Kurt Bozek / Griff

Na hát ez a nap nem úgy kezdődött, mint a többi, attól eltekintve hogy már a metrón ideges voltam Beats-re a főnökömre, és hogy az ördög minden kincséért sem akartam bemenni dolgozni. Ezzel szemben egy angyal mosolyáért megérte, Chaterine-nel egyre jobban álltak a dolgaim. Még nem vittem el randira, de nem is utasítja vissza a közeledésemet. Talán ha lesz végre egy értelmes napom elviszem egy puccos étterembe.
Na de térjünk vissza a szokatlan reggelhez. A metrón utaztam, és akkor odajött hozzám egy maszkos fazon. Mindenféléről beszélt, hogy tudják ki vagyok, és hogy ha akarom hogy segítsenek nekem, akkor meg kell tennem egy-két dolgot. Ezzel a kezembe nyomott egy dossziét, benne egy köteg papírral, és egy igencsak kompromittáló fotóval a főnökömről. Hát, hogy ebből mi lesz, futott át a gondolat a zsongó fejemen. Majd se, szó se beszéd elintézte a mellettünk ülő öreg hölgyet, erre majdnem nekiugrottam, hogy elégtételt vegyek, de rájöttem hogy sokkal erősebb lenne az ellenfelem, így jobb ha még szövetségesként tekint rám.
Még nem tudtam, hogyan fogom felhasználni mikor beértem a céghez, főleg nem hogy tényleg használni akarom-e. Félretettem egy kis időre a dossziét, és gondoltam ha már az életem a munka legalább olyan mellett legyek, akitől akarok is valamit. Így odabattyogtam az automatához és vettem két kávét. Az egyik magamnak, a másikat a titkárnők leggyönyörűbbikének. Mikor odaértem Chaterine asztalához már láttam rajta, hogy baj van, és tudtam is hogy ki az. Gondoltam felvidítom, egy kis csevegéssel, és egy olyan forró kávéval, mint az érte dobogó szívem.
Sajnos a kísérlet rosszabbul nem is sülhetett volna el, nem hogy jobb kedvre deríteni nem sikerült, de még a fekete löttyöt is sikerült a ruhájára öntenem. Erre teljesen kiborult, és elviharzott. Csak a liftben értem utol, és tudtam meg mi is a bajainak forrása. Azaz átkozott Beats kirúgta. Tudtam, hogy elérkezett bukásának pillanata. Még mielőtt az liftajtók összecsukódhattak volna megnyugtattam, a síró lányt. Elmondtam neki, hogy minden rendbe lesz, nem kell aggódnia, holnapra már egy jobb és szebb nap elő fog nézni.
Első utam az asztalomhoz vezettet, pontosabban az asztal fiókjában lévő képhez. A második pedig természetesen a fénymásolókhoz. Annyi példányba lenyomtam amennyire csak szükségem lehetett, majd érdekes üzeneteket kezdtem hagyni a hátoldalunkon. Éppen csak annyira, hogy ne tudja biztonságba érezni magát. Egész délelőtt eljátszogattunk az én kis játékomat. Ebédszünetre már a fején olyan erek dagadtak ki, amiket még azt sem tudnak, hogy léteznek. Tudtam, hogy végül rá fog jönni ki a feladó, és így is lett.
Beleestem a legegyszerűbb csapdájába, és el is kapott, persze átvitt értelemben. Csak szemeztünk egymással sokáig, és próbáltuk kifejleszteni a gondolatolvasás képességét, hogy beleláthassunk a másik fejébe. Én tudtam, hogy nálam vannak az aduk, de még tartogathat magánál valamit, amiről semmit sem tudok. Az egymás fejébe látás próbálkozásainkat a munkatársaim visszatérte az ebédszünetből szakította félbe. Így privátabb hely felé vettük az irányt.
Egészen irodájába követtem, és az ajtó becsapásából ítélve nagyon pipa lehetett az akkori főnököm. Még meg kell jegyeznem, hogy idefele jövet megláttam a férfit a metróról, ami semmi jót nem jelenthetett. A gondolataimat a tette követte. Olyan artikulálatlan ordítást még embertől nem is hallottam. Nagyon félthette a munkáját, vagy az életét, mert hogy már rájöttem nem a méregtől reszketett egész testében, hanem a rettegéstől. Eddigi életében mindig biztonságban tudhatta magát, és most egy olyan helyzettel szembesült, amit nem, hogy maga sem tudott volna megoldani, de senki más ezen a Földön. A sarokba lett szorítva, kiút nélkül. Minden vadállat ilyenkor a legveszélyesebb, így a racionális meggyőzésnél döntöttem.
Rá akartam venni, hogy ha el fél órán belül eltűnik a városból túléli, de persze előtte még írja alá a lemondó nyilatkozatát, hogy azonnali hatállyal felmond, és engem tesz meg utódjának. Na persze ebbe nem akart belemenni. Fenyegetőzött minden szörnyűséges dologgal, de ez csak a fuldokló utolsó rúgkapálásai voltak. Tízpercnyi vagdalkozás, és felesleges rábeszélés után, bejött a férfi az előtérből. Akit nem mutattam még be, de Mr. A.-nak hívja magát, nagyon kreatívan.
Innentől kezdve a társalgás más irányt vett. A halálos fenyegetés már az első pillanatban a levegőben volt. A főnököm átalakul egy szűkölő kutyává, és az eltelt idővel egyre csak rosszabb lett. Már az értelmes beszéd képességét is elvesztette annyira rettegett. Az újdonsült társamnak, meglepő de hatásos ötlete támadt. Megragadta Beats kezét lenyomta az asztalra, majd megszabadította az egyik ujjától. Nem tudom, hol tanulta ezt a módszert, de ha két másodperc alatt az ember beszéde a bébi gügyögéstől eljut az értelmes, majdnem artikuláltnak mondható orális kifejezésig, akkor ezt be kellene vezetni az iskolákba is. Milliárdokat megtakaríthatnának a képzőintézmények ezzel a módszerrel. Visszatérve a főnökömre, a fájdalommal nem is törődve aláfirkantotta az iratokat, és megtett irodavezetőnek, majd olyan gyorsan elkotródott, még egy hosszútávfutónak is becsületére vált volna.
Legnagyobb sajnálatomra nem az ezelőtti események voltak a legszokatlanabb cselekedeteim napközben. Az még csak most jött. Mr. A. most már vette a fáradságot, hogy elmondja a szívesség, nem később kell neki hanem azonnal. Így elvitt a főnökéhez, akit eddig Don Aurel-nak tudtam, és most kiderül hogy végig hazugságban éltem, és ez annyira megnyomorított lelkileg, hogy alig tudtam figyelni a elhangzottakra. Csak annyi esett le, hogy aki előttem ül az nem más mint Rupert Thorne kőgazdag cégtulajdonos, és szervezett egy kis szövetséget, hogy érvényesíteni tudja az érdekeit. Engem is ebbe a szervezetbe akart tudni, és a mostani érdekei pedig egy őrült kimenekítése az Arkham Elmegyógyintézetből. Ennél lehetetlenebb, és hiábavalóbb feladatot nem is tudtam volna kigondolni, de hát az előléptetésért meg kell küzdeni. Később kiderült, hogy a szövetség nem éppen a létszámáról híres. Összesen két személyt tesz ki rajtam kívül, és még rebesgettek egy-két újonnan beszervezett tagról mint amilyen én magam is vagyok.
Mielőtt még elindultunk volna, a tüske a fenekünkben el akarta dönteni az erőviszonyokat. A másik taggal Mr. S.-el egy rögtönzött erőfitogtatásra került sor. Így minden értelmes indok nélkül egymásnak estünk. A semmivel vetekedő harci tudásomra hagyatkozva közelharcba kerültem vele. A végeredmény megkérdőjelezhetetlen volt. Elsőnek egy csellel próbálkoztam, és távolságot tartottam. Egy légies szárnycsapással a levegőbe emelkedtem, és egyenként kilőttem rá az összes karmomat. Erre az a nagydarab izomkolosszus úgy mozgott, mint egy lepke. Az első elől még csak el sem lépett, csak a törzsét mozdította ki, hogy elsuhanjon mellette a veszélyes fémdarab. A másodikkal a lábait céloztam meg, erre könnyed lábakon felugrott de csak annyira, hogy el ne érje a támadásom. Na most jöttek a lábamra csatolható karmok, egyszerre indítottam őket, lehetetlen íven. de csak egy hátraszaltóval válaszolt rá. A kezeivel megragadta a karmaim kábeleit, és megrántotta őket. Teljes testsúlyommal leestem a padlóra, még jó hogy sisak volt a fejemen, mert kaptam volna egy agyrázkódást.
Mire feltápászkodtam már ott is volt, mellettem. A csapásai villámgyorsak voltak, nem sok mindent tudtam ellenük tenni. Akár mivel is próbálkoztam egyetlen egy ütést sem tudtam rajta elhelyezni, de tőle csak úgy záporoztak rám. Mikor a fejét akartam megütni, az utolsó pillanatban lehajolt, és olyat kaptam a gyomromba, hogy majdnem a bordáim bánták, pedig a kevlár nem a leggyengébb anyag. Persze ha a lábra támadta, mire bármelyik testrészem elérte volna, ár mögöttem volt, és egy olyan rúgás érte a gerincemet, csak úgy ropogott.
Már ott tartottam, hogy itt a végem, és azért férfi ként haljak meg, ezen a kis tét nélküli meccsen, ezért a szárnyaimmal megpróbáltam elterelni a figyelmét, és kézkarmokkal kivájni a szemeit, de ebből sem az lett, mint amit el akartam érni. Ellenfeleimnek még szárnyai sincsenek, de mégis olyat tett amihez repülni kellene. Elkapta a karjaimat, egy ugrásnak nevezhető mozdulattal a levegőbe emelkedett, és két talpal úgy mellkason rúgott, hogy csak a mögöttem lévő fal tudott megfogni. Már éppen a halálos ütést vártam, mikor odalépett hozzám, de nem történt az, amit vártam. A keze felém lendült, de megállt a levegőben tőlem nem messze. Lassan esett le nekem, hogy csak fel akar segíteni.
Megragadtam a karját, és olyan illedelmesen amennyire csak tudtam, megköszöntem neki a testmozgást. Meghajolt, mintha valami shaolin szerzetes lenne, és még azt is láttam félszemmel, hogy Thorne arcán kaján vigyor ül. Sajnos a kínzásom még nem ért véget ezzel.
Elindultunk hát az Arkham Sziget felé. Meg kell vallanom soha életembe nem akartam látni, ahol annyi őrült, és beteg van összezárva tuti, hogy senki sem értelmes. A kocsikázás eseménytelenül telt, azt leszámítva hogy az alatt a fél óra alatt, próbáltam felmérni a társaimat. Inkább kevesebb, mint több sikerrel. A célunk egy rozzant bárka volt, amin átjutottunk a bűzlő vízen a sziget aprócska kikötőjéhez.
Éppen azért jöttünk a sajkával, hogy meg ne neszeljenek minket, de nem számoltak vele, hogy várnunk kell a szövetségünk tagjaira. Így várakozásunk feszült perceibe, egy őrhajó robogott el mellettünk. Tudtuk, hogy csak ketten vagyunk a több tucatnyi emberre, de le kellett vernünk őket mielőtt valahogy értesítenék a társaikat odabent, és riadóztatnának. Nekifutottam és gyenge szárnyim minden erejével csapkodtam, ahogy csak tudtam. Egy paraszthajszálon múlt, de sikerült landolnom a hajójukon. Egy tucatnyian, ha lehettek a kis ladikon, a számbeli fölényüket akartam ellenük használni. Széttártam szárnyaimat, és megfordultam a tengelyem körül, sikerült is vagy a felét beletolnom a vízbe. Ekkor megpróbáltam valami hatásos harci pózt felvenni, és a bokszban használatosnál döntöttem. Az őrök elővették a sokkolóbotjaikat és azokkal támadtak nekem. Hála előrelátásomnak, és támadási formámnak, szigetelve vagyok elektromosságra, úgyhogy nem voltak túl nagy hatással rám, és a legerősebb csapásaik sem ért fel, Mr. S. Legegyszerűbbjével. Egyenként ütöttem be őket a vízbe, majd a karmaimat is belemerítettem, hogy adhassak nekik a saját főztjükből. 30000 volt cikázott át a vízen, és ahogy számoltam ki is ütötte legalább a fele csapatot. Bevetettem magam a vízbe, hogy az eszméletvesztésen kívül nehogy nagyobb bajuk is essen az ellenfeleimnek. Egyenként húztam ki őket a partra, mire végeztem, már a maradék, Mr. S.-et csépelte, de sejtettem hogy nem kell neki segítség, főleg azok után, hogy olyan egyszerűen elkalapált. Legbelül még örültem is volna, ha kap egy kis sokkolást, talán jót tett volna az önbecsülésének.
Minden önérzetemet félretettem, és beálltam a verekedőkhöz segíteni. Nem is azért, mert rászorult a „társam”, inkább az őrök testi épségét féltettem. A mennyei paktum miatt nem hagyhattam, hogy valaki meghaljon. Vállt-vállnak vetve harcoltunk, és egész jó csináltuk. A végén már kezdtem élvezni is. Azért nem melegedhettem bele a súlyos testi sértésbe, mert a végén még valaki súlyosan megsérült volna. Minden erőfeszítésem ellenére az egyik őrt újfent beletaszítottam a vízbe. Már eszméletlen volt, mikor beleesett a Gothami Folyóba, így egyből el is kezdett merülni. Újra a vízimentőt kellett játszanom, ha nem akartam rosszul járni, pont egy ilyen veszélyes akció előtt. Szerencsémre a páncélom minden bajból kihúz, ezért nem is okozott nehézséget megtalálnom. A sötét mocskos vízben, bekapcsoltam a hővizoromat, hogy könnyedén ráleljek. A hideg vízben, az emberi testhője csak úgy szikrázik a hőérzékelő számára.
Nem lepett meg hogy egyből megtaláltam, de ami igen az, hogy nem is egyet. Két emberi test volt a víz alatt, egy nem messze tőlem, a másik meg mélyen a víz alatt. Első elgondolásom az volt, hogy egy másik őr az a hajóból, de ezt azonnal el is vetettem, mert tizenkettőig még el tudok számolni. Az őrt az újonnan nyert szárnyas úszás tapasztalatommal, sikerült pillanatok alatt utolérnem, és kivinni a partra. Csak reménykedni tudtam, hogy nem annyi idő kell a lent maradtnak, hogy megfulladjon.
Egy kecses fejes után leúsztam hozzá, és legnagyobb meglepetésemre, egy régi ismerősre ismertem. Az angyal fajtársamat, Dereket pillantottam meg, kikötözve a szennyvízkivezetőhöz. A lézercsőrömet bevetve szétvágtam a fémet, és felúsztam vele. Egy köszönömöt még annyit sem mondott, csak letorkolt, hogy ha még egyszer meglátja a bukott angyal képemet, elintéz, de úgy istenesen. Lágyan búcsút intettem neki, és reméltem nem hoz össze vele megint a sors. Nem akartam a saját fajtámmal harcolni, főleg miután megtudtam, hogy a démonokat istenien tudom pusztítani. Egy kicsit nagyképűnek hangozhat két démon után, de valaki még ennyit sem mondhat el.
Mire végeztem az okfejtéssel, meg is érkezett a felmentő sereg. Mr. A., egy férfi, és egy démonian csinos nő társagában érkezett. A munkaadónk a két pribékjével privátban beszélték meg a dolgaikat, így egyedül hagytak minket újfiúkat, és lányt. Az ismerkedés kicsit bizalmatlan volt, de megoldottuk a dolgot, az álálneveket használatával. Gyorsan felmértük erőnk szintjeit, mert ha már egymásra vagyunk utalva, tudjuk kinek mi az erőssége.
A beszélgetésünk folyamának egy Thorne nevű gát szabott határt, és az akció kezdte. Egy-két gyors parancsot követve, nekivágtunk Arkham bűzös csatornarendszerének. Életem egyik leggusztustalanabb útja volt, találtunk itt mindent, amit nem szerettünk volna, és éppen csak tizenhárom perccel volt több a tizenhárom perces út mit kellett volna. Mindannyian bűzlöttünk mire kikeveredtünk az egészből. A célunk egy benti csatornafedő volt, ami már az intézmény területére vitt. Szépen lassan kimásztunk és a helyzet csak rosszabb lett. Egy őrökből álló had vett minket körbe, menekülés lehetőségét is elzárva. Mind az ötünkre jutott minimum három fegyver csöve.
Nem volt mit tenni megadtuk magunkat, így hát beletörődöttem a szervezetbűnözésbe való első betörési kísérletem kudarcába, de mint az lenni szokott Gothamban semmi sem olyan egyszerű, mint aminek látszik. A halál angyalként érkező bebugyolált fazon, megmentette a hátsónkat. Na, de milyen áron. A két pisztolya osztotta a meg nem érdemelt halált. A bőrömön éreztem, ahogy a pár perce még élő őrökből eltávozik minden élet. Ha tudtam volna tenni ellene, megtettem volna, de a fazon túl profi volt ahhoz, hogy bárki is leállíthassa. Ő volt a főnök aduásza, gondolta hogy nem fogunk a feladattal bírni nélküle, és sajnos igaza volt.
Ekkor fogalmazódott meg a fejemben a felismerés, csak el kell távolítani az útból ezt a fegyveres őrültet, és a megfelelő pillanatban átvenni a helyét. Míg ezen gondolkoztam, felhágtunk az egyik toronyra, és onnan próbáltuk meg a bejutást. A toronyba meglepetésünkre egy gyereket találtunk, éppen az anyukájáért sírt. A viccesnek nem mondható helyzetben már mindenki sejtette, hogy valami gond van a gyerekkel. Mit keres egy gyerek egy szigorúan őrzött elmegyógyintézetben, ahol a legőrültebbek legőrültebbjeire van építve. Egyedül a hölgy nem bírt magával, és felülkerekedett rajta az anyai ösztön. Már éppen babusgatni akarta a kölyköt, amikor átváltozott egy óriás verőgéppé. Na erre mindannyian nekiugrottunk. Ami nem várt eredményt hozott, a szörny éppen a szemünk láttára osztódott ketté. Így már nem csak egy ellenféllel kellett számolnunk.
Megosztottuk a munkát, tudtuk hogy csendben kellene végezni velük, de hát ilyenkor az ember túlságosan belemelegszik. Először a lányt támadta meg, aki a furcsa sötét erejével védekezett. Nekem sem kellett több, hátulról nekiugrottam, és a lézercsőrömmel mély sebet vágtam bele, erre mintha csak egy tollpihe lennék eldobott. A korlát fogott meg, hogy le ne zuhanjak a toronyból, és zúzzam halálra magam. Így szerencsére megúsztam pár kék-zöld folttal. A sértéseimnek hála, már rám figyelt az ellenség. Kerülgettem csapásait ahogy csak tudtam, és reménykedtem benne, hogy nem azok az ormótlan kezek fogják ripityára törni a koponyámat.
Most a lányon volt a sor, hogy megmentse szánalmas életemet. Árnyékokra emlékeztető farkasokat küldött a szörnyetegre, és akasztotta meg a támadását, majd csapatunk harmadik tagja lendül támadásba. A zsákmányolt sokkolókkal próbálta jobb belátásra bírni, több-kevesebb sikerrel. A szörnyet nem tudtuk legyőzni, de sikerült megfutamítanunk. Búcsú nélkül kivetette magát a toronyból bele a Gotham Folyóba. Nem tudtuk mire vélni, mert igencsak megviselt minket a vele való találkozás, és még kétesélyes volt meccs állása.
Két szusszanás között jöttünk rá miért is menekült ilyen furcsa úton a beutalt, egy nagy csapat őr jött felénk, és akart hatékonyan pontot tenni az egész betörési cécóra. A lerongyolt állapotunkban igencsak nehéz lett volna velük kezdeni valamit, így minél hamarabb be akartunk jutni. Ekkor vette elő a betekert fejű vezetőnk, mint egy adut a pakliból a túszát. Nem tudom, hol dugdosta eddig, de az őr eléggé be volt szarva. Míg a vallatási folyamat tartott, minek a célja egy kulcskártya volt. Rövid és fájdalmas vallatást követően, nem kapta meg azt a választ, amit akart és kegyetlenül agyonlőtte a túszát. Ekkor telt be nálam a pohár.
Lehet, hogy nem a legmegfelelőbb pillanatot választottam a puccsra, de nem akartam több áldozatot. Minden figyelmeztetés nélkül nekiugrottam. Ugyanúgy meglepődött, mint mindenki más a toronyban. Letepertem a földre, így test-test elleni harcra kényszeríttetem. Egy kemény jobbhorgot sikerült bevinnem neki, de sikerült lerúgnia magáról. Én a levegőbe emelkedtem és a jobb elekrokarommal próbáltam eltalálni, vagy csak kábítani egy kicsit, hogy az eszméletlen sebességéből veszítsen. Ekkorra már elszabadult a pokol, mindenki-mindenki ellen küzdött, és csak Mr. A. tartotta fel az őröket, hogy ránk rontsanak.
Egy hátra bukfenccel kitért a támadásom elől, és a fegyvereiből kezdett el tüzelni. Szerencsémre a padló fémből volt, így megláttam mikor az öklöm eltalálta a rácsokat, ellenfelem is megérezte. Földre vetettem magam a golyók elől, és harmincezer voltot küldtem széjjel az egész toronyban. Mindenkin látszódtak a kábultság jelei, így átvettem a kezdeményezést. Újra letepertem a földre, lefogtam mindkét kezét, és sisakommal egy irdatlan erejűt fejeltem belé. Az ájulás környékezte, mikor robajt halottam, és már eszembe ötlött, hogy Mr. A.-nak fel kellett adni a küzdelmet, és ránk törtek az őrök.
Nem ez történt, bárcsak ez lett volna. Életem második legförtelmesebb látványa tárult elém. Egy folyamatosan változó masszából álló alak lépett be hozzánk, mint később megtudtam a mentésünk tárgya. Pillanatok alatt pontot tett a küzdelmünk képzeletbeli „i”-jére. Egy-egy jól irányzott sárgolyóval hozzátapasztott minket a falhoz. Menthetetlenül beleragadtunk a sérthetetlen masszába, és pár perc alatt betonkeménységűvé vált.
Még fél óra kellett, hogy az őrök megoldjanak mindent, és foglalkozzanak a három őrülttel, akik beszorultak az agyaga. Gyors beszédváltások és még több hazugságot követően, sikerül megszabadulnunk szorult helyzetünkből. A velünk történtek elégtételt követeltek, úgyhogy gyors felvilágosítás után, szétváltunk. Megtudtam, hogy az addigi társaim egyike, rendőr és el fogják kapni nélkülem is, de akkor hova lenne a bosszú. Tudtam, hogy Thorne nagy valószínűséggel nem számít arra, hogy utánaeredünk, ezért nem váltott még búvóhelyet úgyhogy ott marad, ahol elsőnek találkoztunk. Olyan gyorsan próbáltam megtenni a távot, ahogy csak tudtam.
Sejtettem, hogy a rendőrök gyorsabbak autóval, de őket kötik a szabályok engem nem. Az épületbe az egyik emeleti ablakon át hatoltam be. Lopakodva haladtam végig szobákon, míg el nem jutottam célomig. Sok lehetőség közül a rajtaütésszerű támadás mellett döntöttem, egyrészt mert többen voltak, másrészt mert nem láttam a massza szerű lényt. Így reménykedtem benne, hogy elintézem Thorne-t, mielőtt visszaér bárhol is jár.
A támadásom nem lepte meg őket, és újra összekerültem a bekötött fejű hapsival. A harc, ha lehet annak hívni, rövid volt. Még el sem kezdtük, csak az erőfitogtatásnál tartottunk, mikor berontott egy csapat rendőr, és ex-társamat hozták magukkal. Úgy néz ki a városról igazak a pletykák, a zsarukat tényleg bárki megkenheti. Szabadulási kísérletünk elég esetlenre sikeredett, sikolyomat bevetve, megzavartam a rendőröket, addig társam lerázta őket, majd nekiugrottam a betekert fejűnek egy kis birkózás után sikerült jobb belátásra bírnom, és már a rendőrcsapatok közeledése is hallatszott. A korrupt fakabátokat sikerült leteríteni, de a többiek elmenekültek, Thorne-t pedig magára hagyva. Legalábbis úgy tűnt, míg a szoba padlója el nem kezdett mozogni, és meg nem jelet az agyagember.
Innen már nem volt menekülés, az egész szoba ellenünk volt, az életünkért küzdöttünk. Magába szippantott mindkettőnket és a rendőr már fuldoklott a levegőhiánytól. A sokkoló fegyvereimnek túl kevés volt a kapacitása, ezért más megoldáshoz kellett fordulnom. Eszeveszetten csapkodtam mindenfele, hogy legalább legyen egy kis mozgásterem, így sikerült kiszabadítanom egyik kezemet. A hidraulikának köszönhetően, és a rövid táv is segített, karmomat belevágtam a legközelebbi konnektorba. Az áram átcikázott a páncélom felületén, és irdatlan erővel csapta meg ellenfelemet. Sajnos azzal nem számoltam, hogy a benne lévő nedvesség miatt a társam is kap belőle az elektromosságból, nem is keveset.
A szörny legyőzetett, és már csak a társamat kellett megmentenem. Ebben a pillanatban jött meg a lovasság, a GYRE csapata berontott a szobába, és éppen le akart mindenkit tartóztatni. A társam nem lelte halálát, így csak egy kis áramütéssel és pár nap szabival megúszta. Rupert Thorne segítségémmel, sokáig fogja élvezni a Blackgate vendégszeretetét, és mint kiderült később a neve, Agyagpofa is visszakerült a megérdemelt diliházába. Engem egy kis figyelmeztetés után elengedtek. Tudom, hogy nem tették volna, ha nem mentem meg a társukat. Így az este további részében már csak a kényelmes ágyamra tudtam gondolni, és semmi másra.
(Veretlen)
A napom istenien indult. Tudatosult bennem, hogy főnök lettem. Feljebb léptem a ranglétrán, és már nekem is nyalnak. Van egy gyönyörű titkárnőm, akit meg fogok kapni, de valahogy el kell magamat fogadtatnom. Kell egy zseniális ötlet, ami kiemel az átlagos főnökök közül. Reggeli közbeni újságolvasás közben jött a megváltó ötlet, egy sporthirdetés formájában.
Régi kedvencem és bálványom, a nehézsúlyú bokszoló Ted Grant barátságos rangadót vív régi ellenfelével ma a Knights Stadionban. Az ötlet megvolt, már csak a megvalósításon kellett dolgoznom, előkaptam telefonomat, és neki kezdtem. Az irodába akarom mondani irodámba érve, már csak be kellett jelentenem a munkára készült beosztottjaimnak, hogy lent várja őket a buszok, amik elviszik őket az évtized bokszmeccsére.
Senki sem ellenkezett, és még rosszra sem gondoltam, de azért elvittem a felszerelésemet. Utólag, már ha jobban belegondolok csak a baj volt vele. A bejutás már nem is ment zökkenőmentesen. A bejutáshoz motozáson, és egy fémérzékelős kapun kellett átjutni, amin tudtam, nincs azaz isten, hogy egészben átjussak. Így hát alternatív út után néztem. Kimentettem magam egy ártatlan füllentéssel a társaságomból, és megkerültem az épületet. Egy beutat kerestem, és meg is lett. Megláttam egyet a takarító személyzetből, és egy kis kenőpénz helyet cserélése után, be is jutottam, mint egy körülük. Az egyik WC-ben történő újabb személyiség váltás után, beültem a jól megérdemelt helyemre.
A meccs izgalmasabb volt, mint reméltem, de sajnos a felénél meg kellett szakítani. Kalapács közel járt hogy megsérüljön, ami egy ilyen barátságos meccsnél megengedhetetlen, ezért kényszer pihenőt tartottak. Ekkor jött az újabb ötletem, most már keresek annyit, hogy olyan tanárom legyen, amilyet csak akarok. Az utamat a bálványom öltözője felé vettem, és majd a pénzem segítségével bejutottam. Bent egy kis értetlenség fogadott, amit gyorsan el is oszlattam. A pénz említése hallatán, sem állt kötélnek Grant és egy furcsa közjáték kíséretében ki is penderítettek onnan. A nap szép volt, de lehetett volna jobb is. Így hát a különös munkanap végeztével, hazaballagtam, és készültem az újabb akciómra.

Végre beindultak a városban a folyamatok. Sikeresen elkezdhettem tervezni végre a saját nagy belépőmet. Először meg kellett tudnom mindent a bankról. A Gotham Nemzeti Bankról, ami ott terpeszkedett vastagon, tele pénzzel, és aranyrudakkal. Meg kellett szerveznem a dolgot, amihez előbb információt kellett szereznem. Na persze Maya búcsú ajándéka ebben nem volt a segítségemre. Az összeköttetései ilyen kis számukra „piti” dolgokban, nem avatkoznak bele. Csak a nagy hatalmas, világmegváltó, kis szférás torzsalkodás, amihez aztán emberi lénynek köze nincs. Na abból tudják ontani az információkat, de az meg rajtuk kívül senkit sem érdekel.
Hát összeszedtem minden berögzült gyakorlatomat, páncélommal felszerelkezve, nekiindultam az éjszakai kiruccanásaimnak. A világháló sok mindent elárult, így nagyon nem is kellett keresnem a bennfenteseket. Szerencsémre, mindent beleépítettek a jelmezbe, így hát még egy vaskos táskát sem kellett magammal cipelni. Nekiindultam a városnak, és a bank alkotóinak. Volt itt mit átkutatni, a villanyszerelőtől, a takarítónőn át, a legutolsó pénztáros kisasszony lakásáig. Mindenhova betörtem, volt időm. Kiméra, és Gorgon még hetek múlva érkeznek, rám marad az élvezetes része.
Még ha nem is tudtam pontosan mit keresek, de lassan összejött minden. Utca alaprajza, környező házak, banki alkalmazottak, és a menthetetlenül eladósodottak névsora. A ténykedésemet, mert hát egy felfeszített ablakot, vagy egy átvágottat bárki észrevesz. Ha pedig nem viszek el semmit még gyanút is kelthettem volna. Szóval mindenhonnan egy zsáknyi kacatot összepakoltam. Nem törődtem se az árral, sem azzal mit is kapok fel. Most nem ez volt a fontos. Már éppen a bank igazgató háza maradt csak hátra.
Az éjszaka úgy kezdődött, ahogy terveztem. A zakkant újgazdag, hatalmas házat, hatalmas kerttel, a város egyik legeldugottabb szigetének, legcsendesebb környékén épített. Hát ha ez nem felhívás rablásra akkor nem tudom mi lehetne az. Szépen felmásztam az emeletre, ablakra karmaimmal kört vágtam, és a lyukon keresztül ki is nyitottam. A riasztó nem zavart, valami ósdi súlyváltozás érzékelő volt a padlóba építve. Na ez engem nem zavart, szépen a falon végigkúsztam, csak hogy kényelmes legyen az élet, még a szárnyaimat sem használtam.
Lassan kutattam át a házat, a lakó még itthon volt, de ez engem ennyi gyakorlattal már nem zavart. A félhomályos épületben, senki sem néz maga felé. Ez pedig egy olyan nagy igazság, amit minden olyan ember tud, aki pont ott szokott közlekedni. Végre megtaláltam a dolgozó szobáját, ami nem volt éppen a legnagyobb főnyeremény. Átkutattam mindent, és a bankról igaz nem találtam semmit, de ettől függetlenül két adósuk nevét már igen. És éppen két olyan emberét, akire szükségem volt.
Na már csak az utolsó simításokat kellett végrehajtanom. Fogtam a legközelebbi terítőt, és mindent belepakoltam. Már eléggé dudorodott az oldala, mikor hátamra kaptam, csak hogy vihessem már innen. Egyszer csak kinyílta az ajtó, első gondolatom a házi gazda volt. Nem is nagyon zavartattam magam. Egy ilyen találkozás vagy sikoltozásban szokott végződni, vagy éppen lövésekben. Mindkettő hangos, de engem egyik sem különösebben zavart. Hát, de most nem ez történt. Amikor rápillantottam az alakra kirázott a hideg tőle, de mindkét hátamon libabőrös lettem. Bármennyire is takarta testét, tudtam, mivel állok szemben. Többet is visszaküldtem már a pokolba, de úgy látszik nem volt elég. Azt hittem már valami fejpénz van rajtam, csak hogy ne ritkítsam soraikat, mikor elkezdett hozzám beszélni.
Ezzel még nem is lett volna baj, de azzal már igen, hogy értelmeseket is mondott. Valahogy belső angyalom, nekem inkább mindig is életemet megnehezítő démonnak tűnt, most is csavart egyet lelki békémen. A démon Demolition Captain-nak mutatkozott be, és a házigazdát kereste. Ekkor már tudtam, hogy nem éppen bájcsevegni akar vele, az angyali düh elöntött. És a harctéri őrület felülkerekedett rajtam. Mindent széthányva támadtam neki. Egy szép szárnycsapás, egy gyors mozdulat és máris a hegyibe voltam. Karmaimmal akartam tépni, de közbeavatkozott. Még a levegőben voltam, mikor megindította méretes csizmáját, és tökéletes találattal átrepített a szobán. Innen már nem volt visszaút. Sisakom szónikussikolya átrezegtette a falakat, miközben karmaim között elektromos szikrák játszottak. Levegőbe emelkedtem éppen annyi időre, hogy máris az elektroöklök útjukra induljanak. Négy hosszú csapás, négy tévesztés. Ügyes a démon, valahogy tudta mit lépek. Mikor kigondoltam már ellenlépéseket is tett. A harc könyörtelen volt, falat, és helyiségeket nem kímélve, osztottam a támadásokat, míg ő csak kecsesen lépdelt, és hárította csapásaimat. Ennyi erővel már az egész balhét végig vittem volna egyedül, de nem ezzel az egyetlen démonnal nem bírtam. Átható szemei, és pusztító ökle túl sok volt nekem, és a még épen maradt bútorra rogytam.
Feladta ma terveket, az nagy álmokat, úgy látszik a kocka fordul most végem van. Ám nem így lett. A démon, még ha nem is mutatta legalább olyan fáradt volt, mint én. Csak a harc heve, az adrenalin fűtötte testét, és most ugyanolyan kimerült volt. Egymástól öt méterre se rogytunk össze, de mégsem tudtunk végezni a másikkal. Még csak mozdulni sem, így hát az egyetlen fegyverünk maradt, amit még be tudtunk vetni. A szavak áthatóbbak voltak, és jobban szúrtak, mint lézercsőröm. A szitkok, és ócsárolások akár egy megtervezett művi párbaj úgy hagyta el ajkunkat, de ebbe is belefárad az ember. A nyelv nem úgy forog, mint kellene. Néha megbotlik, míg végül a kiszáradt torok kaparni kezd, és köhögő rohamok törnek az emberre. A harc minden téren befejeződött már csak az igazság következett.
A múltját kereste. A múltját, melyet halálával elvesztett. Ő rossz életet élt, ezért nem kárhoztatom, én sem vagyok szent. A pokolra jutott, és onnan csak egy démoni porhüvelye tévelygett vissza, melyet embernek már nem lehetett nevezni. Én is hasonlóan kaptam az áldást, mára már átkot. Akár a drog nem akarom ereszteni, de mégis csak hátráltat harcomban. A képességek jók, de az érte fizetett ár nagy. A beszéd ideje lejárt számomra, a démon kivel még találkozni fogok, békés szándékkal jött, csak a szavak a célja és nem a vér. Így már nem volt itt mit keresni. Elindultam arra amerről jöttem, ki az ablakon bele a város forgatagába, csak hogy újra az útra tévedjek, mely ki lett taposva számomra. Melyről még nem tudok, de mégis csak egyenesen követem célomat.