Kétségbeesés mezeje

Mint a villám mozogsz, de sajnos az eddigi képességeid sem voltak elegendőek ahhoz, hogy tökéletesen kiüthesd. Ám ez most még jobban látszik, mikor precíziósan akarod lilára pofozni a fejét. A lábad megindul, ő pedig csak egy könnyed mozdulatot tesz, és kigurul a támadásod elől. És már talpon is vagy. Így elég nehéz küzdeni, hogy magadat látod, és azt is tükörképesen.
A kezeid lendülnek, és el akarod kapni. Ám ekkor olyat kapsz a hasadba, hogy az eddig sérüléseid ehhez képest csak séta galoppok. Úgy néz ki, ha saját magadat vered, jobban fájnak a dolgok. Az ütéstől vér tolul a szádba, és úgy érzed, minta bordáid szilánkokra törtek volna.
Már éppen hozzáérsz, mikor újabb ütést kapsz. És újra csak érzed azt a vonatot a fejedben, ami elütött. Úgy látszik közelharcban jobb nálad, vagy éppen csak a harci körülmények olyanok, hogy nem tudod érvényesíteni tényleges előnyödet.

A fegyvert sem látod, mint ahogy az ellenségedet sem. Ám mikor újra erőt veszel magadon, és erődön belenézel a szemébe, és meglátod azt., amit ő lát meg. A láthatatlanság úgy látszik csak neked jelent gondot, vagyis csak te nem látsz semmit azon kívül, amit látsz.
Ám a fegyver megvan, és a csel is sikeres. Ellenlábasod azt hiszi, hogy végre feladod a próbálkozásokat, és küzdesz mint egy férfi, de az utolsó pillanatban elvetődsz, és igaz kissé ügyetlenül, mert hát másik ember szemével nehéz látni a világodat.
De miután már beleütközöl, könnyedén megkaparintod. Kevéske ügyetlenkedés után megkaparintod, és még a jó felét is ragadod meg. A lövés sem marad el. Lángok kicsapnak, érzed arcodon a hőt, és azt is, mikor lángra kap ellenfeled. És mint egy fáklya sikolyok között térdre rogy. És szép lassan ég, mint aki el sem akar oltódni.

A lángok gyorsan égnek, és nemsokára csak por és hamu marad, ám a füst, a mocskos, olajos füst, ami egy ember élve elégetése után. Marja bőrödet és mintha magát a belsődet fordítaná ki. Mintha nem lenne elég hely benned, mintha csak ki akarná szorítani a lelked magát.
A füst lassan beléd szivárog, és erősebbnek érzed maga. Nem sokkal, csak egy keveset. Könnyebb járnod, és a legtöbb sebed, amiből fröcsköl a vér, most alább hagyott.
A fegyver, ami eddig láthatatlan volt, most újra láthatóvá válik, a lámpa kialszik, te pedig kilépsz az ajtón. A csigalépcső tovább vezet felfelé, középen a földszinten a démon ül lótuszülésben, ha lehet ezt nevezni, össze-vissza álló végtagjait keresztbe tételéről. Téged néz és vigyorog, talán élvezi, hogy újabb veszélyekbe hajszolod magad.
A lépcsőn járással járó fájdalmak a legkevesebbet, és a név mely az ajtó felé van írva, újra csak kínokat okoz. Maga az írással van probléma, nem pedig az agyaddal. A démoni szimbólumok mindenkiből ezt váltják ki. Agyadba pedig beleég a "Tövis" név. Belépéskor újabb szoba vár téged. Nem olyan hűs mint az előző, de mégsem a pokolszerű hőség. Bent fonnyadásnak induló növények tömege. Barna levelek, csont szerű gallyak, és elszáradt virágok. Középen hasonló borítású asztal, mögötte a széken pedig egy férfi. Ki szintén ismerős, de nem tudod honnan.

Az arc a maszk alatt megrándul, látványos, ám még sem szembetűnő. Mintha csak egy idegrándulás lett volna, amit te is érzel, a mögöttes tartalmat pedig csak tudod. Nem fogtok harcolni, és ezt gúnyosan hozza tudtodra.
- Nem, sosem volt a repertoárom között a durva fizikai harc. Más ártalmát, és körmönfontabb úton szoktam elérni. Üljön le nyugodtan - mutat a szék felé maga előtt. A szoba levegője kicsit megváltozott, mintha csak sötétebbé változott volna a légkör. Ám a mosoly, ami a maszk mögött van.
Kezét az asztalra fekteti, egyikben egy vörös rózsa van, és éppen a tüskék között kezdi el forgatni az ujjaival. Játszik veled, mint ahogy veled is próbálkozik.
- Mit gondolom maga, miért találkozik most éppen velünk? Miért pont ez a tizenhárom ajtó az élet záloga? - Teszi fel a kérdést, kicsit összefüggéstelenül. Vagy inkább in medias res kezdéssel, csak hogy ne húzzátok az időt annyira. Mert te is érzed, a lent ülő démon, nem fog örökké várni.

Egy szemüveg igazítás, és a kalapjától is megszabadul. Úgy látszik a fejére kicsi a tárgy, ám dísznek az asztalra tökéletes. Megsimogatja maszkos feje tetejét, és csak utána válaszol.
- Mi az, hogy mi meg maga? Nem egyek vagyunk? Vagyis voltunk? Miből gondolja, hogy maga kicsit is különbözik tőlünk? Akkor maga miért nincs itt velünk, ha tizenhárom lélek volt csak magában? Ha pedig csak tizenhárom lélek volt magában, akkor hogy lehet is ugyanannyi ajtó. És ebből következik, ha minden ajtó mögött egy lélek van, ki lehet maga, és mit keres itt? - Teszi fel a kérdést, ami talán érdekes, de az biztos hogy másban már felmerült. A számok törvénye, ha valamennyi kivált belőled, mi maradt benned, és most kiket is kergetsz?

Figyelmesen hallgatja, és a körülvevő növényzet, még mindig sejtelmesen suhog. Semmilyen támadó mozdulatot nem tesz, csak az egyre idegesítőbb pörgetést a rózsával. Ahogy forog, olyan gyorsasággal, hogy már maga után húzza illúzióját.
- Érdekes. És ha új lelket kapott, akkor miért is akarja magát kilökni ebből a jó kis testből, és helyettesíteni magát lelkekkel? Ez nekem kicsit magas. Ki lenne azaz őrült persze magán kívül, aki öngyilkossághoz folyamodna? Olyan elkeseredett lenne a lélek magában, vagy olyan szörnyű lenne a maga testében, hogy más megoldást nem találnak. - A szemüveg mögött a szemei megvillannak. Talán valamire rá akar vezetni, amit még magad sem tudsz. Talán csak össze akar zavarni, hogy végül a csapdájába kerülj, és végleg itt ragadj.

A férfi feláll ültéből, és kezével az asztalon támaszkodva közel hajol hozzád. Nem tesz semmi veszélyesnek tűnőt, vagy bármilyen más gyanús mozdulatot, csak biztos akar lenni abban, hogy egyetlen szó sem kerüli el hallójárataidat.
- És még csak a felét se tudod. De jó úton haladsz - súgja a füledbe a vészjósló szavakat, olyan halk és meggyötört hangon, amilyenre csak egy megtört lelkű ember képes. Majd mintha mi sem történt volna kiegyenesedik, és megkerüli az asztalt. Üres kezét nyújtja kézfogásra, és közben mosolyog. Legalábbis a maszk alatt mintha széles mosolyra húzódna a szája.
- Sokat fog még szenvedni, és ezt nem hagynám ki semmi pénzért. Itt a kezem nem disznóláb. Haladjunk tovább együtt az úton. - Kezd bele, és úgy látszik teljesen igaznak is gondolja a dolgot. Csak rajtad áll, hogy elfogadod vagy sem.
Ám ha igen egy lépéssel, vagyis emelettel közelebb kerülsz a torony felé. Magadba szívod a férfit és újra csak jobban érzed magad. Erősebbnek, fittebbnek, és kicsit ellenállóbbnak a pokol bugyraival szemben. A szoba most már teljesen üres, csak az egyetlen rózsaszál az, ami ott éktelenkedik az asztal középén megtörve ezzel a monotonitást.
Az emeletet gyorsan veszed, már szinte meg sem érzed a különféle kínzásoknak szánt aprócska dolgokat. Szóval az ajtón újabb felirat "Bandita". Benyitsz ugyanaz a félhomály, és ugyanaz a kietlenség. Az asztal székek, és minden.
Mikor belépsz a szokásos módon becsapódik az ajtó, és olyan erejű hátba rúgást kapsz, amitől egészen az asztalig tántorogsz. A hátadban még hegyesen érzed az előbbi interakció nyomait.
Hátra pillantasz és a látvány nem éppen leírható. Azok a lankák, a csodálatos formák, a lédús gyümölcsök, ahogy a mozgástól belengenek. Csak kerek szemekkel tudod nézni, ahogy közelebb jön hozzád.
- Már vártalak picinyem - feléd hajol, csak éppen úgy, hogy mindent jól láss.