Castiel/Cas-Wyn

A toronyház legfelső emelete jóval a város lakóházai fölé magasodik, ezáltal könnyedén belátni ablakán keresztül Gotham utcáinak esti fényeit. Furcsa... milyen csalóka... az idegen könnyedén gondolhatná azt, milyen barátságos, milyen békés. A hitvány, pór emberek, fejüket lehajtva, nyüzsgő tömegekben sietnek haza a munkájukból. Egyik sem bízik a másikban igazán. Talán az egyetlen emberi tulajdonság, amivel szimpatizálok. De még így is túl sok közöttük a naiv. Bár, mitagadás, azok voltak a Krypton-on is. Hiszen, ha az ottani tanács nem dugta volna homokba a fejét, hanem elhiszi Jor-El próféciáját, miszerint a Rao lehet Krypton végzete, akkor talán a népünk, és annak világa még a mai napig is virágozhatna.
Hogy én? Igen, a Krypton szülötte vagyok. Nem emlékszem rá, hiszen ha lettek is volna emlékeim a szülőhazámról, azok az évek alatt úgyis elfelejtődtek volna már, hiszen csak korai gyermekkorom egy részét töltöttem ott, többre nem volt lehetőségem sajnos. Három éves kor körül voltam, amikor a bolygó felrobbant. Apám hozott el magával a bolygóról, mielőtt az végleg megsemmisült volna. De tudta, nagy kockázatot vállalt a várakozással, ezért engem már előbb elküldött, ő pedig utánam jött. A történet ezen része teljesen homályos a számomra, csak találgatni tudok. Apám mellettem hagyta kryptoni feljegyzéseit az űrhajómban. Mikor felnőttem, megértettem, miket írt, hiszen gyermekésszel nem tudtam felfogni, miért írta ezeket az apám. De benne volt mindne. Leírta, hogy tudott a Földről, és tudta, hogy Jor-El is ideküldi a fiát. Ezért döntött úgy, mikor beteljesülni látszott a jövendölés Rao és a Krypton sorsáról, hogy velem megkísérli ugyanazt, ami Kal-El számára is rendeltetett. Hogy fenntartják a fajunkat. Mégis, sosem tudtam meg, mi lett az apámmal. Találgatásaim legerősebb gyanúja, hogy nem ért ki idejében abból a hatósugárból, mely után már biztonságos távolságban tudhatta magát a szülőbolygómtól, és a Krypton robbanása magával rántotta a végzetbe. Egy biztos... az apám sosem érkezett meg a Föld bolygóra, csak én. Ami pedig ezután történt, azt már a nevelőapám elmondásaiból tudom. Állítólag egy tárgyalásról jött haza Gotham városába, akkoriban már megalapította vállalatát, a Nexturn informatikai és kibernetikai céget, és egy új szoftverükkel kapcsolatban ment üzleti tárgyalásra Metropolis városába. A hazaútját azonban sosem felejtette el. Főleg, hogy nem sokkal Gotham előtt, de még mindig a két város közötti útszakaszon kimászott elé az aszfaltra egy csecsemő. Kishíján elütötte saját bevallása szerint a totyogó gyermeket, de félrerántotta a kormányt, és az autó kifarolása után még idejében meg tudott állni. Az ő szavai szerint nevetve, csillogó tekintettel néztem fel rá, amikor ő zilált külsővel kiszállt az autójából. Azt is mondta, hogy mikor felvett a földről, elnevettem magam, ügyet sem vetve az ő riadalmára, amivel körbenézett, hogy felkeresse szüleimet. Akkor még nem is sejtette, hogy a szüleim messzebb voltak már, mint azt ő akkor vélte. Járkálni kezdett, elindult abba az irányba, amelyből én kimásztam az útra. Aztán meg is találta. Leperzselte a kietlen terület magas füvét, maga a hajó pedig egy mély kráterben hevert, körülötte még parázslott a pázsit a tüzes becsapódástól. Kinyújtottam akkor még apró kezemet és játékosan kalimpálni kezdtem szállító járművem felé, mintha a legjobb barátom ismertem volna fel benne. Megtalálóm, Carlyle, nem akart hinni a szemének. Pontosabban hitt a szemének, de egyszerűen képtelen volt ép ésszel felfogni azt, ami történt. Azután mégis olyasmit tett, amiről sosem hitte volna, hogy meg fogja tenni. Megfordult, és továbbra is a karjaiban tartva beszállt velem a kocsiba. Beindította a motort, és útnak indultunk. Út közben felhívta az embereit, akik másnapra el is tüntették a nyomokat, az űrhajómat pedig a cég egyik városi raktárába szállították, oda, ahová senkinek sincs bejárása, így nem is tudhatott az objektumról. A szállítás az éj leple alatt történt, senki sem láthatta, nevelőapám ezt parancsba adta. Mi pedig el is hagytuk a táblát: "Üdvözöljük Gotham City-ben!". Akkor még nem sejtettem, hogy a város egyet jelent jóformán az éj fogalmával. Persze ez engem a legkevésbé sem aggaszt. Nem tartok a város őreitől. Sosem tartottam. Nem úgy, mint a mostoha testvérem, mert igen, volt egy. A neve Marcus volt, és soha nem jöttünk ki túl jól. Miután a megtalálóm a városba hozott, úgy döntött befolyását felhasználja arra, hogy magához vesz, anélkül, hogy bárki is megneszeljen ebből valamit. Így lettem Castiel Nexturn, a nyilvánosság számára a gyermek, akiről az apja évekig semmit sem tudott. Egy egyéjszakás kaland eredménye, semmi több. De ő tudta, hogy több vagyok. Ez pedig Marcus-nak nem tetszett. Ott nőttem fel a családjukban, mindent tudtam róluk, ráadásul kettőnk közül én voltam az, aki Carlyle kedvence voltam, pedig nem voltam ténylegesen a vérszerinti gyermeke. Ahogy később fogalmazott: Marcus gyenge, mihaszna, nincs benne olyan vér, ami igazi uralkodóvá tehetné. Ezért szemelt ki engem mindig is a vállalata örököseként. Eszerint is nevelt engem. Taníttatott, mindig a legjobbakkal, a legjobb helyeken. Sosem hagyta, hogy valaha is valamiben hiányt szenvedjek. Ezért is állt ott mellettem mindig, amikor valamilyen problémám volt. Márpedig gyermekként előfordult, főleg, mikor ismerkedni kezdtem a képességeimmel. A mai napig nem felejtem el, mikor első iskolás évem során meg akartak verni, de átdobtam a nagyszájú srácot az osztályterem ajtaján, míg a másiknak eltört az ujja, amikor meg akart ütni, én pedig megszorítottam az öklét. A harmadik ijedtében egy széket csapott a hátamnak, de az ripityára tört. A nevelőapám volt az, aki mellettem volt, és tanítgatni próbált, hogyan uraljam a képességeimet. Magántanuló lettem, mert a diáktársak azután túlságosan féltek tőlem, apám pedig nem akart túl nagy visszhangot az esetnek, így némi pénzadomány az iskolának, és a tanárok elkönyvelték az esetet egyszerű véletlennek. Az ajtó rozoga volt... a székek régiek, én pedig nyilván egy rossz ponton szorítottam meg a srác kezét, ezért tört el az ujja. Véletlenek sorozata... semmi más. De más volt, apám pedig tudta ezt, méghozzá jól. Ezért is igyekezett biztosítani nekem mindent, a legjobb fejlesztésben akart részesíteni. A külvilág számára pedig fennmaradt a látszat... a dollármilliárdos Carlyle Nexturn szépen cseperedő gyermeke. Mikor már felnőttem hozzá, megkaptam az igazi apám naplóját, s vele együtt származásom titkát. Minden információt ezzel a Kryptonról és a valós szüleimről, kik ugyancsak a hazájukat szolgálták, mint Jor-El, csak apám katonaként tette ugyanezt. Igazi harcosként. Ironikus, hogy pont a végső úton, ahol utánam jött, érte a vég. Legalábbis sejtésem szerint. De úgy fest, a vég engem követ. Első szerelmemet tizenhét évesen ismertem meg, és annak sem lett éppenséggel happy end a vége. Persze a szokásos módon kezdődött, izgulások, nem mertem megszólítani, meg az ilyenek. Aztán összejöttünk. Mint kiderült, tetszettem neki. A magam módján furcsa volt, de törődtem vele. Vele igazán. Az emberi kapcsolataim, nos... sosem voltak kapcsolatok. Akik iskolás éveimben az osztálytársaim voltak, féltek tőlem, vagy utáltak, megvetettek, én pedig megvetettem őket. Nem fogadtak el, én pedig nem fogadtam el őket. Ahogy nőttem, úgy kezdtem egyre gyengébbnek, esendőnek látni az embert, míg az én erőm nagy volt. Semmi sem tudott megsebezni, idővel pedig ezt előnyömre kovácsoltam. Nem volt már haragosom többé, csak azok, akik féltek. Én viszont egyáltalán nem féltem már az erőmtől. Régen talán így volt, sőt, egészen határozottan tartottam attól, hogy nem fogom tudni megtanulni kontrollálni, de mint mondtam, a nevelőapám rengeteget segédkezett nekem ebben. Marcus gyűlölte őt, nem tartotta apának, és tény, megvoltak a maga hibái. Keménykezű volt, és a vállalat volt neki az elsődleges, de ezek mellett jó ember volt. Jó szív dobogott benne. Abban az időben minden jó volt. Apám elmondta, ha sikerül befejeznem a tanulmányaimat, a cég az enyém lesz. Én pedig igyekeztem is, beleadtam mindent, amit csak tudtam, miközben őszintén szerettem Ledát is. Ő is szeretett engem, saját elmondása szerint nem vagyok az a srác, akinek folyton magamat mutattam... mutatom. Ő látott valakit. Valakit, aki szerintem nem is létezik. El is jegyeztem őt. De mindez ma már nem is számít, nemde? Hiszen, ahogyan annak lennie kell, elég volt néhány év és el is romlott minden. Marcus teljesen magába fordult. Előbb LSD... aztán lopások, egyre többször adagolta túl magát, szembefordult az apjával, aki megfenyegette, hogy kitagadja, ha ezt így folytatja tovább. Aztán beütött a crach. Akkor még nem tudtam, hogy a cégnek nyílt egy biokémiai részlege is. Rivalizálni kezdett a Woodson Biotech-el, ezért szükségszerű volt megkezdeni a kibernetika mellett egy olyan részleg gyártását, mely nem csak különleges páncélt biztosít a kedves fogyasztó számára, de megmutatja neki, milyen a hatalom, és a korlátok nélküli élet érzése. A repülő sikló és a hozzá tartozó páncél technológiája már készen volt, de apám többet akart, és ez lett mindegyikük végzete. A szer, melynek célja az lett volna, hogy a használóját ellenállóbbá tegye, megmutatva milyen lehet az én életem, nem működött megfelelően. Az emberi, gyenge szervezet másképp változott meg. A mutáció az agyat is megbontotta, és a személy, aki használta... a lázadó Marcus, aki keresztbe akart tenni apjának, teljesen mássá változott. Ellopta a felszerelést, és arra használta fel, hogy a korlátok nélküliségét kihasználva rajtam is bosszút álljon.  Ő viszont nem tudott rólam... nem tudott az erőmről. Akkor még. Elrabolta Ledát, de nem tudta, hogy ez elég ahhoz, hogy utána eredjek, hiszen Leda addigra tudta, ki, pontosabban, mi vagyok. Ismert, mégsem tartott tőlem. Bízott bennem. Bízott, ez pedig az életébe került. Az emberek naivak, igaz? A helyzet az, hogy én is az voltam. Elhittem, hogy a világ részese lehetek. Olyan... mint ők. De ez egy hiba volt. Méghozzá egy olyan hiba, amit soha többé nem fogok elkövetni. Túl esendő voltam, és emiatt elvesztettem életem szerelmét, mert hagytam hogy az a pszichopata a mélybe vesse. Ráadásul nem hagyott nyugtot. Nem elég, hogy nem tudtam megmenteni azt, aki a legfontosabb volt a számomra, visszament a céghez, és a toronyházban őrült randalírozásba kezdett. Mire odaértem, nevelőapámra rázuhant egy emeletnyi törmelék. Az az őrült pedig csak ott állt a felfordulás közepette és őrülten kacagott. Mikor megpillantott, mondott valamit, de a robajok túl hangosak voltak, nem értettem tisztán, ezért csak tippelni tudtam szája mozgásából: "Ég veled!" Kilőtt felém a siklóból egy rakétát. Nem mozdultam, mélyen a Marco szemébe néztem. Pontosabban a szörnyébe... annak a személyébe, ami maradt belőle. Ő már csak egy Lidérc volt. A rakéta a mellkasom közepébe csapódott, abban a pillanatban pedig láttam leolvadni a mosolyt a Lidérc arcáról, mert továbbra sem mozdultam. A tűz elnyelt engem, majd őt is, és az egész emelet leomlott a robbanástól.
Hallottam a szirénákat, mikor kitörtem a törmelékek alól. A tűzoltók akkor érkeztek. Láttam a megsemmisült sikló maradványait a romok között. Nem volt már miért maradnom. Kijöttem onnan, a tűzoltóknak azt mondtam, ki tudtam jönni nem sokkal azután, hogy kiütött a tűz, ezért nem esett bajom. Másnap halottnak nyilvánították mostoha bátyámat és apámat. A Végakarat szerint a cég és vele a jelentős mennyiségű vagyon énrám szállt. De akkor ez nem érdekelt. Napokig magamba voltam zuhanva. Temetések sora kezdődött... Leda, apám, Marcus. Újraépítették a toronyházat, néhány hétig eltartott a pusztítás miatt. Engem kineveztek vezérigazgatóvá, így a Nexturn már az enyém volt, hivatalosan is. Ekkor jöttem rá, hogy apám miért imádta ezt a pozícióját. Az embereknek nem iránymutatás kell, hanem irányítás. Túl gyengék és esendőek az önálló életvezetéshez, ezért kellett a Nexturn, melynek nagy befolyása volt a hétköznapjaikra, és van a mai napig is. De ez nem elég, és már tudom, már értem apám mondását. "Nem állhatsz meg annál kevesebbnél, mint aminek rendeltettél". Ma már tudom ezt. Nem vagyok ember... soha nem is voltam. Több vagyok... és többnek is kell lennem!