A címtelen novella

Amikor úgy érzed, hogy a tested elnehezül, ha bekapcsolod a televíziót, és végig pörgeteted az ezerszer látott régi műsorokat, ha felkelnél, de a kanapé visszahúz mondván, ugyan hova mennél te? A válaszon elgondolkodsz, majd megrázod a fejed nincs ötleted hova is mehetnél. Előveszel egy könyvet, belelapozol, de csak betűt látsz, képet nem. Olvasod a történetet, de pár perc múlva elveszted a fonalat, összecsukod azt, majd kikecmeregsz a szorító ülésből, és járkálsz egy kicsit fel-alá. Kint esik az eső, sehova nem mehetsz. Leülsz a gép elé, megnézed az oldalakat melyekre regisztráltál, majd keresel egy videót, de pár másodperc múlva ki is mész belőle. Nem vicces, csak fárasztó, és hosszú. Álmosnak érzed magad, de még korán van az ágyhoz, megnyitsz egy játék programot, de ahogy játszol és játszol, egyszerűen nem jutsz sehova csak mész előre a pályán és ölöd a monoton emberek áradatát. Ezután a gépet is lekapcsolod, felállsz, és kimész a nappaliba. Magadhoz veszel egy újságot, hátha kihagytál valamit a reggeli fürkészés közben, de nem. Csak a szokásos politikai és sport közvetítések találnak szemedre, de ki is törlöd őket, miközben félre rakod a papírdarabot. Nyújtózkodsz egyet, majd ismét kinézel, az eső már nem zuhog, csak unottan szállingózik, de így is elég esett, hogy elmenjen bárki kedve a kimeneteltől, meg különben is tél van, ami estét jelenet, csak az utcai lámpák adnak minimális fényt, te pedig csak nézed őket. Oda mész az asztalkádhoz, előhúzol egy kis papír darabkát, és elkezdesz rajzolgatni, de az rögtön firkává, változik. Kop! A ceruza aprót csattan, ahogy félre dobod, és találkozik a fallal. Ásítasz egyet, és ránézel az órára. Alig húsz perc telt el mióta lekapcsoltad a zajos képládát. Sóhajtsz, és megpróbálsz felhívni egy barátod, de halott a vonal. Visszateszed a telefont, szépen lassan, miközben ugyan ilyen sebességgel pislantasz is egyet. Mi ütött a világba, hogy így lelassult? Talán az eső vízcseppjei zavarják az idő vékony fonalát? Ki tudja? Lehet csak az isten ment el aludni, és egyáltalán nem akar most az emberek problémáival foglalkozni, így lelassította az időt, hogy kevesebben tudjanak hozzá beszélni. Magadban csak annyit kívánsz, hogy legyen már vége az esőnek, vagy találj valamit, ami elszórakoztat. De mindegy mit csináltál bármilyen szórakoztató lenne normális esetben, most semmi sem tud segíteni, sőt csak egyre inkább elhatalmasodik rajtad az a nehéz érzés. Ez az érzés arra kényszerít, hogy végül feladd az életed, és ágyba vesd magad, a nap hátralevő részére. Menekülnél, de míg a sötétség el nem nyom nem szabadulsz a szörnytől. Mégis milyen érzés ez? Mi ez a szörnyűség, ami mindent elvesz tőled? Elvesz tőled minden boldogságot, és mintha valami gyenge hamisítványt rakott volna a helyére.
Ez egy olyan érzés, ami ha létrejön, nem megy el sokáig, és mindenre szürke lepedőt dob, a kreativitás gyilkosa. Árgus szemekkel figyeli minden cselekedeted, és megesz mindent, ami boldogságra ösztönözne. Rosszabb, mint a félelem, és a szomorúság, együttvéve. Ha megpróbálnád megütni köddé, válik, ha figyelmen kívül hagyod csak nagyobbra nő, mert nem vágyik másra, csak a figyelemre, azt akarja, hogy csak az ő szürke élénktelen ruháit bámuld, miközben ő újra és újra ugyanazt a táncot járja. Mi ez az érzés? Mi az, ami most engem sújtott, és arra kényszerített, hogy róla írjak? Mi az, ami téged is könnyen megtámadhat? Az unalom.