Gothami Szónok

Kivételesen büszke vagyok a mai cikkemre. Rendesen megdolgoztam érte, és senki nem vádolhat hiteltelenséggel. Minden betűje igaz az írásomnak. Újra és újra elolvasom, és közben összehasonítom azokkal az információmorzsákkal, amiket szereztem. Ki kéne találnom, hogyan tovább. A rovat egyre nagyobb sikernek örvend, de ez csak akkor marad így, ha továbbra is meg tudom tartani ezt a szintet. Talán még mélyebbre kellene ásnom. Biztosan találnék még valamit. Ezek az alakok nem riadnak vissza semmitől. A főnök pedig biztosan értékelni fogja a munkámat, ahogyan most a túlórát is. Ki kell használnom az alkalmat, hogy holnap nem kell korán bejönnöm. Még ma éjjel mélyebbre ások...
Éppen összecsuknám az újságot, hogy a kabátom után nyúlva végre elhagyjam a szerkesztőséget, amikor valaki megszólít, méghozzá egészen közelről.
- Tessék? Hogy mondta? - pillantok fel először megilletődve és összezavarodva, aztán természetesen kapcsolok, és felállva hátrálni kezdek a fal felé, hogy minél messzebb kerüljek a nagydarab alaktól. Nem mintha annyira félnék tőle, bár tény, hogy veszélyesnek tűnik. De kell még lennie valakinek ebben az épületben.
- Sajnálom, de ez nem így működik - kezdek bele. - Én nem szüntethetem meg a rovatot. A riporter én vagyok, de a döntés a főszerkesztőé. - Pillantásommal követem a boríték útját. Nem kérdéses, hogy mi van benne, de fel kell fognia, hogy ez nem pénz kérdése. Ujjamat a borítékra helyezem, és visszatolom a férfi elé.
- Sajnálom - ismétlem meg korábbi válaszomat. Persze ha azt mondanám, hogy nem írok tovább, a rovatnak is annyi lenne, de az igazságnak napvilágra kell kerülnie, és különben is a visszavonulás nagy valószínűség szerint az állásomba kerülne, szóval nem fog tudni meggyőzni.

- Nem... ez... - tiltakozni szeretnék, de nem valószínű, hogy ez okos ötlet. Hiszen mégis csak egy nagydarab, orosz bűnöző a fickó, és úgy néz ki, ketten vagyunk az egész épületben, mindenki hazament már. Bár ha azért küldték ide, hogy lefizessen, nem valószínű, hogy bántana.
- Most komolyan fenyegetni akar, és megvesztegetni? - vonom fel a szemöldökömet kicsit gúnyosan, mintha egyikre sem lenne esélye, de ennek ellenére tovább hátrálok. Biztosabb, ha nem kerülök túl közel a férfihoz.
- Már mondtam, hogy a rovat ügyében a szerkesztőnek kell döntenie - kötöm az ebet a karóhoz. Szeretem a munkámat, és egy borítéknyi pénz nem fog visszatartani attól, hogy jól végezzem a dolgomat. A fenyegetései viszont elgondolkodtatóak. Talán keresnem kellene valakit, akit magam mellé állíthatok. Egyrészt minden bizonnyal nem fognak sorban állni előttem azok, akik szembe akarnának szállni az orosz maffiával. Így valószínűleg nem lesz túl könnyű dolgom. Másfelől azonban biztosan vannak páran olyanok, akik elvesztettek valamit, vagy valakit az orosz maffiának hála, és talán segítenének nekem. Amilyen mélyre ástam már a piszkos ügyletek világában, szerintem egy-kettő találhatnék ilyen személyt... talán többet is. És ha már nem leszek egyedül, szépen visszaadom ezt a borítékot az emlegetett Vezérnek. Mert nekem ugyan nem kell a mocskos pénzük!

Tekintetemmel szinte lyukat égetek a nagy semmiben, olyan hosszan nézek az orosz után. Csak mozdulatlanul állok, és nem tudom, mit tegyek. Egy biztos: nem fogok behódolni a maffiának. Meg kell szabadulnom a borítéktól, nem hagyom, hogy megvesztegessenek. Lassan mozdulok meg, éppen olyan lassan, ahogy a gondolatok körvonalazódnak a fejemben. A pénzzel teli borítékért nyúlok, majd megindulok kifelé, keresztül a folyosón. A cipőm sarka ütemesen kopog a padlón, kísérteties zajt csapva a kihalt épületben. Illetve majdnem teljesen kihalt, az alvó portást leszámítva. Nem minthogyha az lenne a dolga, hogy békésen szunyókáljon itt, mégis lehalkítom a lépteimet. Nem akarom felverni, nem kell hogy tudja, mikor léptem le.
A kellemes nyáresti szellő jólesőn csiklandozza az arcomat, és néha belekap a hajamba, ahogy útnak indulok az alvó utcán. Nekem is ágyban lenne már a helyem. Holnap első dolgom lesz keresni egy árvaházat, akiknek odaadományozhatom a kapott pénzösszeget. Egy kis segítséggel még az orosz maffia is lehet nagylelkű adakozó, nem igaz? Ez már csak attól lenne izgalmasabb, ha a Gothami Szónokban is megjelenne pár sor az árvákért tett erőfeszítéseikről. Kíváncsi lennék, mit szólna a szerkesztő egy ilyen hírnek...

Gondolataimba merülve először észre sem veszem a három részeg srácot. Ez azonban nagy figyelmetlenség tőlem, még akkor is, ha késő van, és kicsit már fáradt vagyok, hisz elég nagy lármával vannak, ráadásul az sem zavarja őket, hogy a kocsiút kellős közepén szerencsétlenkednek. Igazából annyira nem is érdekelnének... egy részeg ember nem okvetlenül veszélyes, bár az függ az adott személy természetétől is, és nagy arányban az alkohol szinttől. Ezek a srácok azonban már rendesen be vannak állva, és ráadásul többen vannak, abból pedig, ahogyan rám néznek, és ujjal mutogatnak, egyértelművé válik, hogy nem ártalmatlanok. Innen nem sokat hallok abból, amit beszélnek, vagy épp terveznek, de nem ártatlan kamaszcsínyre készülnek, az biztos. Már késő észrevétlenül elsuhanni mellettük, pedig arra lenne a legegyszerűbb az út hazáig. De még nem késő lefordulni a sarkon a sötét utca felé. Abban az irányban azonban nem biztos, hogy haza találnék. Még mindig elég új vagyok a városban, és félő, hogy eltévedek. Mégis a kis utca mellett döntök, és ahogy a sötét folyosóra érek, előkotrom a táskámból a telefonomat. Az lesz a legokosabb, ha hívok egy taxit.
- Halló! Egy taxit kérek a... - gyorsan leellenőrzöm, hogy hol is vagyok, majd bemondom a pontos címet.
- Ha lehet sürgősen! - Teszem hozzá kicsit türelmetlenül. Félek, hogy azoknak a srácoknak eszükbe juthat követni ide. Remélem időben ideér a taxi.

- A francba! Ezt nem hiszem el! - motyogok magamban dühösen, amikor a mobilom elveszíti a térerőt, és használhatatlanná válik. Szinte beledobom a táskámba, majd szétnézek. Segítséget így nem tudok hívni. Két választásom van: vagy visszamegyek, és megpróbálok nem venni tudomást a részegekről - ami kevés, ha ők tudomát vesznek rólam, szóval elég rizikós - vagy megindulok a sikátorban... ami fogalmam sincs, hogy hová visz. Ez sem veszélytelen, de talán inkább a bizonytalan, mint a biztos szívás. Így hát megindulok előre, magam mögött hagyva a randalírozó srácokat. Lépteimet egyre csak gyorsítom, hogy minél előbb kikerülhessek innét, és talán sikerül végül ismét valami ismertebb utcán kibukkannom. De hamarosan hangokat hallok magam mögött. Fogalmam sincs, ki lehet az, talán a részegek, talán nem... bár amilyen nagy hangzavarral voltak az imént, kétlem, hogy ilyen csendesen, kultúráltan követni tudtak volna. Kezdek ideges lenni. Valami egészen biztosan nem stimmel. Talán az lenne a legokosabb, ha elrejtőznék valahol, amíg az illető, vagy illetők - még azt sem tudom, hányan követtek - továbbsétálnak. A félhományban meg is pillantok egy nagyobb konténert, és gyorsan behúzódok az árnyékába.

Vészesen közelednek a léptek, de még messzebb vannak. Itt kell kivárnom, hogy túlhaladjanak, de az illető az idegeimen táncol. A léptek zaja egyre lassul, végül végleg abbamarad. A közelben van. Valahol egészen közel. De ahhoz, hogy megláthassam ki az, vagy hogy mit csinál, ki kéne bújnom a konténer takarásából. az pedig elég kockázatos. Ismét előveszem a mobilom utolsó mentsvárként, hogy segítséget hívjak, de az még mindig süket. Semmi térerő nincs ebben a nyamvadt sikátorban, és pedig kezdek egyre idegesebb lenni. Vajon mit csinálhat az illető? Miért nem megy tovább? A választ pillanatokon belül megkapom. A hatalmas konténer megmozdul, valaki tolja, méghozzá felém. Hátrálnom kell, hogy ne taroljon le, de sokat nem hátrálhatok, mögöttem a fal van. Azt hiszem, hamarosan ki leszek lapítva. Ha az illetőnek ez a célja, sikerülni fog neki, mert nem nagyon van esélyem menekülésre. Oké, ha ez így megy tovább, én sikítok. Nem az én stílusom, nem vagyok egy ijedős vagy hisztis liba, de úgy talán meghallhat valaki, mielőtt tényleg felkenődnék a falra.
Aztán hirtelen előttem terem az iménti orosz. Na már csak ez hiányzott. Lehet még a részegeknek is jobban örültem volna, mint neki. Azok amilyen állapotban voltak, talán el tudtam volna szaladni előlük. Bár ez is, amekkora, nem biztos, hogy olyan gyorsan tud futni is... Tekintetemmel követem a baseballütő mozgását, és a félelem egyértelműen kiül az arcomra.
- Tényleg szükséges ez? - nézek fel a férfi arcába. - Már mondtam, hogy a rovatot nem az én tisztem megszüntetni. Azt megtehetem, hogy nem írok tovább, de lehet akkor más folytatja helyettem a munkát. Vagy tévinfókat közlök le, de mindkét eset az állásomba kerülhet. - Nem vagyok benne biztos, hogy ezzel meg tundám hatni az oroszt, de amíg beszélek, van időm gondolkodni, és esetleg kitalálni, hogy hogyan menekülhetnék meg.

Az orosz egyre közelebb jön, az ütései egyre nagyobbnak és félelmetesebbnek tűnnek, én pedig végül már összeszorított fogakkal, és szorosan összezárt szemekkel várom, hogy lesújtson rám. Biztos vagyok benne, hogy lefog, pillanatok alatt ripityára törheti minden csontomat... de az utolsó pillanatban megszólal egy hang a háttérben, az ütő pedig a fejem mellett csapódik a falba. Remegve fújom ki a levegőt, majd hátamat a mögöttem levő falnak vetem, mielőtt a lábaim felmondanák a szolgálatot, és összecsuklanék.
Továbbra is csak remegve figyelem a nagydarab alakot, aki parancsszóra háttérbe vonul, és lassan egyenletessé válik a légzésem.
Tehát a Vezér jött utánam személyesen, hogy a gorillájával együtt kicsit rám ijesszenek. Tényleg nagyon belepiszkálhattam a dolgaiba, ha ő maga akart intézkedni. Azt hiszem, most jó nagy csávába kerültem. Ha nem teszem, amit kér, könnyen lehet, hogy darabokban fognak rám találni. És nem mintha ez olyan sokat számítana, de Igor épp olyannak tűnik, aki egyszerűen imádja a kínzást. Nincs más menekvés, minthogy megadom magam. Legalábbis amíg kitalálom, hogy mi mást tehetnék.
- Igen, világos - egyenesedik ki, hogy egy kis tartást kölcsönözzek magamnak. Ha már meg kell adnom magam, tegyem azt emelt fővel. Elrugaszkodom a faltól, és közelebb lépek.
- Tökéletesen értem, hogy mit akar, és miért akarja... És nem szeretnék meghalni, nem őrültem meg. Visszavonulok, ha ez kell. Azonban van valami, amit önnek sem ártana észben tartania: ha én visszavonulok, kockáztatva ezzel a karrieremet is, akár három másik újságíró is a helyembe léphet, akik a témával foglalkoznak. Visszaléphetek, és megszüntethetem a rovatot, de a gondja ettől nem fog megoldódni. Talán csak egy időre... - figyelmeztetem a férfit. Nem puszta jóindulatból, csupán hogy legyen tisztában vele, hogy ez az egész nem csak tőlem függ. Amíg az orosz maffia ilyen nagy erővel munkálkodik a környéken, a hírük is maradni fog.

- Hogy érti, hogy segíteni fogok? Kényszeríteni fog? - Nem értem, mire céloz, vagy mit akar. De mégis mivel akarnak sakkban tartani? Az életemmel talán? Ezt nem teheti! Nem kényszeríthet. Én nem akarok neki dolgozni!
- Hé! Ne hagyjon itt vele! Kérem! - Oké, most már azt hiszem, pánikba eshetek. Igor ugye nem azt akarja, amit én gondolom, hogy akar? Pedig nagyon úgy néz ki. Valamit ki kell találnom, de gyorsan!
Szétnézek, csak úgy kapkodom a fejem az egérút után kutatva. Egyik oldalamon a konténer, mögöttem a fal. Egyedül Igor felé menekülhetnék, de azt nagyon jól ki kellene fundálnom. Bria gondolkodj!
- Igor! Kérem! Erre semmi szükség! Anélkül is megértettem a vezére kívánságát! Mondtam, hogy visszavonulok - Magyarázok, és közben oldalazni kezdek, hogy kisurranjak a nagy mamlasz mellett. Az a baj, hogy sejtésem szerint ez a könyörgés nem fogja meghatni.
- Ha csak egy ujjal is hozzám ér, esküszöm, hogy nagyon meg fogja bánni! - váltok át hirtelen dacos fenyegetőzésre. Közben tovább oldalazok.

//Szerintem nem lesz gond. //

Mielőtt sikerülne kisurrannom a fal mentén Igor mellett, hirtelen visszaránt a hajamnál fogva. Pedig azt hittem, végre elmenekülhetek. Ha futásnak erednék, nem valószínű, hogy utol tudna érni. Csakhogy amíg nem találok egérutat, hiába vagyok gyorsabb nála. A hátam a kemény falnak ütközik. Baromira fáj, a levegő is kiszorult a tüdőmből egy pillanatra, és összegörnyedve esek el a fal mentén. A táskám tartalma szanaszétgurul. Kapkodok az apróságaim után, hogy visszadugjam azokat a rejtekükbe, és remélem, hogy a pakolászással nyerek egy kis gondolkodási időt. De sosem tudhatom, Igor mikor ránt fel a hajamnál fogva, és az idegességtől csak kapkodom a levegőt, a kezeim remegnek.
- Igor, kérem - nyöszörgök ismét, miközben felém hajol. Ujjaim egy ceruzát tapogatnak ki közben. Ezt akár fegyvernek is használhatnám. De nem mindegy, hogy hová szúrom, hisz egy ekkora ember... talán meg sem érezné, ha mellémegy. A szeme... vagy a nyaka talán megfelelne... de én még soha senkit nem bántottam. Ha eltalálnám egy ütőerét, abba akár bele is hallhat, ha elvérzik...
Nem vesztegethetek több időt. Vagy ő, vagy én. A fal mellett feltolom magam annyira, hogy egy vonalban legyek vele. Aztán hirtelen döföm bele a ceruzát a nyakába, és kihasználva a meglepetés erejét, amennyire az erőmből telik, ellököm magamtól, és futásnak eredek kifelé a sikátorból.

A szívem majdnem olyan hangosan ver, ahogy a cipőm sarka kopog a zsákutca macskaköves útján. Egyszer meg is botlok a nagy rohanásban, épp csak hogy sikerül megkapaszkodnom a falban. Hátrapislogok, hogy Igor követ-e. Úgy néz ki, némi előnyhöz jutottam. Ezt kihasználva a hátamat a hideg falnak támasztom, és levetem a cipőimet. Így gyorsabb lesz. A komoly, újságírós külsőmnek már amúgy is lőttek, a ruhám koszos, és kicsit gyűrött, zilált, ahogy korábban a földre kerültem. A frizurámnak is annyi, kócosan lóg az arcomba. De a legkétségbeejtőbb, hogy vörös vérpöttyök tarkítják az ingem ujját. Igor vére. Azt hiszem, az arcomra is jutott belőle. De nem merem letapogatni. Igazából most legszívesebben zokogásba törnék ki, ami talán enyhítené is a remegésemet... vagy inkább fokozná. Viszont ennek még nem jött el az ideje. Még nem jutottam elég messzire. Újra futásnak eredek. Cipő nélkül sokkal könnyebb. Kiérve a zsákutcából egy pillanatra megtorpanok. Nem tudom, merre tovább. Mármint nem az, hogy eltévedtem... csak haza most nem mehetek. Rettegnék egyedül maradni Igor fenyegető szavai után. Talán a legcélszerűbb az lenne, ha a rendőrségre mennék. Meggyorsított léptekkel indulok tovább, és közben próbálom előkotorni a táskámból a telefonomat, hogy segítséget kérjek. Remélem nem hagytam el.

Alig, hogy megszabadulnék az egyik veszélytől, utamba téved a következő. A korábbi részeg fazonokkal kerülök ismét szembe, de most, hogy épp szemen szúrtam egy hatalmas, orosz maffiózót, már ezek hárman se tűnnek olyan veszélyesnek. Inkább csak idegesítőek, mint egy légy, amit akárhányszor elhessegetsz, mindig ismét körözni kezd körülötted, és nem hagy nyugton.
- A saját érdeketekben mondom, ne kerüljetek az utamba - mordulok dühösen a fiúkra, bár fogalmam sincs, hogy ez milyen hatással van rájuk. Egy nőtől valószínűleg nem ijednek meg, de a külsőm akkor is elég megdöbbentő lehet a számukra ahhoz, hogy elterelje a figyelmüket arról, amit eredetileg akartak. Addig pedig remélhetőleg továbbállhatok. Közben már tárcsázok is, és igyekszem figyelmen kívül hagyni Igor fenyegetéseit. A taxi mellett döntöttem, ami elvihet innen messzire, amíg kitalálom, hogy hogyan tovább. A telefon kicseng, és ha végre felveszi valaki, csak elhadarom, hogy hol vegyenek fel, de sürgősen.

Undorodva elhúzom a szám, amikor meghallom, hogy miket mondogatnak a részeg fazonok. Felgyorsítom a lépteimet, és szerencsére sikerült szépen elszlalomoznom mellettük. Túl részegek ahhoz, hogy bármit is tehetnének velem. Majdnem fellélegzek, amikor végre elérem a következő sarkot, de abban a pillanatban vérfagyasztó sikolyok szakítják fel az utca álmos csendjét. Rettegve nézek hátra, félve attól, amit megláthatok, de az elém táruló látvány még annál is rosszabb, mint amilyennek képzeltem. Igor könyörtelen brutalitással gyilkolászik mögöttem. És ennek a három szerencsétlennek a halála az én hibám. Legszívesebben felsikoltanék, de azzal csak felhívnám magamra a figyelmet, azt pedig nem akarom. Így legalább lett még egy kis előnyöm, amit ki is használok. Futni kezdek, kezeimben még mindig a cipőmet szorongatva, és néma könnyek kezdenek lefelé peregni az arcomon. A rémület könnyei, azt hiszem.
Már kezdem feladni a próbálkozást, és azt fontolgatom, hogy mégis csak a rendőrséget kellene felhívnom, amikor végre megszólal egy hang a telefonba. Bemondom neki a címet, amerre tartok, és igyekszek minden hisztérikus élt elnyomni a hangomban.