Gothami Szónok

Az hogy nincs ma szerencsém, az enyhe kifejezés. Leginkább úgy érzem magam, mintha el lennék átkozva. És valószínűleg ez az orosz félóriás az én átkom. Alig, hogy megindul a taxim, melynek érkezését egy fél évtizednek éltem meg, épp a legrosszabb irányba indul meg.
- Kérem, ne erre! Forduljon vissza! A másik irányba menjünk! - de még be sem fejezhetem a mondatot, már meg is történik a baj. Igor felbukkan előttünk, a sofőr pedig elveszíti a kontrollját a kocsi felett, lesodródunk az útról, egyenesen egy oszlopnak ütközünk. Egy pillanatra elsötétül minden, majd épp időben feleszmélek ahhoz, hogy észrevegyem a vészesen közeledő Igort. Nincs már választásom, mint hogy ismét futásnak eredjek, de az erőmből már egyre kevesebbre telik. Csak kicsusszanok a kocsiból, és megindulok előre, hogy minél messzebb kerüljek az orosztól, de kezdem úgy érezni, hogy ez az éjszaka sosem ér véget...

Ez... ez... egyre rémesebb. Levegő után kapkodva próbálom minden erőmmel megőrizni a lélekjelenlétem, amint meglátom, milyen sorsra jut a taxisofőr. Ő a negyedik ember, akinek miattam kell szörnyű halált halnia. Én nem akartam ezt. Tényleg nem így akartam. Csak szeretnék innen minél messzebbre kerülni. El az orosz közeléből. Igor teljesen őrült. Az első pillanatban nem ilyennek tűnt. Akkor kellett volna még elfogadnom az ajánlatát, mikor a szerkesztőségben elém tolta az a borítékot. Az állásom nem ér meg négy emberi életet. Sőt! Egyet sem. Már-már azon gondolkodom, hogy visszamegyek, és feladom magam, mielőtt még másnak is baja esne, de az életre való ösztönöm ennél erősebb. Szúró tüdővel futok tovább folyamatosan hátra pislogva. Valahogy segítséget kell kérnem... és lehetőleg olyasvalakitől, akit nem roppant össze Igor egyetlen mozdulattal. Mert így tényleg nem lesz vége soha ennek az őrült hajszának...

Meg kell állnom... meg kell állnom... meg kell állnom szusszanni egyet! Ha ez így megy tovább, kiköpöm a tüdőmet. Nem bírom. De Igor mint egy levakarhatatlan, ház méretű árnyák, minden hová követ. És amekkora, egy lépést tesz meg, míg én ötöt. Sosem fogom lerázni. Egész éjszaka menekülhetek...
Kétségbeesett gondolatmenetemet egy autó hangja szakítja félbe, melynek fényszórói egyre közelítenek.
Segítséget kell kérnem!
A gondolat úgy cikázik keresztül a fejemen, hogy el is feledteti minden korábbi aggályomat. Ez most az egyetlen, utamba tévedő reménysugár, amibe kapaszkodhatok.
Újult erővel futásnak eredek közben kitérek az autóútra, szemben a járművel, hogy a sofőrje még időben észrevehessen. Ha sikerül felvennie mielőtt Igor ideér, akkor még megmenekülhetek, és talán másnak sem esik baja...
- Kérem! Kérem... segítsen! - integetek, és kiabálok már messziről a közeledőnek.

A kocsi lelassít, majd meg is áll mellettem. Ez már fél siker. A benne ülő fiatal, korombeli férfi úgy tűnik, tényleg megpróbálna nekem segíteni. Remélem nem jár úgy, mint az elődei.
- Látja... látja ott azt a nagydarab embert? - hadarom levegő után kapkodva, a futástól kimerülten.
- A neve Igor. Egy orosz... bérgyilkos... azt hiszem - őszintének kell lennem, nem akarom tudatlanul veszélybe sodorni, de szándékosan nem említem meg rögtön az orosz maffiát. Félő, ha ezzel nyitok, a férfi továbbáll, mielőtt befejezhetném a magyarázatomat.
- Meg akar ölni. Már három emberrel végzett - vallom be. - Kérem... segítsen! Csak vigyen el innen! Minél messzebbre. Akár ki a városból. Mindegy, csak el innen! Kérem! - ismétlen könyörgő tekintettel. Igor egyre közelebb ér, és nincs idő további csevegésre. Ez a fazon vagy segít, vagy futhatok tovább...

Látva a kétkedő tekintetét, egy végtelennek tűnő pillanatig azt hiszem, hogy a férfi mégsem fog segíteni nekem. Hátrálni kezdek, ahogy Igor közelít, hogy bármikor ismét futásnak eredhessek, ha nem kapok zöld utat a kocsi felé. De a megmentőm engedélyt ad, sőt, már sürget is, hogy szálljak be gyorsan. Pillanatok alatt az anyósülésen termek, és indulunk is, alig, hogy becsukom az ajtót. De ismét a rossz irányba. Igor tényleg nem normális. A mozgó járműre veti magát, és puszta kézzel ütni kezdi a szélvédőt.
- Megtérítem a kárt, ígérem... Csak jussunk ki innen! - Nyöszörgök, de abban a pillanatban bődületes robbajjal betörik az üveg, és szilánkok robbannak minden felé. Egyik-másik az arcomat is megvágja. Érzem, ahogy a meleg vérsugár útjára indul a bőrömön. De Igornak ennyi még mindig nem elég. Ki akar tépni a kocsiból, elkap, és elkezd húzni. Próbálom leszedni magamról, de mindhiába. A rémülettől már a sikoly is az arcomra fagy. Mikor lesz ennek vége?
- Engedj el, te vadállat! - kiabálom túl a motorzúgást.

Komolyan, már csak pillanatok kérdése, hogy kívül kerüljek a szélvédőn... bár annak nagy az esélye, hogy darabokban, ha az üvegszilánkok szétvagdosnak. De Igor még mindig nem enged el, csak húz eszeveszetten, a saját életét sem féltve. Tényleg mindennél jobban kívánhatja a halálomat. Aztán a férfi rám szól, hogy kapaszkodjak, és természetesen így is teszek, hisz ő az egyetlen esélyem a túlélésre.
Hirtelen lefékezésének az az eredménye, hogy Igor lerepül a kocsiról magával rántva a felsőmet is, a fejem pedig nagyot koppan a szélvédőn. A fájdalomtól könnyek gyűlnek a szemembe, amiket sebesen visszapislogok. Alig tudom felfogni, hogy végre megszabadultam az orosztól. És élek. Túléltem! Egyelőre.
- Öhm - az ütéstől és a sokktól kapott kábulatomban csak lassan tudatosulnak bennem a férfi szavai. Picit megrázom a fejem, hogy kitisztuljon, de azonnal felszisszenek.
- A rendőrség jó ötlet... de lehet a kórházat is útba kéne ejtenünk... - mondom kicsit eltűnődve. Aztán észbe kapok, hogy felső nélkül maradtam, és keresztbe fonom magam előtt a karomat, mert sajnos a melltartó nem takar eléggé.
- Örvendek Dean. Az életemet mentette meg. Nagyon köszönöm! Én Bridget Greenfire vagyok - mutatkozom be, majd bizonytalanul ismét megszólalok.
- Egészen véletlenül nincs egy felsője vagy kabátja kölcsön?