Felicia "Felina" Cardas

Születési név: Felicia Cardas
Egyéb név: Felina
Faj: Metahumán
Nem: Nő
Születési hely, idő: Gotham, 1987
Kor: 24
Magasság: 170 cm
Súly: 53 kg
Hajszín: Szőke
Bőrszín: Kaukázusi
Vércsoport: A+
Egészségi állapot: Egészséges
Család:
- Szülei elhunytak
- Mostohaszülei (Henry és Gwen Marsall) elhunytak
- Vőlegénye (John McMillan) elhunyt
Foglalkozás: Orvos (Munkahely: Saint Luke Kórház); Macskanő
Oldal: Semleges

Előtörténete:
Gothamben, a Bűn városában születtem. Édesapám rendőrként dolgozott, édesanyám pedig a Gotham Központi Kórházban. 3 éves koromban járvány tört ki az egyik külvárosban, sokakat szállítottak a Központi Kórházba. A betegség a legtöbbeknek csak napokat hagyott az életéből. Az ott dolgozók - köztük anyám is - mindent megtettek, ami tőlük telt, de gyógymód híján nem sok eredménnyel. Viszont kockára tették saját egészségüket azzal, hogy a betegek közelében tartózkodtak. Sok orvos és ápoló is áldozatul esett a kórnak. Köztük ő is. Még ugyanabban az évben valami nagy bűnüldözés miatt minden rendőrre szükség volt. Apám is részt vett benne. Lelőtték az akció közben. Aztán bevittek az őrsre. Pár napig voltam ott. Az ott dolgozók próbáltak vigasztalni, de én hozzájuk sem szóltam. A világ, amiben éltem, teljesen megszűnt. Nem érdekelt semmi és senki. Egyeik nap egy fiatal nő jött be az őrsre. Elmondta, hogy vele kell menjek. Az egyik rendőr azt mondta, a néni egy jobb helyre visz, aminek a neve „Metropolis”. Ott vár rám egy új otthon. Nem nehezítettem meg a helyzetet, úgyis elvittek volna, minek ellenkezni.
Beültünk egy szép autóba, és elindultunk. A nő, akit amint kiderült, Sarah-nak hívtak, kérdezgetett az úton, meg ilyenek, én meg, ha kedvem volt, válaszoltam, ha meg olyan kérdés volt, ami nem tetszett, csak hallgattam. Hamarosan álomba merültem. Ennyi emlék maradt meg bennem Gotham városából, de ez is már elég halvány.
Sarah nemsokára felébresztett. Már Mertopolisba érkeztünk, de nem mentünk a központba. Kertes házak voltak egymás mellett, mind ugyanolyan. Az egyiknél megálltunk, ahol egy házaspár várt. Úgy negyven évesek lehettek. Ők voltak az új családom, amint kiderült. Henry és Gwen Marsall. Eleinte nem volt kedvemre ez az egész helyzet, de hát az a pár hét, majd hónap alatt megbarátkoztam velük, és amint rájöttem, jó szülők voltak. Szóval én is jó lányuk akartam lenni.
Lassan kitörlődött a fejemből a gotham-i sötétség. Igaz évek kellettek hozzá. Általános iskolás koromba már felkeltette a figyelmem az „orvoskodás”, ahogy én mondtam akkoriban. Majd ez nem változott meg, sőt, meg is találtam benne az életcélomat. Azt mondták, édesanyámtól örököltem.
17 évesen, gimis koromban, elmentem egy osztálytársam bulijára, ahol mindenki ott volt, hát azért én se maradhattam ki belőle. Ez fontos szerepet játszott az életemben, kétféleképpen is. Egy: kiderült, hogy abszolút nem bírom az alkoholt. Kettő: éjfél után lett vége a bulinak, és hazafelé mentem barátnőmmel, Lindával, mikor hátulról ránk rontott valaki. A pénzünket követelte, és egy késsel hadonászott. Odaadtuk a tárcánkat, meg a bizsuinkat, amik rajtunk voltak. De ez nem volt elég neki. Mi is kellettünk neki. Engem leütött, hogy nehogy megszökjek, és rávetette magát Lindára, tépni kezdte a ruháját, de ő nem hagyta magát, mire a fickó az oldalába döfte a kést, majd elmenekült a zsákmánnyal. Odavánszorogtam mellé fájó fejjel, és néztem, ahogy gyötrődik. Rémült voltam, reszketett mindenem. Megláttam egy telefonfülkét, és hívtam a mentőket, utána visszamentem Lindához, a letépett ruháját rátettem a sebre, és nyomtam, hogy kevesebb vért veszítsen. Ekkor valami furcsa érzés fogott el. Azt hittem, hogy ez még az ütésnek köszönthető, amit nemrég kaptam. Nem tudtam gondolkodni. Majd valami mintha azt súgta volna, hogy túl kell élni, túl kell élni. Úgy öt percig lehettünk így, mikor meghallottam a mentő szirénáját. Hamarosan már a kórházban voltam, Henry és Gwen társaságában, akik halálra aggódták magukat miattam. De én inkább Linda miatt aggódtam… Hamarosan kiderült, hogy súlyos volt a sérülés. A jobb lába lebénult, és lehet, hogy nem lehet gyereke sem. Borzasztó érzés volt. De ettől még elszántabban kezdtem tanulni, hogy orvos lehessek. Leginkább az ilyen sérülések „érdekeltek”. Segíteni akartam az olyanokon, akiket megsebeznek, lelőnek van megkéselnek. Közben úgy döntöttem, nem hagyom, hogy ez a helyzet még egyszer megismétlődjön velem. Ezért elkezdtem önvédelmet is tanulni, de sajnos abból leginkább csak az elmélet ment, hogy mint kéne csinálni, ha… megvédeni magam nem tudnám, a mozdulatokat tudom, az erő és a reflex viszont nincs meg bennem.
Befejezve a gimit jött az egyetem. A harmadik évemben, 23 évesen megismerkedtem valakivel. John McMillannak hívták. Hamar összebarátkoztunk, de a barátság gyorsan átfordult szerelembe. Mindketten orvosnak tanultunk, szóval a közös téma megvolt, ennek köszönhettük, hogy megismerkedtünk. Pár hónap múlva életem legboldogabb pillanata jött el… megkérte a kezem. Én pedig igent mondtam. Hamar meg akartuk tartani az esküvőt, és aztán együtt befejezni az egyetemet. A templomot, a tortát és a ruhát is kiválasztva meg is volt minden. Az esküvő is fantasztikus volt. Mikor kimondtuk az igent, és jött a csók… Újra feltámadt a világom. Ekkor viszont történt valami. Valami borzasztó. Minden ajtó becsukódott, és furcsa hang kezdett hallatszódni a templom hatalmas termében. Majd a szellőzőből valami fehér füst tört fel, kitört a káosz. Mindenki menekült volna, de nem volt kiút. A füst beterített mindent, és mindenki fuldokolni kezdett. Mi történt? Kérdeztem magamtól, és rémülten kapaszkodtam vőlegényem kezébe. Lassan átjárta a tüdőmet a füst, és Johnnal együtt a földre estünk. Minden elhomályosodott…
…mikor kitisztult a szemem, a fehér plafont pillantottam meg először. Nem tudtam mozogni, nem volt hozzá elég erőm. Szememmel körülpásztázva a helyet, rájöttem hogy egy kórházban vagyok. Valaki bejött az ajtón. Mikor észrevette, hogy magamnál vagyok, odasietett, és megnézte a monitorokon az állapotom, aztán hívta az orvost. Pár napig eltartott, mire felépültem, és fogadhattam vendéget. Csak egy barátom jött el, aki nem tudott megjelenni az esküvőmön, mert elutazott. Nem értettem, hol vannak a többiek? És mi a van Johnnal? Mikor ez megkérdeztem, aggodalom töltötte el a fiú szemét, és nem válaszolt. Ezt a nézést már ismertem. Apám barátja is így nézett rám, mikor közölte, hogy… nem, nem, az nem lehet! De az történt. Elmondták, hogy valami gáz szivárgott be az épületbe, és a rendőrség nyomoz az ügyben. Nekem csak szerencsém lehetett, mert mindenki meghalt, aki ott volt. Hogyha pár perccel később értek volna oda, én is így végezhettem volna nagy valószínűséggel. És ezzel ismét minden összeomlott, ami fontos volt nekem. A mostohaszüleim, a vőlegényem, és mindenki, akit ott volt az esküvőn. A nyomozás végül semmire sem jutott, nem jöttek rá semmire. De én igen. Mostantól fogva egyedül vagyok. Nem kell többé senki. Volt egy Bibliám, ami még apámé volt. Eddig még sosem gondoltam rá, de most úgy éreztem, csak ez segíthet. Talán ez segítette őt is abban a rémes városban? Ahol mindenki megőrül? Nem tudtam, de nekem biztos, hogy támaszt nyújtott. Csodának tartottam, hogy megmenekültem aznap, és úgy éreztem, ez okkal történt. Elhatároztam, hogy befejezem az egyetemet, ami sikerült is. A diplomát megszerezve indultam is volna a legközelebbi kórházba, de nem tartottak rám igényt. És máshol sem jártam szerencsével.
Közben felhívott egy orvos. Ő segített nekem túlélni azt, ami a templomba történt. Azért hívott, mert az eredmények, amik a kórházban készültek az állapotomról, elég furcsák voltak. Hónapokig vizsgálta a vérmintáimat, és valami megdöbbentő következtetésre jutott: hogy én valamiben eltérek az átlagembertől. Ez miatt bírhattam tovább a gázt is.
Három hónapig kutattam, de nem találtam egy munkahelyet sem. Majd rábukkantam egy álláskeresésre. Viszont az már nem tetszett, hogy hol lenne szükség rám. Gotham városában. De hát nem volt pénzem, így az albérletemnek is lőttek. Nem volt mit enni, hogy lakni. Nem volt más választásom. Visszatértem onnan, ahonnan jöttem. És elég érdekes időkben. Ugyanis ekkoriban kezdtek feltűnni azok az öntörvényű igazságosztók, meg furcsa alakok. Bár féltem, mi várhat ott rám, elindultam, miután elfogadták a jelentkezésem a Gotham Központi Kórháznál. Mint kiderült, éjszakai műszakra osztottak be, és mivel jártas voltam a lőtt, vágott és egyéb sérülésekben, a terepen jó hasznomat vették. Beültettek egy rohammentőbe, és kaptam egy társat is, Karl Erlanger személyében, aki már pár évvel tapasztaltabb volt nálam.
Az első esetem egy rendőr volt, akit meglőtt egy tolvaj menekülés közben. Hoztam az elsősegély-dobozt, és még pár felszerelést, aztán odasiettem hozzá. Erlanger már ott volt, és a golyó eltávolításán fáradozott, ami hamaron meg is volt. Eztán visszament a mentőautóhoz, és mondta, hogy addig én szorítsam a sebet. Úgy is tettem. De mikor hozzáértem… megint az az érzés fogott el, mint 17 évesen, mikor a barátnőmmel csináltam ugyanezt. Minden gondolatom megszűnt, és csak azt hallottam, hogy túl kell élni, túl kell élni. Mintha valami ösztön lett volna. És nagyon erős. Ijedtemben elengedtem a sebet. Nem mertem hozzáérni, de akkor meghalna a rendőr. Erőt véve magamon elszorítottam a sebet. Ahogy az ujjam hozzáért, megint ugyanaz az érzés fogott el. Mi történik velem? Kérdeztem. Miután megjött Karl, átadtam neki a terepet. Az elkövetkező pár hónapban, mindig, mikor ilyen helyzetbe kerültem, ugyanez történt. Lassan belejöttem a munkámba, és több tucat embert sikerült megmentenem. Kitüntetést is kaptam érte.
Közben a metahumánok eléggé elszaporodtak Gothamben. Egyszer volt szerencsém nekem is ellátni egyet. Elmondása szerint röntgenlátása volt. De persze nem hittem neki. Viszont vettem tőle vért, mert meg akartam vizsgálni. Közben hozzámért a kezével, ami véres volt, mert megpróbálta a saját sérülését ellátni a megérkezésünk előtt. De most nem éreztem azt, amit a többi esetnél. Furcsa volt… Miután őt is elláttuk és bevittük a kórházba, én elmentem a laborba. A vért megvizsgálva rájöttem, hogy tényleg nem átlagos emberről van szó. Miután összepakoltam a vizsgálathoz szükséges eszközöket, és indultam volna a lakásomra - ami amúgy felemésztette minden pénzem minden hónapban - erős fejfájás fogott el. Ezért mielőtt haza indultam volna, lementem a kórház egyik alsóbb szintjére, ahol a gyógyszerraktár van, hogy bevegyek egy fájdalomcsillapítót. A vállamra vettem a táskám, amiben a személyes cuccaim voltak. Mikor odaértem, már nemcsak hogy fájt a fejem, de viszketett az egész testem. Eszembe jutott, hogy a kezemet bevérezte az a metahumán. Lehet, hogy az miatt van ez az egész? Mire bevettem a fájdalomcsillapítót, borzasztóan viszketett mindenem. Nekitámaszkodva egy oszlopnak egy kicsit megvakartam hátam, de nem segített. Aztán furcsa érzés fogott el. Hasonlított ahhoz, mikor vér közelébe kerülök, de nem teljesen olyan volt. Azt súgta, nem kell enyhítenem a viszketésen és a fejfájáson. Mintha ez az egész teljesen normális lenne. Mégis kétségbe esetem. Tudtam, hogy ez egyáltalán nem normális. Majd olyan benyomás ért, mintha az egész testem… megváltozna. A hátam, nem is, a gerincem. Kellemes érzés járta át, én pedig a földre rogytam. Az ujjaim, a szemem és a fülem is. Valami történik velem… Magam elé emeltem a kezem, és láttam, amint a körmeim megváltoznak. Vastagodnak, és hosszabbak lesznek. Aztán az alkaromra tekintve láttam, amint vékony szőrzet jelenik meg rajta. Ugyanez történt a lábaimmal is.

De ez még nem is volt olyan szörnyű, de ami eztán jött! A hátamhoz kaptam, mikor valami csiklandozni kezdte azt, de valami olyat sikerült megmarkoljak, amire egyáltalán nem számítottam. Hosszú volt, és hajlékony, és ami legrémisztőbb volt, hogy hozzám tartozott. Felugrottam és hátrafordultam. Egy farkat pillantottam meg, olyan volt, mint egy oroszláné. Elővettem a táskámból egy kis tükröt, és belenéztem. Az arcomon szintén vékony szőrzet volt, a szemem meg… zöld. A fülem hegyesebbnek tűnt a kelleténél, a szemfogaim pedig hosszabbak lettek. Az agyam ekkor teljesen leblokkolt. Azt se tudtam, fiú vagyok-e vagy lány. Nem tudom, meddig lehettem ebben az állapotban, de ezalatt sikerült rájönnöm, hogy én sem éppen egy normális ember vagyok. Valami sokkal több annál. Metahumán. Mennyien lehetnek? Hol élnek? Ilyen kérdéseken gondolkodtam már. Aztán arra gondoltam, hogy most mi lesz a munkahelyemmel. Ha valaki rájön, akkor kirúgnak a legnagyobb eséllyel. A fejfájásom elmúlt, a viszketés is. Elindultam ki a raktárból. Kijutni a kórházból nagyon nehéznek bizonyult. Felvettem egy majdnem bokáig érő köpenyt és az arcomra egy orvosi maszkot, hogy ne lássák a… azt amit nem kéne. Szerencsére bevált az álruhám. Az utca elég nehéznek bizonyult. Észrevétlenül hazajutni. Úgy döntöttem, sikátorokon keresztül megyek. Majdnem eltévedtem, de végül sikerült. Bezárva magam mögött az ajtót a sarokba kuporodtam, és próbáltam magam megnyugtatni. Metahumán? Olyan lehetetlennek tűnik. Megint a munkahelyemre gondoltam. Valahogy meg kéne oldani. Bementem a fürdőbe, és megfogtam a borotvát, de aztán lemondtam róla. Ha leborotválnám az arcomról a szőrt, úgyis visszanőne. Órákig gondolkodtam, mi legyen. Majd egy igen kétségbeesett lépésre szántam el magam. A társam, Karl, neki elmondom. Talán nem lesz baj belőle. Együtt lehet, hogy titokban tudnánk tartani valamennyi ideig. Eljött az este, és nekem be kellett menni dolgozni. Most, hogy még sötétebb volt, mint nappal, könnyű volt feltűnés nélkül eljutni a kórházig, ami előtt ott állt a rohammentőnk. Ott vártam Karlra, de fogalmam sem volt, hogyan mondjam el neki. Mikor megérkezett, én csak odaálltam elé, reszketve. Nem értette, mi lehet a baj. Végül nagy nehezen közöltem vele pár tőmondatban. Vártam mit reagál, de ő csak állt. Majd végre megszólalt: „Mit fogsz most csinálni?” - mondta hűvösen, elidegenedve, de ezt próbálta álcázni. Azt válaszoltam, hogy nem tudom. Erre ő közölte, hogy várjak itt, mindjárt jön. Bement a kórházba, én pedig idegesen álldogáltam, rágcsálva a körmöm, vagyis csak próbálva, mert olyan erős volt, hogy nem lehetett rágni.
Hamarosan visszajött, egy másik férfi társaságában. A főnököm volt az, Mr. Butcher. Te jó ég! Nem kellett volna megbíznom Karlban! Tudnom kellett volna! Ez volt az első gondolatom. Mikor odaértek hozzám, hátrébb húzódtam, hogy az éjszakai világítás ne érjen, és ne lehessen látni teljesen. A főnököm arca komor volt. Tudtommal már korábban is volt hasonló helyzet itt a kórházban, és akkor kirúgták az illetőt, hogy ne legyen belőle botrány. Megkérdezte, hogy igaz-e, amit mondtak neki rólam, én pedig bólintottam egyet. Érdeklődött, hogy milyen „mutációm” van. Én erre kiléptem a fényre. Amikor megpillantott, megdöbbenés jelent meg az arcán, de gyorsan úrrá lett rajta. Közölte, hogy már volt dolga metahumánokkal, és megérti a helyzetem. Aztán, hogy én nagyon jó orvos vagyok, és nagy veszteség lennék. Felajánlotta, hogy maradhatok, de senki se tudhat erről az egészről, főleg, hogy az egyik aligazgató nem éppen meta-barát. Azt mondta, hogy nem menjek be a kórházba, hanem csak hozzam a beteget, és Karl majd beviszi, nekem nem szabad feltűnést kelteni. Így megtarthatom a munkahelyem.
Az elkövetkező pár napban rájöttem, hogy nem csak annyira változtam meg, mint ahogy első látásra tűnik. Erősebb lettem. Minden izmom. Az érzékim is kiélesedtek, bár még nem igazán tudom használni őket. Viszont ezek a képességek előnyt jelentenek egy olyan városban, mint Gotham. Bár lehet, hogy az átváltozás még nem fejeződött be ennyivel. Lehet, hogy még a későbbiekben tovább fog folytatódni, de remélem nem. A lakásomat otthagytam, hiszen minden filléremet felemésztette, és kerestem valami nagyon olcsó helyet. Találtam is egyet.
Közben a város még jobban kezdett felbolydulni, gyilkosságok, rablások, robbantások. Szörnyek tűntek fel. Egyszer, mikor egy sérültet szállítottam a kórházba a Bűnös kerület széléről, furcsa hangokra lettem figyelmes egy elhagyatott sikátorban. Valaki fájdalmas kiáltásokat hallatott. Kiszálltam a mentőből. Csak én voltam ott, Karl most nem jött velem. Óvatosan bekukkantottam a fal mögül, és láttam, amint három alak baseball ütővel ver egy szerencsétlen fickót. Ekkor bátorság fogott el, és düh. Előléptem, és elindultam feléjük, mire ők abbahagyták áldozatuk verését, és felém fordultak. Mosolyogtak. Engem hatalmába kerített az ösztön. Meg akartam védeni azt az embert. Nem tudtam, honnan van ennyi bátorságom, de örültem, hogy van. Nekem rontottak. A körmeim ekkor még hosszabbak lettek, és úgy éreztem, mintha minden lelassulna. Kikerültem az ütéseiket, és viszonoztam azokat. Az egyiket le is terítettem. A legnagyobb hátulról rám támadt és letépte a köpenyem. Mikor meglátta a farkamat, egy pillanatra megzavarodott.
- Mi van? Nem láttál még macskát? – kérdeztem, és egy erős rúgást intézve a lábai közé a földre terítettem. Igazából élveztem is ezt az egészet. Meg is fordultam, hogy elintézzem a harmadikat is, de az már menekülőre fogta. Hagytam, hadd fusson. A fickó, akit megmentettem, kiderült, hogy egy tizenéves kölyök volt, és tátott szájjal bámul rám.
- Jól vagy? – kérdeztem.
- I-igen – felelt megdöbbenve. – Te is egy olyan szupermutáns vagy? – kérdezte lelkesen. – Aki megmenti az embereket?
Először nem tudtam, mit feleljek, de hát ami igaz, az igaz. Mutáns is vagyok, és embereket mentek.
- Mondhatjuk, igen.
- És mi az álneved?
Erre már elég nehéz volt válaszolni.
- Felici… – mondtam, de aztán beugrott egy frappáns név – Felina. Felina vagyok.

Felszerelés:
- Gyógyszerek és orvosi felszerelések. Minden, ami egy sérült ellátásához kell.
- Ezenkívül egy rohammentő, bár ezt leginkább társa, Karl vezeti.
- Átváltozása után karmai nőttek, szemfogai megnyúltak, és erős, 1,5 méter hosszú oroszlánfarka nőtt
- macskanő felszerelés: ostor, macskajelmez



Jellem:
- Nem hiába tanult orvosnak, embereken akar segíteni.
- Nem fordul fel a gyomra a halottaktól és durva sérülésektől, hiszen ezek is a munkája részét képezik.
- Már két alkalommal is elvesztett mindenkit, aki fontos volt neki, ezért nem igazán akar komolyabb kapcsolatokba, barátságokba menni, mert fél, hogy ismét megtörténik vele ez.
- Óvatos, először mindig felméri a helyzetet, és csak akkor lép, ha biztos benne, hogy sikerül az, amibe belekezd.
- Nem igazán társasági lény, nem jár bulizni és szórakozni mióta elvesztett mindenkit és Gothambe költözött.
- Nincs függősége (dohányzás, ital, drog).
- Miután teste metahumán létének köszönhetően átváltozott, lelkileg is változás következett be nála: felerősödött benne a túlélési és őrző-védő ösztön, más változásokat még nem észlelt, de ez nem jelenti azt, hogy nincs is.
- Istenfélő ember, hisz Istenben, és próbál bűn nélkül élni.
- Mikor elkapja a lelkesedés, szeret tréfálkozni, de csak módjával. Ez főleg akkor fordul elő, mikor oroszlán-énje a felszínre tör.
- Mikor oroszlán-énje felszabadul, emberfeletti bátorság is jellemző rá, és cselekedeteit részben ösztönei befolyásolják.

Szakképzettség:
Orvosi diplomája van. Leginkább a sebek/sérülések ellátásához ért (vágás, szúrás, zúzódás, harapás, lövés). Ezen kívül önvédelmi tapasztalatai is vannak, de ezeket csak átváltozása óta tudja igazán alkalmazni. Van jogosítványa, tud járműveket vezetni.

Képesség:
Oroszlánszerű megjelenés: farok, hegyes szemfogak, hegyes fül, vékony szőrzet

Állatszerű tulajdonságok, képességek: Fizikai ereje megnövekedett átváltozása után, minden izma fejlettebb lett. Reflexei szintén jobbak mint egy emberé, 4x gyorsabban képes reagálni az őt érő hatásokra. További képességeket még nem fedezett fel. Mikor oroszlán-énje felszabadul, emberfeletti bátorság is jellemző rá, és cselekedeteit részben ösztönei befolyásolják.
Még nem ismerte ki teljesen képességeit.

A karakter nyála természetes, regeneráló anyagot tartalmaz. Ahogy egy nagymacska, vagy egy kutya, nyalogatja a sebét, és ettől az gyorsabban begyógyul, ez nála is érvényes most már (kétszer gyorsabban gyógyulnak a nem halálos sebek. Halálos sebeknél nem sokat ér) (2 kredit)

Naplómból

1 rész, Lövöldözés:
Egy teljesen „sima” napnak indult az egész, eltekintve attól, hogy hétvége van, és pihennem kéne otthon, nem pedig 24 órás műszakban gürcölni. Na mindegy, a lényeg, hogy átlagos, sima napnak tűnt az egész. Vérző sebek, meg hasonlók. Pont egy csöves alakot kellett ellátnom, aki rajta is hagyta a szagmintáját a ruhámon. Emlékszem, még mindig képes vagyok felidézni azt a fertelmes szagot, és ilyenkor elgondolkodom, miért is csinálom ezt. Elég kimerítő órák voltak, és már jól esett a zuhany. Az ápolónk nem jött be. Ki tudja, mi baja van most. Egy zöldfülűt küldtek helyette – legalábbis annak tűnt -, akit Lukának hívnak. A kocsiba beszélgetve kezdtem megkedvelni.
Ekkor kaptunk egy riasztást, lövöldözés van egy régi gothami üzletben. Szóval máris őrült sebességgel száguldottunk, mialatt az új ápoló hátul intézte a feladatait. Mikor minden közlekedési szabályt semmibe véve odaértünk, ahonnan a lövöldözést jelentették, az utca ki volt halva. Egy rendőrautót sem láttunk. Csak jó messze szirénázott valami, de az se ide igyekezett. Szóval egyedül vagyunk. Az új ápolónk ekkor hatalmas intelligenciáról adott tanúbizonyságot, mikor egyszerűen kisétált az utcára, egyenesen az üzlet felé, ahonnan lövések zaja szűrődött ki. Meg kell jegyeznem, itt elég nagy idegesség vett rajtam erőt, és már azon elmélkedtem, hogy a mikor visszaérünk, akárhogy is, de le kell váltani ezt a fiút. Én egy kést zsebre vágva végül csak utána indultam, és a fal mögül bekukucskáltunk az üzlet ablakán, ami mellékesen egy fegyverüzlet. Szóval ha ott kitör egy lövöldözés, van elég muníció ahhoz szerintem, hogy akár egy egész napot is puffogtatással töltsenek. A bolt két végében fedezék mögé bújt emberek eresztettek golyót egymás felé, és ki tudja, meddig folytatják még ezt, ha ki nem terülnek. Hát nem sokáig, ugyanis az egyik elintézte, ha jól emlékszem, két ellenfelét. Egy macskajelmezes alak és társa győztek.
Úgy tűnik, Luka ismeri a macskát. Ez már nem tetszett nekem. Valami olyat sejtettem, hogy most két banda egymás közti leszámolásának vagyok szemtanúja - ami nem éppen diplomáciai módon megy végbe. Szerencsére nem nyírt ki mindenkit az a mészáros. Amint megtudtam, Duncannek hívják. Miután kiszedték szerencsétlenekből a tudnivalót, a páros elindult, és Luka ragaszkodott a követésükhöz, hiszen egy csomó sérültet hagyhatnak még maguk után. Arra is fény derült, hogy az ápolóm mesteri fokon űzi az autók feltörését. Kölcsönvéve egy autót el is indultunk Duncanék után – persze csak orvosi kötelességem vezérelt, hogy minél több embert mentsek meg.

2. rész, Ütközet:
Egy bár közelébe álltunk meg, követve Duncanéket. Nem tetszett a helyzet. Macskaszerű járművek jelentek meg, amiből macskaszerű alakok jöttek ki – nem mintha bajom lenne a macskákkal. A pokol ekkor szabadult el. Olyan gyorsan történt, hogy nem mindenre emlékszem. Hirtelen már hullottak is a meg- és összelőtt testek az aszfaltra. A lövések a bárból jöttek. Luka pedig megnyomta a pedált – szerintem már elvesztette a túlélési ösztönét, ugyanis olyan dolgokat csinál, ami nem vall normális emberi lényre.
Az ütközet közepén találtuk magunkat, mikor a kocsink leállt, és lassan szitává is lőnek minket, hacsak nem teszünk valamit. Az ajtó Luka kezébe maradt, amint az ki akarta nyitni. Most rajtam volt a sor, hogy lépjek. El kellett hagyni a süllyedő hajó fedélzetét. Az ajtót pajzsként használva eltávolodtunk az autótól, és egy macskajármű mögött találtunk fedezéket. Elkezdtük ellátni a sebesülteket, akik egyre csak gyarapodtak. Duncan is feltűnt ismét, és hamarosan sikerült bejutnia az épületbe.
Valami hatalmas robbanás is volt az egyik emeleten, akkor kezdett leállni a golyózápor. Végül már teljesen biztonságos lett a terep, már amennyire az lehetett. Én még mindig nem értem, mi a jó csudának kell egymást mészárolni itt az utcán, de hát nekem nem az ilyen dolgok megítélése a feladatom, az majd a hatóságokra marad.

3. rész, Ami megmaradt
Bemerészkedtem a bár földszintjére, ahol igazi temető fogadott. A hullák egymás hegyén-hátán, és mindezt a plafonról lehulló törmelék takarta be. Ez egy orvos vagy egy mentős rémálma. Itt már szinte senkin se lehet segíteni, csak letakarni őket egy fóliával. De kevesen még arra vártak, hogy ellássam őket. Talán a hullák közt még van pár golyótól vérző ember? Sikerült a macskanők egyik magasabb beosztottjával rövid eszmecserét folytatnom, aki megengedte, hogy erősítést hívjak, de csak a Saint Luke Kórházból, ott is Dr. Leslie Thopkinst keressem, akiről már hallottam egy keveset. A dolgok még rejtélyesebbé fáltak, és még több kérdés merült fel bennem, de legjobbnak láttam nem feltenni őket. Miután erősítést hívtam, a macskanők fölmerészkedtek az emeletre. Lassan megpróbálták elfoglalni az egész épületet. Luka elég fáradtnak tűnt mintha lassan elmenne belőle az erő. De ő hősiesen folytatta volna tovább a munkát, én viszont elé álltam. Semmi haszna nincs egy ápolónak, ha ilyen az állapota. Őt kéne ellátni, nem pedig neki másokat. De ő csak makacskodott, mígnem Claire, az egyik jelmezes nő, alkalmazott rajta egy ügyes fogást, amitől Luka ájultan rogyott össze. - Megjegyzés: nekem is meg kéne tanulni - Ekkor kicsúszott valami érdekes dolog a száján, mégpedig hogy Luka nem egyszerű ápoló, hanem vannak bizonyos adottságai, amik néha kimerítik, és ilyenkor le kell állítani. Rájöttem, hogy amit eddig láttam, az csak a jéghegy csúcsa volt. Ki tudja mi vár még rám? Megkértem Claire-t, hogy tartsuk titokban Luka előtt, hogy tudok erről. Fölmenve az emeletre még több szerencsétlen embert találtam, és meg is kezdtem az ellátásukat, mialatt elbeszélgettem a macskanővel. Kaptam egy kis betekintést Gotham alvilágába, ami meg is döbbentett. Gondoltam, hogy valami ilyesmi van a háttérben, de a „gondolom” és a „tudom” között van némi különbség. Szóval most már tudtam. Megkérdezte, nem akarok-e a Tolvajok Fejedelméhez csatlakozni, persze nem úgy, mint jelmezes katona, hanem mint orvos. Lassan összeállt a kép, hogy Thopmkins jóban van ezzel a szervezettel, talán ez a magyarázat, miért hírhedt, és nem híres. Mialatt a legsúlyosabb sérültek életéért küzdöttem, megérkeztek a mentőautók – bevallom, már nagyon vártam őket, a fáradtságtól és a stressztől már kicsit remegett a kezem, de az elmúlt, amint meghallottam a szirénák hangját. Hamarosan már bementek a bárba, és munkához láttak. Én lementem a földszintre, ahol Luka már felébredt, és nem éppen kedves arckifejezéssel üdvözölt. Hála jó diplomatikus érzékemnek, sikerül Claire és az ápoló között kirobbantanom egy vitát, ami kissé sem volt visszafogott. A veszekedésnek két pisztolydördülés vet véget. Több se kellett Lukának, rohanni kezdett, mögötte Claire, hát akkor már én sem maradhatok ki ebből. Mikor a fegyver eldördülésének színhelyére értünk, két alakot pillantottam meg. Az egyik éppen valami éles tárgyat használt a másik vallatására. Amint kiderül, a faggató a „jófiú”. Csúnyán megsérült. Luka rá is veti magát a sérültre, akinek bár nem tetszik, hagyja, hogy ellássák. Eztán már indult is, hogy a fickóból kiszedett helyre menjen, és én felajánlottam Luka segítségét, de az ápoló kedvesen visszautasította azt. Talán igaza volt. Elragadtattam magam. Jobb lesz visszamenni a bárba – vagyis, ami maradt belőle.

4, részt, A Doktornő
Bent találkoztam egy idős nővel, pontosabban magával Dr. Leslie Thompkinssal. Egy kicsit fáradt voltam – na jó, eléggé fáradt -, és nem válogattam meg jól a szavaim, amik eléggé felhúzhatták a dokit. Végül, miután jelentést tettem neki, mi is történt, Thopmkins kisétált az épületből. Luka követte, és én is. Az utcán egy mentőautó várt minket, ami elvitt a Sain Luke Kórházba. Ahogy megérkeztünk, máris lecsaptak ránk. Engem és Lukát rögtön vittek volna, hogy segítsünk, de Thompkins nem engedte, vele kellett mennem. Hogy mit tervezhet nekem? Fogalmam se volt, de valami azt súgta, csak rossz dolog következik. És tessék! Egy műtő, egy haldokló sérült, meg én. Ebből semmi jó nem sülhet ki! Akkor már nagyon fáradt voltam, örültem, hogy talpon vagyok, nemhogy rám bízzák ezt a szerencsétlent… Megpróbáltam mindent, amit tudtam, de hát én nem vagyok sebész! Nem is húzta sokáig a fickó. Ennyit erről. Meghalt egy ember a kezeim alatt, és a doktornő előtt is felsültem szerintem. Miközben az orvosok elpakolták a felszerelést, Thompkinst követve az irodájában találtam magam, ahol gratulált a teljesítményemért – bár ettől még ugyanolyan rosszul éreztem magam. Hisz a kezem alatt halt meg, és ezen semmi sem változtat. Azt mondják, pár ilyen eset után ezt is meg lehet szokni, és már nem is érzünk lelkiismeret furdalást utána. Hát én nem akarok odáig eljutni. Tovább nem folytathattam az elmélkedést, ugyanis beszóltak a dokinak, hogy egy súlyos sérültet hoznak be, mire ő felpattant a székről, és utasított, hogy kövessem. Mielőtt bármit is tehettem volna ellene, újra egy műtőben találtam magam, kesztyűvel a kezemen. A sérült pedig Gina volt, Duncan társa! Mi történhetett? A seb elég durva volt, többen azt mondták, valami katonai cucc lehetett. Nekiláttam a műtétnek, elvégezve az alapokat, amiket tudok. Elég idegölő tevékenység, főleg olyan fáradtan, hogy majdnem lecsukódik a szemem. Már kifogytam az ötletekből és a tapasztalatból, hogy most mi is jön, mikor megjelent a sebész, aki azonnal magának követelte a műtét elvégzését. Miután Thompkins ismét maga után hivatott, én megkönnyebbülten nyújtottam át másnak a műtétet. Kint Duncan üldögélt. Miután valamit mondott neki a doki, bementünk ismét az irodájába, ahol közölte, hogy „lát bennem valamit”, és szeretné, ha átjönnék a keletibe dolgozni. Nem is olyan rossz fej ez a doktornő. Persze rögvest kaptam az ajánlaton, a jövőbeli lehetőségek csak úgy pörögtek a szemem előtt.
Hú, mindent egybevetve, elég hosszú éjjel volt. Nem akarnám újra átélni semmi pénzért se.