Keisha Na’ama - Dr. Löket

Születési név: Keisha Na’ama
Egyéb név: Dr. Löket
Faj: Ember
Nem: Nő
Születési hely, idő: Alice Springs 1984. Augusztus 13.
Magasság: 158cm
Súly: 53 kg
Hajszín: Fekete
Bőrszín: Veddo-ausztralid
Vércsoport: AB
Egészségi állapot: Egészséges
Család: Walter Franz (édesapa él) Citlali Na’ama (édesanya elhunyt) nagyapa él George Franz (mostohatestvér elhunyt) Arash Na’ama (nagyapa)
Foglalkozás: aerodinamikai kutató (feltaláló a S.T.A.R laboratóriumban) / Bűnüldöző
Oldal: Jó

Előtörténet:

Több tucat épület a nagy semmi közepén. Alig két út vezet ki belőle, és ez így volt már harminc éve is. Igaz miért is változna, ha már a benne élő emberek nemzedékek óta ugyanazt teszik. Ez Alice Springs Ausztrália szívében található városka. A nagy pusztaság, és a még nagyobb területet elfoglaló mocsár találkozásánál. Úttalan utak vezetnek ide, hogy a szerencsétlen, és feltehetően eltévedt megfáradt utazó kinyújtóztathassa lábát.
A kis település a szomjhaláltól két napi járóföldre nyugatra, és a végső eltévedéstől keletre található. Nem fehér embernek való vidék, mégis az emberi akarat, vagy inkább a csökönyösség megvetette itt is a lábát, és szegény őslakosokat háttérbe szorította a sok börtönviselt. A múlt a múlt, mégsem hagyhatjuk magunk mögött. Ebben az enyhén szólva is meleg klímában nem csoda, ha egy ember izzad, de mégis feltűnő ha éjnek évadján kocogásra emlékeztető mozgás közben teszi ezt.
Az a pár ember kik ily kési órán is azt utcákat róják felfigyelnek a jelenésre. A férfi, mert hogy arról van szó férfiról, csak ha magában állna is feltűnő lenne. Haja akár a nap sugarának legaranyabb megnyilvánulása. Ettől függetlenül ő egy híresség, vagy inkább ismertség ebben a porfészekben. Csak rá kell nézni, és már mindenki tudja kiről van szó. Egy ekkora településen nem kell sok hivatali ember van, és az egyetlen rendőrtisztet mindenki ismeri. Walter Franz mint mindig most is az egyenruhájában feszített. A sietsége semmit rontott megjelenésén. A világoskék ingén csak úgy csillogtak a rangjelzések és a sávok, mindig mindent pedánsan makulátlanul tartott. A nadrágja élére vasalva, ha bárki is végighúzta volna az ujját rajta, meg is vágta volna.
A percek gyorsan telnek, a férfi kondija még mindig irigylésre méltó, a légzése csak az idegességéről árulkodik de nem a kimerültségtől. A városka utolsó házát is maga mögött hagyja, és rátér egy sokkalta elhagyatottabb csapásra. Itt már se beton, se más civilizációra utaló jelet nem látni. Csak az egyre nedvesebb talaj az, ami mutatja merre is az arra. A városka utolsó fényei is elmaradnak az egyre gyarapodó fák lombjai között. Talán csak a szerencse az, ami miatt egy ilyen embertelen helyre merészkedne egy fehér ember ebben az időben, vagy az elhatározás, amely mindent legyőz. Az elhatározás, ami egy férfit rávesz, hogy az élete árán is elérje célját.
Úttalan utakon halad, az ösztöne vezérli. A lépéseit nem nyújtja meg, nem lassít, és nem adja semmi jelét a fáradságnak sem. Az éjszakai hangok elhalnak körülötte, csak a szívének dobogását, és változatlan légzését hallhatja. Csak ő van itt és a természet, embernek csak nyomát lehet látni. Végül egy távoli fényforrást tükröz vissza a szeme. Az egyetlen fény ebben az elátkozott rengetegben. A posványos vizet kerülgetve egyre csak közeledik a Walter. A fénnyel hangok is járnak, egyáltalán nem szívderítő hangok. Nyögések, és sikolyok kavalkádja kíséri útján a rendőrt. Az utolsó méterekben pedig sírás oly elkeseredett, és oly élettel teli. A zajok forrása egy kis kunyhó. Kerek, mint a Föld, egyetlen szöget sem találni benne, nem hogy sarkot. Alig éri el a két méteres magasságot a legmagasabb pontja, és csak egyetlen egy ajtó az, mi megszakítja a fal folytonosságát. A lécek résein keresztül szűrődik ki az éltető fény. Nem az oly hétköznapi elektromos. Mécsvilág az, ami fényt hoz az ittlévők életébe. Feldúltan kicsapódik az ajtó, és Walter beront.
A kunyhó belülről sem nagyobb. A berendezés pedig még az elvártaknál is puritánabb. Csak egy szalmaágy, és egy meglepően szépen megmunkált szekrény foglal helyet benne. A szekrény polcain fura zavaros folyadékok még furább alakú üvegcsékben találhatók. Egyik-másikban mintha még úszkálnának is megmagyarázhatatlan dolgok, amiket jobb, ha emberfia mihamarabb elfelejt. A férfin kívül csak két alak mozgolódik, egy vénségesen vén asszonyság hajol egy megfáradt fekvő asszony felé. Hangos sírás zengi be az egész teret. A vénasszony megfordul és csillogó szemekkel méri végig a férfit. Egy csöppséget tart a kezében, egy ébenfekete élettől duzzadó kisbabát. Apró fekete haja a még hozzá van tapadva az bőréhez, és még esetlenül, koordinálatlanul mozog, de egészséges. Kívánhatna többet ennél egy család, egy egészséges kisbaba. Két szusszanás között előrelép Walter, és a bába is jut annyi levegőhöz, hogy elmondja az örömhírt.
- Egészséges. Gyönyörű egészséges kislánynak adott életet Citlali…
A férfi szemei kimerednek, a homloka elkezd gyöngyözni, és a fogai vészjóslóan csattannak össze. A végkimerülés határán lévő nő, mosolyogva nézi két szerelmét. Az újszülött Keisha-t és Walter-t gyermekének apját. A pár szemei találkoznak, és egy hosszú másodpercig farkasszemet néznek egymással. Csak ekkor érti meg a nő, súlyos bűnt követett el a férfi ellen. A bába hátratántorodik az irdatlan erejű ütéstől. A csecsemő a földre hullik És újra elkezdődnek a sikolyok, és a sírás. De ez már másmilyen fájdalom, csak egy artikulált hang hallatszik. Egy mély férfi baritonja az, aki sikolyok elhallkultával csak annyit kérdez.
- Lány? Egy lányt? Lányt mertél szülni? – Puffanások hallatsszanak, túl sok, túl fájdalmasak. És végeztükkel csak egy elkeseredett hang sírása hallható. Nagy sokára az ajtó kinyílik és a tiszteletet parancsoló rendőr lép ki rajta. Kezében a lányával. Aprócska teremtés csak nézi, ahogy apja a lámpából kiönti az olajt, és a tákolmányra önti. Végül műve megkoronázásaként lángra lobbantja. Szótlanul csendben távolodik el a lángra kapó üszkös fabódétól. Ez lehetne Keisha történetének kezdete, de nem az. Ahhoz vissza kell utaznunk valamivel kevesebb, mint egy évet az időben.

A helyszín, és az év ugyanaz. 1982. év Alice Springs téli hónapok, vagyis inkább az esős évszak vége. Nappal van, mégis mintha alkonyodna. A felhők mindent beborítanak az égen, és egyetlen árva napsugarat sem engednek át a vastag dunyhaszerű rétegen. A sötét felhők pedig lomhán vándorolnak az égi óceánon, megrakodott éltető rakományukkal. Csak az utolsó széllökésre vártak, hogy megnyíljanak az égi csatornák és mindent elárasszanak. Az esőfüggöny pillanatok alatt eltakarja a házakat, és minden itt élőt, embert, és állatot tető alá kényszerít. Vaskos cseppek csak úgy pattognak az tetőkön, ilyenkor már nincs mit tenni, ebben az időben még a kutyát sem verik ki az emberek.
Égi tünemény cikázik át egy pillanatig bevilágítva az egész világot. Árnyék tűnik fel a távoli fák között, de nem szokványos árnyék. Ez mozog. Mozog akár egy macska, gyorsan és hangtalanul. Fától fáig szökken, és kerül minden tisztást. Csak halad rendületlenül a városka felé. Mikor eléri az első házat a falának lapul és megáll. Egy szemhunyásnyi ideig, feszülten figyel, majd tovairamodik. A következő házig meg sem áll, majd újra megtorpan, oly hirtelen mint mikor egy oposszum kerül a reflektorok elé. Csak hallgat. Az eső kopogásán kívül semmi nem hallatszik. Újra elindul, háztól házig szalad, nem veszi észre senki. Végül a városka egyetlen szórakoztató létesítménye mögött állapodik meg. A kocsma ablakain keresztül sűrű alkoholszagú kipárolgás távozik. A lány még egy percig csak vacog az esőben, de nem mer bepillantani.
Két hatalmas sóhajt ereszt el, csak hogy bátorságot nyerjen a nyers és hideg levegő érintéséből, de mégsem sikerül neki. A holtponton állt és csak a szerencsének köszönhette, hogy nem a futás mellett döntött. Egy mély és kellemesen bársonyos férfihang harsant fel bentről, és nem éppen tintát bíró formában közli, hogy toalettre távozott el. A szavakat nagy üdvrivalgás és röhögés követi. A lánynak nem is kell több, tudja mit kell tennie. Gyors iramban hagyta maga mögött a ház sarkait, és mire a férfi hang gazdája a fiút ábrázoló ajtó kilincsét megragadta, a lány már be is mászott az egyetlen ablakon. A szagokra, és a látványra önkénytelenül is torz grimaszra húzza a száját.
- Aztakurva… - Fordul meg a szőke rendőrtiszt. – Hát te meg mit keresel itt Citlali?!? – Mered rá a remegő csurom vizes nőre
- Hát tudod… El kell mondanom valamit…- A férfi szeme felvillan, és idegesen ökölbe szorul a keze. Az erek kidagadnak, és a levegő megsűrűsödik a két ember között.
- Na bökd már, ki mit akarsz! Nem szeretem, ha csak ténferegsz és kerülgeted a kását. Mond ha már eljöttél idáig.- A lány összerezzen az erélyes hang hallatán , és még jobban összehúzza magát. A víz, mintha csak egy olvadozó jégcsapból csepegne belőle. Ütemtelenül, és minden ritmust mellőzve. A férfi haragvó lélekkel előrelép, és megragadja a törékeny karokat. A szorítás durva, és önkénytelenül felszisszen.
- Ter… - A szót mi megváltoztatja életét nem tudja kimondani. Nincs elég lelkiereje hozzá, de Walter valahogy mégis ráérez a dologra. Csak egy pillanatra enged a szorításon, Citlali könnyes szemekkel felnéz a szerelmére. – Terhes vagyok… - Behunyja szemét, és a férfi haragjának kiteljesülését várja. Egy ütésre, vagy bármire, ami fájdalmat okozna neki. Walter szenvedélyes, nem csak a szerelemben, de az élet minden területén. Pillanatok alatt gyilkos düh tudja elfogni, de hamar ki is engesztelődik.
Eltelik egy másodperc, majd még egy és nem jött a várt pofon. A karok köré fonódnak a lánynak, és bátorító, szerelmes öleléssé változik. Citlali nem tudja elfojtani könnyeit, felnéz gyermeke apjára, és egy hosszú forró csókban forrnak össze. A percek gyorsan telnek, de a szerelmesek még mindig nem tudtak elszakadni egymástól. A pár csak egy előre nem látott cselekmény állítja meg az újabb vétkezéstől. Egy meglehetősen illuminált állapotú ivócimbora beront a toalettre, és megzavarja a párocskát.
Meglepően hosszú káromkodások közepette kilépnek a főhelységbe és üdvrivalgás fogadja őket. Az alkoholtól bódult férfiak hada csak úgy éjezni azt, a tettet, ami már két hónapja megtörtént. Az üdvrivalgás, vagy inkább artikulálatlan hangorkán hamar alábbhagy tisztelt rendőrúr egyetlen intésére. A zsivaj alábbhagy, és a díszes társaság feszülten figyeli, mit is kíván mondani „lelki” vezetőjük.
- Fiam lesz. – Két szó, ami mindent elmond Walter Franz-ról. A férfiról, akire istenként tekint férfi és nő is ebben a településben. Ő itt az alfa és ómega, hozzá fordulnak az embereket ha bajuk van, és a szava szentírás. Talán ez az oka, hogy senki nem emeli fel a hangját az előző kijelentés miatt. Az elmúlt tizennégy évben, amióta Alice Springs-be helyezték, ez már a hatodik ilyen kijelentése volt. Itt meg kell jegyezni, hogy a gyerekek mindegyike eddig legalábbis a férfi számára megfelelő nemmel született, és mindegyik életerős virgonc ifjonc lett. Ebből a teljesítményből még az sem vett el egy cseppet sem, hogy egyetlen egy gyereknek sem ugyanaz volt a vér szerinti anyja. Walter mint szorgos méh porozta be a városka bibéit, és ez senkit sem zavart. Legalábbis az öt évvel ezelőtti halálos mizéria után, ami a friss anyósjelölt és rokonságából hat életet követelt. Ezután az eltusolt eset után, ami végül is nem került ki a város határain kívül, nem történt említésre méltó eset. Kivéve a Walter génállományának növekedését leszámítva. Az emberek már szinte mindennapos dolognak tartották, sőt biztatták a lányokat, hogy a város urával továbbörökítsék genetikai állományukat az utód jobb jövője érdekében.
Az ivászatot követő éjszaka után Citlali nem mutatkozott többet a városban. Bennszülött létére az egyik közeli rokonához költözött. A városkától még csak félórányi járóföldre sem volt, és ott találkozhattak a szerelmesek. Akár a kamaszok titkon próbáltak találkozni, és boldogan megélni a születés előtti hónapok minden örömét és búját.

A fonalat a kislány új családi fészeknél vesszük fel. A kis Keisha már betöltötte a hatodik életévét, és élete legboldogabb pillanatát éli át. Eddigi rövid élete boldogságban telt apja szereti, még ha szigorú is vele, és testvéreivel. Szerencséjére az is van neki, nem is kevés. Három báttyal él a város legnagyobb házában, tisztelet és öröm veszi körül. A család harmonikusabb már nem is lehetett volna, de még is az lett.
Ezt csak Keisha érezte így, még fiatal volt és nem tudta, amit már mindenki sejtett a városkában. Honnan is tudhatta volna, csak fiú testvérei voltak, és őket is úgy nevelte az apjuk. Egy szó, mint száz nem hogy szoknyát nem látott a kis Keisha de még egyetlen lányos holmit sem a házban. Testvérek anyukái sem éltek velük, csak az apai szigor és a testvéri szeretet lengte be egész gyerekkorát.
A boldog pillanat pedig a családi tradíció adta meg. Amikor a Franz család egyik tagja elég érettnek találtatik, hogy felelősséget vállaljon. Ez már gyerekként megmérettetik, egy bolyhos még alig pár hónapos kis kutya formájában. Keisha megkapta élete első felelősségét, és nem is akármilyen formában. A világ legédesebb legaranyosabb buldogját. Még menni sem tudott mikor a lány megkapta. A szemeit még nem nyitotta ki, és folyamatosan anyja csecsbimbóit kereste.
Első pillantásra beleszeretett a kislány. Egész nap csak simogatta és játszott vele. A kiskutyát apró cumiból etette, és a gondoskodást meg is hálálta. A legjobb barátja lett. Ez volt a sorsuk a testvéreknek is, így a család kilenc főre gyarapodott, az öt emberen kívül, négy aranyos kutyus.
A születésnapján nem csak ajándékot kapott, hanem életcélt is. A családi hagyományhoz az is hozzátartozott, hogy elkezdte fizikailag is edzeni a gyerekét. A testvérei is hat éves korukban kezdték el tanulni a Zen do kai* harcművészetet. Az alapokat még abban az évben megtanulta, és legalább olyan szorgalmasan tanulta is tovább, mint ahogy Tüsivel a kutyuskájával bánt. Gyorsan teltek a hónapok, apja sok időt fordított egyetlen lányára, és a bátyók is féltő gondoskodással, és erővel gyakoroltak a legkisebbel. A kutyus szépen növögetett, és a lány is látványosan fejlődött. Egy év eltelt és a változás kézzel tapintható volt, mint Keishán, mint Tüsin. A kutyus már felnőtt lett, a kislány pedig megkomolyodott.

Egy nap Walter korán kelt. Oldalra fordul az ágyban, és lelógatta lábait. A korai kelés nem tartozott jó szokásai közé. Munkája nem követelte meg az ijetténi kilengéseket, és így nyugodt szívvel maradhatott kint éjszakázni bármikor. Tegnap is egy dorbézolásból jött, meg kellett ünnepelni azt, amire ma készül. Feje hasogatott, ahogy a szervezete próbál visszaállni józan állapotára. Izmait megfeszíti és megpróbál felállni. Az akarat megvan, de a test még nem áll készen. Visszahuppan az ágyra, és mint egy medve elkezd magában dörmögni. Méretes kezével megdörgölte tarkóját, és még egy nekirugaszkodással elkezdte végre a napját. Végigcsörtetett a házán, és megállt az egyik ajtó előtt. A kilincs felé nyúl, de mielőtt még elérné elbizonytalanodik. Végül meggondolja magát, és ököllel bedörömböl az ajtó.
- Keisha – Tart egy kis hatásszünetet, és mikor nem hall ébredésre utaló zajokat, újra bezörget. – Keisha tíz perced van, hogy összeszedd magad, az udvaron találkozunk. – Ez már meghozza a kívánt hatást, a férfi eldöcög a saját dolgára. Tíz sem kell a kislány már kinn is áll, és Tüsi nyalogatja a kezét Walter csak egy lemondó fejrázással díjazza a jelenetet, és elé áll a lányának.
- Na akkor most már elég idős a buldogod, hogy elkezd komolyan nevelni. Nem csak magadat kell képezni, hanem a kis kedvencedet is. Gyere velem és hozd a kutyát is. – Keisha egy szó nélkül követte apját, bízott benne, így egy szót sem szólt mikor bevezette az eddig számára tabunak számító pajtába. A kutya kicsit szűkölt, és a lány is izgatott volt. Pedig a pajta semmiben sem különbözött az eddig látottaktól, csak egy átlagos faépület volt. Egy kis dolog kivételével. Egy madárijesztőre emlékeztető rongybábú állt a tér közepén. Egy embert ábrázolt, igaz elég elnagyoltan, de megvolt a négy végtag, és egy fejre emlékeztető dolog is. Walter a fal melletti ládához lép, és kivesz belőle egy maréknyi kis rudat. A lány kezébe nyomja, és csak annyit mond. – Na figyelj egyszer mutatom meg, utána úgy boldogulsz ahogy tudod. – A kutyát a bábú elé állította, majd elbújt csali mögött. Az első petárda a kutya orrát találta el. A következők pedig szinte ugyanabban a sorrendben robbantak az állat testén. Először csak szűkülve távolodott a „támadójától” az eb, de végül mégis az önvédelmi ösztöne támadt fel benne, és megrohamozta a bábút. Marcangolta, tépte ahol csak érte, és Keisha csak állt és figyelte mivé lett szeretett kedvence.
Nem tett semmit, a sokk olyan erős volt, hogy csak nézni bírta. Síri csöndben egyetlen egy könnycsepp elindult az arcán lefele. Megállíthatatlanul engedelmeskedett a gravitációnak. Az elsőt több is követte, sok éve már hogy nem sírt. Eddigi gyermeki életében csak az apró-cseprő sérülések lehettek volna az okok, de a testvérei közelsége mindig elég gyógyír volt számára. De most egy világ omlott össze benne az ártatlanság világa. Rájött mire is tanítja apja őt, és Tüsit. A látványt csak pillanatokig bírta, és kitört belőle a tehetetlenség. Nem tudott semmit sem tenni kutyája dühével, és apja akarata ellen. Az egyetlen eszközhöz fordult mely még rendelkezésére állt. Hosszú, fájdalmas sikoly hagyta el száját. Térdre roskadt, és kezeit szeme elé kapva próbálta eredménytelenül eltüntetni az agyából a látott képeket. Sírt, sőt zokogott, egy megtört ember érzelemkitörése volt ez. Semmi és senki nem tudta megállítani, legalábbis azt hitte.
Az első pofon felkészületlenül érte. Kapott már élete során sokat, de ez olyan erővel érte, hogy a földön még gördült is kettőt. Apja jó erőben volt mindig is. A végtagjain csak úgy dagadoznak az izmok, ami nehéz fiatalkoráról árulkodik, de az idő és a kényelemben eltöltött idő eltakarta a szabályos vonalakat, és kényelmes védőburokkal fedte be testét. A gömbölyded formáknak csak azok dőlnek be, kik nem ismerik Walter Franz brutális erejét. Az ütés ereje nem tört csontot, de elég nagy volt ahhoz, hogy a kis Keisha látása homályosabbá váljon, és nem csak a könnycseppek miatt. A földről durván felragadja a férfi, és közel húzza magához. Az áporodott leheletét a lánya is érzi, ennél mégis szörnyűbb a hangjában bujkáló harag.
- Miért sírsz te. Csak a te javadat akarom. Ha nem tudod megvédeni magad, akkor semmi sem vagy, és nem leszel jobb a falusi bunkóknál. Bunkó akarsz lenni? Igen az? Egy állat? – A kislány csak vonaglott a húsos kezek alatt, és egy szót sem bírt kinyögni. Könnyes szemeivel még látta, ahogy apja öve felé matat, de azt már nem miért. Egy kis idő kellett neki, hogy rájöjjön, mi is történik. Az érezte a szagát, ahogy a bőréhez ér, és a könyörtelen keménységét.
Egy rendőrségi pisztoly nyomódik a kétségbeesett lány arcának, és a haláli csendben égzengésnek hallatszik, ahogy kibiztosítja a fegyvert. Az idő megáll, Keisha csak néz, és még levegőt sem mer venni, Walter pedig a fogát csikorgatja látván a lánya engedetlenségét. Ez már a második eset élete során, hogy ellenkezett vele. Elsőnek születésekor, mikor mert lánynak születni, másodjára pedig élete egyik legfontosabb napján, ami eldönti sorsát. A feszült helyzet csak egy pillanatig tart, a pajta ajtaja kicsapódik, és George a legidősebb fiú, aki éppen következő hónapban fogja betölteni a tizenkettőt, berobban az épületbe. A apa egy hosszú káromkodást enged meg magának, amiben az utolsó „szerelme”, és isten is helyet foglalt, igaz nem éppen a legszebb formában. Lányát testvérének löki, és miközben elrakja fegyverét csak annyit dörmög az orra alatt sarjainak.
- Értesd meg vele a dolgot, azt akarom, hogy még ma neki kezdjen… - Ezzel feldúltan kirobog a faházból, és egyedül hagyja a mostohatestvéreket. Riadt őzikeként nézik egymást a testvérek, hosszú percekig csak vigasztalódni próbálnak sikertelenül. Végül George szakítja meg a csendet.
- Nyugodj meg hugi. Ennek így kell történnie. Nézd Tüsit, semmi baja. Ezzel csak jót teszel neki. Életrevalóbb lesz, és ha bármilyen segítségre lenne szükséged, akkor ő ott lesz. – A kutya a neve hallatán odasomfordál a gazdájához, és keze alá bújik. Keisha csak nézi az ebet, és tényleg semmilyen fizikai jelét nem látja az előző eseményeknek.
- De arra ott vagytok ti… hogy megvédjetek. – Alig találja meg a hangját a lány, és az ellenkezése terméketlen talajba hullik. Maga is tudja miért.
- Tudod, hogy nem lehetünk veled örökre. Én már a jövő hónapban elmegyek a távoli iskolába, úgy mint a többi testvéreink. De Tüsi más. Ő veled marad, bárhova is mész. Csak magaddal kell vinned. – A lány szemei újra könnyesek lesznek, de ezt már nem hagyja annyiban. – Így lesz mindenkinek jobb. Egyikőnk sem Alice Springs-ben fogja leélni az életét. Többre vagyunk hivatottak, és a megmérettetésekre apánk felkészít. – Ezt követően már nem maradt egyetlen egy érve sem Keisha-nak. Csak tette, amit megköveteltek. Egy hónap eltelt, és George kis kedvencével elhagyta a házat. Egy pénteki napon történt. Beültek apja ütött kopott kocsijába, és elrobogtak az országút felé. Két családtag újra eltávozott közülük.

A hónapok gyorsan teltek, az évszakok csak úgy váltogatták egymást, és a hét éves kislányból tizenkét éves nagylány lett. A teste edzett akár az acél, és ehhez nagyban hozzájárult, hogy csak egyedül maradt apjával. Na meg Tüsi akin a kezdetben nem látszottak fizikai változások, de most már látványosan érzékelhető. Szegény állatnak előbb a lelke tört meg, és a folyamatos sanyargatástól átalakult. Akár csak egy gépezet, nem tesz semmi mást csak, amit a gazdái parancsolnak, és azt is kedvtelenül. Már több éve annak, hogy utoljára játszott Keisha-val, és ezt a lány is megérezte volna, ha ő is meg nem változott volna, mint házi állata. Ugyanazt a nevelést kapta mint a házi kedvenc. Soha nem nevetett, és soha nem tett olyat, ami nem tűnt logikusnak. Csak egy külső burok maradt, automatikusan tette a dolgát a világban. Nem beszélt, csak ha muszáj volt, nem érintkezett emberekkel az apján kívül. Csak a belső hangja volt az, ami várta a születésnapját. A belső hang, ami megváltással kecsegtette. Sok viszontagság, fájdalom, és düh után eljött a nap.
Kesiha már hajnalban összepakolt, lábához parancsolta Tüsit, és a ház előtti teraszon várakozott. Apja az este újra dorbézolt, most nem töltötte ki dühét lányán, túlságosan boldog volt tőle, hogy utolsó gyereke is eltűnik a házból. Egy óra várakozás után Walter feltűnt a bejárati ajtón. Egy szót sem váltottak, voltak hetek, amikor nem is beszéltek, pedig a nap nagy részét együtt töltötték. A mindennapi rutinhoz nem kellettek szavak. Hajnali kelést követően egyre megterhelőbb testi edzés a megmaradt gyereknek, majd délután a kutyának, és végül este az apja is besegített, csak hogy el ne puhuljon a lány. Így teltek mindennapjaik, és most minden megváltozik. El sem tudta képzelni a lány mi is fog történni, de a változástól visszatért benne egy régi érzés. Az izgatottság. Nem mutatta jelét, de érezte belül. Újra élőnek kezdte érezni magát.
Végül a csomagtartóba parancsolta kutyáját, és beült apja mellé. Még délelőtt volt mikor indultak, és ráfordultak a főútra. Keletnek haladtak, akár csak egy normális család. Apuka elviszi lányát kocsikázni a messzi ismeretlenbe. Több órán keresztül csak haladtak nyílegyenesen, ahogy az út vitt, majd a legnagyobb pusztaság közepette lefordultak az ismert betonútról. A több sávos autóutat felváltotta a keményre taposott föld. Csak egy járműnyi széles csapás vezetett a semmibe. A nap már rég túl volt a delelőjén, mikor elértek egy épületcsoportot. Még egy tucat épület sem volt itt, és azok is kérdéses állapotban. Akár csak egy kísértetváros. Az első sarkon befordulva máris megváltozik a kialakított vélemény. Egy pajta előtt több kocsi parkolt, mint amennyit elsőre meg lehetett számolni. Az épület meglehetősen hasonlatos volt az otthonukban találhatóhoz. Keisha nem szólt semmi, már semmin sem lepődött meg. Apja az évek során újabb és újabb próbáknak vetette alá, csak hogy erősebb legyen. Mindent a célért, ami egy fél órán belül ki is derül milyen beteg.
Bent izzadság szaga várta az érkezőket. Több száz ember állt körbe hat földbe vájt lyukat. A lyukakban állatok harcoltak az életükért. Kutyák, és vadállatok küzdöttek, hogy szórakoztassák gazdáikat, és gazdaggá tegyék őket. Egy férfi lép a jövevényekhez, és mikor meglátja Walter-t meghajol. A rendőrtiszt csak annyit vakkan –Kettőt!-, a férfi elrohan, de még egy pillanatra rápillant a „követőkre” is. Egy fél óra múlva már az egyik lyuk mellett álltak. Hatalmas tömeg állta körül az utazókat, és visszafojtott zsivajjal tették meg a fogadásokat.
- - Küld be! – Parancsolta a lányának, aki egy pillanatig sem habozott. Megszokta, hogy teljesíti a parancsokat, és beparancsolta Tüsit. A buldog egy nyikkanás nélkül beugrott, és várta az elkerülhetetlent. Egy megtermett dobermann került elé, és egy parancsszóra egymásnak ugrottak. Kutyaviadal volt ez a javából. A harc harcot követett, és Tüsi legyőzhetetlen istenségként küzdött. Akár a pokol védelmezője Cerberus, úgy irtotta a rá törő fenevadakat. A délután estébe fordult, és már éjfél is elmúlt, mire egyetlen egy kutya maradt csak talpon. Tüsi volt az. Vérszomjas volt, mint eddigi életében még soha, de mindezek felett győztes. Ő volt az aki nyert, és ezt csak a gazdájának köszönhette. Keisha egy megkönnyebbült sóhajt engedett ki tüdejéből, és belül örült. Örült hogy szívszerelme túlélte, sőt győzött. Ezt nem mutatta, csak állt a gödör szélén, a tomboló tömeggel körülvéve. Nem figyelte mit skandálnak, már órákkal ezelőtt kizárt tudatából. Sajnos ez egy nagy hiba volt. Apja mögé lépett, és egy erőteljes taszítással belökte…
A világ felborult, semminek nem volt értelmi. A kifordult a valójából, de csak egy másodpercig. Utána jött a csatakos porförgeteg. Semmit sem látott a lány, csak a zsivajt és mögötte valami félelmetest. Morgást, ami a legrosszabb rémálomban sem létezhet. Az életében az egyetlen élőlény, akiben bízott. Akit ismert kívülről belülről. Maga tanított meg neki mindent, ő tette ezt a kutyával. És most már nem tehet semmi mást. Sorsuk elrendeltetett, már csak az életéért küzdhet. A kutya egyből a torka felé ugrott. Leteperte a földre Keisha-t és a porfelhő újra felcsapott. Csak kavargott a harcoló testek körül. A körvonalukon kívül más nem látszott. Egy perc telt el fojtott csendben. Senki nem mert megmukkanni, egy ember sem szólt vagy nyögött fel. A zajforrás egyedül a gödörből érkezett. Morgások, nyikkanások, és erőlködésnek hangjai. Végül az is elhalt, és a por is leülepedett. Két vérben úszó test az, ami maradt minden után. Két mozdulatlan véres test. Végül egy végtag megemelkedik, és feltolja az egész testet. Keisha feláll. Több mart sebe van., és a jobb lábából nagydarab hús hiányzik.
Kezét ökölbe szorítja, és úgy sántikál a kijárat felé. Apja már várja a gödör szélénél, és büszkén mosolyog rá.
- Te voltál az első, aki túlélte. Nem számítottam rá, de te mégis megtetted, amit testvéreid nem. Most már tényleg a gyerekem vagy. – Széttárja karjait, hogy megölelje életében először a lányát. Keisha csak egy pillanatig nézi. Látja a zsebeibe tömködött pénzt, a vastag kötegeket, amit neki köszönhet. A sok életet, amit tönkretett, a testvérei és kedvenceinek halálát, az asszonyok, akiktől elragadta vérüket, és végül Tüsit, ki utolsó leheletével egy újabb és boldogabb életet ad neki. Az öklét még jobban összeszorítja, az erőlködéstől elfehéredik a kézfeje, és így már csak a nagyon szemfülesek vehetik észre, azt az állati szemfogat, amiről a kis kedvenc kapta a nevét.
Odalép apjához, az vaskos karjaival átöleli, nem is látja ahogy a lánya villámgyors keze nyaka felé tart. Háromszor csapódik a kis csont a férfi nyakába. Ő ebből csak annyit érzékel, hogy az éltető vére, most a halálát fogja okozni. A légcsövébe áramlik a nedű, és elkezdi fojtogatni. Walter térdre roskad, de nem harcol. Tudja, hogy neki már vége, és ezt kinek köszönheti. Csak nézi a lányát, aki dacosan farkasszemet néz a végzetével, és megdöbben azon, amit lát. Apja büszkeségtől eltelve néz rá. Fehéredő szemein keresztül érződik, hogy most a legbüszkébb a lányára. A tömegből senki sem lép közbe, csak dermedten tudják nézni a jelenetet. Keisha magához veszi a rajta nyert pénzt, és kirohan az épületből. Senki sem követi, miért is tennék. A legillegálisabb játékbarlang ez, amit csak ember kitalálhat beteg elméjével.
A félvér lány éppen csak kiér az ajtón és megtorpan. Egy aprócska szőrös öregember áll előtte. Nem szól egy szót sem, de a lány már tudja. Ő a soha nem látott nagyapja. Citlali apja Arash Na’ama. Megragadja unokája kezét, és bevezeti a síkság szívébe. Mire az emberek a nyomok eltüntetéséhez fognak, már senki nem találhat a nyomukra. Úttalan utakon haladnak, napokig meg sem állnak, míg végül egy sziklakiszögellés tetején egy kiégett tábortűhöz meg nem érkeznek. És kezdetét veszi a lány újjászületése.

A tizenkét éves kislány egy új világba csöppen. Ahol nincs se erőszak, se szenvedés, csak önmaga. Önmaga és a szótlan öregember, akinek minden földi java egy furulya, és az ágyékkötője. A lány nem szólt semmit, megtanulta, hogyan kell szótlannak lenni. Nem tett semmi, csak ült, ahogy az öreg és várt. Napok teltek el így, amikor éjszaka lett, tüzet raktak, mikor nappal lett eloltották azt. Több mint egy hónapig nem tettek semmit. Csak ültek, és gondolkodtak. A lány magán, és múltján, az öreg pedig a semmibe révedt vizenyős szemeivel, és mintha még lélegezni is elfelejtett volna. Végül a múlt boncolgatása közben valami kinyílt a lányban. Valami belül, mit oly rég eltemetett. Feltört, mint a talajvíz. Életében harmadjára eleredtek a könnyei. Zokogott hosszan keservesen, múlni nem akaró fájdalom az, amit most kienged magából. Görcsösen sír. Végül nagyapja megmozdul. Kezébe veszi furulyáját és elkezd játszani rajta. Ősi dallam ez, mit emberi fül keveset halott, és talán már nem is fog soha. A dallam megnyugtató, nem csak a fülnek, de a léleknek is. Már az első szólam után apadni látszott az egek árja, és végül csendes szipogássá vált. Keisha elfogadta eddigi életét, és rájött, hogy eljött az újrakezdés ideje emellett a vénséges vén öregember mellett, akinek a hangját sem hallotta még.
Ebben a nyugodtságban békére lelt a túl hamar felnőtté lett kislány. Nagyapja sohasem beszélt, de tanította. Tanította mindenre, amit az életben meg lehet tanulni. A természet szeretetére, a körülötte lévő világra. Elfeledett ősi kultuszokra. Hat évet töltött Ausztrália pusztáin és mocsaraiban. Megtanulta vadászni, és tökéletesen bánni a bumeránggal. Tisztelni a vadat, amit elejtett. Bejárták az összes kietlen területet kelettől nyugatig. Megtanulta mi kell a túléléshez, még ha emiatt vészesen le is fogyott. A kinézete is meglátszott, szinte már nem is különbözött nagyapjától a ráncokat természetesen nem nézve. Koszos volt és ápolatlan, de legalább boldog. Míg egy nap hat év után visszatértek oda, ahonnan indultak. A kis tűzrakáshoz, ahol élete pálfordulást vett. Nagyapja hozzáfordult, és megszólalt. Soha még nem hallotta a lány a hangját ez volt az első és utolsó eset is.
- Keisha most el kell menned. Nagy dolgok várnak még rád, és meg kell találnod a neved. Az igazit. – Ennyit mondott, és újra a tűzhely mellé ült. Elővette a furulyáját és elkezdett játszani. Bódító dallam volt ez, mit már évek óta nem hallott. A lány nem tehetett mást, leült és hallgatta, míg el nem nyomta az álom.

Mikor felébredt a dallam még mindig a fülében zengett, de a zenésznek már nyoma sem volt. Egyedül volt a kietlen pusztaságban, és mégsem félt. Életében most volt először egyedül, de mégsem érezte magát annak. Vele voltak az emlékei. Az elmúlt életében szenvedett nem keveset, nélkülözött, és mégis túlélte. Erre született, hogy túléljen semmi és senki nem fogja megakadályozni, hogy elérje célját, bármi is legyen az. Magához vette kevéske személyes tárgyát, Tüsi utolsó emlékét, ami megmentette az életét, a szemfogat. Egy saját maga által készített bumerángot, és az apja által rajta nyert pénzt. Keletnek vette az irányt. Nem számolta a napokat meddig is baktatott a semmiben, de végig tudta merre halad. A kontinens egyik legnagyobb városhoz ért, és egyedül új életet kezdett. Még sohasem járt iskolába, ezért az első dolog az volt, hogy beiratkozott tizennyolc évesen először az elemibe. Saját magát lepte meg legjobban milyen jól is halad az iskolában. Az apja és nagyapja tanította az életre, és ezt most könnyen kamatoztatta. Egy év alatt sikerült elvégeznie nyolc osztályt, így még húsz éves kora előtt beléphetett egy középiskola falai közé. Itt sem lassított egy kicsit sem, az osztályokat oly könnyedén vette mint eddig. Itt már kezdtek megmutatkozni a tényleges értelmi képességeinek potenciálja. A középiskolai tananyag magjai termőtalajt találtak a még fiatalnak számító lány fejébe. A tanulmányi év végén letette a kitűnő érettségit, és egy tehetségkutató cég felfigyelt Keisha-ra. Sikeresen bejuttatták a kontinens legjobb egyetemére, ahol is tovább képezhette magát. Nem törődött semmi mással, csak a tanulással. Szinte a nap huszonnégy órájában a könyveket bújta, és még a legkisebb jelét se mutatta a fáradságnak. Egyszerre tanult elektronikát, mechanikát, mechatronikát, és gépészetet. Valahogy értett az emberek által gyártott masinákhoz. Élvezte a gépolajat a bőrén, és hogy a két kezével alkothatta meg az életet megkönnyítő szerkezeteket. Végül repülőmérnöki diplomát tett le Suma Cum Laude. Huszonkét éves korában friss diplomásként állt a betűs élet előtt, szerencséjére a teljesítménye nem kerülte el a nagyobb cégek figyelmét, és egy repüléskutató intézetbe nyert felvételt Ausztráliában. Itt élt és dolgozott öt éven keresztül. Az évek gyorsan repültek és Keisha lassan rájött, hogy nem csak a munkából áll az élet. Az eddigi elzárt életet felváltotta az idegenekkel való ismerkedés izgalma. Sok időbe telt hogy beletanuljon a társadalmi szokásokba, de végül sikerült neki. Sikerült kialakítani magában egy rendszert a napjaiban. Az apjától tanultak gyakorlása, a nagyapja tanításainak felelevenítése, és az új életből adódó folyamatos tanulás, és munka elegye lett az élete.
Végül a harmadik diplomája után, egy fekete kocsi állt be a háza elé, és két öltönyös férfi csengetett be a házba. A formális köszönést követően, egy tárgyalás alakult ki a két fél között. Végül a férfiak egy szerződést dugtak az orra alá, ami egy új állás, és élettel kecsegetett. A Gotham City-i S.T.A.R. laboratórium fegyvertervező részlegébe keresnek aerodinamikai mérnököt. Keisha habozás nélkül rábólintott az ajánlatra. Észak amerikai kontinens vonzotta, még ha nem is tudott sokat a városról tudta, hogy új fordulatokat fog hozni. Egy hosszú repülőutat követően köszönthette az új kontinenst. Megláthatta az új életét, munkahelyét, és házát. Nem volt túl nagy, de még mindig élt benne a puritanizmus, úgyhogy ha fedele volt neki megfelelt. Az évek teltek, és kezdett rájönni, hogy a város mégsem olyan, amint a képzeletében látta. Magas felhőkarcolók, zsúfolt utcák, és töménytelen hang, zaj volt, de nem olyan csili-vilin ahogy elképzelte. A város romlott volt, többször is kirabolták, és feltörték a házat, végül már a önsajnálatba menekült volna, mikor találkozott vele.
Andrew-nak hívták. Jóképű volt, és túlságosan is sármos. Csábító volt az új kapcsolat képzete, és csak a szemébe kellett a férfinek nézni, hogy tudja jól cselekszek. A világ legkékebb, izgatóbb szemei voltak, amit csak az ember birtokolhat. A románc hamar viszonnyá vált, és a boldogság hónapjai végül a férfi lakására csalta a lányt. Az ajtóban hosszan nézték egymást, és nagy sóhajjal adták át magukat a szenvedélynek. Már a hálószoba felé tartottak, mikor Keisha fejében felhangzott nagyapja surroggója. Veszélyt jelzett, és csak egy pillanat kellett rá, hogy rájöjjön mi is az. Andrew kezében egy tű villant fel, és megpróbálta belevágni a nőbe. Sajnos nem számolt vele, harcművészetekben hihetetlenül képzett, így könnyedén eszméletlenségre kárhoztatta. Nem értette mi is történt, és miért. Egyedül maradt eszméleténél a szobába, és a csend határán valamit meghallott a hálószobából. Mikor benyitott a pánik és a hányinger kerülgette. Két elkeseredett véres nőt talált kikötözve. Egyből rájött mit is akart a férfi, és a szerelem melege elmúltával, meglátta a lakásban az árulkodó nyomokat is. A rendőrséget kihívta, a lányokat kiszabadította, és megtalálta új életcélját.
A város és a rendőrség is rászorul a segítségre. Így bevette magát laboratóriumába, és megalkotta magának a megfelelő személyazonosságot. Megépítette fegyverzetét, felszerelését, és kosztümjét is. Végül egyik este vette a bátorságot, és a már látott példát követve járőrözésre adta a fejét. És megszületett Dr. Löket, aki zsenijét használva oldja meg a városban felmerülő bűnügyeket, és buktatja le a gazemberek hordáit.

Jellem:
A sok évnyi magány megtette a hatását, de már rég kikupálta magát, így már senki nem veszi észre, hogy szorong a nagy tömegekben. Kívülről csak a mindig vidám, pajkos énjét mutatja, és senkinek sem tűnik fel, hogy magvas gondolatok is megtalálhatók a fejében.


Szakképzettség:
Zen do kai* mesterszintű használta,
Nagyapjától tanult nyomolvasás, természet- növény- ismeret, és bumeránggal való tökéletes bánásmód,
Iskolákban tanult magas szintű gépészeti, elektronikai, mechanikai, mechatronikai, aerodinamikai ismeretek.

Képesség:
Egy hasonló korú, magasságú és testfelépítésű, nő testi erejével rendelkezik, aki magát rendszeres és kemény testedzésnek veti alá.
Nincs semmiféle különleges, metahumán ereje. Zsenialitását, vagy szuperintelligenciája csak kitartásának, és tanulmányainak köszönheti. Mégis talán egy kicsit fentebb áll észben az átlag ember felett. Jó következtető, és megfigyelőképessége csak ezek következménye.


* Zen do kai – Egy Ausztráliában őshonos harcművészeti ág. Legtöbb mozdulata fogásokból áll, aminek az ellenség harcképtelenné tétele a célja. Nyomáspontokat nem használ, az izmok, és szalagok elszorításával éri el a célját. (csak olvastam, de sohasem láttam még.)

Na azt hiszem mindent kijavítottam. Csak hogy könnyebb legyen ellenőrizni, és ne kelljen megint elolvasnod, áthúztam, amit majd ki fogok törölni. Szerencsére a képeket is sikerült feltöltenem. Már csak egy kérdésem van. Az a négy kredit összesen annyi, vagy az alap hárman kívül kapom pluszban?