Közönséges raktárépület

Vash furcsálta az idegent: nem akart közbe avatkozni, egyszerűen csak megkérdezte, kinek kell segítség. A melák gyorsabb volt Sisaknál, nem mintha Piros Sisoknak szüksége lett volna segítségre.
~ Ennyit a keménységről. Éri egy találat, és már is segítség kell neki, mondhatom ritka kemény alak. De ez a másik se semmi, a meláknak segít, mégis a jövőben dumálna velem. Vagy látja a jövőt, és tudja hogy túlélem, vagy egyszerűen jobban örülne, ha én győznék? Nem tudom melyik oldalon áll, lehet hogy őrült, de mégis miféle? És mégis mik lehetnek azok a kis zöld löttyök? Túl sok a kérdés, és nem tudom a válaszokat. Csak egy pisztolyom van, két ellenfélre. Előbb a melákkal kellene végeznem, hisz vele kezdtem el, meg már tudom a gyengéjét, a holdfejűvel majd utána foglalkozok. ~ gondolta végig a dolgokat Vash, majd elkezdett feltápászkodni.

Vash figyeli, amint a melák felkapja a holdfejűt, és pár pörgetés után az önjelölt igazság osztó felé hajítja.
- Ezzel a számmal fel léphetnének a cirkuszba- gondolja magában Sisak, miközben félre gurul Lupin útjából. Eközben megjöttek az üzleti felek, akik miatt Piros Sisak jött. Amint látják a helyzetet, érdeklődnek a bengától, hogy mi is történik éppen. Az hátat fordítva Vash-éknak némi türelmet kér. Sisak gondolkodás nélkül, ösztönösen, talán egy kis dühvel, pisztolyát a melékra szegezi, majd így szól hozzá:
- Mi még nem végeztünk egymással, szóval ne fordíts nekem hátat...- majd a tarkójára célózva leadott egy lövést.

A Holdfejűt meglepte az effajta segítségnyújtás, de belátta van értelme a dolognak. A vörös sisakos ugyan könnyedén kikerülte, ám ő még időben elővette a kést, majd még repülés közben beleszúrta a földbe s annak mentén megfordult, és fejével beleütközött a férfi hátába, aki így eltévesztette a célt s a nagydarab feje fölé lőtt...

- Ne aggódjon, bonyolítsa csak le üzletét, megígértem hogy segítek, így segítek.
Azzal felállt s a nagydarab és Vash közé állva ismét megszólalt:

- Persze cserébe, híreszteljétek a dolgot...

- Így próbáljon meg jófej lenni az ember...

Majd Lupin azonnal odafut a nagydarabhoz, s hozzásimul, fedezéknek használva, hisz társai őt nem lövik...

- Mint újdonsült szövetségesed, szólhatnál pár jó szót az érdekemben, hisz életed is megmentettem...

Ekkor hirtelen előveszi a kis kést, amit az előbb vett ki a földből, s a melák tarkójához nyomta...

- Ez a te érdeked is...

Az önbíráskodó lövése előtti utolsó pillanatban, Lupin kicsit módosított a célon, így Vash a melák helyett, az egyik öltönyöst találta el, ráadásként pont fejbe.
~ Nos, így vagy úgy, de egy rossz fiúval kevesebb, más nem számít.~ gondolja magában Vash, miközben látja, hogy az öltönyös hanyatt vágódik, mint egy zsák szemét, hisz az ilyen alakok Sisak szemében szemetek. Mikor mindenki ráeszmél hogy mi is történt pontosan, azonnal elkezdtek lőni Vash-ra, és még Lupin-ra is. Lupin azonnal odasiet újdonsült barátjához, és segítséget kér tőle, ám nem úgy tűnik mintha megtörténne a segítség.
~ Most nem tévesztek célt! ~ gondolta Vash, majd be célózta a melák fejét, és lőtt.

Szeme szikrákat vetett, s dühe felfoghatatlanul hatalmasra csapott, s elméjén belül álomereje csapongott s szinte kitört, ám türelmet intett magára... A vér vörösre festette öltönyének vállát, s ezt nem tűrhette... Fejfájása mellett elenyésző volt a golyó által okozott sérülés fájdalma, ám így is sikeresen lebénult egy karjára...
A már nem is olyan nagydarab felé csúszott a amíg a többiek nem figyeltek rá, átkutatta bármilyen felszerelését reményében, ami jól jöhet a kibontakozó golyózáporban, s ha már ottvan megnézi, hátha rájön a pasas leereszkedésének okára is...

Vash találata végre célt ér, ám Lupint is eltalálja, bár nem akarta. Meglepetésére a melák úgy elkezdett ereszteni mint valamiféle lufi.
~ Ez meg milyen cuccot nyomathatott, aminek ez az ellenhatása, hogy teljesen le ereszt az ember? ~ ez a kérdés jut az önbíráskodó eszébe, ám nincs ideje gondolkodni, mert az utolsó öltönyös elindult felé. Sisak nem laca-facázik, azonnal rá lőtt, ám a tagról lepattantak a golyók, mint ha golyó álló lenne a bőre.
~ Mi a ménkűt szednek ezek? Az egyik egy tesztoszteronozott állat, ez pedig golyó álló. Akkor jöjjön valami keményebb~ gondolta magában az önbíráskodó, majd öve felé nyúl, hogy az öltönyösnek vágjon egy gránátot.

A holdfejű felderül a tétlenségéből származó események hatására, s újonnan szerzett lombikjai mellett, vidáman integet az elhajtó rosszfiúk felé, habár előre tudta, a köznép eme történetet úgy fogja megismerni, mintha ő maga intézett volna el mindenkit. Ahogy végiggondolta a dolgokat elvigyorodott, s elsétált, amerre a város zaja vonzotta ...

Justin & Lupin magánkaland
"kajacsata"

Első komlyabb megmozdulásom színhelyén nyomott el az álom. A pontban egy éve kiütött emberek már rég eltüntek s én nosztalgiázva feküdtem le az egyik sötét sarokban. Senki nem fog itt látni. Flora már rég aluszik olyan helyen, hogy még én is nehezen fedeztem fel, ügyes ez a lány, csak kicsit gyagya.
Végül én is nyújtottam egyet, majd egy kényelmes gyapjúpárnát varázsoltam a fejem alá, s azonnal elnyomott az álom.
Ismét oly területekre révedtem Morpheus birodalmában, mikről már rég megfeledkezett, és én élvezettel bontottam le őket, élvezettel szívtam az esszenciályukat, s élveztem ahogy egyre erősebb leszek. Gyakran mondják, hogy az alvás szépít és erősít, na rám ez hatványozottan igaz...
Szeretek aludni....

Éhség. Az a borzalmas éhség, mely mindent elsöpör és semmit nem hagy maga után a borzalmas, marcangoló fájdalmon és a vérszomjon kívül. Már két nap telt el a labor ostroma óta és az óta nem ittam egy korty vért sem. Jelenleg abban az állapotban voltam, amiben a legveszélyesebbnek nevezhettek. Annak ellenére, hogy a képességeim nagy részét már nem tudtam használni, mégis most voltam a legveszedelmesebb. Egy erős vámpírnál csak egy rosszabb van, az erős és éhes vámpír. A saját testi épségével nem is törődve kutat íncsiklandó artériák után mindenféle önkontroll nélkül, szinte állati értelemmel és csak az éhségét akarja csillapítani, akármilyen módszerrel. Sajnos az ostrom után elég nehéz volt eltűnni szem elől. A rendőrök is keresték a támadókat, én pedig voltam olyan marha, hogy megmutattam az arcomat, így nem egy volt a nyomomban. És ha ez nem lett volna elég, még Griff is vérdíjat tűzött a fejemre. Az utóbbi két napban mást sem tettem, mint menekültem. Nem egyszer próbáltam meg táplálkozni, de mindig feltűnt egy-két fejvadász, így neki sem, tudtam állni az étkezésnek. Az erőm meg bőven nem volt elegendő egy harchoz. Szinte mindenemet kimerítettem az átváltozáson kívül, de tudtam, ha felvettem volna a másik alakomat, akkor a vadállat nyert volna és biztosan rombolásba kezdtem volna. Aztán a végén még a nyakamba kaptam volna valami szuperhőst. Nem, táplálkozásra volt szükségem. Így hát felkerestem egy raktárépületet, amiről azt hallottam, mostanában csövesek lakják. Belépvén az épületbe nem is csalódtam, megtaláltam a célpontomat. Vagyis a célpontjaimat. Ugyan nem csövesek voltak, hanem egy szerelmes párnak tűntek, de nem igazán zavart. Ha elfoglalják a hajléktalanok helyét, akkor meg is érdemlik. Nekik van hova menniük, a hajléktalanoknak pedig épp az ilyen épületek jelentik a tetőt a fejük fölé. Így hát még a szokásosnál is kevesebb lelkiismeret furdalást éreztem, amiért meg akartam ölni őket. Ebben az a vicces, hogy jóval mínuszba mentem a lelkiismeret furdalással, mert eddig sem éreztem. Lassan hozzájuk sétáltam hangtalan léptekkel és a hölgyeké az elsőbbség szokást követve a nyakánál fogva egy pillanat alatt kiragadtam a lányt szerelme karjai közül és magamhoz emeltem. Még felébredni sem volt ideje, mert már a nyakába is vájtam a fogaimat és szívni kezdtem a vérét. Nem értettem, hogy két fiatal, mint az kiderült, miért tölti az éjszakát egy elhagyatott raktárban, ahol csak a hajléktalanok élnek, mikor biztos van saját házuk is, de nem különösebben érdekelt. Helyette az ambróziaízre koncentráltam, ami a számba folyt és újult erővel töltötte el fáradt tagjaimat, kiélesítette érzékeimet. Nem tartott soká, míg megöltem, de nem álltam meg. A halál jóval az összes vér kifogyása előtt beáll. Mikor száraz lett, ledobtam a földre a tetemet és a fiú felé fordultam. Ahogy sejtettem, már arra felébredt, hogy felemeltem a lányt. De nem futott el. A bolond. Rámosolyodtam, kivillantva szemfogaimat és mielőtt kiálthatott volna, feltéptem a torkát. Vele is megismételtem a procedúrát és teljesen feltöltődve dobtam le a hulláját a földre. Csak ekkor vettem észre, hogy más szívverés is volt a raktárban. Egy hajléktalan. Mivel elég hangosan étkeztem, így nem volt kétséges, hogy felébredt-e. Így hát felé indultam, vérszín szemeim világítottak a sötét csarnokban.
- Sajnálom. Rosszkor voltál rossz helyen. - mondtam, miközben eldöntöttem, hogy őt is szárazra szívom.

Hirtelen valami zavaró folytonos szürcsölés ütötte meg a fülem. A hangzavar a csörömpölés, vagy épp a párocska nem is oly rég csitult viháncolása nem zavart, de ez a monoton zaj borzalmas volt. Dühösen kinyitotttam valamenyire a csipám, de semmi szokatlan nem tárult szemem elé, csupán egy éjszakai vacsora képét láttam magam előtt. Ahogy a férfi evett nekem is megjött az étvágyam s lenézően figyeltem, hogy otthagyja a finom husit, ám az álmosság erősebb volt, ezért egyszerűen előtúrtam még egy bárányos párnát és oldalra forsulva a fülemre tettem. Ekkor irigyen fölnéztem az egyik gerendaszerűségen hortyogó Florára, aki az egészből semmit nem vett észre, hisz a füleséből most is valami bizarr nóta szólt.
Sóhajtottam egyet, majd háttal fordultam a vacsorázónak, s ellazultam, hogy visszafogadjon jövőbeli birodalmam...

Kiszemelt célpontom felébredt, mint ahogy azt vártam, de a többi reakciója egyáltalán nem a várt volt. Nem kezdett el ordítozni, sikoltozni, de még csak nem is menekült. Inkább visszafeküdt a párnájára és aludt tovább. Nevethetnékem támadt, de nem akartam megzavarni szegényt az alvásban, így csak halkan kacagtam. Lassan odasétáltam a fekvő alakhoz, de séta közben valami ismerős illat csapott meg. A fickó szaga halványa derengett valahonnan. Nem nagy dolog, hogy ismerős a hajléktalanok szaga, elvégre nem egyel találkoztam már, de ez más volt. Nem emlékeztem pontosan, hogy hol éreztem, de biztos voltam benne, hogy valami emlékezetesnek kellett volna lennie. Így hát úgy döntöttem, hogy nem ölöm meg egyből, hanem kifaggatom. Azt terveztem, hogy a nyakánál fogva felkapom és kikérdezem, hogy hol találkoztunk mi már ez előtt.

Hallottam a férfi lépteit amint jött felém, a lassú, magabiztos, gyilkolásra kész mozgását, majd valami megváltozott. Lelassult, s kíváncsiság vegyült mellé. Kívántam hagyjon aludni, de nem. Megragadta a nyakamat s ekkor pattant el bennem valami, szemeim tágra nyíltak, vérben úsztak s hirtlen a karomon lévő szőr feléledt, gyapjúvá vált, nőni kezdett s egy akkora bárányfejjé vátozotta, minek a szája volt akkora, mint maga a vöröshajú fazon, s egyszerűen bekapattam vele.
Ismerős volt a férfi, de utálom ha zavarnak alvás közben...

Hamar megtettem a köztünk lévő távolságot, még a viszonylag lassú lépteim ellenére is. Fel is kaptam a fickót, de ekkor valami megváltozott. A hajléktalan karján lévő szőr egy bárányfejjé változott, ami bekapott. Érdekes szituáció volt és az embernek biztosan nem az lett volna az első reakciója, amit én tettem, de hát nem is voltam ember, így hát nem szégyellhettem magam, hogy nevetésben törtem ki. Majdnem összeestem a nevetéstől, de szorult sorsomra gondolván inkább talpon maradtam és gondolkodni kezdtem. Először is körbenéztem. Ha volt annyi helyem, hogy elférjen egy kard, akkor magam elé hívtam az árnyakat és leigáztam őket, majd kard formájába kényszerítettem szolgáimat. Ebben az esetben azt tapasztaltam, hogy könnyebben behódoltak, mint az előző esetekben. Ha nem volt elég helyem egy kard létrehozásához, akkor átváltoztam és úgy próbáltam meg kiszabadulni.

Épp visszafeküdtem volna szunyálni mikor nevetést hallottam, valahol báránykámból, majd egy kard jelent meg ami kettévágta, s a vöröshajú kimászott. Ekkor megláttam a férfi arcát, s nevet ugyan tudtam párosítani hozzá, ám a tudatom jelenleg félig még álomföldén járt, így nemtudtam beazonosítani, ki is ő valójában. A báránykám miatti harag viszont erős volt, s földötúian mély hangon megszólaltam.
- JUUUUUSTIIIIIIN!
S közben az egyik előbb megölt szerelmes álmából előhúztam azt amire épp gondolt utolsó pillanatában, egy hatalmas, éjfejete lándzsaszerűséget, aminek a végén egy bunkósbót volt. Elég különleges buzogány ám nem érdekelt s azonnal lecsaptam vele, először eltévesztve a célt. Ahova a fegyver csapódott ott megrepedt a beton, ám nem törődtem ezzel, s ezuttal jobban célozva, a vámpír felé lendítettem a fegyvert.

Az árnyak viszonylag könnyen behódoltak, ami kellemes meglepetésként ért, így megkaptam a kardomat. Jobb ötlet híján úgy döntöttem, hogy ha nincs bejárat, akkor csinálok magamnak egyet. A kardomat beleszúrtam az engem fogva tartó börtön falába és szétvágtam. Ekkor pillantottam meg a hajléktalant, akiről már biztosan tudtam, hogy nem hajléktalan. Azt ugyan még mindig nem tudtam, hogy ki is volt valójában, de arra már sikerült rájönnöm, hogy ismer engem. Tudta a nevemet. Ám mielőtt rákérdezhettem volna, megjelent a kezében egy furcsa, fekete fegyver. Nem pocsékolta az időt beszéddel, hanem egyből kezdetét is vette az agresszív véleménycsere. Az első támadása mellé ment, ám a második egyenesen felé. Két ötlet merült fel bennem egyszerre. Az első, hogy félreugrok, a második, hogy kivédem. Végül az utolsót választottam. Annyi árnyat sűrítettem a kardomba, amennyit csak tudtam, ezzel jócskán megnövelve a súlyát és az ellenálló képességét, majd testsúlyomat áthelyezve védekező állásba álltam és a kardot magam elé emeltem pengével a támadó fegyver irányába. Talán ha szerencsém van, akkor szét tudom vágni a fegyvert...

Lendítettem felé fegyveremet, ám ekkor fogyott ki a nafta, s köddé vált a buzogányom, így teljesen olyan volt, mintha Justin vágta volna el. Ekkor döbbentem rá arra is, amiket eddig csináltam. Pár másodpercre leálltam gondolkodni, s rájöttem, most különösen sokat loptam az álomerőből. Szélesen elvigyorodotam.
- Justin, drága barátom, mutasd csak meg nekem a vápírok erejét!
Azzal csettintettem egyet, s a mindenki által jól ismert hófehér zakó, nadrág, s cilinder ismét rajtam volt. Ám a zakó fölé egy különös, jó vastag és elképsztően röhejes gyapjú kabát került. S a holdfejű maszkom se raktam magamra, helyette egy teljesen egysikú, szemlyuk nélküli hófehér maszkot vettem fel, melynek a homlokán volt egy hold szimbólum. Percekig így áltam, majd hirtelen a maszkom alja szétnyílt, elég bizarr, ilyesztő mód s egy száj formálódott rajta. Ekkor ébredt fel a köpönyeg is, ami zöldes barnás rongyos sállá manifesztálódott, egy kötéssé a cilinderemen, és a zoknimmá.
Még szokásosnál is furcsábban festhettem de nem érdekelt. A holdfejű új kosztümöt szedett fel, s nekem ez megfelelt.
Majd akaratomra két karom teljes egészében egy egy méter széles és magas birkafejekké változtak, s tudtam hatalmas kosszarvaik pedig még a betonfalakat is átütik.
A maszkom s alatta én még szélesebben elvigyrodtam, majd a köpönyegem segítségével a vámpír mögé teleportáltam, hogy ott csapjak le rá egy hatalmasat. Hálistennek a teleportáció hatásait is kezdem megszokni, így az se okoz már akkora gondot...

- Lupin! - ordítottam nevetve, miközben teljesen elengedtem magam. Ellene nyugodtan használhattam a teljes erőmet, nem kellett félnem attól, hogy véletlenül megölöm és nem tudok majd szórakozni. Eddig még senki nem látott átváltozva korábbi társaim közül, de mivel a holdfejű is egy hozzám hasonló árulóvá vált, így megérdemelte, hogy szembesüljön teljes hatalmammal. Maximum belehal.  Csak az ő kedvéért átváltoztam. A fájdalom már szinte nem is érdekelt, de ennek ellenére buzdító hatással volt rám. Testemet a szokásos ruhák helyett a vámpírúrrá válásom óta megszokott árnypáncél fedte, fejemen pedig az egyszerű korona pihent. Kardomat továbbra is a jobb kezemben tartva ledöntöttem az elmém szélét határoló sorompókat és minden irányból magamba szívtam az árnyakat. Könnyen jöttek és igencsak meglepődtek, mikor rájöttek, hogy nem akarom irányítani őket. Csak annyi volt a kérésem, hogy manifesztálódjanak és pusztítsanak. Ezt pedig meg is tették. Körülöttem a sötétség életre kelt, majd elkezdett szétszéledni és a körzetemben minent beborítottak szabadon kószáló gyilkos szolgáim. Lupin eltűnése teljesen meglepett, de szolgáim hamar érzékelték a megjelenését és támadásba lendültek, amíg én a fordulással voltam elfoglalva. Viszont ha a holdfejű úgy döntött, hogy az árnyakat figyelmen kívül hagyja, abban az esetben csak a testem ellenálló képességére hagyatkozhattam.