Brian Thompson - Guard

Születési név: Brian Thompson
Egyéb név: Guard
Faj: Genetikailag módosult ember

Nem: Férfi
Születési hely, idő: 1978, Gotham City
Kor: 33
Magasság: 190 cm
Súly: 108kg
Hajszín: Fekete
Bőrszín: Kreol
Vércsoport: A
Egészségi állapot: Gyengék az idegei

Család:
Apa: Elhunyt
Anya: Elhunyt
Gyermeke Susan: Elhunyt
Felesége Carol: Elhunyt
Nagymama: Julian 80 éves – Él (Valahol Európában, Brian telefonon beszél vele alkalomadtán)

Foglalkozás:

Szürke, hétköznapok: Biztonsági őr egy kutatásokkal foglalkozó egyesületnél
Máskor: Az Őrző
Oldal: Jó, átvitt értelemben

Előtörténet:

2010. 04. 21. Gotham City, Newtown Town 10:00


- Üdvözlöm! A Nevem Jonathan Parker. Ön ugye Brian Thompson. – Nézett a kis notesza mögül az ajtón éppen besétáló nagydarab férfira, aki kicsit megilletődve nézelődött a kis irodában.
- Jó napot! – Igen, a nevem Brian. – Bólintott szigorú tekintettel végigmérve a vézna, idős férfit, aki íróasztala fiókos oldalán üldögélt, most már letéve kezéből kis noteszét. Szakálla nem volt túl nagy, de mégis látszott rajta, hogy nem igen ápolja, talán fél évente egyszer megy el fodrászhoz, hogy lekezeltesse, s hogyha valakinek kétsége támadna efelől csak rá kell pillantania lenőtt szemöldökeire. Az igénytelenség ellenére, az agg pszichológus elegáns, kasmír öltönyben feszített, hozzá egy igen undorító vörös, kockás nyakkendővel, ami kék ingéhez semmiképpen sem passzolt. Brian fintorral az arcán vette le tekintetét a Doktorról, és igaz, ő sem a divat mintaképe, kasmír öltönyre sajnos nem telik neki. Inkább ennek tudható be hirtelen ébredt undora.
A magas, vállas középkorú férfin fekete, sztreccses póló volt, ami igen csak kiadta kidolgozott felsőtestét, azon pedig egy az orvosénál jóval olcsóbb öltönyzakó. Aki azt hinné, hogy ez a férfi elegánsan öltözködik, gyorsan meggondolná magát, amint lejjebb viszi tekintetét ruházatának nadrág része felé, hiszen egy egyszerű kopott farmernadrág volt rajta, ami félig-meddig takarta edzőcipőjét.
A fejének küllemével viszont nem volt probléma, általában borotvált, sima arca, ami csak akkor rándul mosolyra, ha gúnyolódni kell valakin, vagy ha megrándul rajta egy ideg. Haja, mint mindig most is rövid volt, szinte hetente jár fodrászhoz, hiszen nem szereti a bozontos, nagy hajat.
- Lépjen beljebb, és kérem, csukja be az ajtót. – Szólalt meg Dr. Parker, majd kinyitotta fiókját, amiben kutakodni kezdett.
Brian szó nélkül végre hajtotta az öreg kérését, majd beljebb lépett a hangulatos kis irodába.
- Foglaljon helyet kérem, amíg én előkeresem a cége által elküldött aktáit. – Mondta könyékig kutatva már a papírok között a Pszichológus, mire a páciens felmérte az elé tárulkozó lehetőségeket, mármint a helyfoglalás tekintetében.
Az iroda, mint már említést nyert, hangulatos volt, és egy jó módú Doktorhoz képest elég kicsi. Látszik, hogy szerette a növényeket, hiszen nem csak a sarkokban fordult elő egy-két futó növény, vagy minipálma, még az íróasztalán is volt a férfi számára megnevezhetetlen virágféleség. Szokták mondani, hogy a pszichológusnál a nyugodt környezet mindennél fontosabb a páciensek számára, de Brian nem hogy jobban érezte volna tőle magát, inkább a hányinger kerülgette.
A falon úgyszintén nyugtató jellegű csendéletképek, tájképek lógtak, s maga a falak színe fehér volt.
~ Akár egy diliházban. ~ Gondolta magában a férfi helyet foglalva egy olyan ülőalkalmatosságon, amiken a betegek szoktak fetrengeni. Mármint a filmekből inkább ahhoz hasonlítaná a bútordarabot.
- Á, meg is van. Brian Thompson hajdani rendőrtiszt, jelenleg Biztonsági őr. Mondja, hogy
érzi magát? – Tette maga elé a doki a papírokat, szinte olyan büszkeséggel, mintha csak ő találhatta volna meg azokat a szinte feketelyuknak is beillő fiókban.
- Jól vagyok. Kösz. – Válaszolt kurtán a férfi, lábait ütemes dobolásra biztatva.
- Ha jól olvasom, az idegrendszere igen gyenge, hamar elveszíti a kontrollt, és a józan ítélőképességét. – Magyarázta Dr. Parker szeme elé téve okuláréját, s azzal vette jobban szemügyre a férfi beutalóján látható eredményeket.
- Néha napján…- Rántotta meg a vállát Brian. Látszott rajta, hogy semmit kedve itt üldögélni, mikor sokkal jobb dolga is lehetne. Emiatt a baromság miatt, ki kell hagynia az edzést, és nem tudja megnézni kedvenc NFL csapatának mérkőzését sem.
- Szeretne erről beszélni Mr. Thompson? – Kérdezte végül letéve a papírokat, pár perces csendet követően, és felkelt ülőhelyéről.
- Mit mondjak? – Válaszolt ugyancsak kérdéssel kicsit ingerülten a férfi, mint aki tényleg nem érti mit keres itt.
- Jólvan, rendben, nem kell sietni, kezdjük az elejéről. – Mondta Dr. Parker odatolva a biztonsági őrrel szembe egy széket, és maga is helyet foglalt a kis noteszével.
~ Tisztára, mint a filmekben. ~ Sóhajtott Brian, majd beletörődve helyzetébe, várta a vénség kérdéseinek hadát.
- Tehát meséljen a gyerekkoráról. – Csapott a közepébe a Doktor nem kerülgetve a forró kását, majd figyelte, amint a férfi elterül a kanapén, és bele kezd unalmas arcot vágva meséjébe.



- Itt születtem Gotham Cityben, egy kis család egyke gyermekeként. Édesapám rendőrtiszt volt, míg édesanyám egy egyszerű aggódó háziasszony. Nem volt gond a pénzzel, mindent megadtak nekem, amire szükségem volt, bár nem is voltam nagyravágyó kis kópé. Mielőtt megkérdezi, nem, nem bántottak a szüleim, és nem zaklattak szexuálisan. Idilli kis családi élet volt vili? – Mutatott ujjával a doktor felé.
- Eszem ágában sem volt. Kérem, folytassa. – Emelte fel kezeit, szinte, mint aki megadná magát.
- Amint elvégeztem az általános iskolát, édesapám rendőriskolába íratott, hiszen minden vágya az volt, hogy a nyomdokaiba lépjek.
- Ön mi szeretett volna lenni? – Vágott közbe az orvos.
- Űrhajós, de nem lényeges. Na szóval akkor folytatom. – Nézett szigorú tekintettel Dr. Parkerre.
- Kérem. – Rázta meg a fejét az agg férfi, majd hevesen írogatni kezdett noteszéba.
- Jól ment a suli, ahogy egyre csak nőttem kezdtem megkedvelni a rendőr mibenlétének dolgait. A nyomozások, helyszínelések, a szar kiverése a gyanúsítottakból. -Ennél a résznél morbid mosoly ült ki arcára.- Miután felvettek a Gotham City rendőrségre, a magam erejéből lépkedtem egyre feljebb a szamárlétrán. Apám nem segített, hiszen nagyapám sem támogatta őt rangjainak megszerzésekor, mindketten azt akarták, hogy önerőből jussunk hozzá a tisztségeinkhez. Apámat nem sokkal ezután megölték egy rajtaütésen. A társa elárulta…egy kisebb bűnszövetkezetnek adta a lelkét, és orvul hátba támadta az öregemet. Ha egyszer megtalálom én…
- Kérem Mr. Thompson nyugodjon meg és folytassa. – Intette nyugalomra a férfit, aki rosszallóan rápillantott, majd mélyet sóhajtva vette tudomásul, hogy igaza van Mekk mesternek. Nem ezért van itt.
- Anyám magába roskadt, szinte belehalt a gyászba, és engem óva intett attól, hogy olyan sorsra jussak, mint apám. De megértettem vele, hogy ő is azt akarná, hogy folytassam a munkámat, és a lehető legjobban végezzem a feladataimat. Innentől kezdve én voltam a családfő, s habár engem is megviselt mentorom halála, eltartottam magunkat, és zavartalanul folytattam eddigi életemet. Mivel már nem kellett engem nevelni, és vigyázni végképp nem kellett rám, édesanyám is munkát vállalt, így viszonylag hamar egyenesbe jöttünk.
- Itt kezdődött el az idegzetével kapcsolatos problémája? – Kérdezte a Doktor, mikor látta, hogy Brian tartott egy kis hatásszünetet.
- Nem Doki. Ez még nem volt semmi. Ezután történtek a bonyodalmak. Ebben az időszakomban a gyermekszerelmeken kívül, nem tudtam, és nem is akartam tudni mi az igazi szerelem. De a baráti társaságom minden alkalmat megragadott, hogy elvihessen engem szórakozni, amihez megmondom őszintén semmi kedvem nem volt. Sok agyament fiatal egy helyiségben összezárva, halálra issza magát, aztán pedig ugrálnak, és rázzák magukat, amit ők táncnak neveznek. Végül aztán, édesanyám unszolására belementem a dologba, s bár tudtam, hogy más szándékkal adta beleegyezését távozásomnak. Terve be is vált, mert mire a haverok leitták magukat, én éppen hazakészülődtem, és belefutottam a megboldogult feleségembe. -A doktor itt felhúzta a szemöldökét, de látszólag nem akart közbe szólni. -Gyönyörű lány volt. Hosszú, szőke haj, gyönyörű kék szemek. Az alakjával sem voltak gondok, szóval a megtestesült csoda. A hiba az volt, hogy hasonlóan a többi fiatalhoz, ő is részeg volt, de még az ismerkedéshez volt ereje. Sokáig udvaroltam neki, mire beadta a derekát, s évekkel később meg is kértem a kezét. Összejött egy kis pénzem a megtakarításokból, összedobtuk, amink volt és vettünk egy családi lakást, a régi házunktól természetesen nem messze, hiszen gyakran meglátogattuk édesanyámat, főleg mikor megszületett a kis Susan. Teljesen az édesanyjára ütött. Ugyanolyan szőke haj, kék szemek, és az angyali pofika…nagyon szerettem őket. – Mondta, nagyot sóhajtva, és maga elé bámulva. Ha egyedül lett volna, valószínűleg ismét elsírta volna magát, de erőt merített abból a tényből, hogy egy szőrös, öreg doktor ül vele szemben.
- Szerette őket? Múlt idő? Mi történt? – Kérdezte érdeklődve a Pszichológus felkészülve a további jegyzetelésre.
- Nos, kihívtak minket egy esethez. Valami banda próbált eladni több kiló drogot a kínai feketepiacon, és nekünk kellett meglepni őket a teapartijukon. Nem bíztunk semmit a véletlenre, 3 járőrt rendeltek ki az elhagyott, romos ipari házhoz, Gotham külvárosába.
A szépséghiba az volt az egészben, hogy nem tudtuk mennyi emberre számíthatunk, és hogy egyáltalán milyen fegyverekkel kell szembenéznünk, így a parancsok azt az utasítást adta, hogy csak biztosítsuk a területet. Természetesen Drake nem bírt magával, és társát unszolva berontottak az épületbe. Én és Joe riasztottuk az erősítést, hogy szar került a palacsintába, de ekkor már elszabadult benn a pokol. Négyen kétfelé szakadtunk, és hátul próbáltunk bemenni, körbekerítve a bandát, és elszakítva őket a menekülési útvonaltól. Mire beértünk az egyik társunk már megsebesült, míg Drake tartotta a pozícióját, és nem engedett senkit az ajtóhoz közel.
Ezt használtuk ki mi, és hátulról leptük meg a társaságot. Jól ment minden, úgy nézett ki, komolyabb sebesülések nélkül megússzuk a csetepatét, de megismétlődött a történelem.
Elárultak minket, és komolyan megsebesítettek. Én valami tartályok mögül próbáltam tartani a pozíciómat, de a segítség nem jött. Ekkor eltalálták el az egyik tartályt, és vele együtt a karomat is. Az a gusztustalan, vörös trutymó elárasztotta a kezemet, s mivel égetett, így hátrálnom kellett. Nem éreztem a karomat, furcsán zsibbadt, és meg is lőtték. Nem voltak jók a kilátásaim. Elbírtam ugyan menekülni, de még hallottam, ahogy a banda is elárulta az árulóimat, és agyon lőtték őket. Gondolom nem akartak osztozni a pénzen, vagy nem tudom, nem is érdekel, azt kapták amit megérdemeltek. Engem nem követtek, biztos azt gondolták halálos a sérülésem, vagy csak sietős volt a dolguk nem tudom…de a családomra még maradt idejük. Lenyomozták a címemet, édesanyám lakhelyét, mindenkit lemészároltak, míg én a kórházban voltam. – Magyarázta a férfi, miközben nyakán dagadni kezdtek az erek, kezei ökölbe szorultak. Látszott rajta, hogy ideges volt, és bár most nem mutatja ki, tényleg megrengette a tragédia.



- Nos, fogadja részvétem Mr.Thompson, viszont mára befejeztük. Várom a következő terápiára, ahol részletesebben kivesézzük ön által elmondottakat.
- Ennyi? – Ült fel helyéről Brian, szinte kérdőn nézve a doktorra. – Maga nem is segített nekem, csak végighallgatta a történetet. – Tette hozzá.
- Nézze, a terápiának az a lényege, hogy fokozatosan haladjunk. Már az nagy előrelépés, hogy őszintén beszélt a problémáiról. – Magyarázta Dr. Parker.
- Problémáimról? Az életemben történteket maga problémának tekinti? – Kelt mostmár fel a férfi, hangjában sértődöttség és harag sugárzott ki.
- Á, már látom a problémáját Mr. Thompson. Kérem, most menjen haza, pihenjen le, és várom a következő időpontban.
- Még jó, hogy állja a cég ezt az ökörséget. Viszont látásra. Morgott hangosan a férfi, majd kilépett a kis irodából, és bevágta maga mögött az ajtót.
~ Marha…még, hogy probléma. A mostani életem na az a probléma. Alig keresek a jelenlegi munkahelyemmel, és nem elég, hogy a kezem ég, már néha önálló életet is él. Még mindig fáj az arcom, mióta zebránál alámarkoltam annak a nőnek. Nem értem hogyan…eszemben sem volt. ~ Morfondírozott magában, miközben sétált az utcán, meg sem állva hazáig, ahol már várta a NFL futball meccs.

2010. 04. 28. Gotham City, Newton Town. 9:00


- Jó reggelt Mr. Thompson, kérem, foglaljon helyet. – Kérte meg Dr. Parker az ismét terápiás kezelésre érkező hajdani rendőrtisztet, családfőt, és boldog embert. Ki ma már csak önmaga árnyéka, egy magába roskadt, depressziós biztonsági őr egy kutatásokat végző cégnél. Mint előző alkalommal most sem volt sok kedve eljönni a kezelésre, főleg, hogy legutóbbi alkalommal sem mondott semmi az a pihent agyú, szakállas vén fószer. Viszont a cég kötelezi őt heti egy órás megjelenésre, vérnyomása, és gyenge idegrendszere miatt, bár inkább túlkapásai azok, amik aggasztják a cég igazgatóját. Most, egy egyszerű fehér póló volt rajta, egy farmernadrág, és ugyanaz az edzőcipő, amit a múltkori találkozáskor viselt, egyszóval még annyira sem öltözött ki, mint múlthéten.
- Üdvözlöm Doki. Mi a pálya? – Kérdezte flegmán a férfi, majd helyet foglalt a jól megszokott ülőhelyén.
- Jól vagyok, köszönöm, és ön, hogy érzi magát? – Kérdezett vissza az orvos, előzőleg írt kis vázlatát tanulmányozva, ami hűen mintázta Brian viselkedését.
- Köszönöm, élek. Ma mivel fog untatni? – Dőlt hátra unottan a férfi, s várta az agyturkász válaszát.
- Ma mélyebben bele fogunk mászni az agyába Mr. Thompson. Mesélni fog azokról az érzésekről amik jelenleg foglalkoztatják magát. Meséljen, kérem arról, mit érzett édesapja, felesége, s gyermeke halálakor. Van-e kapcsolat a 3 haláleset kapcsán, és hogy jelenleg mi kavarog magában.
- Szörnyű űrt doki…Szörnyű űrt…

- Aznap, mikor édesapám meghalt, egy világ tört össze bennem, s bevallom, megrendült a hitem a rendőri munkámmal kapcsolatban. Belegondoltam édesanyám helyzetébe, mi van, ha én is kinn végzem az utcán, hasonlóan, mint édesapám. Féltem. Féltem attól az elkövetkezendő pár hónaptól, amit érezni fogok. Féltem a gondolattól, mi történhet velem odakinn az utcán, és hogy édesanyámmal mi fog történni az elkövetkezendő időkben.
- Szomorú volt azon a napon? – Kérdezte a doktor.
- Igen. De nem akartam édesanyám előtt sírni. Magamban sírtam, mikor lefeküdtem az ágyamba, és a közös képünket néztem apámmal.
- Értem, szóval, lehet önben elfojtott érzelem. Jól mondom? – Faggatózott Mr. Parker.
- Meglehet doki. Meglehet. – Válaszolt unottan Brian.
- Ugyanezt érezte a felesége, és a kislánya távozásakor is? – Tért rá a férfi számára fájdalmasabb témára.
- Nem. Akkor haragot éreztem, mely keveredett egy kis önhibáztatással.
- Tehát magát okolja, a családja haláláért? –Feszegette egyre jobban a témát a doktor, ami Brian-nek kezdte szúrni a szemét.
- Részben igen. – Válaszolt végül. -A munkám az ami megölte őket.
- Éhes a bosszúra Mr. Thompson? Gondolkodott azon, hogy megbosszulja szeretteit?
- Igen. Minden vágyam. – Komorodott el a férfi, mire bal, vérvörös, és roncsolódott kezével belevert a falba.
- Kérem, Mr. Thompson nyugodjon meg, még kárt tesz magá…a falamban. – Akadt el a szava, amikor meglátta a leomló vakolatot, és a férfi karját.
- Jó Isten. Jól van? – ugrott fel helyéről Mr. Parker, majd elindult, hogy jhobban szemügyre vegye a páciens kezét. Kicsit elgondolkozott, hogy a fal állapota, a férfi kezének épsége az ütés után, vagy maga az eltorzult vörös végtag érdekli jobban, de, mint kiderült az utóbbi kíváncsisága nagyobb volt, mint az aggodalma.
- Ezt a vegyszer okozta, ami azokban az úgynevezett tartályokban volt? – Kérdezte szemügyre véve a szinte égési sérülésnek tetsző kart.
- Sajnálom a falat doktor, fizetem a javítási költségeket. – Szabadkozott a férfi, mire a doktor legyintéssel nyugtázta, hogy semmi probléma az okozott károk miatt.
- Inkább a kezéről meséljen. – Faggatta tovább.
- Igen. Az orvosok szerint az anyag kémiai reakcióba lépett a bőr színéről gondoskodó sejtekkel, ennek köszönhető ez az árnyalat.
- Bámulatos. Nem nézik meg önt az utcán? – Kérdezte még mindig ámuldozva az agg férfi.
- Dehogynem. De már nem zavar.
- Érez fájdalmat, ha hozzáérnek? Esetleg lett más mellékhatása az anyagnak? – A doktor kérdései kezdték zavarni Briant, hiszen neki a lelki állapotával kellene foglalkoznia, nem a fizikai mibenlétével.
- Kérem, visszatérhetnénk arra, amiért idejöttem? – Kérdezte végül, elvéve karját az azt markolászó öreg kezek közül.
- Természetesen, elnézést. – Mosolygott a doktor zavartságában, majd ismét helyet foglalt, azért még párszor szemügyre véve a vörös színű végtagot.
~ Nem értem…én nem akartam beleütni a falba. ~ Gondolta magában Brian kezére pillantva, majd folytatták a kezelést…


2010. 05. 06. Gotham City, Newton Town 14:00


- Miért rúgták ki a rendőrségről? – Kérdezte Dr. Parker harmadik kezelésük alkalmával Briant, aki most rendhagyó módon a széken foglalt helyet, a doktor íróasztalánál.
- Túlkapások miatt. Szerintem megérdemelték, amit kaptak. – Válaszolt fintorogva a férfi.
- Miféle túlkapások? – Próbált belemélyülni a témába a doki.
- Félholtra vertem egy tolvajt, aki már nem tanúsított ellenállást, lelőttem egy drogdílert, pedig nem volt nála fegyver, ecetra…stb…blablabla.
- Úgy látom, maga ezt nem veszi komolyan. – Állapította meg a doktor, miközben serényen jegyzetelt.
- Nem. Megérdemelték…Aki hülye haljon meg. – Rántotta meg egykedvűen a vállát a férfi.
- Értem, azóta biztonsági őr? Ott voltak túlkapások? – Kérdezte a pszichológus.
- Ön szerint akkor itt ülnék? – Nézett gúnyosan Brian.
- Valószínűleg nem. – Nevetett az öreg, bár ekkor kicsit meglepődött, amikor a vele szemben ülő páciens közelebb hajolt hozzá.
- Maga ugye megőrzi az itt elhangzottakat a sírig. Kötelessége kussban maradni, ha bármit is kérdeznem a kezelésről igaz? – Suttogott a férfi.
- Természetesen Mr. Thompson, ezért vagyunk itt, hogy nyugodtan, és…
- Nem kell a rizsa a doki, tudom, hogy maga csak a pénzért hallgatja végig a sok őrült, és dilinyós életét, és érzéseit, amik már a könyökén jönnek ki, és valószínűleg már halálra un. Ennyi pénzért, én is végighallgatnék egy nap több bolond embert.
- Na de kérem Mr. Thompson. – Nézett szigorúan a doktor.
- Figyeljen. Már hónapok óta…a kezem furcsán viselkedik. – Tette karját az asztalra, ezzel is bizonyítva, hogy nem hülyeség, amit mond.
- Mégis mire gondol? – Nézte meg a doktor ismét a csúnyán leamortizálódott, ám de még mindig izmos kart, teljesen elfeledve, Brian előző megjegyzését.
- Mintha, élne. Saját akarata lenne. Emlékszik, amikor bevertem a falat a múlthéten? Nem volt akaratos, mintha a kezemet irányították volna.
- Mit gondol, volt abban a vegyszerben valami, ami ezt eredményezte? – Kérdezte Dr. Parker, s noteszét elővéve írni kezdett.
- Nem tudom. Viszont múltkor vágtam fel a zöldségeket, és elég durván megvágtam a karomat. De mire a gyógyszeres szekrényhez értem, teljesen begyógyult a seb. – Magyarázta Brian. Miközben a doktor folyamatosan jegyzetelt. Ekkor Brian lehet kíváncsiságból, avagy mert érezte mit írhat a noteszba a doktor, nem lehet tudni, milyen szándék vezérelte, mikor kikapta azt az öreg mancsai közül a kis füzetet.
- Mr. Thompson, kérem, viselkedjen. Adja vissza a jegyzeteimet! – Kiáltott rá a doktor, megpróbálva visszaszerezni becses, drága irományait.
- Beképzeli, hogy más irányítja a karját? Valószínűsíthető magányérzet, és elmezavar? Maga hülyének néz? – Kérte számon a doktort felpattanva ülőhelyéről.
- Nézze azok személyes írások, magának ahhoz semmi köze. Kérem, adja vissza! – Kiáltott rá másodszor is a vén doktor, mire a mérges, felhergelt férfi kettétépte a noteszt, ami azért nem volt vékony darab. –
- Végeztünk Dr. Parker. – Sziszegte összeszorított fogakkal Brian, majd kiviharzott az irodából.


2011. 02. 16. Gotham City, Newton Town 11:00


- Nos, Mr. Thompson lassan egy éve, hogy ide jár kezelésekre, és pozitívan tapasztalom, hogy hatalmas változáson ment keresztül. – Magyarázta Mr. Parker asztalánál üldögélve.
- Bár voltak nézeteltéréseink doki, de végül is igaza van. Sokkal jobban kezelem mostanában a problémákat. – Bólogatott egyetértően Brian.
- Én úgy hallottam, hogy egy hónappal ezelőtt kidobott egy idős öregasszonyt a cég büféjéből.
- Lopta a fánkot Dr. Parker. Bűncselekménynek minősült. – Tárta szét a kezeit kérdőn a férfi, ezzel azt puhatolva, mit rontott el.
- Hagyjuk Mr. Thompson, inkább térjünk vissza erre az álomra, amit már fél éve átél minden éjszaka. Tudja, hogy maga az Őrző, Gotham kalapos, maszkos jótevője…


Jellem:
Míg családja élt kedves, és jó szívű volt, mára mégis egy flegma, idegesítő, bunkó ember. A város megmentésén munkálkodik, csak sajnos ezt a maga fura, durva módján teszi. Az életben sem egy Gantleman, nem engedi el maga előtt a nőket, nem segíti át a zebrán az időseket, és kiröhögi azt, aki elesik az utcán. Szóval senki sem nézné ki belőle, hogy ő egy szuperhős. Sőt…inkább a bosszú hajtja, mint a jótevés. Elkeseredetten keresi azt a bandát, aki leszámolt a családjával, a keresés közben pedig eltakarítja az útjába kerülő rossz fiúkat.

Felszerelés:
Munkájához, és a szuper hőséletben is hordható kevlármellény, és szolgálati fegyvere.

Szakértelem:
- Rendőri önvédelmi oktatás.: Kickboksz és Cselgáncs ismeretek.
- Rendőrakadémai végzettség
- Biztonságőri gyorstalpaló

Képesség.:

Pozitív:
Összetett, és kissé fura képességét, az elhagyatott ipari gyárban ráömlő vegyi anyagnak köszönheti, amit még maga sem ismert fel teljesen. Annyit tud róla, hogy jóval erősebb, mint egy egyszerű, hasonló tömegű izomzattal ellátott férfi karja, (eddig legsúlyosabb teher amit kiemelt vele 1 tonna, és áttört egy falat, igaz több ütéssel) és hogy sérthetetlen a végtag. Levágni még nem próbálta, de kisebb vágások, sebek könnyen beforrnak, és nem érez fizikai fájdalmat, egyáltalán semmit, érzéketlen a karja.

Negatív:
A karja néha önálló életet él, mintha élne, csak éppen beszélni nem tud. (Gyakorlatban a KM-re bízom ennek gyakoriságát, és hogy mit cselekszik a végtag. Magánjátékban én döntöm el miként mutatkozik meg ez a negatív tulajdonság.

Egyéb:

A kar vöröses, feketés színű, egészen a vállig és eldeformálódott. Az izomzat látszik rajta, a külleme, és a tömege sem változott, csupán forradások, és hegek tarkítják.
(Amint fejlődik a karakter, maga a keze is fejlődik, vagy éppen új képességekre tesz szert, persze ez is a KM jóindulatán fog múlni.)