Belle Reve

Csak annyit tudok a Belle Reve-ről, hogy ez egy olyan szigorú és erős építésű börtön ahová se be, se ki nem lehet csak úgy sétálni, így még a legendák szerint például Szupermannek is problémás lenne kiszökni onnét vagy kiszabadítania bárkit is. De különben is miért tenne ilyesmit?
Ám ennél fontosabb volt az a kérdés, ami miatt eljöttem a bőregér vadászterületéből a piros-kék uniszex-cuccban repkedő nagyfiú rezidenciájába: mi dolguk van itt a jómadaraimnak ennél a börtönnél?
Ha ezek úti célul egy börtönt választottak, ami tele van mindenféle rosszarcú alakkal, az nem kecsegtet semmi jóval. Talán valami börtönlázadást vagy túszdrámát eszeltek ki, vagy ott van valami, ami kell nekik. De az is lehet, hogy megpróbálnának kiszabadítani valakit, akinek jobb lenne még ott maradnia pár évet vagy egy egész életet a rácsok mögött. Nem lenne túl jó, ha egy igen nagy bűnöző szabadul megint rá a világra. Nagy nehezen kapják el a rendőrök, valamint a legendák ezeket a csirkefogókat, és mégis ezek olyan simán ki tudnak szabadulni... ha valamiben vagy valakiben egy gyors, könnyű szökés ígéretét látják. Ezek a gazemberek az én szemeimben pár évtizednyi börtön ígéretét fogják látni, erről pedig személyesen fogok kezeskedni.
Gothamban már ismert vagyok jó és rossz szemszögből, ám Metropolisban idegen vagyok. Nekem is elég idegen volt ez a hely, hiszen ezelőtt soha nem jártam itt. Némi útba igazítás során sikerült eljutnom ide, de már a helyi börtön őrei elhajtottak azzal, hogy "csöveseket nem engednek be melegedni". Majdnem mondtam valamit, de nincs értelme magyarázkodni ezeknek, hogy én a Kapucnis vagyok, és azért jöttem, mert meg kell állítanom itt egy-két embert, akik éppen itt akarnak valami kalamajkát csinálni. Nem ismernek még névből sem, és amúgy sem hinnék el azt, amit mondok nekik.
Hát nincs más módszer, jöjjön a "b" terv, amit eleve se akartam soha megtenni: egy újabb legenda szerint itt tartják börtönben az apámat is, akit azért hoztak át ide, mert a Los Angeles-i börtönből többször is szökést kísérelt meg. Azt is csiripelték a verebek, hogy állítólag rokonoknak szabad látogatniuk őt, mivel annyira nem közveszélyes, hogy más torkának essen. Egyedül csak engem, Julia Wings-t, a saját lányát ölné meg, mert miattam halt meg szívrohamban az anyám és került ő börtönbe.
Ideje, hogy Julia Wings visszatérjen ismét... de csak módjával.

Amint kiléptem az ajtón, jött is a meglepetés. Úgy tűnt, hogy a postás mégis csak maradt és nem csak azt az egy csomagot hozta. Az új csomag viszont nem nyerte el a tetszésemet, mert egyből kiütött.
-A rohadt...-kezdtem bele, de nem tudtam befejezni a mondatot. Nem értettem, hogy miért nem hallottam az emberek szívverését és hogy hogyan volt képes leszedálni az a kis sokkoló. Még valamennyire éreztem, ahogy felkapnak az emberek, de már nem voltam magamnál. Teljesen összemosódott minden. Végül már csak egy dolgot érzékeltem. Az egyre növekvő dühöt. Vámpírúrrá válásom óta elég gyakran előfordult velem, hogy elvesztettem a fejem, ami majdnem mindig valaki halálával végződött. És most sem akartam máshogy. Dühös voltam és ölni akartam. Meg akartam ölni azt, aki ilyen csúnyán elbánt velem. Dühöm addig fokozódott, amíg szinte felrobbantam, de nem tudtam tenni semmit. Végül nagyjából kitisztult a kép, én pedig egy kis irodában találtam magam, velem szemben Amanda Waller ült. Mikor összeállt a kép, hogy ő raboltatott el, minden dühömet kiengedtem.
Hogy. Merészelted?-kérdeztem méregtől csöpögő hangon, külön ejtve ki minden szót. Beszéd közben elkezdtem átváltozni. Már magasabb voltam, az ujjaimon is körmök helyett karmok látszottak, a pólóm pedig erőteljesen feszült az éppen kinövő szárnyak miatt, mikor észbe kaptam, hogy mit csinálok. Az addig körülöttem gyülekező árnyakat eloszlattam, az átváltozást pedig abbahagytam, mielőtt tönkre ment volna a ruhám. Mikor nagyjából normális voltam, haragtól izzó vörös tekintetemmel Waller szemébe néztem.
-Remélem nagyon jó oka volt erre.-mondtam kissé udvariasabban, visszaváltva magázásra, de még mindig tökéletesen ki lehetett hallani a dühöt a hangomból.

/Bocsáta a késésért.../

Alig lépett ki az ablakon, már meg is érezte azt a roppant undorító sokkolót. Olyan hirtelen jött, hogy reagálni se tudott rá. Teste hevesen remegni kezdett és mintha csak gép lett volna, egy szikra kiiktatta a testét, ő pedig mint egy zsák krumpli, úgy zuhant le Gotham mocskába. Érezte ahogy képtelen mozogni és az egész világból csak egy összemosódott maszlagot érzékelt arra a pár pillanatra, míg látta ahogy egy pár nehéz csizma indul meg felé, majd az egész világ sötétségbe borult előtte.
Erős rázkódás térítette őt magához, de azt sem sokáig, nem tudja pontosan, hogy tényleg látott e valamit, vagy csak odaképzelte, hisz elmélye és látása még mindig nem volt tiszta, majd újból elvesztette eszméletét.
Ismét hangok veszik őt körbe, távoliaknak tűnnek neki és ismeretlennek, teste akaratlanul is mozog, vonszolják őt valahova s ahogy egyre jobban kezd tisztulni elmélye, maga előtt már egy irodát lát, benne pedig egy férfit, aki elég haragosnak tűnnik és Amanda Walkert az asztal mögött. Már teljesen magához tért, épp ezért kiszakította mindkét karját a katonák fogáságból.
- Innentől már egyedül is megy... uraim - mondja arogánsan és mérgesen, még sosem rabolták őt el, legközelebb jobban oda kell figyelnie az ilyesmikre. Kezével tapogatódzni kezd, első sorban a maszkját vizsgálja, mely érintés alapján még mindig az arcán van, úgy néz ki, mintha oda lenne nőve, majd fokozatosan megvizsgálja a maradék felszerelését.
- Amanda Waller... Ha jól tippelek - hajol meg előtte színpadiasan, majd arcát a számára ismeretlen, de dühös férfi felé fordítja. Neki még nem hajlandó bemutatkozni, nem is nagyon érdekli hogy ki lehet és miért van itt. Vet egy cigánykereket és már az asztal előtt van, kezét Amanda felé nyújtja udvariasan, mint aki be akarna neki mutatkozni, közben egyik lábát felhúzza az asztalra, másikkal a földön marad, szint úgy egyik kezével az asztalnak támaszkodik. Ha Amanda elfogadja a kézfogást, az utolsó pillanatban elrántja a kezét és elrgaszkodik az asztaltól, amivel pár lépéssel odébb szökkel, mind ezt macskákat megszégyenítő ügyességgel és kecsességgel.
- Mi a francért kellett elrabolnia, ha maga hívott meg előtte? Heh? Mi értelme volt? Azt ugye tudja, hogy magának kell az ÉN segítségem, nem pedig fordítva? Elvégre maga keresett fel ENGEM, aztán pofátlanul elrabolt. Normális maga? Ez egyáltalán nem vet jó fényt a "kis" cégére... Magamatól is idetaláltam volna. Nem kellett volna se a fuvar, se a testőrség. Van két lábam és tudok magamra vigyázni. - miközben beszél, hangja fel s alá ingadozik, mint egy nagyon rossz színész, aki drámaian akarja előadni szavait. Végül minthogyha csak most vette volna észre azt a mérges férfit, felé fordul szinte teljesen és mélyen, színpadiasan meghajol neki is.
- Maga Amanda személyes kutyája? - felteszi neki a kérdés érdeklődő és kedves hangon, mintha csak azért kérdezte volna tőle, hogy fog e esni és nem e kell esernyő.

Mikor úgy döntöttem más megoldást sem találván, hogy Julia Wingsként megmutatkozom egy "látogatásra" behatolás céljából,hirtelen szembe találom magam három izomagyúval, akik csak úgy hirtelen bukkantak fel, azaz csak olyan hirtelen sétáltak ki az egyik bejárat mögül. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy ezek a gazfickók, akik után jöttem, úgyhogy fel kellene vennem velük a harcot... nem, nem tudom felvenni, ezek elektromos botokkal támadnak. Az ütés ereje... kicsit kiszédültem a világból, de volt annyi tudatom, hogy lássam homályosan is, hogyan cibálnak el ezek hárman valahová.
Mikor ismét visszatértem a normális állapotomban, egy irodában találtam magam, rajtam kívül három másik ember. Az első kettő rosszképű alakoknak tűnnek, de nem vetettem különös figyelmet feléjük. hátulról előre simítottam a fejemen, és megnyugodva állapítottam meg, hogy a kapucnim még rajtam van. Akkor szerencse, hogy ezek nem látták igazi arcom.
A harmadik ember ismerősnek tűnt nekem. Egy molettebb nőszemély. Amíg az egyikünk kiakadt egy ideig, kutakodtam egy kicsit az emlékeim közt. Csak eszembe jutott végül, ki ez a hölgy.
- Jónapot, Miss Walker - köszöntöttem recsegő hangon. - Nem gondolja, hogy ez imént történtek nem volt túl tisztességes eljárás? Elégg lett volna szólni, hogy jöjjek ide... szóval, mit akart ezzel a hamis indokkal, hogy idejöjjek állítólagos börtönbe-betörők után?
Most már minden világos volt. Ez a nő engem idecsalt. Ha valóban nincsenek nagyon rossz szándékai, talán egy egyszerű "kérlek szépen, gyere az irodámba, mert beszélni akarok veled" stílussal is meg lehetett volna ezt oldani. Emiatt meg is haragutam Walker asszonyra. De most már mindegy... az is lehet, hogy talán tévedek.
Széttett lábakkal, széktámlára dobott karokkal - mint egy nagymenő huligán - vártam, hogy elkezdjen beszélni a nő, aki idehozatott engem és ezt a másik két embert is.

Ahogy ott álltam és minden lelki erőmet beleadva harcoltam az őrület és a harag gyilkos párosával, homályosan érzékeltem, ahogy még egy embert hoznak be a terembe. Minden figyelmemet az új jövevényre összpontosítottam és így végre sikerült valamennyire visszavernem a túlzottan erős érzelmeim végeláthatatlannak tűnő támadását. Tekintetemet végigjártattam rajta, minden egyes porcikáját és mozdulatát megfigyelve. Az sem kerülte el a pillantásomat, mikor megnézte a maszkját. Az pedig még inkább meglepett, mikor szinte olyan könnyed, macskaszerű mozdulatokkal kezdett mozogni, amiket a sajátomnak véltem átváltozásom óta. Utána pedig még inkább elképesztett azokkal a szaltókkal, amikről tudtam, hogy maximum a nyakamat törném ki a kipróbálásukkal. Végül ő is elmondta az én véleményemet, majd felém fordult. Kérdésére elmosolyodtam, kivillantva hosszú metszőfogaimat és megráztam a fejemet.
-Nem,-itt végigjártattam a tekintetemet a testén.-hölgyem.
Hiába takargatta az arcát maszkkal, a testfelépítése egyértelműen arról árulkodott, hogy nő.
-Én egy másik fejes személyi kutyája vagyok.-mondtam. Épp ebben a pillanatban érkezett meg a harmadik személy. Szagra őt is nőnek tippeltem volna, de a ruházata alapján nem jöttem volna rá. Viszont szagok sosem hazudtak. Egy nőnek és egy férfinak tejesen más szaga volt. És ezt semmivel sem lehetett megváltoztatni. Ő a kapucniját ellenőrizte, hogy a helyén van-e, amire felszaladt a szemöldököm.
Itt mindenki takargatja az arcát?-gondoltam. Egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy árnyakból teremtek én is egy maszkot magamnak, de végül elvetettem a dolgot. Az árnyak használata szörnyen nehéz volt. Úgy viselkedtek, mint valami élő entitás és minden alkalommal le kellett őket igáznom az akaratommal, ha használni akartam őket. És még nem voltam túl ügyes ebben. Ennek a gondolatmenetnek az íróasztalnál ülő malac vetett véget, akit valaki nagy kegyesen nőnek mert nevezni. Miután elmondta a bevezetőt, a hatásszünetben megszólaltam.
-Épp eleget kockáztatott azzal, hogy így hozatott ide. Ez a pár ember maximum pár másodpercig tudna feltartani, aztán átharapnám a torkát. Szerencséje, hogy alapból jó hangulatban voltam.-mondtam magabiztos hangon és közben magamba mélyedtem. Hagytam, hogy az elmémet elöntse a sötétség, majd minden akaraterőmet beleadva leigáztam. Nem volt egy egyszerű feladat, de még így is alig tartott tovább fél másodpercnél. Az árnyak már követték a parancsaimat. Már csak ki kellett adnom őket. És ki is adtam. A levegőben alig látható, pókhálószerű szálak jelentek meg körülöttem, melyek arra voltak hivatottak, hogy támadás esetén egy egységgé álljanak össze és felfogják a bénító, vagy egyéb típusú lövedéket. Mikor ezzel megvoltam, újra a Főmuftira fordítottam a figyelmemet. Épp belekezdett az előadásba, hogy a Marsról üzenetet fogtak. Szépen végighallgattam a dolgot és gondolkodni kezdtem. Gyerekkoromban még csak álmokban lehetett kijutni a csillagok közé. Igazság szerint nem is nagyon hittem el a dolgot, mikor ebbe az új időbe kerültem. Most viszont lehetőségem nyílt gyermekkorom egyik álmára.
-Én vállalom a küldetést, de tudnom kell, hogy mennyi ideig leszek távol, mert ettől függően kell ételt is vinnem. Gondolom nem kell részleteznem az egyedi táplálkozási szokásaimat.-mondtam neki még mindig dühös, de már nem támadó jellegű hangon. Ha eddig nem támadtak az őrök, akkor eloszlatom a körém gyűjtött árnyakat, ezzel is jelezve a beleegyezésemet.

Ez a kövér asszony nem igazán izgatta magán azon, hogy mindhárman nem örültünk túlzottan az ő kis meghívási szokásának, jóllehet meglepődött azon a kis akrobatikázáson, amit az álarcos csaj mutatott be. Igazából a helyében én is produkálnám magam az akrobatikai tehetségemmel, de jobb az energiámat inkább jobb akciókra is fordítani, így csak szenvtelenül ültem, és csendben figyeltem az eseményeket, hallgattam a párbeszédeket laza üléssel. Walker kutyái már itt voltak, és készenlétben tartották a fegyvereket, hogy ártalmatlanítsanak minket, ha bármi rossz mozdulatot teszünk. Nem volt rá szükség, hogy valamivel biztosítsam a védelmemet ellenük, hiszen csak a gazdijuk parancsára lőnének, és nem hinném, hogy ez a másik két "jóember" is meg merné most kockáztatni a harcot egy ilyen kis irodában. Mindenki jól döntött, ahogy a feszültség alábbhagyott. Azért csendes, nyugodt hangon szóltam az egyik társamnak, miután szóban fényezte magát azzal, hogy simán elintéz kitt bárkit.
- Nem érdemes harapdálással és ilyesmivel fenyegetni valakit - mondtam a vörös hajú férfinek nyugtatóan. - Főleg olyan helyen, ahol a legszigorúbban őrzik az alvilág legsimlisebb és legmocsadékabb alakjait. Nem is beszélve arról, hogy még húszszor annyian vannak itt biztonsági bácsik komoly felszereléssel, mint ahányan itt biztosítják Walker asszony biztonságát.
Szóval mi is az ok, amiért felkeresett engem már korábban is? Hmmm... szóval valami földönkívüli jeleket észleltek a SETI-nél, és ahhoz, hogy megtudjuk, hogy mi az igazság odaát, el kell utaznunk a Marsra. Ezen kicsit csodálkozva vontam fel a szemöldökömet: tizenkilenc évesen, űrutazáshoz még nem értő egyedként megyek a szomszéd bolygóra... nem rossz, nem rossz. Sokszor álmodtunk gyermekekként arról, hogy egyszer felmenjünk a Holdra, Marsra, Merkúrra és a többi helyre. És ezzel valóra is válik az egyik gyermekkori álmom, ami még azelőtt szerepelt, mielőtt már gyerekként arra az elhatározásra jutottam, hogy segítenem kell a szegényeket és a bajbajutottakat. Persze mivé is válhat egy gyerek, ha olyan szülők mellett nőtt fel egy ideig, mint az enyémek? Két féle: egy kapzsi gonosz pénzéhes cápa és egy kedves törődő ember, aki még a saját bankszámláját is feláldozná azért, hogy béke uralkodjon a Földön. Bruce Wayne... ő az én példaképem.
- Tehát a SETI fogott valami gyanús földönkívüli jeleket, és a Marsról - foglaltam össze. - És azt akarja, hogy utazzunk fel szimatolni egy kicsit. Nos, ezzel nem is lenne gond, elvállalom, hiszen sok dolgom nincsen igazából azután, hogy csak csalik után jöttem Metropolisba. Azonban nekem is volna egy kérdésem. Köztudott, hogy legalább fél év az út a Föld és a Mars között. Fejlesztettek esetleg azóta valami csodakütyüt annak érdekében, hogy ezt a fél évet megkurtíthassuk legalább napokra? Egyrészt szeretek kirándulgatni egy kiadósat, de ennyire azért nem. Unalmassá válna egy ilyen hosszú út oda és vissza. Másrészt meg mire odaérnénk, ki tudja, hogy nem tűnnek el addigra a további furcsa jelzések, vagy nyomok a Marson, ha vannak.

A maszkos csaj stílusa tetszett, így boldogan válaszoltam neki.
-Nem merné. Tudja, hogy én olyan kutya vagyok, aki a gazdit is megharapja, ha kell. - mosolyodtam el. Nem hazudtam neki. Ha a főnököm megcsinálná velem azt, amit az előző testőreivel, akkor letépném a fejét. Ekkor jött a sokkal értelmesebb válasz a kapucnistól, amire úgy körülbelül kicsit se voltam kíváncsi.
-Eddig a rekordom az egy olyan csata, ahol alig háromezer lovaggal visszavertünk egy tízezer fős hadsereget. Mondjuk tény, hogy Arthur király, meg az Excalibour is az oldalunkon volt, de a király után  én öltem a legtöbbet. A másik pedig, hogy olyan ne oktasson ki, aki a szüleivel együttvéve is fiatalabb, mint az ükunokám lenne, ha lenne olyanom. 1500 év alatt az ember megtanulja, hogy a kedves élet nem kifizetődő. Habár kötve hiszem, hogy te élnél addig. - ezzel mintegy lezárva a témát elfordultam tőle. Azt ugyan nem említettem meg, hogy a durván 1500 évem legnagyobb részét átaludtam. Ekkor visszafordultam Wallerhez és elmosolyodtam.
-Nos, remélem, hogy a hajón lesz kaja, mert épp vacsorázni készültem, mikor elraboltatott. Így most éhes vagyok. - mondtam. Utána a maszkos csaj is leszólta a kapucnist. Kezdtem megkedvelni ezt a maszkost. A hat hónapos kérdésen elnevettem magam.
-Nyugodj meg! Ha hat hónap lenne az út, akkor eszébe se jutna velem összezárni akárkit. - mosolyogtam. Eme aranyos irodai eszmecsere után elsétáltunk egy terembe, ahol valami székbe ültettek minket és megkaptuk a szükséges tudást. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy életem egyik legkényelmetlenebb tanulása volt. Olyan érzés volt, mint annak idején az, amikor a szememen keresztül az agyamba szúrtak egy kést. Mikor kiszálltunk a székekből, enyhe fejfájással felmordultam.
-Az én tanulási módszerem sokkal kellemesebb és kényelmesebb ennél. -ezzel el is indultunk az űrhajó felé. Amint megláttam, felcsillant a szemem.
-Jajj, de gyönyörű a kislány.
-Csak el ne ájulj tőle. Más dolgunk van.
-Oké. -visszafordultam Wallerhez. Épp arról magyarázott, hogy én kaptam csak meg a pilótai képzést is.
-Mi van? Csak az én halott agyamat éri meg kínozni a plusz információval? De azért köszönöm szépen. Már tudok tankot, vadászgépet és űrhajót is vezetni. A végén még beállok sofőrnek ha meguntam a gyilkolást.
-Olyan úgyse lesz. - tette hozzá Richard és egyet kellett értenem vele. Ekkor kaptuk meg a könnyen és egyszerűen hordozható űrruhánkat. Nagyon király kis cucc volt, de azért volt vele kapcsolatban egy kérdésem.
-Ezek a ruhák mennyire strapabírók és rugalmasak? Kibírja, ha átváltozok benne, vagy ha harcolnom kell? A vákuum általi darabokba szakadás nem szerepel azon dolgok listáján, amiket szívesen kipróbálnék.
Amint megkaptam a választ, beszálltam a hajóba és elfoglaltam a pilóta székét. A képernyőre pillantva megbizonyosodtam róla, hogy a műszerek rendben voltak, majd a technikuscsoport segítségével megkezdtem a felszállást.
-Kérjük csatolják be a biztonsági öveiket és élvezzék az utazást. - mondtam nevetve az utasoknak és elhagytuk a Földet. A hajó rettentő nagy sebességgel ment, de nem nagyon éreztem. Úgy tűnt, hogy megfelelő csillapítás van benne. Szinte pillanatok alatt elhagytuk a Föld légkörét és a mars felé irányítottam a hajót. Egy gyors dugóhúzó után csináltam egy hirtelen kanyart, majd mentem vele egy kört, és lőttem párat próbaként a fegyverekkel. Elégedett voltam az eredménnyel.
-Elnézést a kellemetlen manőverekért, de tudnom kell, hogy mit tud a kicsike, ha esetleg az ufók visszalőnének.-mondtam. Természetesen tudtam mindent a hajóról, de nem ártott letesztelni élőben is.
Miután leteszteltem, a Mars koordinátái felé irányítottam és hagytam a robotpilótát vezetni, én pedig megindultam felfedezni a hajót. Reméltem, hogy találok egy hűtőt néhány vértasakkal, mert nem ártott volna feltölteni magam harc előtt. Jól is tippeltem, volt egy kis hűtő benne jó pár liternyi tasakos, transzfúziós vérrel, illetve emberi kajával. Kivettem egy A+ vértasakot és visszaballagtam vele a pilóta üléshez. A többiek fele fordultam.
-Nos, nem ártana megismernünk egymást egy kicsit, így jobban tudnánk együtt harcolni. Én Justin Williams vagyok, nagyjából 1500 éves és jelenleg vámpír vagyok kis vérfarkas beütéssel. Arthur király seregében voltam lovag, egy mostani katona emlékei is a birtokomban vannak, illetve van egy képességem, amivel irányíthatom az árnyékokat és egy, amivel át tudok változni egy ennél jóval erősebb formába.-kezdtem el én. Reméltem, hogy a többiek is belemennek a dologba. Igazából nem árultam el olyan dolgot, amivel le tudnának győzni, de így legalább a semminél többet tudtak rólam. Beszélgetés közben szépen, lassan szürcsölni kezdtem a vért a tasakból. A beszélgetés után beültem a pilóta székébe és ellenőriztem a hajó rendszereit, miközben ittam a tasakból. Elég lassan ihattam, mert már fel is tűnt a Mars a kijelzőkön, majd szépen-lassan az ablakon keresztül is meg lehetett pillantani, mire végeztem.

Nem igazán volt kedve bármi egyebet is hozzáfűzni a dologhoz. Maszkja alatt csupán elégedetten elmosolyodott, mikor Waller közölte vele, hogy számára érdekes jutalmat biztosítanak. A tanulás nem volt épp a legkellemesebb dolog, mikor az agyába égették a kellő információkat. Az űrhajó, amin utaztak, Joquinnt is magával ragadta. Meg kellett hagynia, hogy csodaszép példány volt. Szívből örült, hogy nem fognak sokáig együtt utazknak és dolgozni. A csapatmunka sosem volt az erősségge, főleg akkor nem, ha egy-két tagot szívből nem kedvelt. Igaz, nem ismerte se a vámpírt, se azt a kapucnist, de nem is igazán akart velük lepacsizni. Justin manőverei eléggé szórakoztatták őt, csak remélte hogy az a kapucnis nem hány be tőle, mert némelyik igazán megforgatta a gyomor tartalmát.
- Yeah! Ezaz! - kiállt fel szórakozott hangon, lehet ez az utazás mégsem lesz olyan hiperunalmas és idegesítő, mint ahogy ő azt az elején gondolta volna. Figyelmesen hallgatta végig Justin beszédét, maszkja alatt eléggé meglepődött, amit nem lehetett látni.
- Az igen. Szép kis természeti alkotás vagy. Vámpírokról nem igazán hallottam, ezért kiváncsi vagyok, hogy a képességeid mennyire lesznek majd hasznosak - mondja szinte elismerő hangon, Justinnal nem igazán akar kekeckedni, mert vámpírok ellen még nem harcolt, keverékről meg nem is hallott. Magáról nem igazán szeret mesélni, ezért rövidre fogja.
- Joquinn vagyok. Szeretem a technológiát és a kütyüket, amiben eléggé otthon vagyok. A felszerelésem egyedi, személyre készült. Ez azt jelenti, hogy rajtam kívül senki más nem tudja használni - képességeiről nem igazán fog többet pofázni, úgyis látták hogy eléggé mozgékony és az akrobatika meg a parkour az erőssége. Alig várja hogy végezzenek ezzel a küldetéssel, semmi kedve hosszú ideig összezárva lenni ezzel a két alakkal.