Cletus Roncstelep

Hirtelen szomorú témára terelődött, pedig nem is akartam. Mondjuk nem tudom mire számítottam, ha egy hazájától eltávozottól kérdezek az otthon melegéről. Ám mindegy is, valamivel jóvá kell tennem, ha már családja nincs, és barátait otthon hagyta, valami olyannal kellene előállnom, ami otthonához köti, de... meg is van.
- És otthon te is ilyen földalatti városban laktál? Nekem nagyon szörnyűnek hangzik, elzárva a napfénytől, a friss levegőtől, ahogy a szellő az arcodba fúj. Ahogy a hajadat... mármint a pikkelyeidet borzolja. Ott milyen volt az élet? Csak a munka és semmi más? Vagy lejártál edzegetni, esetleg vívni tanulni.... - mondom sejtelmesen, csak úgy felelevenítve egy régi elhúzódó vitát, a csapattal. Minek is vannak nekik felszerelésük, ha nem használják.
Felszerelésre visszatérve, végül kisült minden alapja a bázisunknak. A hatalmas elemek ott állnak előttünk, igaz csak sima acél ötvözet, de így is olyan vastagok, mint az alkarom hossza. A tartóoszlopok is szépen sorakoznak egymáson, a műhely, vagy raktár, vagy minek is használja ezt a doki, és kedvenc kompániája, eléggé túlzsúfoltnak látszik tőle. Már mi is alig tudunk köztük mozogni.
Nehéz munka után megtörlöm gyöngyöző homlokomat, és végig nézek művünkön, már itt vagyunk három vagy négy napja, a föld alatt nem látom a napot és az idő változását, de csak kész lettünk az alapokkal. Már csak a nagy kérdés jön, hogyan fogják a nagy szellemek elérni, hogy ezt a nagy kupac vasat eljuttassuk feltűnés nélkül a bázisunkra, és ott úgy összeszereljük, hogy senkinek ne tűnjön fel. A kérdés adatott, gondolom Cybergyíknek is ez jár a fejében, így csak annyit kérdezek tőle.
- Na most mi legyen?

Az események nemvárt, ám annál kellemesebb fordulatot hoztak. A munkával telt napok, eddig csak úgy pörögtek. Nem sokat aludtunk, ébren tartott minket az alkotás izgalma. Az a pár percnyi pisszenés, amivel jutalmaztuk magunkat, vagy a sarokban töltött tíz perc, mikor már nem volt elég erőnk tovább haladni. Csak ennyi volt, és enni is csak a sok rendelt szemét kaját sikerült, ami eljutott idáig.
- Rendben van - mondom miközben széleset nyújtózok. Megmozgatom minden izmomat, csak hogy nyúljanak egy kicsit, és elindulunk a konyha felé. Legalábbis a helyiségbe, ami konyha szerűségnek van kikiáltva. Van benne egy összeállított asztal természetesen szemétből, pár szekrény benne fém edények, és hogy lehessen "főzni" is, egy egész gázpalack, amire rá van kötve egy főzőlap. Úgy látszik ez itt legfelszereltebb étkező helyiség.
- Összeüssek valamit? Van itt pár tojás egy omlett még jól jöhet... - ekkor csapok a homlokomra, ez olyan lehet, mintha én azt mondanám, hogy turmixszolt emlős embriót együnk. - Már ha nincs ellenedre a tyúktojás evése? Nem vagyok egy túl jó szakács, de tudod a nehéz gyerekkorral együtt jár, hogy megtanul az ember ezt azt. - Hát úgy látszik ez a beszélgetés előhozza belőlem a legjobbat. Vagy legalábbis a legjobb rosszat, amit átéltem eddig. A múltam, amit Ausztráliában hagytam, az ott is maradt, csak a jót hoztam át a remények földjére, az álmok otthonába. Ami mondjuk így visszatekintve rémálmok otthona, ha csak nem teszek ellene valamit.

Felütöm a tojásokat amennyit csak találok, alágyújtok az égőnek, és még egy kis zsírt is találok, csak hogy minden tökéletes lehessen. A tojások lassan szép sárga színt vesznek fel, egy kis só, és a konyhát máris betölti a friss rántotta illat. Még két kavarás és kész is van.
Leteszem az asztalra, és mivel tányért nem találtam, csak egy villát, meg egy kanalat, ami mondjuk egy hangyányit el is van görbülve, de hát éhes ember ne válogasson. Az asztal közepére teszem, csak úgy hogy meg ne süssem Cybergyík-ot. És felkínálom a választási lehetőséget.
- Kanál vagy villa? - Nyújtom felé mindkettőt, és amelyik jobban megtetszik neki, el is veheti. Választás után azonnal neki is kezdek, elég széles a serpenyő, hogy ketten is odaférjünk hozzá, így csak jóízűen lapátolom be a tojást.
- Én azt mondom, hogy egyenként vigyük el a bázisra. Ott majd esténként egy-egy részt felrakunk, ha valaki jön akkor csendben meghúzzuk magunkat. Így el fog tartani egy ideig, de legalább senki sem fog ránk akadni. - Csámcsogom teli szájjal. Igaz nem éppen nőies, de hát aki olyan farkas éhes, mint én az nem válogat az eszközökben, hogyan is tömi meg bendőjét. - Ám a szállítással csak gond lesz. Hogyan vihetnénk át ekkora elemeket a városon, hogy ne szúrjon szemet senkinek? - Lassan mintha csak valami bujdosó rém jönne elő a sötétből, tűnik fel előttem egy gondolat. Talán csak a végkimerülés az oka, vagy hogy éppen eszek, és más testfunkcióim is megindultak, de nem tudom teljesen körvonalazni, így csak a háttérben piszkálja a fantáziámat.

Hát eddig sem voltam túl gyanakvó, de azért meg kell húzni valahol a határt. A bázisunk egy szent hely, nem tudhatja meg akárki merre is van. Úgyhogy talán más tervet kellene kitalálni. Kukásautók ha sokáig parkolnak valahol, és sok mindent pakolnak le róla, még feltűnést is kelthetnek. Főleg ha csak ketten vagyunk rá.
- Hát mi lenne ha most én szakmai tudásomat csillogtathatnám egy kicsit? Hát olyan szépen egybe vannak már pakolva, csak jó erős pányva kell rá, és egybe is maradna. Utána rászerelnénk pár hajtóművet, az én fajtámból. Egy nagyobb fajtát lehetne, azzal át tudjuk vinni a városon, és a fények felett. Senkinek nem tűnne fel, felfelé kevesen néznek... - Gyorsan végigfuttatom a fejemben a tervrajzokat, és az aerodinamika minden törvényét, a repülő szerkezetekre nézve. Egy gond azért van vele.
- Csak annyi lesz a baj, hogy a motorok elég hamar kiégnek. De addig mindenképp ki fogják bírni, míg átszállunk, csak utána kiég és használhatatlanok lesznek. Ám egy egész jó teherliftet össze fogunk tudni belőle hozni - Vigyorodok el. A veszélyes dolgok mindig is érdekeltek, csak hát az adrenalin na meg a repülés elveszi az eszem ilyenkor.
- Mit szólsz, egyszerű és elegáns megoldás. Na meg a dokiék sem tudják meg merre is van a bázisunk...

Egy szó nélkül felállok az asztaltól, és a már jó félig megevett omlettemet is ott hagyom. Visszasietek a műhelybe, és már hozom és Lélekrablót. Nekitámasztom étkezőalkalmatosságunknak, és visszaülök. Kezdem tovább falatozni a tojásokat, és belekezdek.
- Hát a prototípus ez lenne. Hát precíziós szerszámnak nem lehetne mondani, de ez még csak az első változat. A hajtóművek jók, sokat kibírnak, csak egyetlen gondom van vele. Túl sokat fogyasztanak. Ez a kis szerkezet kerozinnal megy. Pár óra folyamatos repülésre tökéletesen megfelel, csak a teljesítménye nem elég. Ennek pedig a nem megfelelő energiafelhasználás az oka. Ezért is mondtam, hogy annyi időt ki fog bírni, míg átvisszük eléggé meg kell erősíteni a hajtóművek borítását. - Újabb falat, és újra csak gyors rágcsálás. Egy korty víz, és folytatom is. - De ha jól sejtem, meg tudnánk oldani... vagyis biztos tudsz egy használhatóbb energiaátvivőt, mint a fosszilis energiaforrás. Azzal elég kakaót tudnánk adni, hogy több tonnát is megmozgathassunk. Na mit szólsz? - Még az evőeszköz is megáll a kezemben, ahogy várom a válaszát társamnak. Úgy látszik Cybergyík-kal egész jól el tudunk ötletelni, és ha tényleg tud egy jó megoldást, akkor még a bumerángjaimat is fel tudjuk fejleszteni. Ami mondjuk egy kis bűntudatot kelt bennem, hogy a csapat szükségét kihasználva a magamon is akarok segíteni, de hát ez olyan, mint egy csapásra két legyet leütni. Hát ha mindenki profitál belőle akkor miért is ne?

Utolsó falatot is bekapva, nagyot nyelek, és csak egy pillantást vetek a tányérra, hogy talán ki kellene törölnöm teljesen. De után azonnal el is vetem, van most jobb dolgom is, mint pocakommal törődni.
Kezembe veszem. Nem elveszem társam elől, csak kezembe veszem, és megkocogtatom, csak hogy hallhassa ő is azt a tökéletes fémes pengést. Kicsit üregesen kong, de azért megvan a súlya, és masszív is.
- Egyszerű acél ötvözet. A legtöbb bajom a súlyával volt, de elég nagy tankteret is kellett hagynom. A hajtómű, olyan mint a hadseregünknél használatos vadászgépeké. Szétszedni könnyű, nem egy bonyolult szerkezet, de hát az egyszerűség gyönyörködtet. És úgy jó valami, ha nem túl nehéz megjavítani. Pár kalapácsütés, és jobb mint újkorában. Csak ezekkel az irányítópanelekkel van néha gondom. - Mutatok a bumeráng két végén lévő, műanyaghatású gumírozott gombrengetegre. Gyorsan végigfutnak ujjaim egy tucatnyi gombon, és a fúvókák iránya megváltozik. - Elég könnyű használni, csak egy kis gyakorlat kell... Fogalmam sincs miről beszélsz, de előbb a bázis utána a felszerelés. Inkább lássák a többiek, hogy mit alkottunk, és érezzük biztonságban magunkat. Szóval ezeket egy kicsit nagyobban könnyű megcsinálni, és akkor az energiát kell csak hozzá adagolni.

Végre megvolt minden alap. El sem tudtam képzelni, hogy végre elérhetünk idáig is. De hát jó munka sok időt vesz el, és már nem is tudom mióta kezdtünk ennek neki. Annyi biztos, hogy az éjszakai munka, na meg hogy minden egyes neszre meg kellett állni, nehogy lelepleződjünk lassított minket. Végül csak megvan minden. A raktár készen áll, már csak be kell rendezni.
Hála a nagy szellemeknek elég vastagok a falak, így szinte semmilyen zaj nem szűrődik ki. Így hát egyik este behalmoztunk minden felszerelést, és már csak össze kell tákolnunk. Először a pihenő helyiséggel kezdtük. Logikusan, ne kelljen a hideg acélon kinyújtóztatni megfáradt tagjainkat.
Először a pihenő szobát dobtuk össze. A falakat gyorsan lefestettük, és egy régi kiselejtezett rekamiéval tettük barátságossá. Cybergyík rám hagyta a berendezést, az indoka is megvolt rá, női érzékeimmel jobban tudom ezt csinálni. Mire végeztem a szoba csinosításával, kis szekrény, kis terítő, és egy illúziókeltő ablak, ami azt a hatást éri el, mintha egy alpesi tájon lennénk, addigra pikkelyes elvégezte az elektronikus dolgok berendezését. Még egy televízióra hasonlító dolgot is beépített, amin azt nézhettük, amit csak szerettünk volna. Csak néztem, és rájöttem, nem éppen a szépérzékem miatt lett a feladatmegosztás. Cybergyík gyorsabban dolgozik nálam, hát de legalább az alvókörletet együtt raktuk össze.
Egy méretes emeletes ágy, csak hogy többen is elférjünk, ha éppen itt lézengünk, meg pár szekrény a dolgaink elpakolására. Más nagyon ide nem is kellett. Végére maradt a neheze. Elég sok mindent összeszedünk a roncstelepről, nem csoda hogy fogyasztói társadalomnak hívják a legnagyobb találmányt a földünkön. Annyi rossz számítógép, és alkatrésze volt felhalmozva, hogy egy teherautónyira is elég nehezen fért volna fel. Én csak kacatot, meg pár talán használható tárgyat láttam, ám társam csodákra volt képes.
Lecsupaszítottunk mindent teljesen legalapabb dolgokra. És én csak hüledeztem, hogy mit is fogunk kezdeni ennyi szeméttel, ám Cybergyík mintha csak valami élő számítógép lenne, átlátta a dolgokat, és biztos kézzel vezethetett engem az áramkörök, és mikrochipek világában.
Alulról építettünk fel mindent, a legapróbbtól kezdtük, és nem is tudtam hogy mivé fog ez változni. Először csak egy tenyérnyi kis alkatrészt raktunk össze, majd még egyet, és még egyet. Végül kezdtük összeépíteni, és szinte az egész falat beborította, olyan terjedelmes lett. Hat hatalmas képernyő, és még vagy dupla ennyi kijelző, több billentyűzet, és rajtuk annyi gomb, hogy még nem is láttam hasonlót. Végül hatvankét óra, és harminchét egész után készen lettünk a monstrummal. Olyan hangot adott ki mint egy doromboló kiscica, és annyit tudott, mint a mai világ legjobb szuperszámítógépei. Csak hüledeztem, hogy mikre is képes az elme, ha egy kicsit elengedi magát. Annyira biztos voltam benne, hogy ennek még neki fogok esni átgondolni, nem lehet hogy csak így tudatlanul maradjak.
A helyiség fele kész, legalábbis a tisztább fele, most jön a morgó játékszerének készült alvóhely. Az eddig oly szépen felépített padlót, átvágtuk méretes lyukat hagyva benne. A reptető szerkezetnek köszönhetően minden megvolt, hogy megalkossuk a teherliftünket a Védmobile-nak. Az egyszerű szerkezet semmi volt a géphez képest, csak pár csörlő, és egy méretes emelő kellett az egészhez, az energia már megvolt hozzá. Akát tíz tonna felé is mehetünk vele, nem lesz gond a kicsi kocsi mozgatásával. A hozzá való műhelyt már könnyű volt összerakni. Egy asztal, pár egyszerű gépezet, na meg a töménytelen gépolaj, benzin, és ami mondjuk nem illik ide, de kerozint is beszereztem, csak hogy az én drágaságaimat is tudjam ápolni.
A bázisunk kétharmada megvolt, már csak az edzőtermet kellett létrehozni, és már meg is voltunk. A szalag átvágásáig már nincs ok idő, úgyhogy nekiveselkedtünk. Istentelenül fáradtan, szörnyen kimerülten, de azért még összehoztuk. A lehető legegyszerűbben oldottuk meg a dolgot, de azért tisztelve a hagyományokat. Csak két fából készült gyakorlóbábút, és egy bokszzsákot raktunk bele, hogy inkább az egymás elleni élő ellenfeles küzdelmekre vihessük a hangsúlyt. Így szinte teljesen tökéletes lett. Mindent megvan, már csak az utolsó simítás kell, mintha csak a habot tennénk fel a tortára. A biztonsági rendszer, ami megkoronázza a művünket, és biztonságossá teszi az új otthonunkat.