Jelenteznék, ezzel ni
:
Név: Gale Horthtawn
Faj: Metahumán
Kor: 29 év
Nem: Férfi
Haj: Világosbarna
Bőr: Fehér
Szem: Barna
Jellem: Kissé goromba, sokat káromkodik, de mégis mindenki felé nyitott, egészen addig, míg magárl nem kell beszélnie. Olyankor merevvé válik. Szeret magában beszélni, megveti a prostikat, a dílereket, és a bűnöés minden lehetséges fajtáját. Alap természetéből fakadóan zárkózott, de idővel bárkivel képes barátságot kötni. Segítőkész, még az idegenek felé is, és makacs módon kitart az igaza, az álláspontja mellett.
Szakképzettség: Pszichológus
Képesség: Érintéssel képes kiolvasni azokat az érzelmeket, amik az adott helyzetben a felszínen vannak, mik a legerősebbek az emberben. Persze ez az érzés nem feltétlenülkell kötődjön a adott szituációhoz, hanem látja, ami akkor a legintenzívebb. Képes látni amihez kötődik, legyen az mondjuk egy személy, vagy egy emlékkép, esetleg egyéb dolog. Bármit meglát, legyen az szorongás, félelem, öröm, bánat, fájdalom, hazugság. Sokszor az alany sincs tisztában azzal, mi a benne lévő épp legerősebb érzelem, de őt ez sem gátolja.
Előtörténet:
Az éjszaka leple már ráborult a városra, ennek ellenére az élet mégsem állt meg Gotham City-ben. Gale Horthtawn autójában ülve szemlélte a várost, miközben száraz torka egyre inkább kínozni kezdte. Épp leszokóban volt, ezért aztán a szomjúságot próbálta barátként, semmint ellenségként kezelni, hátha így hamarabb legyűrheti az alkohol utáni vágyakozását. Az utóbbi napjai pocsékok voltak, amik meg is látszanak a külsején: alváshiánytól sápadt arc, karikás szemek, itt-ott ráncok, és borostáját sem kezelte már egy ideje, de nem is foglalkoztatta igazán a probléma. Szemeit Gotham város utcáin végigjártatva elfogta a hányinger. Nem tudta eldönteni, hogy a látványtól, vagy a kiszáradástól. Az utóbbi idők, különösképp az utolsó 1-2 hete mintha éveket vett volna el az életéből, s vele együtt az életkedvét is elragadta. Ujjaival idegesen dobolni kezdett a kormányon, amikor egy dugóba keveredett az egyik utcán, és kényszerült a látványban „gyönyörködni”. Nem mintha sietne, de nem bírja a panorámát. Már csak azért sem, mert egyrészt undorító, és lehangoló, másrészt pedig kísértetiesen emlékezteti az álmában látott helyhez. A koszos ablakon kibámulva egy pillanatra lehunyja a szemét, és visszapörgeti magában a szörnyű éjszaka emlékeit. Mint egy film, úgy látja azt visszajátszódni maga előtt. Még a részletekre is tisztán emlékszik.
~Egy útszéli bisztróban ültem a pultnál. Épp lemondtam az alkohol elleni küzdelemről, és egy sört kortyolgattam magammal. A falakon lévő firkálmányokat bámultam. Természetesen suhancok által falakra festett trágárságok voltak csupán. Pillantásom a sörösüvegre vándorolt, és a mellette álló pohárra, amit a csapos előttem törölgetett el egy ronggyal, mégis mintha két éve nem látott volna mosogatót. A helység üres volt, csak én voltam, és a pultos, aki épp takarított, vagy csak unatkozott, és jobb ötlete nem lévén hát próbált úgy tenni, mint aki dolgozik, és közben foglalkozik még ezzel a lepukkadt, rég elfeledett hellyel. Dühvel töltötte el a férfit a munkahelye, nem kellett hozzáérnem, hogy ezt lássam. Ahogy ránézett valamelyik berendezési tárgyra, az arcvonásai megkeményedtek, és szabályos undor ült ki az arcára, ha valamit meg is kellett fognia onnan. Aztán egyszer csak kilépett a hátsó, vérvörös lengőajtón, majd eltűnt. Többé nem jött vissza. Eleinte nem is nagyon izgatott, de a söröm kezdett vészesen fogyni. Pedig nem ittam valami gyorsan, de hát egy üveg sört nem is nagyon lehet órákig húzni, halasztani, nem igaz? Aztán egyszer csak új vendég érkezett. Nem volt valami jó bőrben, ráncos, sápadt, beesett arcán több napos borosta és két csúnya karika éktelenkedett a szeme alatt. Látszott rajta, hogy nem aludt már egy ideje, és szerintem még beteg is volt. Jó lenne megtudni, ezért hát odaköszöntem neki, mire ő csak visszabiccentett felém kimérten. A ruhája több helyen elnyűtt volt már, de nem úgy látszott, mint aki még adna a külsejére, vagy egyáltalán csak foglalkoztatná az ilyesmi. Nem tűnt jókedvűnek, és vélhetően nem is vágyott társaságra, de mivel a pultos koma nem érkezett vissza, kénytelen voltam odalépni a boxhoz, ahová letelepedett. Furcsán ismerősnek tűnt így közelről, mintha már láttam volna. Mi baj lehetne, gondoltam.
- Sajnálom, uram, de úgy látszik a pasas felmondott. Esetleg adhatok egy sört?
Azt még tudok hozni a hűtőből-tettem hozzá gondolatban. Ő lassan felemelte rám a tekintetét gyűrött bőrű kezeiről, amiket eddig megbabonázva bámult, majd hűvös, üres pillantásával áthatóan, mélyen a szemembe nézve válaszolt. Még a szavaiban is gyilkos hűvösség honolt, miközben beszélt. A hideg végigfutott a hátamon, és akaratlanul is elkapott az érzés, hogy valami nem stimmel vele.
- Nem, köszönöm! Leszokóban vagyok. Hozna inkább egy kólát?
Összeszűkült szemekkel fürkészett, ezért aztán nem is válaszolva sétáltam be a pult mögé. A frászt hozta rám. Kiemeltem a hűtőből egy üveggel, majd lazán kinyitva, felkaptam mellé egy poharat a pult mögül, és visszaindulva letettem azt a férfi elé. Most a kólásüveget bámulta pár másodpercig üres szemével. Aztán ismét felém fordult.
- Nem találkoztunk mi már?
A kérdése váratlanul ért, nekem is furcsán ismerősnek tűnt, de nem tudtam hova tenni.
- Lehetséges.
Ennyit bírtam végül kinyögni, aztán visszamentem maradék sörömért, majd ismét az ő boxához sétáltam.
- Leülhetek?
Fel sem nézett az üdítő palackjáról. Vállat rándítva felelt.
- Felőlem.
Hangja unott volt, semmi életet nem találtam már benne. Helyet foglalva nyújtottam kezet felé. Udvarias gesztusnak szántam, bemutatkozás gyanánt, de azért volt benne hátsó szándék is. Látni akartam a lelkét.
- Gale Horthtawn.
Gyanakvó pillantással nézett kinyújtott jobbomra, végül nem fogott kezet. Mintha tudta volna, mit akarok. Még csak be sem mutatkozott. Pillantását visszaemelve a kólára, mintha valami érdekeset fürkészne benne, úgy köszöntött:
- Örvendek!
Az arcát próbáltam fürkészni, de a végtelen fájdalmon kívül semmit nem tudtam leolvasni róla.
- Mi a baja, nem megy a meló?
Szemében gyűlölettel telt pillantással nézett rám.
- Nincs munkám. Már nincs. Elveszítettem. Ahogy minden mást is.
- Sajnálom!
Őszintén mondtam ezt neki, de mintha mégsem hitte volna el, mégis folytatta.
- A betegségem miatt rúgtak ki. Nem voltam többé alkalmas a munkára. De nem csak nekik lett belőlük elegem. A nejem sem szeret már.
Akkor kellett volna elmennem, abban a pillanatban. De elkövettem egy hibát: maradtam. Maradtam és végighallgattam. Szünet nélkül folytatta a történetét.
- Itt ismertem meg őt. Tudja itt születtem, még ’85-ben, Bowery-ben. Ő pedig Robbinsville-ben élt. Egyikünknek sem volt épp leányálom az élete, a szüleinknek épp csak annyi pénzük volt, hogy mi nem éheztünk, őket mégsem láttuk soha. Annyit güriztek ebben az istenverte városban, hogy nem töltöttünk el időt a családjainkkal. Bár ők gondoskodva neveltek fel minket, mégis magányosak voltunk. Egymásra voltunk utalva. Sokat jártunk együtt az iskolába. Megtaláltam vele az alaphangot. Persze neki voltak barátai, nekem nem. De volt egy fiú, aki őrülten beleszeretett, és bár neki sem volt közömbös, végül mégis mindig egymás társaságában kötöttünk ki. Együtt játszottunk délutánonként, mert mással nem tudtunk. A szüleink dolgoztak, testvéreink nem voltak. Nem volt pénzünk az olyan mulattató időtöltésekre, mint mozik vagy ilyesmi. Hát mindig magunknak találtunk valami elfoglaltságot. De mindig elvoltunk. Mégis csak később jöttem rá, mennyit jelent ő nekem. Már gimnáziumba jártunk. Ő egy évfolyammal feljebb járt. Nekem egyel több órám volt, így ő Jeff-el ment haza. A fiú az általánosból, aki már akkor is bele volt esve, mint részeg az árokba. Folyton a sarkában loholt. Engem kikészített a tudat, hogy vele lóg. Mondjuk ki, féltékeny lettem. Akkor még magam előtt sem ismertem be, mit érzek pontosan, de már szétvetett a düh. Aznap nem mentem azonnal haza, helyette sétáltam egyet a városban. Otthon úgysem várt senki. A szüleim szokás szerint estig dolgoztak. Aztán egy óra után mégis elindultam haza. Nem bírtam emberek között maradni. Igazából nem bírom a tömeget. Túl sok mindent éreztem. Mások érzéseit. Tudja, nem vagyok átlagos ember. Van egy képességem. Megérzem mások érzéseit. Bármi legyen is az. Többnyire csak a felszínieket, de ha egy érzés szorosan kötődik valahová, egy személyhez, vagy egy emberhez, olyankor mélyebbre is képes vagyok bepillantani. Kapóra jött a munkámban, hisz sok mindent meg tudott könnyíteni egy kézfogás. Ugyanis pszichológus voltam. De a felettesek szerint az utóbbi időkben történt dührohamaim az otthoni helyzet miatt, aggasztóak. Kényszerszabadságra küldtek. Vicces, mi? Így fogalmazták meg, hogy ennyi volt. Kedves. Pedig jól végeztem a munkám. Annyi veszekedést, vagy családi gondot oldottam már meg, és mégis, ironikus módon, a sajátom legyűrni látszik engem.
Még mindig nem tűntem el. Hallgattam életem történetét, és úgy éreztem, menten becsavarodom, mégsem bírtam felállni. Mintha szembesültem volna valamivel. Volt valami, ami nem engedte, hogy elmenjek. Maradásra késztetett.
- De hát hány éves maga?
Elmosolyodott, mintha ő maga is többnek érezné.
- 29 vagyok. Tudom, mire gondol. Legalábbis persze elméletben. Fiatalabb vagyok, mint aminek hitt. De akkor mégis mit keresek ilyen helyzetben? Elhanyagoltan, romlott házassággal a nyakamban, munkanélküliként, a pénzem lassan elfogy, a bank el fogja vinni a kocsimat… hogy jutottam ide? Elmondom. A szívem. Amelyben már nem csak a magam, de mások érzéseit is hordoznom kellett. Itt tartott. Aznap az utcán láttam, ahogy Emma Jeffel vitatkozik az utcán. Lökdösi őt. De ő nem eresztett. A falhoz szorította, le akarta dugni a nyelvét a torkán, de ő nem engedte. Megint ellökte magától, mire az dühösen belökdöste őt egy sikátorba. Nem bírtam tovább. Táskámat eldobva utánuk rohantam. Jeff egy kukának lökte őt, majd egyre közelített felé. Tudom mi következett volna, ha nem lépek közbe. Hátrarántottam, elgáncsoltam, majd a mellkasára térdepeltem, hogy ne bírjon felkelni. Ránehezedtem, majd besóztam neki egyet. Aztán még egyet. Majd még egyet. Amit egy újabb követett. Betört fejéből ömlött vértől vöröslött már a víztócsa, ami az aznap délelőtti esőből maradt. Eszméletlenül feküdt, de nem akartam abbahagyni. Véres öklömet újabb csapásra emeltem, de valaki elkapta. Emma volt az. Megkért, hogy álljak fel. Letörölgette a vért a kezemről, majd sírva fakadt. Átölelt és megköszönte, pedig egyáltalán nem volt rá szükség, amint azt a tudtára is adtam. A földre pillantva megláttam leesett gyűrűjét. Én kaptam apámtól, de nekiadtam. Emlékül. Lehajolva felvettem, majd az ujjára húztam. Azzal tettem neki ígéretet. Egy ígéretet, hogy én mindig mellette leszek, és támaszkodhat rám. Egy puszit nyomtam az arcára. Az utcalámpa esti fényénél is látszott, hogy elpirult. Egy fülkéből mentőt hívott Jeffhez, de nem bírt ottmaradni. Ezért hazakísértem, nem vártuk meg a mentőket. Jeff-et elszállították, másnapra kiderült, hogy rendbe fog jönni, de agyrázkódást kapott, mikor „elesett az utcán részegen” és nem emlékszik az utóbbi egy hétre. Sérült a rövidtávú memóriája. Még ő is elhitte, hogy berúgott. Mázli. Nem akartam újabb balhét, de Emmát az életem árán is megvédtem volna. Attól kezdve elválaszthatatlanok voltunk, mint két jó barát, mégis csak a későbbi években jöttünk össze. Dolgozni kezdtem pszichológusként, ő könyvelő lett. Nagyon értett a számokhoz, és talált is egy jó munkahelyet magának, ami aztán itt Gotham-ben ritka, mint a fehér holló, nemdebár? Én is továbbtanultam, érdekeltek az emberi érzések, és hát, ez volt a szüleim kívánsága. Öregkorukig kidolgozták a belüket, nem akartam őket ezzel megbántani. Összejöttünk Emmával, ekkorra már halálosan szerelmes voltam. Két év után meg is kértem a kezét. Igent mondott. Nagyon boldog voltam. Míg meg nem haltak a szüleim. A házunk lángokban állt, mire hazaértem. Nem jutottak ki. A temetés napján egy szót sem szóltam. Még Emmához sem. Napokig nem tértem magamhoz, pedig őket már rég elveszítettem. Már akkor, mikor még éltek. Vettem magamnak egy házat Burnley-ben, nem messze a munkahelyemtől. Emma is odaköltözött hozzám. Az esküvő csodás volt, életem legboldogabb napja volt. Egészen a múlt hónapig még azt hittem, boldog házasságban élünk. Az alkoholizmus volt az egyetlen vitatémánk, egyébként pénzügyekkel nem volt annyi gondunk, mint a szüleinknek. Miatta kezdtem leszokni. De mostanában sokat találkozik egy férfival. Bejár vele a városba, láttam őket találkozni egy ügyvédi iroda előtt. A pasas ügyvéd. Nem mondja el, de ez rosszabb, mintha már tudnám, hogy vége. Az titkolózik és hazudozik nekem, akit a legjobban szeretek a világon. Most még a munkába sem bírok temetkezni. Próbáltam az ő szüleinél tapogatózni, de ők sem mondanak semmit. Érzem, hogy valamit rejtegetnek előlem, a képességem nélkül is. Így jobban belegondolva az utóbbi pár napban nem is nagyon beszéltünk meg egymással semmit.
Úgy ültem, mint akit betonba öntöttek. A fickó könnyes szemmel mondta végig a történetet. De még voltak kérdéseim. Nem tudom, miért nem futottam, de rákérdeztem.
- Jeffel mi történt?
Arcán önelégült mosoly jelent meg. Ráncai kissé kisimultak, de a lecsorduló könnyek megállíthatatlanul indultak el lefelé az arcán, mintha csak versenyeznének. Már nem tehetett semmit ezellen.
- Természetesen visszatértek az emlékei. De túlságosan szégyellte, hogy elbántam vele, így elhagyta a sulit. Alvilági körökhöz fordult, drogos strici lett belőle. Azt mondják, a város egyik legnagyobb csaló görénye.
Felhajtotta az üdítőjét, de nem indult el. Csak ült és várt. Mintha sejtette volna, hogy még vannak kérdéseim, és csak arra várt volna, hogy feltegyem őket.
- Nem várja otthon a felesége?
Könnybelábadt szemeiben ismét felcsillant a fájdalom.
- Nem hiszem. Még a lakást is utálom már. Mindenem, ami volt, már elidegenedett tőlem, és ez mind egy ember hibája.
Itt kellett volna elhúzni, de rákérdeztem, mire gyilkos tekintettel pillantott fel rám.
- Kié?
Kezében fegyver villant, amit előzőleg az övéből húzott elő. Az én stukkerem. Rám szegezte, és gyűlölettől sziszegve felelt.
- A miénk.
A fegyver dörrenése. Az utolsó hang volt, amit abban az álomban hallottam. Csurom vizesen riadtam fel. Lihegve ültem az ágyban, mint aki kilométereket futott volna. Oldalra nézve láttam Emmát. Ott aludt mellettem. Hirtelen elmosolyodtam, magam sem tudom miért. Olyan békésen aludt. Végigsimítottam hosszú, vöröses barna haján, mire álmában elmosolyodott. A szapora szívverésem egyre lassult, ahogy néztem őt, és már épp a karján akartam végigsimítani, mikor eszembe jut, amit a férfi mondott abban a bisztróban. Eszembe jut az életem, s boldogságom elillan. Kezemet visszahúzva, halkan kikászálódom az ágyból, és a fürdőszobába indulok mosakodni. Már tudom, honnan volt ismerős az arc. Az arc, mely minden este, minden reggel visszanéz rám a tükörből. Tényleg én voltam. Ez pedig új értelmet adott az öngyilkosság fogalmának. Elkészülve átöltöztem, majd kocsiba pattantam kiszellőztetni a fejem, a kocsiba, amit lassan elvesznek tőlem, akkora már rajta az adósság, mint a pofámon a bőr, de persze ahogyan azt hozhatta a szerencsém, az egyik utcán dugóba kerültem. Így vagyok hát most itt. Bámulom a mellettem lévő járdaszakaszt. A kukák felrúgva, belőlük ömlik ki a szemét, mellette közvetlenül egy csöves alszik betakarózva. Az aprópénzes bögréjéből egy munkába érkező prosti szemezget magának aprót egy taxira, hogy eljusson a sarokig, ahol strichelni szokott. Az öreg házak falait graffitik tarkítják, az emberek a kukák helyett azok törött ablakain dobálja be a szemetet. Ki tudja miért? Biztos könnyebb. Hogy ki vagyok? Gale Horthtawn. A balfasz ki a kocsijában ülve mereng az életén. Az életén, mely úgy elcseszett, ahogy van.~
A forgalom megindul, s ő is előregördül a kocsisorral, lábt finoman mozgatva a gázpedálon, hogy levezesse valamivel a feszültséget. Útját tervei szerint egy bisztró felé veszi, hogy csillapítsa szomját. Útközben bekapcsolja a rádiót. Keres egy zenét magának, hátha az majd megnyugtatja, de a dallamot egy bejelentéssel szakítják félbe. Városszerte tűnnek el gyermekek, apukák, anyukák, hol pedig egy egész család. A rendőrség a lakosság segítségét kéri az ügyben. Maga sem tudja megmagyarázni, miért, de a hír felkavarja. Egy család sem szolgált rá, hogy szétszakítsák. Egyetlen szív sem érdemli meg, hogy elválasszák attól, kit a legjobban szeret. Ezen hirtelen elhatározásán felpörögve, idegesen elhajt a másik irányba. A Városi Rendőrség felé. Hamarosan meg is érkezik, s az elhatározás növekszik benne. Nem hagyhatja átélni másoknak azt, amit ő átélt. Elvesztette a szüleit a túlzott munka miatt, és mielőtt visszakaphatta volna őket, egy törött gázcső elvette tőle őket. Télen, a fűtési szezon közepén, mikor máskor. Gyűjtötték a pénzt a fűtési idényre, és mit hoz a Sors? Ez öli meg őket. Bárki is rabolja el ezeket az embereket, meg kell állítani. Ezen turbózva magát az épületben bolyongva odament az egyik zsaruhoz.
- Elnézést, meg tudná mondani, hol találom a főkapitányt? Beszélnem kéne vele.
Gyanakvóan mért végig, megállapodva gyűrött képemen.
- Milyen ügyben?
- Az emberrabló ügyében. A rádióban hallottam. Segíteni szeretnék.
- Jelentkeztek már páran, de örülök, hogy gyarapodik a létszám.
Hátramegy egy íróasztalhoz, megkér, hogy kövessem, majd egy papírt rak elém az asztalra, hogy töltsem ki. Csak az általános adatok, és elérhetőségek. Kitöltve visszaadom, a tollal együtt, amit kaptam. Egy barátomra hasonlít. Nyomozó, John-nak hívják, munkahelyi stressz miatt hozzám küldték. Jól kijöttünk, később egy kocsmában jobban megismerkedtünk. Ő egyedül él. Jó barátok lettünk, párszor elvitt magával járőrözni. Néha helyszínre is kivitt magával. Mindent megosztottunk egymással, elmondta, hogyan szokott ügyeket intézni, meg ilyesmik. Jó lesz olyan feladatot végezni, mint ő. Mióta nincs munkám, nemigen beszéltem vele. Ő sokat dolgozik, ritkán találkozunk. Megbeszélem a rendőrrel, Frank-kel, hogy értesítenek az első „gyűléshez”. Hamarosan munkába állhatunk. Látom, hogy valami nyomasztja, ezért kapóra jön, hogy elköszönésképp kezet nyújt. Kételkedik abban, hogy meglesz a tettes, és szorong, hogy a túlóraidő miatt megint veszekedni fog otthon az asszonnyal.
- Ne aggódjon! Ha olyan fontos neki, meg fogja érteni.
Nagyot nézett, nem tudott rájönni, hogy találtam ki. Hiába, az erős érzelmeket nem tudják elrejteni előlem. Legyen az fájdalom, öröm, gyűlölet, szeretet, félelem, hazugság, én kiolvasok mindent. Persze sokszor érintés sem kell. Néhány dolog már az arcról is leolvasható. Egy-egy izom bizonyos rándulása, egy tekintet, egy mosoly… mindent elárul. Gyakran többet, mint két óra beszélgetés az illetővel. Büszke voltam magamra, hogy megtettem. Még jó, hogy késő este is vannak itt emberek. Az autóba visszaülve ismét a bisztróba veszem az irányt. Csak 10 perc kocsiút, és már ott is vagyok. Kinézetben szinte semmiben sem üt el az álmomban látotthoz. Feliratok a falon, koszos pohár, állott sör, kőkemény retyószag és kurvák a parkolóban. Mikor italommal leülök az egyik boxba, az egyik bejön, és mivel ilyenkor már senki sincs ott, csak én meg a pultos, aki most görnyedt háttal felmossa a padlót, az örömlány odaül hozzám. Nem érdekli, hogy egyedül akarok lenni. Elhajtom. Kérni akarok még egy üveggel, mert a szitkozódó ribi leverte a sörös üvegemet, és a még benne lévő tartalom az imént felmosott padlón kötött ki. A lány elviharzott, de egy kérdése felkavart, amit felém intézett, mielőtt elhajtottam.
- Szép gyűrű. Netán nős?
Nem tudtam felelni. Kinyílt a szám, de hang nem hagyta el a torkomat. Csak az ujjamon lévő gyűrűt bámultam. Először rá akartam vágni: „Az vagyok.” De erre már nem voltam képes. A következő válaszom az lett volna: „Talán valamikor az voltam.” De ezt sem tudtam már kinyögni, és végül annyi bukott ki belőlem:
- Nem tudom.
Persze! Jó szöveg. A csajt viszont ez sem zavarta, persze egy kurvát mi zavarja már a világon?
- Aranyos! Szégyenlős, de nem kell elmondanod, ha nem akarod. Anélkül is jól érezheted magad. A feleséged úgy se adná meg neked, amit én.
Erre pöccentem be.
- Ő többet jelent, mint te valaha fogsz. Ha csak negyedannyit érnél, mint ő, már nem lennél a szakmában.
Szóltam, arcomon gúnyos mosollyal. Így küldtem el. Nem csoda, hogy kicsit dühbe gurult. Mielőtt újabb kört kérhettem volna, a pultos eltűnt. Kiment a felmosóvödörrel a hátsó ajtón. Ennyit a visszaszokásról. Egy kortyot sem bírtam lenyelni amiatt a ribanc miatt. Akkor hagyjuk a piát. Talán Isten nem akarja, hogy igyak. De azt meg pont leszarom. Már épp felállnék, hogy induljak, mikor egy férfi lép oda hozzám. Le akar ülni. Szörnyen ismerős. Megint felriadok. Mielőtt még megtörténhetne az újabb beszélgetés önmagammal. Az autómban ülök a bisztró parkolójában. Még nem mentem be. Úgy látszik elaludtam, miután elintéztem a dolgomat a kapitányságon. Kinézek a koszos ablakon. Egy kurva felém tart. Beindítom a motort, kihajtok, gázt adok, és nem marad más, csak én meg a motorbúgás. Nézem az utat. Feldereng Emma képe. Nem szereti, ha eljövök éjszakánként. Olyankor mindig hülyeséget csinálok. Lehet ez is az volt. De az álmok jelenleg jobban aggasztanak. Nyomasztóak, mint az életem. Bár ő azt is mondja, hogy sokat káromkodom. Engem ez nem zavar különösebben, csak őt. Szerinte mások előtt ciki. Pedig mások is szoktak káromkodni. Megtanuljuk, még kiskorunkban, az írással, számolással és olvasással együtt. Benne van a sejtjeinkben. Van aki elfojtja, van akinél jobban előtör. De mindenki csinálja. Aki azt mondja nem, csak megjátssza magát. Utálom az ilyeneket. Akik másoknak akarnak látszani, mint amik. Annak semmi értelme. Minek rejtegetni, amik vagyunk? Aggasztó, hogy vezetés közben magamhoz beszélek. Talán pszichiáterhez kéne mennem… cöhh… jó vicc!
Csüt. Aug. 26, 2021 3:05 pm by 
Tárgy: Trükkök és csodák 
