Dixon Dokk

Üszkös romokat hagytok magatok mögött. A hangzavart nem tudtátok elnyomni, de szinte senki nem jelezte hogy észrevett volna bármit is. A mai világban jobb, ha senki nem tud, hall semmit, így lehet sokáig élni. A környező házakban csak néhány villany kapcsolódik fel, de a sötét függönyök mögül senki sem néz titeket. Annyira senki nem bátor, főleg nem ebben az időben. A furgonba mindketten bepattantok, és már robogtok is tova.

Folytatás: Mario kávézója

Phaedra

[hmm....mindig is szerettem volna már végre egy olyan kalandot amibe ölhetek annékül hogy büntetnénak.....és azt hogy ezt Etrigan "szárnyai" alatt tehetem meg...nos be kell valjam ez kicsit felvadit.....ezért is megyek éppen most ebbe a gyárépületbe....]
[miközben szállok már meglátom a gyárat....hát nincs a legszebb állapotában az biztos....közelebb megyek és bemegyek az ajtón.....márha ezt annak lehet nevezni.....]
[Remélem nem kell mással osztozkodnom vagy ilyene.........atya -gatya......s ekkor meglátom a tömérdeksok ambert akik gondolom mind a küldetésre jöttek...és sok érdekes pofa van köztük.....]
[ááááááá.......nem hiszem el kik ezek és mit keresnek itt.....ahh....na mindegy majd megszokom valahogy hogy ennyi ember itt van.....kifejezetten "szeretem" a sok embert...na mindegy legalább Etri itt van??.....nem őt sem látom....]
[miközben várakozok felfedezem hogy itt valakik nem is emberek sőt...a legtöbben nem azok.....de már messzoről érezni a szagukon is hogy hősők...fujj.....miközben nézegtek megjelenik 2 piros szemppár.....többb sem kell nekem odamegyek...]

-Héj te bádogtata.....félre...
[szólok rá egy lovagosdit játszó hősre.... ellököm egy kicsit mert minél előrébb szeretnék jutni.....]

A hír, hogy egy igazi gonosz oldalán harcolhatok, felbecsülhetetlen. Végre megmutathatom a világnak, mit is tudok. A raktárépületbe gyalog mentem, nem volt olyan messze, a kis séta pedig segített kiszellőztetni a lakásban beporosodott agyam. Mikor bementem az épületbe, sokan voltak már benn. Szemem egyből egy nőn akadt meg, kinek ruhája fekete volt, de emellett voltak még egy jó páran, akik kivívták ruhájukkal a figyelmet. Majd egy másik fekete ruhás nő tolakodására lettem figyelmes, ahogy szinte félrelök, úgy siet előre. Egy dolgot nem szerettem az ilyen melókban. A csőcseléket. Ennyi ember, nem is ember, ezek már állatok. Kisit a terem szélére sétáltam, ahol egy ládára felálltam, onnan nézve az eseményeket. A hangzavar elviselhetetlen volt, emellett a teremben terjengő szag is rátett egy lapáttal. De hát kellenek ezek a bábuk is a táblára. A feláldozhatóak, akik a csapat elején mennek, felfogva az első ütéseket. Az ő munkájuknak vagyunk mi is ott, ahol. A hangzavart egy vörösen lángoló szempár és egy hozzá tartozó száj nyugtatta le, hirtelen mindenki elcsendesedett.

Olyan volt mint egy álom. Egy furcsa, groteszk állom, melyben a paradox táncolt előttem. Épp éjszaka volt, s én már tértem is vissza szerény otthonomba, melyet egy régi, elhagyatott templom képezett a város számomra ismeretlen negyedében. Egy templom, melynek harangtornyában leltem búvóhelyet. Olykor megfordult, hogy egy-két személy arra botorkált, de nem tértek be hosszabb időre. Zaj remegett végig elmémben, s egy démon állt velem szemben. Számomra nem volt sok kérdés, tudtam hogy őt is csak fejemben látom, az elmém ördögi szüleménye. Ő is bennem élne? Számomra igencsak érdekes ajánlatot tett fel, melynek elmém egy fényűző személye egyszerűen nem tudott ellenállni. Tüzes szívünknek ő volt az igazi központja, a hajtóműve, ki életben tartott minket minden kínos helyzetben, kinek pusztító ereje, gonosz szíve csak azért dobogott, hogy gyilkolhasson.
Sokáig botorkáltam a városban, amíg megtaláltam azt a helyet, ahol találkoznunk kellett volna Etrigannal. Sokáig? Mi az hogy sokáig? Az idő egyáltalán? Sokáig lehet állni a buszmegállón és nem jön semmilyen busz, de ugyanúgy órák hosszát botorkálhatok a városban az nélkül, hogy elmémben akár egy perc is elteljen. Felnéztem az égre, a dokkok kellemetlen szaga megcsapta orrom már messziről s én tudtam hogy jó helyen járok. Útközben egy-két személyt meg kellet kérdeznem, merre is menjek, hol is forduljak le, hogy megleljem város eme részét. Elég követni a folyót? Milyen folyót? Azt a nagy vizet? Hová kanyarog az egyáltalán? Kicsit megállok és tehetetlenül pislogok magam körül. A sós víz illata hidegen furakodik orrlyukaimba, kellemes felüdülést hozva számomra. Hideg és tiszta. Számít más? Ó igen, az a furcsa bűz mely vele jár, kéz a kézben, min két jó barát, kiket nem lehet egymástól elszakítani. Mint te meg én... Simítok végig a nyuszim fején, mely egy régi, kikukázott hátizsákból vigyorogva figyeli a környéket. Védi a hátam. Mint mindig. Az egyetlen társ, kiben teljes mértékben megbízom, akkor is ha tudatom egy része belátja, ez csak egy játék. Egy játék mely ugyan olyan piszkos és büdös mint én magam. Elvégre... egy hajléktalan nem lehet illatos és tiszta...
Megvonom vállam és tovább indulok. Olykor egy-két amolyan "utcát" figyelek, reménykedek hogy senki nem vesz észre engem. Pont az a ruhát hordom, melyet Lovagomtól kaptam azon a napon, mikor kiszabadított. Különleges napokon veszem csak fel, úgy döntöttem. Bár ez az egyetlen különösebb nap számomra. Ruhám tiszta és szép, amit én magamról nem igazán lehet mondani. Az egyik park szökőkútjában úgy ahogy megmártóztam, hogy legalább a piszok és bűz nagy részét eltüntessem. Megláttam a távolban a megbeszélt találkozó helyét, azt a nagyobb, de már inkább szétesni valónak mondható épületet. Mély levegő, majd izgatottsággal szívemben tovább indultam.
Elértem és azonnal be is mentem. Szemem kicsit elkerekedett, mikor egy nagyobb tömeget pillantottam meg magam előtt. Megannyi személy, melyeket soha életemben nem láttam. Végignéztem rajtuk lassan, éreztem ahogy egyre jobban fokozódik bennem a feszültség. Ahogy az ismeretlen arcokat figyeltem, egy-két mintha rémlene is, talán az utcán láttam őket? Meglehet. De az is lehet hogy csak tévedek. Nagy dulakodás, egy-két személy előre töret, hogy jobban lássa mi fog történni. Én inkább hátul maradok, hisz nem tudom még pontosan mi lesz ebből, így inkább valami magaslatot keresek. Legjobb lenne egy doboz vagy láda, esetleg bármi más amire fel tudnék mászni vagy állni. Ahogy nézelődik, egy férfi szintén ráállt egy ládára. Odakullogtam hozzá, s én szintén egy másikra álltam, lábujjhegyre ágaskodva figyeltem mi fog történni. Érdeklődve pislogtam át a tömegen, s kicsit meghökkentem mikor két izzó szempár jelent meg a fal sötétjében, majd egy száj, melyből füst gomolygott. Azok a szemek... Melyek mint a tűz úgy izzottak lelkesedést indítottak el bennem, s lassan kezdett elszállni belőlem az a bizonytalan félelem, mely mint egy árny, egészen idáig elkísért. Csendben vártam hogy mi fog történni.

A vezető belépett, majd beszédével feltüzelt mindenkit, aki a teremben tartózkodott. Felbőszülve vártuk, hogy elkezdődjön. Ekkor kitépte az ajtót, majd megláttuk az első alakokat az utcán. Mintha valamiféle megszállt teremtmények kósza maradványai lebegtek volna a lámpafényekben, majd számuk rohamosan megnőve ellepték az utcákat. A benn várakozó nép felpezsdülve adrenalinnal futott ki. Én is kezemből kardot formázva futottam, hogy levágjam az első sorokban toporzékolók fejét. Majd beljebb futva egy hosszabb csőszerűséggel próbálom meg aprítani az ember...ezeket. Hisz ezek nem emberek. Megmondták. Mindeközben keresek egy helyet, ahol nem tudnak beszorítani, mindig maradok valaki mellett, hisz sohasem lehet tudni, kinek mikor lesz szüksége a segítségre. Vagy mikor szorulok rá én. A lények nyakát célzom, ám ha többen jönnek, lehet, hogy a kezem kalapáccsá formázva ütöm őket 2-3-ával.

//Elnézést, utálom mikor nem mutatja hogy írva lett reag -.-" //

Nyuszimat szorongatom és figyelmesen hallgatom amit Etrigan mond nekünk. Démonok? A városban? Teljesen megborzongok ettől a gondolattól, érzem ahogy szerelmem ugyan így tesz. Vigaszul mindkettőnket, mancsát tartom ujjaim közt, szorongatom, hogy ezzel mindkettőnket bátorítsam. Furcsa, megannyi furcsa személyek vannak itt. Túl sok démonnal találkoztam már életemben, akkor is ha csak emberi formájuk volt, én tudtam jól, undorító démonok voltak, akik arra teremtettek, hogy a fejembe mászva férget rakjanak, mely mint a méreg, úgy kezdett lassan és fokozatosan megölni engem. Arcom éreztem ahogy eltorzul, kifut rá az a személyiség aki arra született, hogy gyilkoljon. Elmémben a hatalmas kéz megragadott s lerántva a sötétségbe letaszított. Pont olyan érzés volt, mintha egy sűrű mocsár alján akarnák levegőhöz jutni.
Testem kezdett megfeszülni s a harag mely a tüzet táplálta bennem, egyre csak növekedett. Démon. Az én démonom, melyet eddig sosem sikerült legyőznöm, mely már évek óta bennem lappang, nem akar szabadra engedni, hogy épp elmével élhessek a világban. Mégis miért tenné? Tökéletes játszótér számára a világ, s engem már meg-annyiszor mentett meg. Neki köszönhetem hogy lélegzek még ebben a világban, hogy szívem mellkasomban dobog. Egy démon. Az én démonom.
Úgy érzem tartozom neki ennyivel, hogy olykor szabadjára engedjem vadságát, hogy vért ontva tombolhasson mint egy igazi infernó. S most, lám, eljött az a pillanat, mikor egy másik démon hadba hívta, hogy oldalán harcoljon. Ellent tudott volna e állni ennek? Nem. Ó bizony hogy nem! Etrigan a raktár ajtajához lép, s én már veszem is le hátizsákom, melyből egy nagyobb alufólia darabot veszek elő. Ebbe csomagolom be drága szerelmemet, hogy átváltozáskor ne égjen el, elvégre magammal viszem mindenhova. Egy apró nyílást nem hagyva a tűznek elvégzem a műveletet, majd hátizsákomat a doboz mögé rejtem, nehogy elvesszen vagy valaki el lopja.
Beáramlik a forró levegő, ez is csak jobban felpezsdíti az ereimben csordogáló tüzet. Arcomon egy mosoly, melyet csak azok a gyilkosok tudnak kicsikarni magukból, akik megjárták Arkham legfélelmetesebb zugait. Szinte mindenki azonnal kirohan, hogy harcolhasson, de a bennem rejtőző Rémálom csak ennyit súg: Nyugodtan. Lassan. Ők csak bábuk a táblán, kik könnyen mennek s halnak. Nélkülözhetőek. Szinte az utolsók közt lépek ki Én. Érzem ahogy testem felhevül, ahogy körbeölelnek a lángok, melyek felcsapván porrá égetik ruhámat, csupán az alufóliába csomagolt nyuszim az, melyet nem képesek bántani. Egy igazi két lábon járó Pokol. Már arcom sem látszik, legalább is nem teljesen emberi, akkor sem ha nagyjából megmaradtak a vonások.

Odébb állok mindenkitől, érzem ahogy magam alatt az aszfalt olvadozik és felhevül, ez csak ismét egy jel, hogy képességem démonom vadságával szinte határtalan lesz. 5 méteres környezetemben felhevítem a levegőt legalább olyan forróra, hogy ha bármilyen ellenség a közelembe akar férkőzni, mire hozzám érkezne, viaszként olvadjon le róla a bőr és a hús, s ha tán ez sem segít, ott a megolvadt aszfalt, mely forráságának és ragacsos masszájának köszönhetően járhatatlan lesz. Ez lesz az én védekező pajzsom. S a támadás? Ó igen, hisz ezért is vagyunk mi itt! Lábaim alól három tűzcsóva tör ki, mint az éhes vad kígyók, úgy haladnak sebesen az aszfalton kúszva ellenségeim felé, hogy körbevegyék őket, testükre felkapaszkodva elemésszék nem csak testüket, de ocsmány lelküket is.
- Tűzvirág nyílt ki a ház tetejéről, porrá égetve az álmokat és minden reményt. A hamu felszáll a közeli fákra. Vége az egyik rejtélynek, gyermeki mondókából ismered meg, mi az a Rémálom. Füst száll alá a csendes világra, s te még utoljára integethetsz. Kiütve a földön fekve nehezen szeded össze magad, ha egyáltalán... Gyermeki mondókából ismered meg a Rémálmod... - énekelem közben, hangom fenyegetően szadista, ez már tudom nem én vagyok, de mégis én mondom ki, s jó érzés fog el engem.

A kard nem volt éppen a leghatásosabb fegyvernek ezek ellen a...lények ellen, így gyorsan taktikát kellett váltanom. Egy hatalmas pöröly formájában próbáltam ha nem is levágni, legalább szétlapítani. A pörölytől összement, de még most sem vesztette el harci erejét, melynek következtében egy kést szúrt szívem felé. Gyorsan kellett cselekednem. A pöröly lassan eltűnik, helyében pedig egy pajzs jön létre. A pajzs, melynek külsejét éles tövisszerű formák díszítik, melybe ellenfelem talán beleakad, majd a tüskék csápokká változva ölelik át annak kezét. Miután a csáp jól összefogta azt, egy erőteljes mozdulattal eltávolítja gazdájának testéről, majd letépve azt visszapofont indítok saját karjával.

Phaedra:


-Hm....ejejj...

[ S ekkor a dühödt zombitömegre nézek és látom hogy bizony bizony ezek mindent túlélnek....áháháh....jaj de jó...mondom önironikusan...]

[vajon milyen taktikát alkalmazzak??.....miközben tünődök észreveszem hogy elkezdemnek felém mászni ezek a férgek......jaj mindjárt elkap az egyik.....megpróbálok felszállni a házak felé ahonnan nem érhetnek el és majd ott kieszelek valamit,.....ha időközben nem válna be a tervem és rámnugrana valamelyik akkor is felfelé szállok......s ha már felszálltam megpróbálom leütni magamról......]

Ellenfelem karját sikeresen letéptem, de a fájdalomnak nyomát sem találtam. Ott feküdt, karját szinte vállból kitéptem, de csak feküdt, nesztelenül. Ez így nem lesz jó. Hiába tépem darabokra, hatástalan, mert ezek nem éreznek semmit. Értelmetlennek tűnt darabokra vágni, törni, zúzni, mert mind hiába lettek volna. Ekkor támadott rám két másik. Kezemből ismét egy kalapácsot formáztam, mellyel a földön fekvő fejét egyenlővé teszem a talajjal, nehogy bezavarjon hátulról. Ha ez megvan előveszem Hr-em, a kis fegyverrel pedig meglövöm a két lényt, pontosabban közéjük célzok. remélhetőleg az impulz löket a földre kényszeríti őket. Ha sikerül hátralöknöm, odakiáltok egy társamhoz, aki jelenleg lángol, hogy pörköljön alájuk. ha ez beválik, és a lények el tudnak égni, akkor összefogva a lánnyal, /Airie-vel/ én hátralököm, összeszedem a lényeket, ő pedig összeolvasztja őket. talán a csapatmunka beválik. ha ez sem, akkor csapdába fogunk kerülni, a Hr-t felhasználom, mint menekülési úttörőt.

// Na akkor megjöttem, igen, én viszem tovább a kalandot, az újonc, a kismesélő! Vadmacska kissé ködös iratokat hagyott maga után, hogy mit tervez a kalanddal, igyekszem továbbvinni az ő útján a kalandot, de rajtatok fog állni, hogy mi történik, kedveskéim, ti döntötök most a kaland, és ki tudja, lehet, hogy a világ sorsáról is. Ehhez azonban össze kell dolgozni, mind a karaktereknek, mint a felhasználóknak, szóval tessék belehúzni, és ne hagyjuk a csapattársainkat hetekig várakozni egy-egy reaggal. Tessék kiírni magunkat az orvosi igazolásokban, hogy a játékostársak, és a nagyságos kalandgóré - aki ez esetben én vagyok- tudjon róla, hogy mehet a körváltás, és nem szívatjuk meg a karaktert. //

Kassidy kalapácsa hangos reccsenéssel belenyomja ellenfelének fejét a betonba, ami ezáltal oly lapos lesz, hogy szinte észrevenni is nehéz, de az istenért sem akar meghalni a lény, maszkja éppúgy néz ki, mint eddig, talán az alján egy vékony repedés látszik, de ezt a bátor harcos csak a szeme sarkából látja, hiszen már fordul is a két támadó felé, akiket le szeretne teríteni csodafegyverével. A lökéshullámtól az egyik lény hátraesik, jó két métert zuhan, és olyan csúnyán beveri fejét a talajba, hogy az már Kassidy-nek fáj. A másik lény ügyetlenül megbotlik, látszik rajta,hogy próbált védekezni valahogy, de a feltaláló fegyvere túlontúl tökéletes, így a szörnyeteg is a földre zuhan, ahol elkeseredetten vergődik, próbál felkelni, egyenlőre kevés sikerrel. Messiás hátrál, csak hátrál, nyomában több tucatnyi ellenféllel. Erősen megrúgja a szerencsétlen valami fejét, rátapos, és elkezdi szórni a golyókat azokra a démonokra, amiket magával hozott, remélvén, hogy Kassidy és a lovag segítenek neki, másra úgy látszik nem számíthat hiszen
Airie -nek is megvannak a problémai: kecses mozdulatokkal száll a földön fetrengő, vagy éppen állóhelyzetben lévő szörnyetegek felé, nyomában az aszfalt ragacsos masszává olvad, amibe mind beleragadnak, és csak lassan, nagyon lassan tudnak egy-egy lépés megtenni sértetlen testükkel. Igen, sértetlen, mivel hiába a forróság, s a tűz mindent elemésztő hatalma, hogyha az ellenséget nem tudja bántani vele, lángra kapnak, egytől egyig, de változatlanul masíroznak előre,
Kyle felé, aki jó nagy bajban van, három teremtmény van a háta mögött, a démonvadász pedig úgy tűnik, semmit sem csinál, mozdulatlanul áll. Meg is lett ennek a következménye, mindhárom ellenfele felé nyúl, és ledobják a földre, mintha csak tollpihe lenne a mi nyári álmot alvó démonvadászunk. Két ellenfele fegyvertelen, ők lassan közelítenek feléje, a lábát szorongatják, egy harmadik azonban egy vascsővel akar lecsapni a vadász bordáira.
Etrigan ezt mind látja, de túlontúl elfoglalt, talán őrá figyel a legtöbb lény, de ő mit sem törődve velük, hangosan kiált Airie felé:
- Ahelyett hogy ott fent keringesz, és próbálsz szétégetni mindent, törődj a többekkel! - mutat Kyle felé. És basszus, tényleg, ha Airie megnézi, akkor látja, hogy a démonvadászt körbevették, és éppen lecsapnának rá....
Látja ezt Phaedra is, aki vonatot nem talált a kikötőben, ereszcsatornát azonban igen, azzal pedig szépen ütötte meg ellenfeleit, akiknek nagy része visszazuhant az Airie által megolvasztott aszfaltba, kevesen pedig a vízbe estek, ahonnan többé nem jöttek fel... Úgy látszik, elment a kedvük a hölgy zaklatásától, hiszen a legtöbben most vagy a vezérre, Etriganra mentek, vagy a Kassidyék felé masírozó hordába csatlakoztak. Mindkét helyen elkél a segítség, az égieknek dönteniük kell, hogy mit tesznek, kinek segítenek, és figyelembe kell venniük a földön fetrengő Kylet is, aki tehetetlennek tűnik a túlerővel szemben.
És az éjfekete ruhában lévő asszony, aki elvileg velük volt, még mindig nem bukkant fel.....