Bridget Lilien O'Hara

Az írországi Virginia város közelében születtem egy régi, arisztokrata birtokon egy kastélyban valamivel több mint húsz évvel ezelőtt. A szüleim egy ősi, ír, arisztokrata család sarjai, akik szerencsére igen jól értettek a gazdasághoz. Főleg az édesapám, aki egyetem után rögtön átvette nagyapámtól a birtok irányítását, és pár év alatt gyönyörűen felvirágoztatta azt. Anyámmal kötött házasságának hetedik évében jöttem én a világra. Szülés közben felléptek bizonyos komplikációk, de a háziorvosnak hála a probléma hamar megoldódott, és mindketten túléltük anyámmal. Gyermekkorom első évei gondtalanul teltek. De ezt csak a kilenc éves előtti korszakomról mondhatom el, mert azóta csak a pofonokat kaptam az élettől. Hét esztendős lettem épp, amikor világra jött a kisöcsém, Devin is. Imádtam, amennyire csak egy testvért lehetett. És mivel anyám a második terhessége után teljesen depresszióba zuhant, apámon pedig akkor kezdtek először megjelenni a leukémia tünetei, amit gyerekként egyszer már legyőzött, így elég hamar egymásra lettünk utalva. Hiányt tulajdonképpen semmiben nem kellett szenvednünk, hisz mindenünk megvolt, amit csak akartunk. Neves házitanítók és dadák vigyáztak ránk, neveltek, és tanítottak bennünket, elismert szakácsok főztek nekünk, bejárónők takarítottak utánunk, emellett mindig megkaphattunk mindent, amit csak pénzem meg lehetett vásárolni, tehát igazán nem lehetett panaszunk semmire. Egyedül a szülői szeretet hiányára. Főleg miután apám két év alatt feladta a betegség elleni küzdelmet, és inkább főbe lőtte magát. Én találtam rá a dolgozószobájában. Csupa vér volt minden: a fal mögötte, az asztala, amire rázuhant. Sosem felejtem el azt a képet. Anyám gyenge idegeinek sem kellett több. Elég hamar inni kezdett, és nagyon komolyan.
Aztán Devinnél is diagnosztizálták a leukémiát. Szegény még csak öt éves volt. Én elég sokáig fel sem fogtam, hogy ez lehetséges lenne, hogy őt is elveszíthetem. Egyébként azt mondják, a leukémia alapból nem örökölhető... csak a hajlam rá. A környezettől is függ, hogy azok a gének végül szerepet kapnak-e életünkben, vagy sem. Az én családom életében kétségtelenül dominált. Anyám kezdetben még hajlandó volt elvinni Devint a sugárkezelésekre, de elég hamar összeomlott. Tizenöt éves koromra már úgy gondoskodtam beteg öcsémről, mintha szakképzett ápolóként vettek volna fel mellé. Anya pedig vodkás üveggel a kezében kelt és feküdt. Az utolsó napokban már nem is láttuk józanon soha. Még a legutolsó karácsonyunkon is részegen tért haza valahonnan. Végül pedig csak úgy meglépett. Egyetlen szó nélkül tűnt el az életünkből. Nem bírta tovább azt a légkört, így összepakolt és elment. Tizenhét voltam akkor, Devin pedig tíz. Az öcskös akkoriban éppen jobban volt. Nem kellett kórházban feküdnie, ezért számunkra az egy szebbik időszak volt. Anya ezzel a lépésével természetesen teljesen tönkretette azt. Magunkra maradtunk öcsivel. Hiányunk ezután sem volt semmiben, mert egy távoli nagybátyánk, az idős John bácsi gondoskodott rólunk, a pénzügyekről és a birtokról. Őt bízták meg a gyámságunkkal, arra az egy évre, amíg be nem töltöm a tizennyolcat, hogy törvény szerint is én gondoskodhassak az öcsémről. De egyébként idővel mindenki elfordult tőlünk. Egy nagy múltú, neves családból származom, de szüleim viselkedése szégyent hozott ránk, és egy idő után senki nem kereste a társaságunkat. Nekünk sem hiányzott más.
Devin másfél évvel később halt meg. Napról napra épült le. Ahogy a leukémia tönkretette az immunrendszerét, minden nyavalyát összeszedett a legnagyobb óvintézkedések ellenére is. Egyre gyengébb lett, és szinte elfogyott, mint a telihold. Nekem pedig majd' megszakadt a szívem, de semmit nem tehettem érte. Arra az utolsó estére mái napig nem tudok könnyek nélkül visszaemlékezni:

Türelmetlenül rovom a köröket a szobámban, mint egy ketrecbe zárt vadállat, aki kitörni vágyik. Annyira szeretnék tenni érte valamit, bármit, mindegy. Muszáj segítenem valahogy. Nem halhat meg. Még nem. Olyan fiatal. És egyre csak fogy belőle az élet. Néha az az érzésem, mintha vele párhuzamosan én is elfogynék. Ha nem is testben, de lélekben biztos. Eltűnik belőlem minden, ami emberré tesz, megszűnik az emberségem. Már csak Devinre tudok szeretettel nézni. Senki más nem érdekel, senki mást nem tűrök meg a közelemben. Nem akarok teljesen antiszociálissá válni, de nem tudok tenni semmit ellene. Mint ahogy az ellen sem, hogy meghaljon. De ha ő elmegy, én is megyek vele. Csak egy embercsonk marad itt belőlem nélküle.
Sötét gondolatmenetemet a falióra kongása szakítja félbe. Nyolc óra. Ideje beadnom Devinnek a gyógyszereit. Előbb csendben a szobájához osonok, és résnyire nyitom az ajtót, hogy beleshessek rajta. A lemenő nap utolsó simogató sugarainál jól láthatom, hogy mélyen alszik. Legalábbis úgy tűnik. Már épp visszahúzódnék - egy fél órát még várhatok, nincs szívem felébreszteni - amikor gyenge, nyöszörgős hang érkezik az ágy felől.
- Bridget? - kérdi erőtlenül, és lassan kinyitja szemeit. - Idő van, ugye?
- Igen, öcskös - lépek be, hogy az ágya melletti fotelben helyet foglalva összeszedjem a szükséges gyógyszereket. - Na ma este milyen színű bogyókra vágysz? Mit szólnál ehhez a szép sárgához? A kötelező lila és kék mellett persze... - próbálok felé valami mosolyfélét küldeni bátorításként.
- Azt hiszem, ma zöld is kelleni fog - mondja, és az ő arcán is megjelenik valami halvány mosolyféle. A zöld bogyó csak egyet jelenthet: megint felerősödött a fejfájása. Amíg kiadagolom neki, és vizet töltök az éjjeliszekrényen levő poharába, Devin nagy nehezen ülőpozícióba tornázza magát. Rá is szólnék, hogy inkább maradjon nyugton, de ő annál makacsabb. Ha egy mód van rá, nem szereti kimutatni a gyengeségét... még előttem sem. Csak a szemeimet forgatom, mikor segítek neki beszedni minden egyes, színes bogyót.
- Bridget, szeretsz? - kérdi meg, mire határozottan bólintok, és várom a kérdést, ami az előzőt követni szokta. - Mennyire? - szinte suttog. Elmosolyodom. Minden éjjel eljátsszuk ezt. Megkérdi, hogy szeretem-e, aztán hogy mennyire, és mindig valami frappáns válasszal kell előállnom, ráadásul olyannal, ami még nem hangzott el. Addig nem is hagy nekem békét. Aztán ő mutatja meg nekem, hogy mennyire szeret, mert azt mondja, ő nem tudja szép szavakba önteni, de minden erejével ölel, hogy bizonyítsa, ő sem marad alul.
- Annyira, mint innen Kína - válaszolok, mire megrázza a fejét.
- Ezt már hallottam. Nagyjából három hónapja. Csak akkor Japán volt. Mondj mást - követeli.
- Nos, akkor... annyira, mint... ahány csepp van a tengerben - ezt hallva az öcskös arcára egy halovány, de elégedett mosoly rajzolódik ki.
- Én pedig ííígy - nyújtja felém a karját, hogy megölelhessen... de soha korábban nem volt ilyen erőtlen, mint ma. Napról napra gyengébb, én pedig lassan beleőrülök ebbe.
- Brie... ugye velem maradsz ma? Félek... - suttogja. Én csak némán bólintok, és bebújok mellé az ágyba. Nagyon hamar elalszik, én pedig még órákig fekszem a mennyezetet bámulva, vagy épp őt figyelve, ahogy halkan szuszog mellettem. Időközben csak egyszer ébred fel, és nyitja ki a szemét pár pillanatra... aztán örökre lehunyja. Hajnaltájt én is elalszom... Csak másnap délelőtt fedezem fel... akkor veszem észre, hogy már vége. Elszállt belőle a lélek. Már csak az élettelen testét ölelhetem magamhoz.

Két évbe telt, mire úgy ahogy össze tudtam szedni magam utána, de az utolsó este emléke még mindig kísért. Addig minden tanulmányomat otthon végeztem a kastélyban, de akkor úgy döntöttem, el kell onnan mennem. Új életet kell kezdenem, új néven. Összecsomagoltam, elbúcsúztam a nagybátyámtól, majd New York-ba költöztem, és jelentkeztem a Columbiára médiaszakra. Pár év múlva már friss diplomásként gyakornokoskodhattam a The New York Timesnál. Az volt eddigi életem legszebb időszaka, de a minap kaptam egy állásajánlatot a Ghotam-i Szónoktól, és kalandvágytól hajtva elfogadtam azt. Sok érdekes pletykát hallottam már erről a New Jerseybeli városról, de a legjobb, ha magam járok utánuk...



Jellem: Érzékeny vagyok, örök álmodozó, és kicsit az a művészlélek típus, de próbálom ezt nem túlzottan kimutatni, ez úgymond az eltitkolt oldalam, amit csak keveseknek mutatok meg. Egyébként elég pörgős vagyok, szeretem, ha zajlik körülöttem az élet. Elég sok megpróbáltatáson keresztül mentem már, de mindig sikerült lábra állnom, talán azért, mert a szívem mélyén mindig is olyan voltam, és leszek, akár egy gyerek: pajkos, csintalan, néha kicsit lázadó és olyan, aki szeret mások orra alá borsot törni, másokat megviccelni, vagy épp megnevettetni, és nem riadok vissza a rizikós helyzetektől. Van, aki ezt bátorságnak nevezi, én inkább vakmerőségnek, mert ennek köszönhetően gyakran kerülök slamasztikába... és egyébként is szinte mágnesként vonzom a bajt. Könnyen barátkozom, ugyanakkor könnyen hozom magam kínos helyzetekbe, mert többnyire ami a szívemen, az a számon. Szeretek beszélni, beszélgetni, viccelődni, sokszor vagyok komolytalan, de tudok jó hallgatóság is lenni, ha arra van szükség. A barátok rám mindig számíthatnak. Aki egyszer belopja magát a szívembe, örökre ott is marad. Elég rémes dolgot kell ahhoz tennie, hogy ez megváltozzon. Könnyen sértődök, de nem vagyok haragtartó, és nagyon tudok szeretni, és ragaszkodni. Szeretem a táncot, a zenét, főleg a régi slágereket, kezdve Nat King Cole-tól, Bing Crosbyn át az örök kedvenc Frank Sinatráig. Imádom a fekete-fehér filmeket is. Szeretem a nyári esőt. A tenger illatát érezni, és hullámzását hallgatni éjjel. Szeretem a naplementét. Az olasz ételeket, az utazást. Párizst. Szeretem az érintetlen havas táj látványát, a karácsonyt, és a forralt bor illatát. Imádom a természetet, szeretek kirándulni. Szeretem a szabadságot, művészeteket, és mindenek előtt az irodalmat és az újságírást.

Szakképzettség: Újságírást a New York-i Columbia egyetem média szakán tanultam. Imádok írni, és ez nem csak a sajtóra vonatkozik, bár az élvez nálam prioritást. Ezenkívül kislánykorom óta tanulok táncolni is magántanároktól, valamint színészetet. Mindkettőt szeretem, és az utóbbinak hasznát tudom venni a szakmámban is.

Képesség: nincs