Munkásszálló

A külvárosban található munkásszálló, amik igen siralmas állapotban omladozik mára

Utolsó tiszta emlékem, ropogós friss papírlapok, kedvenc ragadós folyós édes italom és a fotel, ami mint mindig stílusosan elhanyagoltságával és kényelmesen vár, hogy megtiszteljem. De ennek bizonyítéka nem több mint elmémen átsuhanó postás csengetése. Kiélvezem a nyugalmat, csendet és sötétet magam körül, se tér, se idő, se egy doboz tej vagy hasonló. Művészi. Lassan tisztul a kép mint elromlott tévé előtt álmos, félig a chipsbe belealudt szinglivel szemben hajnali tízkor.
~ Vajon a blockbuster felirat mikor kerül fel a kép bal felső szélére, a jól hangzó Evans név mellé?
Fút át villámként a gondolat, megzavart elmém felhőin. Vakító fénysugár és az általános beteges fogalmazás meggátol a túlzott koncentrációban. A lényeg, hogy nem sütit kell pakolnom. Szabad vagyok mint a madár. Remek.
- Búúdzsáá. - teszem hozzá légből kapottan.
Nem vesztegetem drága időm. Megnézem, hogy mi van nálam, képesség, nem képesség, fegyver, nem fegyver. Valami segítség, tárgy őrült játékmesteremtől. És a legfontosabb, egy szelet pizza, na meg, hogy van-e rajtam sérülés. Minden kell egy jó áttombolt éjszakához.

Nedves, szikrás megrázó háttértörténettel rendelkező helyre érkezem, én a hős lovag ki hét óperenciáson keltem át, hogy megküzdjem a királylány apja által tartott korcsok szupererejéért. Hallgatom az útmutatást, ami egyszerű és érthető, nem ringat álmokban egy percig sem. Gyorsan megigazítom magamon ruhám, hogy fessek is valahogy, majd nekilátok a feladatnak.
~ Ha van módszer az csak bajt jelent, egyet fent, egyet lent és hasonló őrültségek vezetnek a bukáshoz. Kizárásos alapon, ha nincs módszer, az csak jót jelenthet.
Megfontolt mosollyal arcomon látok neki szörnyen nehéz feladatomnak. Kezemmel a nyilakat hol egyik, hol másik irányba fordítom. Teljesen kedvemre, véletlenszerűen, ahogy csak jól esik. Arra figyelek csak, nehogy a véletlenek istennőjének keze kétszer ugyanazt az utat adja nekem. S akkor ha mégis megátkozott, adok a nyílnak még egy lehetőséget, hogy új utat találhasson magának, hol még egy társa sem árt. Nem bízok sem Neptunusz kegyelmében, sem Zeusz villámainak fentmaradásán. Legyek inkább gyors mint villámgyors.

Nyilakat nem is olyan könnyű forgatni ezekkel a kezekkel, melyek nem is olyan rég még a baseballsapka tetején forgatták a nem is olyan properreles pörgettyűt.
~ Mindig azt hittem, ha elég gyorsan forgatom, még repülhetek is, mint a zöld pólós fiú a reklámból.
Megpróbálom amit meg lehet, sokra viszont nem jutok. Most már legalább tudom, hogy koránt sem lesz olyan könnyű dolgom, mint gondoltam. Kétségek között meg-meg bicsaklok a megoldás kulcsában, ha már a nyilak olyanok mint a nagyi ajtaján a záron. Talán a kétség nem a legjobb tanács, de más most nincs. Szteppelő mozdulatokkal táncolom ki a víz alatt megbúvó fémes édest. Bele azonnal nem nyúlok, hisz ki tudja mi által veszteném végtagom. Ha a bakancs védte láb nem talál veszélyt, csak akkor nyúlok kezemmel a sötét tenger mélyére. Felszínre török mint óriás, kezemben akármivel is ami odalent van, volt. Ha sikerül kivenni, szemügyre veszem a tárgyat. Majd mint eddig oly sok mást, a büszkeségemen kívül, belepróbálom az egyik nyílba. Hátha, hátha. A módszer marad, véletlenszerűen, kedvemre forgatom a nyilakat és ha kettő mégis ugyanúgy állna, megkínálom még egy finom kanál eséllyel és újra fordítom. Már ha sikerül.

Fel is út, le is út, hátra is egy, előttem is egy. Túl sok minden van a terítéken, úgy érzem magam pár pillanatig mint kisgyerek a bevásárló központban háta mögött a játékospolccal. Anyu elhúz, hogy nem lehet, a hazug azt ígéri, hogy majd születésnapomkor is eljövünk, de én aztán tudom, hogy nem fogunk, nem ám. Jobb kisfiú vagyok ennél, büszkén kiállok az elveim mellett. A kábelek útja inkább lefelé vezet, és hiába keresgélek a játékospolcon jó helyet a kulcsnak, nincs ott semmi. Trükközhetnék még a kábelekkel, hogy valahogy megállítsam, megfogjam azokat, de vizesen nem a legnépszerűbb ötlet szerte a világon.
~ Trükközni, mükközni mindig vicces. Gyorsabban pakolom én mint...
És hupsz máris gyorsabban pakolom kezeimmel a dolgokat, mint régen a muffint a számba. A kulcsot azonnal vissza felé tekerem, amennyire csak lehet. Ha ez nem hat, kapom is ki a helyéről. A vele szembeni nyilat keresem meg az egyik oszlopon, vagy azt ami ellenkező irányba mutat, vagy bármi más jel utalna arra, hogy az ellentétes párja. Gyorsan oda szökkennek és bele tolom magam, mint egy kellemes lányba szombat esténként. Amint bent van a kulcs fordítom is el. Fülemben már hallom a fanfárok hangját. Remélem a módszer jó és a kábelek lelassulnak vagy megállnak. Akkor ha nem így van, nem vesztegetem sokáig az időt, még egy-két másik nyilat is kipróbálok. Nem kapkodom el, mint elsős diák az iskolába menést. Mielőtt kifutnék az időből megállok egy pillanatra, hogy még legyen időm cselekedni, új tervet kovácsolni a Atlantisz hideg vízalatti acéljából és végrehajtani, mielőtt a kábeleim elérnék az éltető nedűt. Vagy valami ilyesmi, azért szedem a lábam.

Pattan, csattan és flakkan a mágikus zárszerkezet. Teljes nyugodtsággal törlöm le a homokomról a nem létező izzadtságcseppeket, mintha olyan nagy munka lett volna a mostani kis előadás. Gyors léptekkel cammogok át a másik terembe.
~ Hű itt még kisebb a hely.
Megnézem magamnak azt a két betonakadályt, mintha csak két szép női idom lenne egymás mellett, de annyira azért nem tetszik. Hipp és hopp, zöld ruhás ugri-bugri barátom terem előttem apucitól elcsent aranyórájával. Gyors mozdulattal meg is fordítom a fején a kis zöld sapkáját, majd vissza, majd újra fordítva, majd vissza. Megunom én talán egyszer, fel is fogom mi a feladat. Óvodás koromból rémlik még az emlék, amikor nem szabad a résekre lépni a csempék között, mert jönnek az indiánok és megnyilaznak. Hát ez most megint egy gyerekes kis játék lesz. Hallgatom a mondókát, bár a pokróc meg a plüssmaci hiányzik csak mellőlem, de sebaj. Maradok a fenekem, mert nem hiányzik egy szép kis esés. Legszívesebben a képébe üvölteném, a reggeli pizza darabjait megmutogatva neki, hogy melegzászló! Mert hogy az a megoldás, tudom én. Dehát minden nem lehet ilyen szép és idilli.
- Szivárvány talán?
Kérdezem inkább, mint mondom. Nosztalgia, forró kakaó, délutáni alvás és a játszótér jut erről az eszembe. Régi szép idők... Mintha csak ma lenne.

Hoppá, hoppá máris megütöttem a főnyereményt. Jó kezdet szép folytatást és sok jégkrémet ígér. Kezeimmel magam előtt boxolok, egyenesen a vörös, csillogó, feszes bőr boxzsákba, mintha tényleg ott lenne. Elvégre mindenki tudja, hogy x-el kell írni. Lábaim kicsit járatom és helyben futok, közben fel is ugrok egyszer-egyszer. Mintha ez lenne életem legnagyobb öröme. Máris jön a következő rejtvény. Nagy érdeklődéssel hallgatom és elgondolkozom.
~ Lehet-e fiatalabb, diadalabb? Oh-óóóó!
Ezen tényleg elgondolkozom, egészen bele merülök a kérdésbe. Államat vakargatom és kérdő tekintettel meredek magam elé a semmibe. Egész szép bölcsész lennék így. Tudtam, hogy pályát tévesztettem én. Erről jut eszembe, hogy újságot kellene írnom, mégis csak újságíró vagyok. Várják a cikkeim, hogy leadjam őket. Azta de hülye vagyok. Bal kezem tenyerével szemből, nagy erővel csapok a homlokomra. Felvillan egy régi cikk amit írtam, ahol egy majdnem hatvan éves pénzes fickó szedett fel egy húsz éves kis csitrit és házasodtak össze. Pont erről írtam, sírtam én is. Nem-nem, nem csak egy ág van a családban. Magabiztosan húzom ki magam és a kezeimet csípőmre teszem, felvéve a tökéletes hős szerepét, a Superman pózt. Ami még mindig jobb mint a farkas póz, ahol csak ülsz és vonyítasz a lyuk mellett. Na de vissza a játékhoz.
- Lehet, lehet, hogyne lehetne. Az anyai nagyapa lehet fiatalabb, mint az apa. Jaaaa.
Várom én, várom én a választ türelmesen. Talán még egyet előre bukdácsolhatok. Csak tudnám ki nevet a végén.

Wúúúhhhúúúú! Nyertem megint! Felugrok két lábbal a talajról, ököllel előre tartom kezem mint Superman, s szökkenek egy megérdemelt mezőt előre. Közben elgondolkozok, hogy lehet egyszerűbb lenne csak úgy átfutni válasz nélkül az egészen, de ha jól sejtem loccsanás, placcsanás, ploccsanás lenne abból. Játszunk, akkor játsszunk, amíg a játék játékos játékossága tart. A falak is megindulnak felém.
~ Hűű. Szorít az idő, mint férfin a nő tangája. Persze a puncikon meg mindig jól áll egy férfi alsógatya. EZ NEM IGAZSÁG!
Gyorsan ráhangolódom a következő feladványra. Megfeszítem minden idegem, aztán hirtelen elengedem magam. Ennyi lenne? Becsapós kérdés vagy nem becsapós kérdés, én ugyan tudom a választ. Mosolyogva, mint egy igazi szemétláda irodafőnök jobb kezem elő nyújtom és középső ujjam egyedül felemelem, mutatva ezzel az egyezményes, nemzetközi jelet. Bekaphatja. Na azért szavak nélkül nem hagyom mindezt. Másik kezem mutatóujjával a másikra bökök.
- A megoldás a középsőujj!
Mondom büszkén, mint aki most fedezte fel Indiát. Aztán lehet, hogy volt ott még valami a tengeren és Amerikában kötök ki.

A középső ujj megnyerően szimpatikus ereje nem nyeri el a kis manó tetszését. Hirtelen minden olyan furcsán különös lesz, a testem remeg, mindenem fáj és még ég is.
~ Hát ilyen amikor az ember a száznyolcvan helyett a nyolcszáznyolcvanba lép bele.
Térdre esek mint lovag a hercegnője előtt, csak éppen rózsa nélkül és még nem a hercegnő hanem a gonosz kis manó előtt. Semmi kedvem már a játékhoz, de a hatalmas Evanst ennyivel nem lehet legyőzni! SOHA! Soha ha mondom, ebből aztán senki nem eszik aki éppen a legfrissebb gothami lapot veszi a kezébe, de nem ám. Nincs itt kedvem még egy rossz biztosítékos megsüléshez vagy ahhoz, hogy a falak között loccsanjak egy szép pirosat. Figyelem a manó gonosz kis mosolyát, aztán magamra nézek. És igen! A kezeim a magasba emelem, mint aki most nyerte meg a Fifa VB-t. Mondjuk néznem is kellene ahhoz. Egyszerre pattanok, szökkenek térdelésből két lábra és amint lent vagyok már nem a mennyei levegőben, körbe-körbe kezdek egy ismerős ritmusra forogni.
~ Mindig tudtam, hogy a Rolling Stones fog megmenteni.
- Woohooo... woohooo... woohooo... woohooo... woohooo... woohooo... woohooo...
Ismételgetem a jól ismert dallamot. Wuhú! Magam elé tárom két kezemet, nézem és számolgatok. Aztán magam elé képzelek egy órát. Megerőltetem az agyam, amennyire csak tudom, hadd fájjon a szemétnek! Igen-igen. Utolsónak nézek még a manóra, sietve nehogy kifogyjak az időből és a drága szuszból. Magasak ma már az árak, nem lehet csak úgy pazarolni.
- Öt! - mondom ki a csattanót - Öt ujj, öt óra, nem tudom, valami öt, amit szeretnél!
Vidám mosollyal nézek rá. Ha megint felvillanyozó lesz a hangulat ezek után, kicsit csalódott leszek. Más nem nagyon jut eszembe.

A közönség állva tombol, tapsvihar fogad, egy öltönyös úriember átnyújt egy aranyszobrocskát és a szép asszisztenslányok pezsgővel locsolnak. Repül a babér koszorú és az Evans feliratos fehér szalag a szélben. Az öt elhozta nekem a dicsőséget, és most előre léphetek. Az utolsó kockát már páros lábbal ugrom meg és öklöm is győzedelmesen a levegőbe lendítem.
~ Igen, igen sikerült!
A hang, ami isteni kinyilatkoztatásként hozza el a tíz parancsolatot két táblán, csak hogy összetörje, a lelkesedésem is rendesen letöri. Szóval nem akarja, hogy én nyerjek, értem én. Piszkos ez a játékmester mint az óvodai társasjátékokban, mindig az nyer, aki ismeri a játékot meg a szabályokat. Legalább nyílt lapokkal játszik és elárulja miért ilyen kellemesen szűk és nedves a terem is befelé, amiben vagyok. Hopp és kopp Symba pajtás hiéna barátja máris előttem toporog! Húha, nem is ad nekem időt bemelegíteni, meg felvenni egy alapállást. Ejnye-ejnye.
Hipp-hopp hátrébb lépek és ugrok, sarkamra helyezem testsúlyom, törzsem nagyok hátra döntöm, karjaimmal egyensúlyozok. Nem kell nekem kitérnem a fogak elől, elég ha jó messzire kerülök, a végtelenségig egy hiéna nyaka sem hajlik. Ha minden jól megy az agyarak centikkel az arcok előtt csattannak.
- Hééé. Illett volna harc előtt fogat mosni! Legalább egy tictacot vegyél be!
Aazzzta, mekkora fogak. Most látom csak és ez tetszik. Gyorsan összekapom magam és megpróbálom lemásolni. Nekem is kell ilyen fogsor harapdálni... senki nem magyarázza be, hogy kollégánk Colgate reklámból befolyt pénzt költött a fogászra. Ez valami trükk lesz.

Oh igen! Végre meghozta a fogtündér és a mikulás a karácsonyi ajándékom. Egy vadiúj pengeéles fogsor. Colgate, a fogorvosok ajánlásával. Élvezem a csontok eltolódását, a kinövő pengeéles agyarokat. Hát ilyen a karácsony.
~ Azta rohadt. Ez nem volt a szerződés alján.
Mind a két kezemmel a számhoz kapok, kapálózok, vergődök, próbálok magamon segíteni. Mint kisgyerek a szuri után fájlalom a fájlalt részem és már sokkal jobban fáj mert bemesélem magamnak, mert fáj és kész. Aú, ez fáj, ez fáj, ez fáj, ez fáj. Kapálózás közben igazából félig tudatosan, mint kamasz srác WC-ben, kezében a farkával próbálok kitérni az ütés elől. Ha sikerül hopp már nézem is a falat. Nana, ez nem volt a National Geographic címlapján. Látom is magam előtt a főcímet: A hiének nem sz@rral gurítanak.
Hipp és hopp. Minél gyorsabban, minél ügyesebben mozgok. Egyet lépek oldalra, még egyet oldalra, jobb, bal, bal jobb. Kicsi a hely mint hentaios japán lány bugyijában a száraz terület de én nem félek. Megpróbálok oldalába kerülni a hiénának és nagy lendülettel, frissen szerzett fogazattal ráharapni a felkarjára. Úgy harapok, hogy én haraphassak de ő vissza nem. Csiribú-csiribá jöhet a második másolás is. Megpróbálom lemásolni a szexi karmait! Nekem is kellenek olyanok!

A kis taknyos bezzeg a karmait már nem engedi lemásolni. Hát persze, csak addig buli a testi előny, amíg a másik nem kezd el másolni, utána már félünk, hogy jobban bánik a saját erőnkkel mint mi. Ahha. Rossz kifogás. A vállába harapok teljes erőből, el is kapom az egyik nagyobb izomkötegét. Jobbra-balra kezdem rángatni a fejem. Ideje, hogy megtanulja ki a sakál a háznál. Megtépem, aztán el is engedem, egyet jobbra, balra, balra, jobbra, eltáncolok a csapása elől. Talán mert olyan jó vagyok mint egy elolvadt fagyi egy hideg téli estén a kandalló mellett. Előfordulok. Na de nem ez a lényeg. Szépen szembeállok a sakállal és hidegvérrel hallgatom a panaszkodását. Ó szegény! Milyen rossz lehet az élete... Jé! Vicces, ahogy beszél. Na nem annyira vicces mint én vagyok, csak mégis vicces.
~ Ez teljesen hülyének néz...
Várok még néhány másodpercet, pislogok rá, mintha mondani akarnék valamit, de csak nem jön fel. Erőlködök, hogy megszólaljak, próbálok, küszködök. Aztán végre sikerül. Nagyra nyitom a fogas számat.
- Búúúúúúúdzzsááááááááááááááááááááááááá!
Ordítom rá tisztán és érthetően, és azzal a lendülettel döntöm is előre a fejem és az egész felsőtestem. Nem szórakozok bekapom az egész hiéna arcát, a fél fejével együtt. Nem zavar ha alig sikerül, megrágom az arcát, újra és újra. Mással nem nagyon foglalkozok, csak rágcsálom a fejét, amíg bírja.
- Okpéé, hahhod, megaddhkomh magmahmat. Hahhod, fehaddomk! Hahmhó! Fehadtam!
Közben még próbálok beszélni is éljen, mondjuk lehet nem ért belőle semmit mert szétrágom a fejét, de ez már nem az én ügyem. Még senkinek nem ettem meg az arcát, remélem sikerül és tudok ezzel a sztorival csajozni. Vagy mangós dzsúzt kérni a zöldségesnél.

Arcátlan ellenfelem hamar elveszíti józan képét. Finomnak finom, jobb mint a mekis finomság amit szombaton kellett ennem a szokásos pizzám helyett. Lenyelem az utolsó falatot. Szép kritika is van a fa alatt, sikerült végre lenyűgözni a zsűrit pofátlan előadási stílusommal. Pont mint a színházban.
- Evans, metropoliszi újságíró szolgálatára!
Tisztelgek a hangszóró irányába. Mivel sakál pajtim már nem akadályoz megyek tovább. Húúú haaa. Minden jó van itt. A sci-fi '79 óta divatban van, na de ilyen díszletet. Óóó és a vendéglátóm is itt van, maga a játékmester. Kész éhező újságírók fűrésze ez a rész.
~ Sátánista metálos arc. Klassz. Biztos várja az új albumokat.
Karjaim magam mellett lógatom, az állam leesett, nyitott szájacskával hallgatom amit mond. A nyálam közben bőven csorog a padlóra. EZT NEM HISZEM EL! Wuuuhhhúúúúúú! Választhatok magamnak egyet! Jön az első. Bármivé tud változni. Óóó ez kell! Na de meg kell várni a többit is. A második egy csaj! És nagyon jó képessége van, tökre illik hozzám, na meg a nagyi macskájának is jól jönne egy gyalog kakukk. Ééés a harmadik. Hát... Ez az ember irányítja a gravitációt? Mi? Ez nekem is kell! Evans hamarosan az űrbe repül! Látom magam előtt berepenni a melóba, otthon a hűtőből a lebegő fotelemig szállítani a kaját és házkörüli pályára állítani a szomszédot. Oh yeah. Először, másodszor, senki többet harmadszor? Elkelt! Megveszem. Ötezer részvényt ide.
- Wááááááóóóóóóó. A harmadikat, a harmadikat választom! Repülés, szabadság, nincs gravitáció. Nekem is kell!
Ugrálok örömömben körbe-körbe a szobában. Na azért fél szememet a sátánista alakon tartom, ezeknél soha nem lehet tudni. Nem is értem miért fél trükközéstől, ki az a hülye akinek a lebegés mellé más képesség is kell?