Aiden Carter

Filóztál már azon, milyen érzés lenne megtapasztalni, hogy az addig tovább és tovább tervezgetett életedből kevesebb van hátra, mint amivel számoltál? Biztosan, hiszen ha csak a maga játékos módján is, mindenki fejében megfordul a fenti gondolat. A kérdés csak az, hogy meddig marad gondolat. Létezik sors keze, és ezekkel a gondolatokkal vonzottam volna be a végzetem? A fene se tudja már. Az viszont biztos, hogy ittlétemet annak köszönhetem, ami történt, és az, bármennyire is szeretném, már nem fordítható vissza. Pedig még voltak és vannak is terveim. Nem akarom, hogy Gwendolyn egyedül nőjön fel. Ígéretet tettem neki, hogy vele maradok, és megvédem, ezt pedig szeretném is betartani. Erre mit csinálok? Itt ülök ebben a nyomasztóan nyugodt kis helységben, a pszichológusra várva, csak mert félnek az orvosok, hogy esetleg egyedül nem lennék képes feldolgozni a kapott információt. Pedig messze nem is a feldolgozással van a baj, sokkal inkább az elfogadással. abban viszont már egy doki sem segíthet, nem igaz? Rajtam múlik, hogyan kezelem ezt az egészet, és az én dolgom eldönteni, mit kezdek az életemmel a továbbiakban. Már... ami legalábbis még hátra van belőle. Csak ne idegesítene ennyire az óra kattogása! Tikk-takk... tikk-takk. Minden más a szokványos. Rendezett polcok, kényelmes fotel, pofás íróasztal, és elméleti kérdéseket boncolgató könyvek. Aztán a mögöttem lévő ajtó lassan kinyílik, és belép rajta a már várt agyturkász. Színészeket meghazudtoló mosollyal az arcomon állok fel a székből, hogy kezet rázzak vele, és bemutatkozzam.
- Jó napot, doktor úr! Aiden Carter vagyok.
- Igen, Mr. Carter, köszönöm, hogy eljött. Tudja, ezek a beszélgetések fontosak. Bocsásson meg, amiért késtem, de ha gondolja, akkor bele is kezdhetünk. - válaszolta hasonlóan mézesmázos mosollyal, amitől legszívesebben azonnal képen hánytam volna, de végül is úgy döntöttem, jobb, ha uralkodok magamon, így aztán csak némán, továbbra is tartva az arcomon a széles mosolyt, bólintottam egyet, majd visszaültem a fotelbe, ahonnan az imént felálltam. A doki a velem szemben lévő ülőalkalmatosságon foglalt helyet, egy kis jegyzetfüzetet rakott maga elé az asztalra, majd szemüvegét megigazítva a zsebéből egy tollat is előhalászott, hogy aztán azt is a füzet mellé fektesse. Majd székén hátradőlve a szemembe nézett és halvány mosollyal fel is tette első kérdését.
- Mondja, Aiden, hogyan érzi magát a napokban?
Sejtettem, hogy valami hasonlóval fogja kezdeni, így aztán csak zavartan megvakartam a tarkómat, és félrenézve feleltem. Nyugtalanított ez az egész.
- Jól... mármint, a helyzethez képest, úgy értem.
De, csak egyetlen pillanatra, elfelejtettem, hogy egy agyturkásszal van dolgom. Mert mire újra ránéztem, sokkal fürkészőbbé vált a pillantása, és sokkal szélesebbé a mosolya.
- Ugyan, Aiden, elmondhatja, ha nyomasztja valami. A szavai nem fogják elhagyni ezeket a falakat, elhiheti!
Természetesen nem hittem neki, így aztán csak vállat vontam, és kierőszakoltam magamból egy szkeptikusabb hangvételű választ. Sosem tudhatja az ember, kinek a zsebébe raktak pénzt.
- Maga hogyan érezné magát, ha megtudná, hogy haldoklik? Hogy az életéből a reméltnél némileg rövidebb idő van már csak vissza?
A doktor hezitált. Látszott rajta, hogy agyának fogaskerekei vadul pörögnek, amint keresi a megfelelő szavakat ahhoz, hogy olyan választ adhasson, amivel megkerülhetné kérdésem valós lényegét. De mivel nem ment neki, inkább áttért egy másik kérdésre.
- Na és hogy van a lánya? Gwendolyn, igaz? - ez a kérdés viszont meglepett. Nem vártam, hogy őt is belevonják majd ebbe az egész vizsgálatba. Igyekeztem higgadt maradni, így aztán csak annyit feleltem:
- Ő jól van. Igyekszem nem éreztetni vele azt, hogy bármi probléma lenne. De okos lány. Érzi, hogy valami nem ugyanaz.
Az orvos láthatóan meg volt elégedve ezzel a válasszal, mert csak bólintott egyet, majd felírt valamit az egyik papírjára.
- A munkájával hogy áll? Úgy értesültem, már vissza is ment dolgozni. Megjegyzem, nem nagyon pártolom, hogy a kórházi kezelés után azonnal munkába álljon.
Hangjában volt is egy kis rosszallás, de erre igazából csak megvontam a vállam.
- Nincs semmi, amit az orvosok gyógyítani tudnának, így nincs is értelme úgy tennem, mintha ez az egész annyira könnyen kezelhető volna. - a hangom végig nyugodt volt, hogy éreztethessem vele, egy cseppet sem érdekel, mit gondol rólam, vagy a döntésemről. Nem az ő dolga, hogy visszamentem a céghez azután a munkahelyi baleset után.
- Ugyanott dolgozik? A biokémiai szektornál? - egy bólintás. Ennyi volt a válaszom. Hiszen az volt a szakterületem. Nem volt kérdés, hogy ott maradok. Még akkor sem, hogy kis híján meghaltam ott a robbanás során, ami valamelyik balf*sz hibájából történt a laborban. Mondjuk így meg megúsztam annyival, hogy a szervezetembe került egy kísérleti stádiumban lévő méreg, amin azért dolgoztunk, hogy különleges anyagok ellenszerét is könnyedén kifejleszthessük. Csakhogy azóta bebizonyosodott, hogy megalkottuk a tökéletes mérget, merthogy amint belém került, én meg kómába estem egy hétre, addig ez az anyag terjedni kezdett a szervezetemben, és senki sem tudja, hogyan lehetne legalább csak lelassítani a folyamatot, nemhogy leállítani. Szóval a jelen helyzet szerint meghatározatlan idő van hátra az életemből, ugyanis ha a méreg elér a véremben egy bizonyos százaléki szintet, szépen lassan szétroncsolja majd a szívkamrát, én pedig megdöglök, mielőtt még a nevemet kinyöghetném. A sors iróniája. Különös, mert még most sem hiszek ebben a "sors"-dologban igazán. Pedig lassan el kéne kezdenem. Miután a menyasszonyomat is elvesztettem évekkel ezelőtt egy őrült rabló miatt, aki aztán lövöldözni kezdett a nyílt utcán. Emlékszem, este volt. Akkor egy éve fogadtuk örökbe a négy éves Gwendolyn-t, mert nem lehetett saját gyerekünk. Lisa-t bántalmazta az apja fiatalkorában, és hát... elvesztette ezt a lehetőséget. Felhívtak, hogy a mentők bevitték Lisa-t a kórházba súlyos sérülésekkel. Az állapota válságos volt. Már nem értünk be időben. Azóta a nap óta már halottnak érzem magam. Gwen az egyetlen, aki miatt felálltam és tovább küzdöttem. Aki rádöbbentett az élet szép dolgaira. Ő maradt az én mindenem. Elvesztettem a szerelmemet, és most már az egészségemet is. Őt viszont nem hagyhatom cserben, különben azzal Lis emlékének fordítanék hátat. Ezzel tisztában vagyok.
A következő kérdés zökkentett ki a merengésemből.
- Azt kérdeztem, hogyan viszonyul a STAR Lab-hez?
Megköszörültem a torkomat, majd egy pár másodpercig homlokráncolva fürkésztem a velem szemben ülő pszichológust.
- Ugyanúgy, mint eddig, doktor. Nem vátozott semmi, és nem is fog.
Még következett egy pár unalmas rutin kérdés, hogy tényleg tisztázódjon, nem kattantam be attól, hogy az orvosaim közölték, egyelőre nem tudják a megoldást a problémámra. Nevezetesen a bennem lévő méreganyagok kiirtására, melyek szépen lassan terjeszkednek bennem. Jóllehet, a STAR Lab már dolgozik, hogy korrigálják a hibákat, amik az eddig ismeretlen eredetű baleset során keletkeztek, de valószínűleg még ők sem tudják teljesen, merre is kéne elindulni. Mégis elküldtek ide az ilyen esetekre specializálódott dokijaikhoz, pedig már isten tudja, mióta járok egyiktől a másikhoz. De kitartok. Gwen-ért.
Nem sokkal később már ki is kerültem az épületből. A vizsgálat véget ért, és az agyturkász optimista. Legalábbis annak mutatta magát. Már nem volt más dolgom, csak elmenni a kislányért. Amíg engem kezeltek, gondozás alatt kellett maradnia, de most már ideje, hogy hazavigyem. Csak újra tudatosult bennem, ki is a legcsodálatosabb az életemben, amikor elmentem érte, és mikor meglátott, felragyogott kis arca a szőke tincsei mögött, és csillogó szemekkel rohant felém, hogy megöleljen. Megtennék bármit azért, hogy örökké vigyázhassak rá. Bármit!