Mario kávézója

Egyemmeg, de aranyos. Látszik, hogy jól nevelt kislány, a szülei biztos nagyon szeretik. Nem úgy, mint ahogy engem.... Én mindig második voltam. Finnegan. Úgy szerethetik, mint apámék Finnegant. A gyereket, akit én a kútba löktem. Tökéletesen emlékszem a napra: bújócskáztunk Aidennel, ő pedig nem volt veszteg, és velünk akart játszani. Nem akartam - utáltam őt. Féltékeny voltam rá, amiért jobban szerették, mint engem. Azt hittem, ha lelököm, minden jobb lesz. Jobb lett? Nem. Dehogy. Csak rosszabb. Bár visszapörgethetném az időt, hogy meg nem történtté tehessem ezt. Bocsánatot kérnék tőle, amiért mindig undokoskodtam vele, és boldogan élhetnénk, mint egy normális család. Talán a Fantom akkor nem születik meg... nem találkozok Paullal. Nem jövök Gothambe, hogy a bűn ellen küzdjek. Mi történne? Fel tudják venni a versenyt velük az önjelölt bűnözők? Mi van, hogyha a Fantom csak egy játék, egy játék, hogy enyhítse a fájdalmat, amit az a nap óta érzek? Az egész felesleges?
Lehet. Akkor Aiden és Shaun miért támogat? Ők hisznek bennem, a Fantomban hisznek, abban, hogy megtisztítja a várost. Mert meg fogja. Muszáj lesz megtennie, Finneganért.
Folyamatosan ez megy. A fejemben az őrült gondolatok kavarodnak, fel kéne keresnem egy pszichológust, vagy csak egyszer komolyan el kéne gondolkodnom. De nem ma! Most ki kell zárnom a Fantomot, elvégre a kislány bemutatkozott, nekem pedig válaszolnom kell. "Fantom vagyok" . "Szia, Zack Pryce vagyok" . Most melyik? Hogy lehetnék egyszerre két személy? Nem vagyok őrül, nem vagyok. Én csak egy ember vagyok, aki nagy dolgokat akar. Nem szabad, hogy folyton ez járjon a fejemben, vagy az álmok elvesznek, és nem marad más, csak egy gumiszoba, kényszerzubbony, és olyan őrültté válok, mint az őrültek, akiket üldözök.
- Szia, én Geoffrey Barister vagyok.
Mondom kedvesen a lánynak, majd az újság felé pillantok. És akkor meglátom....
Ez nem lehet. Mondd, hogy csak valami kísérteties hasonlóság, mondd, hogy megőrültem. De nem lehet, hogy ő lenne az. Kiejtem a kezemből a sütit, az visszaesik a tányérba. Most mit kéne tennem? Meg kell bizonyosodnom róla, hogy tényleg ő az, aki az újságban van.

- És, Alice! - mondom neki, próbálva elrejteni meglepettségemet, dühömet - Már iskolás vagy? Tudod már, mi szeretnél lenni, ha nagy leszel? Tudod, én az Arkham Elmegyógyintézetben dolgozom, ahol az ápolónénik olyan kedvesek, akárcsak te.

A mosolyomat próbálom megtartani, miközben az arcát, szemeit fürkészem. Ha tényleg ő az, valamilyen reakciót mutatnia kell, ha az elmegyógyintézetet hozom szóba.

Kislány, kislány, azt reméltem, nagyobb őrült vagy, hogy nem látsz át a trükkön, hogy nem látsz át rajtam, erre elég hamar rájöttél, túl hamar. Mit tegyek? Emberek előtt nem akar vérfürdőt rendezni, ahogy én sem. Miért, én mikor akartam? Képes lennék bántani ezt a lányt? Hiába ártott másoknak, hiába lenne képes lemészárolni az egész várost, csak mert ilyen kedve van, most, ahogy itt ül előttem, a fagyiját majszolva, nem több a szememben, mint egy kislány, mint egy kisgyerek. Mint Finnegan. Őt bántottam, pedig nem érdemelte meg. Azt hittem, jót cselekszem vele. Most talán nem cselekednék jót? Ez a lány egy beteg őrült. Miért ne verhetném el, hogy visszajusson Arkhambe? Vajon miért nem vagyok képes felemelni a karomat, hogy egy nyíllal hatástalanítsam? Egy nyíllal. Egy apró nyíllal. Egy apró kislányt. Az Isten verje meg. Csak fel kell állnom, egy jobbegyenest bevinnem, majd elkábítani, és odaadni a rendőröknek, Fantomként. Talán ezzel még magamon is segíthetnék. De nem megy... Nem akarom bántani . Nem tudom.
Felkelek, odasétálok a pulthoz, és kérek két fagyit. Visszaülök a helyemre, majd leteszem az egyik fagyit magam elé, a másikat a kislányhoz rakom:

- Egyél! A civileket hagyd ki az egészből, semmi közül hozzá. Mi van, hogyha jártam már Arkhamban? Mi van, ha sok bűnözőt juttattam oda? Vagy mi van, ha én is onnan jöttem? Vannak, akik Fantomnak, vannak, akik Gyilkosnak szólítanak. Rajtad áll, hogy te hogy fogsz hívni.

Mondom a lánynak, habár ő nem hiszem, hogy sokat ért belőle. Én azért reménykedem, hogy semmi esetre sem kell bántanom, ő pedig hajlandó lesz együttműködni.... bár biztos, hogy nem...

-Miért és hogyan szöktél meg? Kíváncsivá tettél.

Megérkezik az idegen személy, aki lentről mustrált minket és elmondja, hogy csak valamilyen gyilkost keres. Nagy meglepetésemre Harvey egyből elmondja neki, hogy mit is keresünk mi a tetőn. Halkan felsóhajtok, de mivel ezt a maszk elnyomja, ezért olyan, mintha semmilyen hangot nem adtam volna ki. Még hogy "bérenc". Sose szerettem ezt a megnevezést, de mit lehet tenni, ha fizetnek érte. Guggolásból felállok, nézem ahogy Harvey ismét eltűnik a térben, majd ott maradunk ketten a másik személlyel.
- Kezdetnek elmondhatja, hogy mit tud - mondom neki, majd leugrok egy szaltóval a lépcsőház tetejéről, de arra a felére, hogy még véletlenül se lásson a másik személy. Odasétálok az épület szélére, lábujjhegyem már a levegőben csüng. Nézem a rendőröket és a mentősöket, maszkomban lévő zoom-nak köszönhetően elég szépen látom az eseményeket. A fenti szél kellemesen borzolja hajamat, zászló ként lobogtatja megtépett és megviselt fekete köpenyemet. Még jó hogy öltözékem és maszkom miatt nem igazán tudni hogy férfi vagy nő vagyok e. Sokkal megkönnyíti a munkámat, valamint amolyan titokban tart engem, melyet az emberek tiszteletben tartanak, s ezért gyakran komolyabban is vesznek.