Joseph O'maile - Dr. Machine

Előtörténet: Egy szép, csillagos estén jöttem a világra egy tehetős apa és egy zseni anya frigyéből. Apám egy nagyobb mechanikai vállalat vezetője, amivel sok pénzt hozott a konyhára, anyám pedig ennek a cégnek volt az egyik alkalmazotta, aki meglehetősen gyorsan szaladt föl a ranglétrán, hála zsenialitásának, melyet én is örököltem. Születésem után nem sokkal Gothambe költöztünk, mivel apám cégének székhelye is átköltözött a hatalmas amerikai városba. Ekkor én még csak két éves voltam. Apám ugyan nem volt túl kedves, anyám viszont a világ egyik legmegértőbb és legkedvesebb asszonya volt. Gyerekkorom tehát szüleimnek köszönhetően könnyű volt: apámnak köszönhetően pénzből, anyámnak köszönhetően pedig szeretetből nem volt hiány, így meglehetősen boldogan éltünk, messze gondtól, bajtól. A boldogság becsülendő dolog, hiszen nem adatik meg mindenkinek a világon... Az általános iskolában minden évben az összes tantárgyból a legjobb jegyeket kaptam, tehát feltételeztem, hogy anya eszét örököltem, ráadásul a küzdősportokban is jeleskedtem. Jellemem és kinézetem is inkább anyámra ütött: a legtöbb emberrel kedves voltam, így a tanulás mellett barátaim is voltak, méghozzá szép számmal. Külsőmet tekintve jóképűnek lehetett mondani, és már akkor is az osztályból szinte mindenkinél magasabb voltam. Nem sokkal az után, hogy beiratkoztam Gotham egyik legelitebb középiskolájába, apámat letartóztatták. A vád pedig nem más, mint hogy illegális kísérleteket végez a cége berkein belül. Természetesen, semmit sem tudtak rá bizonyítani abból, ami történetesen igaz volt. Történetesen TÉNYLEG végzett nem igazán legális kísérleteket. A kísérletek illegalitása azonban nem haladta meg azt, hogy nem jelentette be őket a kormánynak, mivel lényegesen előbb jártak az akkori technikánál. Önműködő, vagy elmével vezérelt nanorobotokkal kísérleteztek. A kísérletek meglehetősen eredményesnek bizonyultak azon a téren, hogy hogyan lehetne létrehozni ilyen robotokat, ám sehogy sem sikerült ellátni energiával az ilyen apró kis dolgokat, tehát a kísérleteket beszüntették, és e helyett inkább a ,,nagyobb'' dolgokra koncentráltak. Ennek köszönhetően apám és anyám egyre kevesebb időt töltöttek otthon, én pedig egyre jobban kezdtem vonzódni egy Lily Jackson nevű, velem egy idős lányhoz. Mosolygós és kedves volt, arról nem is beszélve, hogy a legtöbb modell már akkor elbújhatott volna mögötte. Ráadásul nagyon úgy tűnt, hogy én is megdobogtatom a szívét kis Lily-nek. Mikor végeztünk a gimnáziummal mindketten a biológia irányába fordultunk. Egy egyetemre mentünk, bár más más szakra. Én a biomechanikát választottam, hogy tovább vigyem a családi hagyományt. Hamarosan már a biomechanikai és a gépészmérnöki diplomát tudhattam magaménak. Természetesen, mint minden más ezen a világon, a boldogság is mulandó... Amint végeztem az egyetemmel, megkértem Lily kezét. Úgy éreztem, fölösleges lenne tovább várni, hiszen akármikor megjelenhet az életében egy másik olyan férfi, akibe beleszeret, mivel bőven voltak csodálói akkoriban. Őszintén szólva, engem is meglepett, hogy miután elharsogta az igent és a nyakamba ugrott, megkérdezte, hogy miért vártam ilyen sokat. Természetesen csak hebegtem-habogtam, amin derültünk egy jót. Nem voltunk pénz híján, mivel ő a Wayne műveknél, én pedig apámnál dolgoztam, és mindkét állás jól fizetett. Boldogak voltunk, hogy vagyunk egymásnak, és boldogak voltunk, mivel nagyon úgy tűnt, hogy a család hamarosan bővülni fog egy taggal. Anyám ennek hallatára szinte kibújt a bőréből örömében. Egyre gyakrabban járt nálunk, így néha szóba került apám is. Kiderült, hogy ismét elővette a sejtnél alig nagyobb robotok ötletét. Őszintén szólva csak sajnálni tudtam. Igaz, hogy a világ nagyot változott azóta, ám még így sem álltam mellette, és támogattam azt az álláspontot, hogy lehetséges, mégis segítettem neki a próbálkozásaiban. Ám azon a napon minden megváltozott... Az emberek gyengék. Vannak, akiknek soha egy csöpp boldogság sem jutott életükben. Ők azok, akik másoktól elveszik a boldogságot... Egyik nap, mikor épp vittem a munkahelyére Lily-t, anya is beült hozzánk. Ők ketten egész végig fecsegtek volna, ha nem történik meg AZ a dolog. Mint kiderült, elég sokan berágtak rám, amiért én vettem feleségül Lily-t. Az egyik ilyen férfi öngyilkos akciót hajtott végre: ha az övé nem lehet, akkor senkié ne legyen! Legalábbis gondolom, ilyen alapon, mivel mikor befordultunk egy kereszteződésnél, egy másik terepjáróba ütköztünk. Lily oldalán a légzsák nem nyílt ki, én pedig két női sikolyt hallottam, mikor elvesztettem az eszméletemet. Mikor felébredtem, azt éreztem, hogy nem érzem a teljes jobb karomat, és a bal alkaromat. Apám csak annyit mondott:
- Maradj fekve, mert a végén miattad fogom elrontani!- hamarosan pedig visszaájultam.
Néhány nappal később megtudtam, hogy apám hogyan mentette meg az életem. A testembe "fecskendezett" egy adag nanobotot a testembe, amik segítettek meggyógyulni, valamint karjaim helyére mechanikus végtagokat ültetett be, melyekről se első, se sokadik pillantásra meg nem mondanám, még én sem, hogy nem igaziak. Kinézetre is, és érzésre is teljesen olyanok, mint az igaziak. A nanobotokat ugyan elvileg kiszedték a testemből, de lehet, hogy egy kettő benn maradt, mivel a sebeim egy kicsit gyorsabban gyógyulnak mint régebben. A karoktól ugyan az általam várt hatás elmaradt: csupán kevéssel lettem erősebb annál, mint amilyen erős régebben voltam. Nem sokkal a temetés után kezdtem el apámmal együtt dolgozni egy robot-páncélon, vagy gépen, ám sajnos csak lassan készül, nagyon lassan, és még működőképes állapotban sincs. Bár minden rosszban van valami jó, azért rossz általában több... Azokban a napokban, a feleségem és az anyám sírjánál elhatároztam, hogy nem engedem, hogy többé ilyen történjen akárkivel is. Ha Gotham városában ilyen elmebetegek szaladgálnak, akkor meg kell állítani őket, ez nem kétséges. Attól a perctől fogva létezik:Dr. Machine.

Jellem: Társaságban kedves, és igyekszik a vitákat minél gyorsabban, fesztelenebbül megoldani. Békeszerető típus, kifejezetten utálja, ha két ember ellenségeskedik, vagy bántanak valakit. Ilyenkor, ha a szép szó semmit sem ér, erőszakhoz folyamodik. Valójában elég visszahúzódó és szófukar lett, mióta felesége meghalt, ám ezt az énjét csak akkor mutatja meg, ha fesztelenül érzi magát, tehát leginkább csakis mikor egyedül van.

Szakképzettség: Biomechanikából doktoráltam, gépészetből pedig lediplomáztam. Kifejezetten jól űzöm a karatét, és még néhány küzdősportot, valamint a fegyverek kezeléséhez is értek.

Képesség: Sokkoló: Mivel a kezei tulajdonképpen robotkarok, így szükségük van energiára, melyet a napból nyernek. Az akkumulátor 120%-os túltöltődésig képes feltöltődni. A karok képesek arra, hogy 20%-ot kiengedjenek magukból: ennyivel egy embert nagyjából egy-két óráig lehet elkábítani. Ezt a folyamatot a jobb kezével képes csak elvégezni, valamint ha az energiaszint 80% alá csökken, akkor mindkét kéz kezelhetősége drasztikusan csökken, így megeshet, hogy az utasítások összekeverednek, vagy el sem jutnak a megfelelő helyre: ha a vállamat akarnám mozdítani akkor esetleg a kisujjam, vagy valamelyik másik helyen mozdulna meg a karom. 50% alatt legfeljebb a könyökig jut el az üzenet, 30% alatt pedig csak a vállamat tudom mozgatni. Természetesen a bal kézre ez nem vonatkozik, mivel az 50%-nál már meg se mozdul, míg a jobb kéz csak akkor nem csinál semmit, ha teljesen lemerült. Összegezve: ehhez a képességhez csakis akkor fordulok, ha már semmi mással nem tudom kihúzni magam a csávából.