Steve Roth

Születési név: Steve Roth
Egyéb név: „Könyörgöm, ne üssön meg!”
Faj: Ember
Nem: Férfi
Születési hely, idő: 1979, San Francisco
Kor: 32
Magasság: 176 cm
Súly: 74 kg
Hajszín: Sötét-barna
Bőrszín: Fehér (Kaukázusi)
Vércsoport: AB (Rh Pozitív)
Egészségi állapot: Rögeszmés elmebeteg
Család: Idős szüleivel nem törődik, bedugta őket egy otthonba. Apa (Jim Roth őrmester) 65, Anya (Anna Belle, háztartásbeli) 51
Foglalkozás: Öltönyke (Irodai munkás)
Oldal: Rossz

Előtörténet:

1983, Karácsony, Steve nem értette. A karácsonyfa alatt állt és nem értette, hogy neki miért nem jár az új Megablaster 2000, pedig direkt kint hagyta a játékpuska képét az asztalon.
"Apu nem vette észre, biztos."– gondolta, de maga se hitte el.
Következő év karácsonyán sem kapta, meg amit szeretett volna, és ez így folytatódott addig, amíg végül nem kapott semmit.
1985 volt, Steve pedig hat éves. A templomi kórusban énekelt, elől állt és nagyon büszke volt. A fények a szemébe világítottak és nem látott semmit, de tudta hogy Isten nézi. Isten olyan kedves, és vigyázz rá. Váltás.
Most Peter atya ölében ül, gyakran veszi az ölébe, mindig érez valamit, és mintha túl gyakran simogatná meg, de az atya mindig elmondja, hogy ez csak Isten szeretete.
’86 Isten nagyon szereti, túl gyakran… Imádkozik, hogy ne Peter atyával szeresse továbbra is… De senki nem hallgatja meg.
’88, újabb bágyadt januári szeles nap, alighogy csillagunk első sugarai elérik a kopár földet, Steve már ébren van. Iskolába indul, és persze nem telik el úgy egy nap, hogy megint meg ne verjék a Rackons fiúk. Elvették az uzsonnáját és feltették egy kopár nyárfára az iskola szürke tömbje mellett. Anyának mondta, hogy csak kosaraztak, direkt úgy hogy egyértelmű legyen, hogy megverték, de Anya nem foglalkozott vele. Apa megint későn ért haza, bűzlött a piától. Levette a kabátját. Elmosolyodik és kicsatolja az övét. Anya remeg. Elégtétel Vietnám miatt. Apja gyakran állt így bosszút a társaiért. Steve elbújik a gardróbba, de a hangokat tisztán hallja. Fáj. És még most is ott visszhangzik agya sötét zugaiban.
’95, gimnázium harmadik. A téglaporos, üresen ásítozó folyosót járja. Jane nem foglalkozik vele. Pedig ő szereti, olyan gyönyörű. Fekete haja olyan, mint a bársony, de sokkal puhább annál, a szeme pedig kék akár a vastag jég a közeli tavon.
Amikor egy bulin voltak, összeszedte minden bátorságát és odament. Tenyere csutakos volt az izzadtságtól. Aztán meg is fogta úgy ahogy Peter atya fogta őt is. Érezte, hogy a lány szívverése gyorsul. Hozzásimult, a lány zihálása egyre erősödött. A szemébe nézett, az örökké mosolygós szemek most rémülten, hatalmas pupillákkal néztek rá.
Puff.
Izzó fehér fájdalom.
De hát miért?
Kiabálás, ütések záporoznak rá. Érzi ahogy a dermesztő hideg kőre zuhan. Négyen fogják le, valaki bakanccsal az oldalába rúg, csont reccsen. Mind alkoholtól bűzlöttek. Mint az apja. Ordít. De egyre csak ütik és ütik. Nem kap levegőt.
Egy porcelán-fehér terembe fekszik. A nővérek undorodnak tőle. Nem bír oldalra nézni, csak azt az öreg szürke tévét látja, ontja magából a színeket. Órák, napok, hetek telnek el.
Kiengedik, de az iskolában elhúzódnak tőle. A folyosó megint kihalt. Dühös. Egyedül van és tehetetlen. Szétveri a szekrényeket. Kicsapják. Elköltözik abból az álmos kisvárosból ahol felnőtt, hónapokat éhezik. A fájdalom megtisztítja. Éjszaka ébren van. Hetek telnek el.
Éjjel üti magát. Fáj. A fájdalom megtisztít. Elájul.
’00 Nincs hova mennie. A düh benne csak nő és nő. Nem veszik fel sehova. Egyszer elpattant a húr és a vonaton mellette utazó férfira támadt. Nézte, ahogy a áldozata arca eltorzul a fájdalomtól. A fájdalom megtisztít. A férfi arcából sűrű vér kezd el folyni. Minden véres. Ez jó. Üti tovább. Lépét, gyomrát, egyre megy. Az emberek nem tesznek semmit. Tovább üt. Kezén már nemcsak vér van, áldozata kifordult nyakkal fekszik a vonat ütött-kopott ülésén. Minden véres.
’01 Gotham, Arkham Elmegyógyintézet, megint minden fehér. Néha az ápolók megverik, de alapvetően rendesek. Úgy tesz mintha normális lenne. Normális, mint azok a férfiak és nők a tévében. Mi az hogy normális?
’09 Kiengedték. Beilleszkedik. Normális. Normálisnak kell lenni. Egy irodába kell dolgozni. Négyzet. Minden négyzet alakú. Unalom szürke tengere. Ismétlődő rutin frázisok. Arcnélküli bérrabszolgák. Mi az hogy normális?
De rájön mi kell neki hogy jól érezze magát. Fájdalom, nem érez fájdalmat. Minden éjjel jobban és jobban bünteti magát, de haszontalan. Mindent kipróbált már. De semmi. Nem érez fájdalmat! Egy robot lett. Robot. Nem érez. Üss! Szabad, végre szabad. Másokat is e szabadság felé kell segíteni. És az efelé vezető út fájdalommal van kikövezve. És ő lesz a megváltó. A messiás. Majd ő és a baseball ütője segít.
Így hát minden éjjel újabb kárhozott lelket kell visszavezetni az igazság oltárához. ÉS ha Isten ezt szeretné ő bízza megteszi. Mert Isten szeret.
Nagyon szeret.

„~Segíthetek?”

Jellem: Steve nem fogja föl, hogy az hogy éjjelente embereket ver agyon egy baseball ütővel az nem jó. Ő úgy fogja fel, hogy segít nekik szabaddá válni, szabaddá mint ő. Nem gondol bele, hogy a másik ezt nem biztos, hogy akarja. Majd ő segít…
Nem érez semmilyen érzelmet, nem tanul a hibáiból és nincs lelkiismeret furdalása. Lépten nyomon segíteni próbál, de mivel ez sokaknak nem kell, ezért kiprovokálja.
Az emberekkel alapvetően kimért, udvarias. Senki nem gyanakodna rá. De éjjel… Az más…
De ő csak Istennek segít.

Szakképzettség: Számítógép-kezelés (munkája miatt), Utcai harc (mert sokat kötekszik, és gyakran megverik), Lopakodás (alapvető túlélési képesség) és elég fitt mert sokat rohangászik.

Képesség: Teljesen el van halva a fájdalom receptorai, ergo nem érez fájdalmat. Rögeszméje miatt nem érez könyörületet sem megbánást, nincsenek érzései ezért nehéz rá hatni, befolyásolni. Ezen kívül elég jó kondiba is van.