Éjjel-nappali

Egy kis közért, ami a Vidámpark közelében áll. Rengeteg különféle édességet árulnak és nagy is rá a kereslet. Többek között jelmezeket is és maszkokat szintén árusítanak, a többi megszokott cikkel együtt.

Csak körbe és körbe szállok a semmivel előre s hátra, körkörösen. Egyre kihaltabb a temető, ahogy létem pletykája terjeng egy vörös démon lettem, haragos fenevad. A holtak is csendesek, s madarak se csicseregnek. Én meg csak fekszem a levegőben s unalmamban körözgetek.
Sírom bámulom a számomra oly idegen névvel, ám most valami különös érzés kerít hatalmába. Valami változott a síromon, valami más így közelebb megyek, s döbbentem bámulom tulajdon nyughelyem, ám nem fogom fel alátványt mégis, valami mélyen, bennem könnyezésre készteti tekintetem. Egyetlen Napraforgó az, mely valamiért ily drasztikus hatást váltott ki lelkemben, mi ily rejtélyes úton s módon síromra került.
Ki tehette ezt? Ki volt az, ki elsőként emlékezett meg rólam mióta a "Lupin" nevű síromra pingálta a különös nevet s a feliratot. talán ő az, ő jött?
Felszállok a magasba s meglátoma nőt, ki a síromtól elfele sétál, egy csinos, hosszú, hófehér hajú feltehetőleg orosz hölgyet, ki teljesen érzéketlen képpel sétált ki a főkapun, habár arcár nem nagoyn láttam.
Sebesen követtem, felvéve egy is, vörös pillangó alakját.
Végig rejtve maradtam, míg a meglepően hosszú gyalogos túra után elértem célomat, a helyet ahova a nő is ment. Nemtudom miért követtem, valahogy furcsa volt ez az egész.
Egy kis vidám üzletbe ment be, ám mikor odaérem eltűnt, s elképzelni se tudom merre lehet. Kétségbeesésemben kimegyek az utcára s egy fa mögött rendes, emberi alakot veszek fel, csinos egyberészes ruhával, majd vásárlóként megyek vissza az ületbe, s elmerülök a keresésben..

Késő délután lehetett már, nem is tudom már, hogy pontosan mennyi idő. Egy helyi közértben álldogáltam a zöldséges pult mögött, és próbáltam kitalálni, hogy milyen zöldségek köret legyen az esti vacsoránál. Már egy ideje a városba költöztem és nem igen volt még komoly feladat a számomra, mint, hogy a mogorva szomszédokkal dűlőre jöjjek pár apróságon a társasházzal kapcsolatban, illetve, hogy egy két járőrnek nem tetszett, hogy a nyílt utcán, a hátamon két kard nyugszik. Bár ez még elviselhető lenne, de még a járókelők szemeinek kereszttüzét is viselnem kell. Ezeket elkerülve inkább otthon hagytam a fegyvereket, hogy a lehető legkevesebb feltűnést keltsek, de ezzel csak azt értem el, hogy rendkívül kiszolgáltatottnak éreztem magamat. Mi van, ha pont ebben a pillanatban támadnak meg? Nem jó ez így.

-Lassan kell kerítenem valamit amivel elrejthetem őket. Egy kard tok megfelelne. Holnapra meg is van akkor a programom.

Gondoltam magamban, majd végül beálltam az egyik legkisebbnek látszódó sorba, majd elkezdtem a pultra kipakolni a megvásárolandó holmikat.

Tüzetesebben vizsgáltam végig mindent a boltban, ám semmit nem találtam. Értetlenségemből származó haragom egyre jobban vette el az eszem. Vágytam a tudásra, vágytam a miértre, hogy pontosan mi történt, miért rakta le azt a csokrot, ki ő pontosan!?
Remegtem az idegtől, s hogy nehogy komolyabban megsértsek valakit, a berendezésen fejtettem ki dühöm. Egy egész sort megragadtam, s egyetlen mozdulattal felborítottam, az értékes árú pedig mind a földön végezte. Nagy volt a kavarodás, a zaj, s én vérben forgó szemekkel álltam a bámészkodók gyűrűjében.
Hosszú fekete hajam teljesen arcomba lógott, így senki nem látta ábrázatom, ám tekintetem félelmet váltott ki mindenkiből.
Lassan lehiggadtam s kivlilantottam a hajam alól egy mosolyt, s megkérdeztem az embereket.
- Elnézést nem láttak az imént bejönni, egy hófehér hajú hölgyet?
A népek azonnal, egy a tömegben ácsorgó lányra mutattak (Morinas) ám nem ő vot a célpontom.
- Sajnos mást keresek... - Ekkor ócsúdott fel a tulaj s vette volna elő ap uskáját, ám a gyűrűmmel kikapta a kezéből, s golyót gyúrtam belőle, majd vörös karokat növesztettem s a népek ámulatára fél perc alatt tökéletes rendet tettem az üzletben.
- Más fehérhajú hölgyet nem láttak? - kérdeztem meg az ámuló népektől.