinkkel ne tudtunk volna megoldani. A szabadidőnkben az összeszedet pénzt költöttük el, nőkre, piákra, drogokra. Ha nem volt munka, és kellett a pénz - Aiden ötlete alapján - a Leprikónba jártunk, ahol, mint az kiderült, Martin bunyókat rendezett. Azt mondták, tehetséges vagyok, és elég tapasztalatot szereztem a harcban ahhoz, hogy a ringbe lépjek. Nem egyszer kerestem kisebb vagyont az ellenfeleim legyőzésével, ha pedig gyengének bizonyultam, Aiden ellenem fogadott, én pedig veszítettem. Élveztem az életet piti bűnözőként, sosem volt gondom a zsarukkal, mindig kis melókat kaptam... aztán jött egy nagy dobás....

Kopogtattak az ajtón. Egy magas, öltönyös férfi volt az, akit Martin küldött.
- Egy komolyabb feladatot kaptok. Nagyon fontos, nem szúrhatjátok el. A Pierce-művekről lenne szó. - amint meghallottam a nevet, remegni kezdett a kezem - Évek óta illegálisan szereztek be különösebbnél különösebb eszközöket. Idáig nem tudtuk, miért. Ma azonban kiderült, egy besúgó elmondta, hogy Pierce valami nagy dologra készül: az alkatrészekből egy kart fabrikált. Egy mechanikus kart, ami úgy néz ki, működik, és képes helyettesíteni az ember karját.. A besúgó, aki mellesleg megbízható - saját maga látta, amint egy számítógéppel tesztelik. Úgy tervezik, hogy holnap tesztelik élő emberen, egy önkéntesen. A karról azonban alig tud pár ember. Még csak prototípus. A főnök magáénak akarja tudni.
Összenéztünk Aidennel. A fickó - szokás szerint - nem kérdezte meg, hogy elvállaljuk-e, elment.
- Mit akarhat vele? - kérdezte.
- Fogalmam sincs. Talán piacra akarja dobni. Talán magának akarja, hátha valami rohadt jó cucc. Nem tudom. - mérges voltam. Nem volt kedvem cseverészni, hát elmentem. Gyakran jártam futni, főleg ha valami miatt rossz kedvem volt. A kuzin tudta, hogy ilyenkor jobb, ha nem zavar, most sem tette hát.

Nem tudtam róla. Apa.... Lachlan... Lachlan azért nem törődött velünk, állítása szerint, mert folyton dolgozott, a cégével foglalkozott. Sosem mesélt róla, mit csinált. Ott helyben jöttem rá, hogy még csak fogalmam sem fog arról, hogy mivel foglalkozik apa... Lachlan cége. Tele voltunk pénzzel, de nem tudtam, honnan jött az a pénz. Illegálisan beszerzett eszközökből egy kart építtetett, ami helyettesítheti az ember kezét. Miért?

Sokáig futottam. Sötétedett, mire hazaértem. Aiden már várt rám, és közölte, hogy ha nem akarom, megcsinálja valamelyik másik emberrel. Igen, ezt is vártam tőle, mindig megértett. Habár kedves volt tőle, hogy felajánlotta, én ragaszkodtam hozzá, hogy én csinálhassam. Próbaként fogtam fel: ha megcsinálom, végeztem a korábbi életemmel. Én pedig meg akartam csinálni....
Aidennel fél óra alatt felkészültünk, és elindultunk a Leprikónba, hogy pontos részleteket tudjunk meg a feladatról. Egyszerűnek hangzott. Azt mondta, hogy Lachlan nem is sejti, hogy nem csak ő és a dolgozói tudnak a karról. ezért nem állított fel őrséget. Remek, nem kell vérfürdőt rendezni!
- ... a spiclim szerint a házában rejtegeti, valami széfben, nem a gyárában.
Hogyan?! Erre nem számítottam. Ha visszafordíthattam volna az időt, akkor mondtam volna Aidennek, hogy inkább csinálja meg mással a feladatot, nem akarok a régi otthonomba menni. Azonban már késő volt. Elvállaltam a munkát, és el kellett végeznem...

Kocsival mentünk, egy-egy pisztolyt vittünk, illetve Aed az íját, én pedig a botomat, amivel elég szépen harcoltam, az utca megedzett. Napszemüveget húztunk, és baseballsapkát, mivel a símaszkot nem szerettük. Sötétedett, de még nem volt koromsötét. Talán hat-hét óra felé járhattunk. A lámpák égtek, az udvaron pedig a gyerekek játszottak. Nem nőttek sokat, mióta elmentem. Másfél év... nem is nőhettek túl nagyot. Csak nekem tűnt évtizedeknek ez az időszak. Hallottam Devin hangját:
- ... bújt, aki nem, megyek!
Emlékek... szörnyű, keserű emlékek jutottak az eszembe. Aiden mosolyogva nézett rám. A fejemet csóváltam, szerintem nem volt olyan vicces. Devin pont arra indult el, amerre Finnegan keresett minket, közel tíz éve. A veteményes felé vette az irányt, a kút felé ment. Amikor meghallotta, hogy becsukjuk a kaput magunk mögött, megállt, és ránk bámult. Aiden hangosan nevetett. Odamentem hozzá, és igyekeztem megváltoztatni a hangom, hogy ne ismerjen fel:
- Ne a kútnál keresd! A hintánál van!
Mutattam neki az ellenkező irányba.

Amikor kinyitottuk a bejárati ajtót, senkit sem láttunk. Mondjuk mire számítottam? Szia, Isaac, itthon vagy? Hiányoztál, édes fiam. Anya hangját hallottam, de sajnos csak a fejemben. Illetve, hála Istennek! Ha meglátott volna, valószínűleg meg kellett volna akadályozni, hogy kihívja a rendőrséget.
A hálószoba ajtaja csukva volt. Biztos aludtak. Benyitottam a dolgozószobába, amit azelőtt még sosem láttam. Lachlan mindig mondta, hogy ne zavarjam odabent, dolgozik. Nem volt nagy szám a szoba. Egy nagy íróasztal, néhány fiókos szekrény, és egy nagy festmény. Egyből tudtam, hogy az mögött lesz a széf... Lachlan sosem volt túl kreatív. Igazam lett, a széf ott porosodott. Aiden megkért, hogy őrködjek, ameddig kinyitja. Kiálltam hát az ajtóba. Akkor jött ki apám a hálószobából. Megijedt, amikor meglátott:
- Ki vagy?! Mit akarsz?! Hányan vagytok?!
Nem feleltem. Némán bámultam a megviselt arcát. Mosolyogtam, de ez csak az álca volt. Vajon hányszor gondolt rám az utóbbi évben?
- A gyerekei kint játszanak. Kezd sötétedni, nem kéne hagynia, hogy az udvaron futkossanak... veszélyes!
- Hívom a rendőrséget. - mondta, majd futásnak eredt. Megragadtam a botomat, és gyomron csaptam vele. Összerogyott. - Mit csináltál a gyerekeimmel?!
- Maga mit csinált velük?! - kérdeztem, és belerúgtam a földön. - Hány gyereke van?
- Kettő. Ha bántottad őket, esküszöm...
Ismét belerúgtam.
- Két gyerek?! Mi lett a többivel?!
- Az egyik halva született. Egy másik meghalt.
Még egy rúgás.
- Nem halt meg!
- Beleesett a kútba!
Kiesett a bot a kezemből. Nem vett tudomást rólam, kitörölt az emlékezetéből. - Haver, kész a széf! - hallatszott bentről a hang.
Lachlan megragadta a botomat, és ágyékon vert vele. Összerogytam. Kiabálni kezdett. Pont úgy, mint régen. Ha nem változtattuk volna el a hangunkat, vajon felismert volna?
- Rohadt kis szarosok! Mit képzeltek, kik vagytok?! Én befolyásos ember vagyok, csettintek egyet, és nektek végetek!
- Mutasd hát! Csettints! - hallottam Aiden hangját. Amikor felnéztem, láttam, hogy pisztolyt fog apámra. - A kart elvesszük. Ha nem maradsz nyugton, az életedet is.
- Ne, ne vidd el! Tíz év munkája! Csak ezzel hozhatom rendbe a családom! Bármennyit fizetek nektek!
Aiden felém fordult:
- Lelőjem, Gyilkos?
- Ne bántsd! Üsd le.
Aiden felrúgta apámat, majd a pisztolyával leütötte. Felhúzott, mi pedig elmentünk.

" Csak ezzel hozhatom rendbe a családom" . Ez járt egész végig a fejemben. Sokáig gondolkodtam, a kuzin törte meg a csendet:
- Fin. Szerintem Finnel kapcsolatos. Lehet, hogy megőrült, és meg akarja építeni a fiát... A főnök jobb gazdája lesz egy ilyen csodának.
Végignéztem a karon. Jól nézett ki. Fémesen csillogott, kemény volt, hideg és félelmetes. Nekem mégis nagyon tetszett. Őrült, vagy nem, büszke voltam rá, hogy apa... Lachlan... apa ilyet tudott építeni. Én pedig arra készülök, hogy ezt odaadjam egy kamu-maffiavezérnek. Megkértem Aident, hogy haza menjünk és csak holnap adjuk át a cuccot. Természetesen beleegyezett.

Nem aludtam egész éjjel. Nem akartam odaadni a szerkezetet Martinnak, ideges voltam. Engem illet. Az én apám csinálta, én szereztem meg. Engem illet. Reggel kimentem az étkezőbe, Aiden már felöltözve várt. "Indulhatunk?", kérdezte. Nem! Nekem mennem kellett, de ő nem jöhetett! Bementem a szobámba, megragadtam egy hátizsákot. Belepakoltam minden pénzemet, a robotkart is, majd kimentem.
- Köszönök mindent! Még találkozunk, ígérem!
Kirohantam. Nem néztem hátra. Siettem. Ő pedig nem jött utánam...

A repülőtérre mentem. Attól féltem, belebotlok Martin egy emberébe... vagy többe. Az út azonban könnyűnek bizonyult. Nem tudtam, hová megyek, én csak el szerettem volna menni, itt hagyni ezeket a bűnözőket. Nemrég kezdődött el az "új életem", de nekem sok volt. Úgy gondoltam, hogy felszállok az első gépre, és ismét újrakezdek mindent. Így jutottam el Londonba.

A pénzem elég volt az új élethez. Szereztem jogosítványt, és egy vállalatnál szereztem állást. Fél év alatt kétszer is előléptettek, a főnök szerint volt érzékem az üzlethez. A munkahelyemtől távol volt a lakásom, így motorral kellett bejárnom. A város egyik legmocskosabb negyedében laktam, de nem akartam elköltözni, megszerettem a házat. A környék ellenben undorító volt. Állítólag a legtöbb rablás és gyilkosság itt történt. Rengeteg fiatal bandázott a sötétben, az emberek ki sem mertek mozdulni. Egy évig figyeltem őket, majd amikor egyik reggel megláttam, hogy éjjel tönkretették a motoromat, és a környéken parkoló autókat, úgy döntöttem, teszek valamit ellenük. Bűnözőben lett bűnüldöző. A nyúl viszi a puskát....

Egy ostoba jelmezben, névtelenül jártam-keltem London sötét utcáin, kutattam a bűnözőket, akit pedig megtaláltam, kegyetlenül elvertem. Az újságok egy rejtélyes igazságosztóról írtak, akit a rendőrség önbíráskodásért el akart kapni. A legtöbb ellenfél, akivel szembekerültem csak gyáva kölykökből állt, akiknek a gyengék ellen nagy volt a szájuk, engem azonban a meg sem tudtak érinteni. Voltak, akik pisztolyt fogtak rám. Sokszor fordult meg a fejemben, hogy én is végzek velük, de erre ritkán került sor - ha ténylegesen életveszélyben voltam, a régi pisztolyom mindig nálam volt. Hátra akartam hagyni a régi Isaacet, a Gyilkost. Én csak meg akartam őket leckéztetni, az ártatlanok védelmében.

Éjszakánként sokszor bámultam az apám által készíttetett kezet. Magamnak akartam, de fogalmam sem volt róla, mit kéne tennem vele... még egy évnyi bűnüldözés és munka után azonban megjelent az ember, aki Aidenhez és Martinhoz hasonlóan jobb életet ajánlott. És azt, amire a legjobban vágytam...

Fáradtan mentem haza a munkából. Jó volt dolgozni, szerettem a melót, de a tehetségem azzal járt, hogy sok munkát bíztak rám, így gyakran lefárasztottak. A házamban várt rám. Magas volt, szálkás, középkorú, és kopasz.

- Mit szeretnél azzal a karral, Isaac? A bűnözők, akik közé tartoztál, vadászni fognak rád. Akarják a kart, és most most már a fejedet is. Meg tudsz velük küzdeni? Van bátorságod? Van erőd? Van, aki segít neked?
- Ki vagy te? Honnan ismersz? Mit akarsz?
Megijedtem. A kérdéseket dadogva tettem fel, a kezem remegett, amit nyilván ő is észrevett, mert megragadta a csuklómat, és megszorította, annyira, hogy felordítottam.
- Nem, úgy látszik nincs erőd! Miért nem küzdesz?!
A földre kényszerített. Nem tudtam mozdítani a kezem, olyan erősen fogta. A másik azonban szabad volt, azzal pedig amilyen erősen tudtam, hasba ütöttem. Meg sem mozdult. Még pár másodpercig fogott, aztán elengedte a kezem:
- Paul vagyok, de hamarosan a mesterednek fogsz hívni. Hogy honnan ismerlek? A bölcs és erős mesterem engem választott ki, hogy figyeljelek...
- Mióta abban a göncben futkározol az utcákon. Mindent tudunk rólad, Gyilkos.
- Honnan tudod?!
- Ha velem tartasz, neked is megadatik majd, hogy olyan dolgokat tudj, amit mások nem. Lépj túl a magányos kölykön, a piti bűnözőn és a jelmezes idiótán, és harcolj a mesterem oldalán, egy jobb világért!
- Ki a mestered? - kérdeztem. Hosszú idő óta nem féltem így.
- Személyesen is találkozhatsz vele, ha velem tartasz! Nem kell tovább bámulnod azt a kart! Én segítek neked! Egy jobb világot akarsz, és magadénak akarod tudni apád szerkezetét... idd meg ezt, és én garantálom, mindkettőt megkapod!
Elővett egy flaskát a zsebéből, és felém nyújtotta. Nem láttam, mi volt benne, de biztos voltam benne, hogy bajt hoz rám. De mit tehetnék? Erősebb nálam, és úgy tűnik, közös a célunk. Ráadásul állítása szerint felhelyezik a kezet az enyém helyére. Mi mást tehettem volna? Megfogtam a flaskát, és lehúztam.
- Nagyon jó! Most elalszol. Mire felébredsz, új ember lesz belőled.
A szemhéjaim mintha ólomból lettek volna. Lecsuktam a szemem...

Mikor kinyitottam a szemem, egy lámpával világítottak a szemembe. Egy fiatal, szemüveges férfi volt az, fehérben.
- ... alkalmasnak tűnik rá. Egyszer egy lábat kellett kicserélnem egy embernek, akinek elfertőződött volna a sebe, ha nem vágom le. De egy makk egészséges ember karját még nem cseréltem le.
- Csak ne szúrd el! - hallottam Paul hangját. - Á! Jó reggelt. Három teljes napig aludtál. Az én kis italom megteszi a hatását. Ez itt Shaun Ralph. Sebész, de ért mindenhez, amihez érteni kell. Régi barátom. Éppen arra készül, hogy levágja a karod, és a kis drágaságot a helyére tegye. Rövidesen kapsz még egy kicsit az italból, hogy ne kelljen végignézned a műveletet... elég fájdalmas! Addig is gondolkozz el rajta, hogy csatlakozol-e a Bérgyilkosok Szövetségének hadjáratába, hogy kiirtsuk a gonoszt a világról? Én leszek a mestered, megtanítom, hogy tartsd rettegésben azokat, akiktől mások rettegnek! Igyál hát, és gondolkozz rajta!
A kezembe nyomta a flaskát, én pedig meghúztam. Gondolkozzak? Tudtam a választ. Erős akartam lenni, mint ő. Nem csak a fiatal huligánokat akarom legyőzni, hanem mindenkit, aki tönkreteszi a világot. Mikor felébredtem, a karomban iszonyú fájdalmat éreztem. Felemeltem, hogy megnézzem: szürke volt és kemény. A fájdalom hamar elmúlt, azonban furcsa érzés volt mozgatni. Szívesen kipróbáltam volna, de előbb válaszolni akartam Paulnak:
- Igen, mester!

Shaun azt mondta, hogy sok időbe telik, mire megszokom, és hogyha bármiben segíthet, szóljak neki. Odaadta a névjegyét is, én pedig megígértem, hogy hívom, ha valami van. Paul azt mondta, nem tudhatom, hogy hova megyünk... így hát boldogan ittam még az italból, amiből már kétszer kortyoltam. Hasonló érzés fogott el, mint amikor először voltam a Leprikónban. Izgatott voltam, mint egy gyerek. Egy férfi betört a házamba, majdnem eltörte a kezemet, én pedig vakon követem őt, mint a tanítványa. Nevetséges volt, én mégis így döntöttem. A mai napig egyszer sem volt, hogy megbántam volna.

Egy sötét helyen ébredtem. Nem láttam semmit. Fáztam. Hallottam, ahogy egy ajtó nyílik. Fény szűrődött be, így körül tudtam nézni: egy pici szobában voltam, ahol csak egy ágy volt, semmi más. Paul állt az ajtóban, mögötte pedig két, fekete ninja ruhát viselő férfi, karddal a hátukon:
- Ma megkezdjük a kiképzést. Ők fognak segíteni neked. Megtanítom, hogy tűnj el az ellenfeleid elől, hogy fordítsd a félelmeiket ellenük, és hogy hogyan küzd le a sajátjaidat. Mielőtt idehoztalak, remegett a kezed. Féltél tőlem, igaz? Hát küzdj a félelmed ellen! Harcolj!
Elém dobott egy kardot, majd a sajátjával nekem rontott, miközben hangosan üvöltött. Felkaptam a kardot, és félreugrottam. Nem értettem, miért van erre szükség. Nem akartam bántani.
- Félsz. Rettegsz. Nem mersz rám támadni.
- Miért csináljuk ezt?! Azt ígérted, megtanítasz harcolni a bűnözőkkel!
- Hogy akarod elpusztítani a gonoszt, ha nem mersz harcolni?! - kérdezte, majd ismét rám támadt.
Felemeltem a kardot, és igyekeztem védekezni. Egyre hátrébb szorultam, ő pedig egyre csak buzdított ( "ha csak védekezel, kifáradsz, és a bűn győzedelmeskedik", "A mesterem már régen levágta volna a fejedet", " A gyilkosok nem fognak kegyelmezni neked, nem lesznek olyan kedvesek, mint én " ) . Hosszú percekig táncoltunk, amikor éreztem, hogy izzadni kezdek, hangosan ziháltam, Paul pedig kirúgta alólam a lábam, és a kardját a torkomnak szegezte:
- Félsz!
- Nem félek! Nem akarlak bántani!
- Miért nem?! Én bántani akartalak! A halálodat akartam, pedig nem tettél ellenem semmit. Ártatlan voltál, váratlanul támadtam rád, úgy hogy nem tudtál felkészülni. Nem volt tisztességes. De mondok valamit: a világ sem az! Ha érvényesülni akarsz, és el akarod pusztítani a mocskot, be kell mocskolnod a kezed. És most tedd meg! Támadj!
Elvette a kardját. Mit tehettem volna? Megragadtam a fegyverem, és megkezdtem az offenzívát. Gyorsan támadtam, ő pedig nehézkesen hárított. Másodpercek kérdése volt csak, hogy lecsapjam a kardját, és beleszúrjam a kardot a mellkasába. Vér folyt ki mindkét oldalon, ahol a kard bement, és ahol kijött. Paul összerogyott, én pedig megijedtem. Ekkor megfordultam, a fekete ruhásoktól vártam segítséget. Az egyik, az alacsonyabbik, levette a maszkját: Paul volt az. Mosolyogva közölte:
- Kitűnő!
Visszafordultam. A test nem volt sehol, csak a kard hevert a földön, a vér azonban eltűnt róla.
- Most mi történt? - értetlenül pislogtam.
- Meg fogod tudni. Meg fogom tanítani, hogyan tévesztheted meg az ellenfeled... és azt is, hogyan tűnj el előle.
Ekkor ledobott valamit a földre, ami után hatalmas füstfelhő keletkezett:
- Megfelelt, ha kitanítod, hasznos tagja lehet a szövetségnek. - hallottam egy ismeretlen férfi hangját. Valószínűleg a másik ninja volt, ám ezt már nem tudtam leellenőrizni, mert mire a füsttel együtt a két alak is eltűnt.

Minden úgy volt, ahogy Paul ígérte. Fejlődtem, gyorsan tanultam, jó tanítvány voltam. Egy évig minden nap edzettünk, ő pedig mindig tudott újat mutatni. Feltétlenül megbíztam benne, mesteremként szerettem... de amikor megjelent ismét egy fekete ruhás alak ( talán az, aki az első nap is vele volt ), véget ért az egész.

Paul mondta, hogy próbálgassam a karomba épített nyílkivető-szerkezet. Sokszor gyakoroltam már vele, sokat, így már tökéletesen ment a célzás, és tízből tízszer találtam célt. A feladat lefoglalt, így észre sem vettem, hogy a mester elment beszélni a fekete ruhással, csak jóval később, miután már végeztem. Közelebb mentem, úgy, hogy ne vegyenek észre.
- ... persze, mester! Tudom. Tudom, hogy fontos ez a Szövetségünknek, de a fiú is hasznos.
- A világ, vagy egy tapasztalatlan kölyök? Ne kérdőjelezd meg a döntésem helyességét!
- Meg sem fordult a fejemben. Akkor meglátjuk, mit fog tenni.
Az alak elsétált. Én is visszamentem a lakhelyként szolgáló építményhez, ahol az utóbbi egy évben aludtam. Paul hamarosan megjelent.
- Minden lövésed célba talált. Remek. Kezded megszokni. De sajnos lassan... túl lassan! Fiatal vagy, mielőtt idejöttél kevés tapasztalattal rendelkeztél, csak egy kölyök voltál. Most pedig még az új karoddal is meg kell birkóznod. A Bérgyilkosok Szövetsége nemes célért küzd, nem hibázhatunk.
Tudtam, mit akar. Azt hiszi, nem vagyok elég jó. A karomat már teljesen megszoktam, és igen, jó harcos voltam. Paul széttárta a karját.
- Ölj meg!
Körbenéztem. Biztos voltam benne, hogy ez ismét egy trükk. A mester gyakran bevetette ellenem a ninjutsu különböző technikáit, olyanokat, amelyeket képtelen voltam megfejteni. Most azonban nem árulkodott semmi arról, hogy ez egy trükk. Felemeltem a kardot, ami az ágyam szélénél állt. Meg tudom tenni. Első nap is sikerült. Könnyen kellett volna mennie. Ő volt az. Semmi kétség, ő állt ott előttem, nem trükk volt. Azt kérte, hogy megöljem, én azonban nem akartam. Egyszer már öltem embert, aminek következtében tönkrement az életem. Finnegan ugyanúgy védtelen volt, mint most ő. Kiszolgáltatott... A gyilkosok dolga az emberölés, az én dolgom az, hogy megállítsam őket. A kard hangos puffanással ért földet.
- Amerikában vagy egy város, a Bűn Városa, Gotham City. Elözönlötték a bűnözők, undorító, aljas férgek. Menj oda, ott talán elég tapasztalatot szerezhetsz, és remélem, egy nap még találkozunk.
Aztán egy szúrást éreztem a hátamban. Megfordultam. Paul állt mögöttem. Nem tudtam, hogy került oda... megint átvert. Szerettem volna maradni, de elaludtam....

Egy ismerős helyen ébredtem, amit rég láttam már. El is felejtettem, milyen kényelmes volt az ágyam. Aiden nyitotta ki az ajtót, mögötte ott volt Shaun Ralph is.
- Paul azt mondta, ide hozzalak... Egy hónapig aludtál. Kezdtünk aggódni. - mondta Shaun.
- A barátod engem is felkeresett. Elmondta, mi történt veled.
- És veled mi történt? - érdeklődtem.
- Miután eltűntél, Martin rajtam kereste a kart... a karod, én pedig bevetettem a kapcsolataimat, és bevonultam a seregbe. Elég kemény volt ott, de ahogy hallom, neked keményebb. Ez a Paul elintézte, hogy hazajöhessek. Azt mondta, hogy szükséged lesz segítségre, de ne hátráltassalak. Nem is terveztem. Ha elég jól érzed magad, kezdj el öltözni, három óra múlva indul a repülőgép Gotham Citybe. Van elég pénzünk... sőt, tele vagyunk pénzzel, amit sokan el akarnak majd venni.
- Róluk majd én gondoskodom. - vágtam közbe - Shaun, velünk tartasz? Kéne pár új játék a karomra, a régieket kezdem unni.
- Aiden és én már mindent elintéztünk. Egy gyárépület. Autókat gyárt, a közembereknek. A magadfajtának pedig eszközöket, hogy könnyebben küzdhessen... szükség is lesz rá, úgy olvastam, kemény fickók tartják a várost káoszban.
- Pryce Industries. Ezen a néven működnénk. Mivel neked már van tapasztalatod az üzletben, neked kellene vezetned... minél több pénz, annál hatékonyabb kutatások, fejlesztések. A te nevedre akartuk írni, de Pierce-művek már van a piacon...
- Isaac Liam Pryce - mondtam, kicsit erőtlenül. - Sokszor kezdtem új életet, de a nevem mindig ugyanaz volt. Egy gyilkos neve. Új név kell.
- Nos, szívesen odaadom az én vezetéknevem. Olyan lesz, mintha tesók lennénk, Isaac.
- Zack... legyen Zack, testvér!

Hosszú volt az út Gotham Citybe, de a két útitársamnak legalább volt ideje beszámolni róla, mit, és hogyan intéztek el még, az utóbbi egy hónapban. Azt mondták, Paul sokat segített, hogy a Pryce Industries megalakulhasson, fontosnak tűnt számára, hogy minden simán menjen, mire megérkezek Gothambe... a mai napig nem értem, miért.

A három jótevőmnek hála könnyű volt beilleszkedni Gotham Citybe. Aiden azt tanácsolta, várjak, legalább egy évet, mielőtt megkezdeném bűnüldöző tevékenységeimet. Hallgattam rá, egy évig vezettem az üzletet, ami elég jól ment. Másfél évnyi "tétlenség" után Paul szavai jártak a fejemben: " ha el akarod pusztítani a mocskot, be kell mocskolnod a kezed" . Meg akartam ismerni az itteni alvilágot. A gyár vezetését Aidenre bíztam, én pedig beköltöztem a legmocskosabb helyre, amit valaha láttam: a Bűnös kerületbe. Úgy döntöttem, hogy mielőtt gyökerestül elpusztítom a bűnözést, megismerem, honnan gyökerezik. Azt akarom, hogy bízzanak bennem, hogy azt higgyék, csak egy senki vagyok, aki a pénzért bármit megtesz. A bizalmukba akarok férkőzni, megismerni, melyik rohadék mit tervez, és hogy hogyan állíthatom meg őket. Mindet elpusztítom!

Aiden sportkocsival parkolt le a házam előtt.
- Ezt a jelmezt Shaun csinálta. Szerintem kifejezetten jó. - nyújtotta felém a jelmezt, én pedig átvettem. Tényleg jó volt, biztos voltam benne, hogy nem ismernek fel benne - Min töprengsz?
- A nevemen. Londonban névtelenül dolgoztam, itt azt akarom, hogy tudják, kivel állnak szembe.
- A Gyilkos nem volt jó?
A fejemet ráztam. Sosem szerettem ezt a nevet. Mindig Finneganre emlékeztetett. Ezerszer megbánom naponta, amit tettem. Ha nem ölöm meg Fint, sosem jutok el idáig.... a bűnözők útjára léptem, hogy kiirtsam őket... úgy mint egy ártatlan gyereket, aki csak játszani akart. Sosem bántott engem, én mégis ledobtam, miközben dúdolgatott... a dalt dúdolgatta. Az idétlen altatóját.... "Ment, ment az erdőbe a három kismalac" . Rettenetesen idétlenül éreztem magam, könnyek szöktek a szemembe. " nem féltek semmitől, s a csapat tovább haladt" . Ne, nem ezzel kell foglalkoznom. Ha sírok, mint egy gyerek, a bűnözők győznek.... bátornak kell lennem... " Légy te is bátor, és biztasd magad". Igen, felnőtt, önálló férfi vagyok. Régen történt, más vagyok. Megváltoztam! Bátor vagyok. " Légy te is bátor, és biztasd magad".
-Megjött a Fantom, egy bűnöző sem marad!




Jellem: Szeret csipkelődni, de tudja, hogy meddig ér a takarója, így sosem mondható pofátlannak, még ha néha tesz is egy-két rossz megjegyzést másokkal kapcsolatban. Aki egyszer kiérdemelte a bizalmát, azt a barátjának tekinti, és tűzbe tenné a kezét érte. Hirtelen haragú, ha felmérgesítik, könnyen elveszíti a hidegvérét, ha pedig mérges, nem tudja visszafogni magát. Minden erejével azon van, hogy az ártatlanokat és a gyengéket óvja, de nem öl, ha nem muszáj, bár nem fogja vissza magát, ha egy gonosztevőt elkap.

Szakképzettség: Jártas a ninjutsuban, és a kungfuban, ért az egykezes fegyverek forgatásához. Emellett az utcai harcot már-már mesterszinten űzi.
A ninjutsu által betekintést nyert az eltűnés, rejtőzködés és megtévesztés művészetébe, sok trükköt megtanult használni, és a legtöbb egyszerű trükkön át is lát, nem lehet megtéveszteni vele.
Megtanulta, hogy kell kiismerni az embereket, ezért van az, hogy néhány mondat, vagy mozdulat után meg tudja állapítani, milyen emberrel is került szembe.
Jogosítvány: motor és autó. Előbbivel jól közlekedik, utóbbival - ismerősei szerint - úgy megy, mint egy elmebeteg állat.


Képesség: Nem rendelkezik emberfeletti képességekkel, de nagyon fürge, kitartó, és gyorsak a reflexei. Fizikai ereje nem kiemelkedő, nem sokkal nagyobb egy átlag felnőtt erejénél, inkább a leleményességében és fürgeségében bízik, ha harcra kerül a sor.

Kiborg kaszt által nyert képességei:

Az apja által készített robotkar a jobb kezére lett kicserélve. Egy törhetetlen fém ötvözet alkotja, ami jó védekezésre, illetve a keménysége lévén támadásra is. A kar, és minden beleépített eszköz közvetlen kapcsolatban van a központi idegrendszerrel, így egy-egy parancsot pár nanoszekundum késéssel képes teljesíteni
Az alkar alsó részébe épített nyílkivető-szerkezet 550 m/s sebességgel lövi ki az alig pár centiméteres nyilakat, amelyek egy erős nyugtatót fecskendeznek az áldozatba becsapódáskor. Egy "tárban" négy nyíl helyezkedik el, a tartalék beszerelése a kar alsó részének felnyitásával történik, tíz-tizenöt másodperc alatt.