Aladin vs Sid vs lupin

Az Antarktisz végtelen jégtakarójának rózsaszínes türkét csak oly ritkán zavarja meg az ember. Természetes közegüknek állatai amerre a szem ellát, fókák, pingvinek, jegesmedvék, amint az előző kettő véres tetemei felett marakodnak. (Nem vagyok biológus, fogalmam sincs mi hol él, de mind jég közelben, szóval most így lesz és kész)
Idilli az egész, leszámítva a hó által már betemetett, réges rég sz@rá fagyott eszkimófalut.

A császárpingvinek üvöltöznek, kölykeiket keresik, azt az egy hangot a pokoli lármában, mely megmozgatja a szívüket. Mindeközben a röpképtelen madarak gyűrűjében a földön fekszem. A jég, s a madársz@ar immáron szinte teljesen betemetett, ám nem érdekel immáron semmi.
Nem tudom hogyan kerültem ide, s nem is igazán érdekel. Pár ezer év itt a jégben, míg a globális felmelegedés ki nem olvaszt, egy új kort enged láttatni. Addig is szendergésemet senki meg ne merje törni, az álmok birodalmában szövögetem terveim, minduntalan, a végig...

~ Az a ro..dt Arkillo, hogy a fekély falán fel a nagy testét! - egy "laza" tréningen voltam odafent, hogy ne csak az antianyag univerumban gyakoroljunk (a két univerzum amúgy is különbözik egymástól), viszont Arkillo-nál ez azt jelenti, hogy félholtra ver. Még jó, hogy a sárga nap energiáját élvezem. Odakint, az űrben pedig még tisztább, és mikor leengedtem a védőmezőt, amit a gyűrű alkotott, szinte teljesen új erőre kaptam. Nem is kellett sokáig tartogatnom magam, lehunytam a szemem, és mikor ismét kinyitottam, már egy vörös energia nyaláb csapott elő belőle, egyenesen mellbe vágva a nagy kék dögöt, aki egy kisebb meteornak csapódott. Ekkor jött olyan, amire nem számítottam, a gyűrűvel egy mezőt hozott létre a meteorja körül, majd mintha parittya lenne, felém hajította. Erre nem számítottam és telibe talált, így pedig egyenesen a Föld felé taszított. Nem tudtam, és nem is akartam megállni, remélve, hogy nem követ már, és inkább visszatakarodik a helyére. Ezt még visszakapja, de legközelebb nem leszek vele ilyen kegyes. Mire a gondolataim végére értem, tompa ütést éreztem a hátamon, és aztán csak bámultam az eget.
Öt-tíz perc után úgy voltam vele, hogy ideje lenne feltápászkodni, és mikor ezt meg is tettem, csak akkor láttam, hogy mekkora krátert hagytam magam után.
- Ez itt marad, majd vizsgálgathatják azok a marha tudósok. - a gyűrűm még jó állapotban van, így bármikor visszajuthatok Gotham-be, vagy báhova a világon és az univerzumban, viszont igen veszélyes lenne egy féreglyukat nyitni itt. Tényleg, mi lenne? Beszippantaná az egész hóbelebancot? Vagy csak a kontinenst?

A fejem sajog, és a végtagjaim fáznak. Mi történhetett? Az utolsó emlékem az, hogy sétálok az utcán a boltomtól nem messze. Lassan kinyitom a szemem, de a nagy fehérség miatt rögtön be is csukom.
~Mi történhetett?- Végül rászánom magamat és felülök. A fejfájás lassan alábbhagy és átveszi a helyét az értetlenség. Amerre csak nézek jég és hó. Meg pingvinek. Hogy kerültem én a déli sarkra?
Mondjuk itt még nem jártam, mert a hideget nem nagyon szeretem, bár annyira nem hat rám a hő változása, mint az emberekre, de azért nem akarom kipróbálni. Szerintem néhány óránál tovább nem tudnám elviselni. Ezért mihamarabb kell találnom egy gyors áramlatot a kontinens felé, és reménykednem, hogy találok egy kis menedéket. De természetesen legvégső esetben, visszavonulhatok a tárolómba, amit szerencsére egy tőr képében az övemben tartottam. De remélem erre nem lesz szükség. A világ sokkal érdekesebb, ha benne élsz.
Gondolataimból egy hullócsillag szakított ki, aki nem messze tőlem csapódott a jég örök világába. ~Ha már úgy is itt vagyok, akkor már meg is nézhetem. - Lassan emberi alakban elindulok az új tapasztalat megszerzése felé, hátha valami értékesre bukkanok rá.

Érzem amint szép lassan a tagjaim elgémberednek, ahogy használhatatlanná fagynak. Valami távoli kellemes duruzsolás, valamiféle becsapódás sugallata száll felém, amely elsöpri a körülöttem bagzó madarakat, s több méter magas hóréteggel von be. Mily kellmes érzés, amint a halál szele próbál elkapni, ám nem talál.
Mondjuk jobban beleondolva, csak a természetes haláltól vagyok védve, szóval hirtelen egy hihetetlenül vastag gyapjúrétegbe vonom magam, s érzem amint ismét elalszom. Szeretem az ilyen csendes, nyugodt napokat.
Mélyen a hó alatt, békességben, zavartalanul.

Pipa voltam...Arkillo-ra, meg az egész hülyeségre, ami ezzel járt. Felreppentem, és ismét a szemem fegyverét vetettem be - mert abban nem volt semmi poén, ha csak lebontok egy hegyet. A kráter már meg volt, most valami frappáns mintán gondolkodtam, hogy végre kiadhassam dühömet, és elmehessek erről a jeges földrészről. Ha ezt látná valaki, biztos lelőne, szinte azonnal, de ennek a területnek az a sajátossága, hogy nincs itt senki. A nyers energia végig szántott a hóban és a jégben, körben, egyenesen, mikor hogy. A hó alatt jó eséllyel nincs semmi, így nem aggódtam. Sárga energiából egy két emelet magas csont-szerű dolgokból álló tornyot hoztam létre, majd a tetejére állva végigvágtam a felszínt. Itt nincs semmi, nem kell ez senkinek, nyugodtan kidühönghetem magam. Aztán visszamegyek, és szétrúgom annak a mocsadéknak a s..ggét.

Lassan közelítek a becsapódás felé, amikor valami felröppen, kinő egy nagy torony és annak a tetejéről valamilyen sugárral elkezdi szétrombolni az egész terepet. Hát ez már nem tréfa. Mi van, ha eltalál? Sőt mi van, ha eltalálja a tárolómat? Ha képes neki ártani, akkor a nyers mágia, ami kitör belőle, nem tudom, hogy milyen következményekkel járna. Azonnal meg kell állítanom.
Füsté változok és amilyen gyorsan csak lehet, a torony felé veszem az irányt. Szerencsére enyhe hátszelet kaptam, amivel így gyorsabban haladhatok, de nem akadályoz majd a mozgásban ilyen alakban. A legnagyobb szerencse viszont az, hogy nagy valószínűséggel így nem okozhat se nekem, se a tárolómnak nagyobb kárt. Legalább is remélem.
Ha odaértem majd megpróbálom lenyugtatni a kis randalírozót, feltéve, ha lehetséges. De ha nem sikerül, akkor valami drasztikusabbal kel majd rendre raknom. Hisz nem értem volna meg az ezer évet se, ha ne tudtam volna kimászni ilyen helyzetekből.

Kellemes meleg, idelennt a mélyben, mit hirtelen zavar meg valami immáron hadokló. Ahogy az energia mellém csapódik félálomban belékapaszkodom, s annak erejével vágódok ki, s elengedvén repülök az égen felfelé, majd zuhanok vissza. Felfogom a látványt, a füstfelhőt, a sárga lámpást s minthogy rossz kelő vagyok nem nagyon gondolkozom a következő lépésen.
A lelkek köpönyege hirtelen éled fel akaratomra, s körbeölel majd atomjaimra bont, hogy a következő pillanatban már a hatalmas sárga monstrulm gazdája fölött teremjek úgy másfél méterrel. Se szó se beszéd a karomat előretartom, s kezemen a szőr gyapjasodni kezd, majd egy hatalmas bárányfejjé alakul, mely egybe bekapta azt a gyarló halandót, ki felébesztett. Majd úgy, fejjel lefelé, kinyújtott báránykarral, ismét elnyomott az álom.

Hirtelen sötétség vesz körül. Lassan, de visszavezetem, hogy mi történhetett. Egy alak termett előttem, és a kezén kialakult állatfej nyelt el valamelyest. Egy ideig elidőzöm, majd a torony megszűnik alattam, de én tovább levitálok, a valamivel magamon. Egyre feljebb emelkedem, majd mikor elégnek találom, egyszerűen elengedem a gyűrű keltette energiát, és szabadesésben zuhanok a föld felé, úgy fordulva, hogy az ismeretlen lény legyen alattam. Egy krátert már legyártottam ma, egy újabb igazán nem okoz gondot. Miközben zuhanunk, néhány ütést mérek a burok falára, hátha ér valamit, ha nem, akkor pedig egyéb alternatív módszerekkel próbálkozom: az első és legkézenfekvőbb egy lángszóró a gyűrűből, amivel a burkot meggyújtom, de nekem nem lesz bajom. A másik, hogy megvárom a szabadesés végét, hátha elenged, és akkor véget vetek ennek az arcátlan bitangnak.

Én csak szép lassan közeledek a dühöngő felé, amikor azt megtámadják. Hogy honnan került oda az a másik lény, mert embernek nem nagyon lehet mondani, azt nem tudom, de nem is nagyon érdekel. Most mit csináljak? Még van egy kis távolság köztem és a lövöldöző között, de nem akarok megsérülni, ha észrevesznek engem. Ami furcsa mód még nem történt meg, hiszen egy nagy fekete füst a fehér hó pályán egyáltalán nem feltűnő! Legalább is nekem ez esett le, mert csak úgy random lövöldözött minden felé.
Míg én csodálkozok a két valami harcán, egyszer csak eltűnnek a levegőben. ~ Huh, hát remélem nem lesz velük több bajom. Nem tudom kik voltak, de nagyon nem is érdekelnek. – Visszaváltozom emberré és lassan elindulok amerről jöttem, hogy találjak kiutat erről a rideg világból, ahol bevándorló jegesmedvék tengetik sivár életüket. Vagyis igazából nekik jó, mert ragadozók és itt sok a pingvin!
Míg lassan sétálok, meghallok egy nagyon nem jó hangot. A lények süvítését, ahogy jönnek visszafelé. Nagyon-nagyon gyorsan. ~Na uccu innen! – és visszaváltozok füsté megpróbálva minél távolabb kerülni a becsapódástól.