Reménysugár Árvaház

Tárgy: Re: Reménysugár Árvaház Vas. Nov. 11, 2012 5:50 pm

- Igaza van. Sok ember azért cselekszik helytelenül, mert nem lát más kiutat reménytelen életéből. Ha lenne reményük megváltozni, biztos vagyok benne hogy megpróbálkoznának vele. Sok ember azért rossz, mert nem volt más választási lehetősége az életben. Akit ver a sors, az vagy bűnöző, vagy bűnüldöző lesz. Másképp nem is lehet - válaszolok neki, majd csendben figyelem amit mond. Közben arcát figyelem és látom rajta, hogy ő is a múltjának zord árnyékában él, aki talán valami rosszat tett az életében, és most keresi a megbocsájtáshoz vezető utat, szint úgy mint én ezen az éjszakán. Azzal a különbséggel, hogy nekem ez csak reggelig fog tartani. Holnap már más tervei vannak velem. Hogy milyenek, azt csak Ő tudja...
- Az lehet hogy elnyeli olykor a sötétség, de még nem bukott el. És ez a legfontosabb - ismét elhallgatok, annyira furcsán érzem magam. A bűntudat számomra egy olyan dolog, amit szinte egyáltalán nem ismerek. Néha érzem, de annyira távoli érzés, hogy szinte azonnal kihal. Annyira furcsa érzés tudni, hogy bűnös vagyok. Azzal még nem lenne gond, hogy bűnös vagyok, hogy gyilkos vagyok, hanem azzal van a gond, hogy ezt kezdem felfogni annyi év után. Összeszorul a torkom, félig hátat fordítok az épületnek. Az ablakai engem néznek, pontosan olyan, mintha ujjal mutogatnának rám. Megérzem a forróságot, fejemben hallom a gyerekek halálsikolyait. Lehunyom szemem, nem akarom látni a már sötét utcát. Szokatlanul gyorsan telepedett le az éjszaka erre a városra. Lehet ennek az az oka, hogy már néhány napja nehéz esőfelhők ereszkedtek a nyakunkba. Olyan mintha szét akarnának egyszerűen lapítani maguk alatt súlyukkal.
- Sokan vannak, akik hibáznak, és nem akarják jó tettekkel helyrehozni ezt. Ő legalább megpróbálta és bízok benne hogy az aki ismét felépítette ezt a helyet, jó ember. Mert jó dolgot tett. Az hogy ezzel kompenzálni akarja a múlt fájdalmát, ám legyen. A jó tettek azért vannak, hogy elfeledtessék velünk azt, hogy valaha rosszat cselekedtünk - válaszolok neki, s talán nem is sejti ez a férfi, hogy számomra milyen nehezek ezek a szavak. Egyre jobban kezdem elfogadni saját magam, a hibáimmal. Itt, az utcán kezdek rádöbbenni arra, milyen ember is voltam, hogy milyen vagyok most és merre tartok. Itt, ahol szembenézek múltam egyik legsúlyosabb bűnével. Nem Arkhamban, hanem itt. Az ember akkor döbben rá igazán, milyen is, ha saját tetteivel néz farkasszemet. Halk sóhaj, érzem hogy ki kell mondanom, hogy saját magamon könnyítsek. Ismét az árvaházat nézem, az egyik sötét ablakát.
- Régen, néhány évvel ezelőtt élt itt egy gyermek. Egy aranyos, kedves gyerek, aki szeretett barátkozni. De mások valami miatt eltaszították maguktól. Megígértem neki, hogy mindentől megvédem a világon. Minden bajtól, félelemtől... - annyira nehéz visszaemlékezni, annyira nehéz ismét feltépni a régi sebeket... - Mindig mikor elérkezett a tél, abban az ablakban ácsorgott hajnaltól késő estéig. Abban az időben az itteni gyerekeket családok vitték el az ünnepekre, hogy ne az árvaházban töltsék. Idegen emberek, idegen gyerekeket, mégis olyan volt, mintha szerető szülőkhöz kerültek volna. Mikor ott állt, és nézte ahogy hull a hó... Reménykedett abban, hogy őt is egyszer egy ilyen család elviszi. Legalább egyszer - az egyik ablak felé mutatok a földszinten.
- Akkor még máshogy nézett ki az árvaház. Biztattam abban, hogy ne veszítse el a reményt, hogy egyszer biztos elviszik - elhallgatok. Ó igen, azok a hosszú téli napok, mikor várakozással és reménnyel volt teli minden egyes pillanat...
- Akkor halt meg, amikor felgyújtották az árvaházat. Megígértem neki, hogy megvédem mindentől, de akkor sajnos nem tudtam... - fejezem be. Igen, az a nap... Amikor meghalt bennem az ártatlanság, amikor végleg szertefoszlott az, amiben hittem...
- Mindenkinek megvan a sötét árnya, ami vele együtt jár. Függetlenül attól, hogy felnőtt e vagy gyerek. De mi döntjük el, hogy meddig követ majd...

Tárgy: Re: Reménysugár Árvaház Vas. Nov. 11, 2012 6:39 pm

Figyelmesen hallgatom azt, amit mond, s egyre inkáb úgy érzem, hogy a gyermek, kivel épp szemben állok, több mindenen ment már keresztül, int egy átlagos gyermek az ő korában. Sőt, le erem fogadni, hogy több mindenen ment már keresztül, mint bármely gyermek. Ahogyan a történetét hallgatom, egyre hatalmasabbfájdalom markol a szívembe. Miközben beszél, gyakorlatilag anélkül, hogy bármit észrevennék belőle, lassan mellélépdelek, és leguggolok, így veszem szemügyre jobban a virágot. Hallgatom, amit mond, s próbálom nem engedni, de elragadnak az emlékek. Megint ott vagyok azon az éjszakán az utcán. Életem egyetlen értelme a karjaim között hever, és én csak arra tudok gondolni, amit ígértem neki. Hannah mégis elmosolyodva hunyta le szemeit. Elhagyott, és még csak nem is volt dühös. Nem hányta a szememre, hogy nem tartottam be a szavam. Pedig így volt. Nem védtem meg. Sem őt, sem a picit. Ott térdepeltem, nem is tudom, meddig. Nem is érdekelt. Csak vártam. Vártam arra, hogy felnyissa szemeit, s én újra megérezhessem ölelése melegségét, ahogyan ajkai az enyéimhez érnek. De ez már soha többé nem adatott meg nekem. Elveszítettem. Aznap nem csak ő halt meg, de bennem is meghalt valaki. S ekkor támad a felismerés... a lány szavai... mintha önnön gondlataimat hallanám feltörni e gyermeki torokból, s mintha saját önnön szavaim szúrnák egy kés mélyreatoló, hűvös kését a szívembe, melyen ott vérzett még egy seb, mely beforrásra várt. Ekkor érzem meg a forró könnycseppet az arcomon, de mire odanyúlnék, hogy letöröljem, mielőtt neki is feltűnne, már végig is grdült az arcomon, lesújtó sebességgel, azt éreztetvén, hogy sosem állíthatom meg. Sosem volt esélyem ellene. Ahogy a Másik ellen sincs... és soha nem is lesz.
- Ezt megértem, milyen érzés. - szólalok meg, bár hangom rekedtem a vártnál, így megköszörülöm a torkom, s próbálok nmi erőt is belevinni a szavaimba.
- Én is ígértem valamit... de nem tartottam meg.
Ekkor pedig jön az újabb felismerés. Nincs jogom felsbbrendűként játszani a hőst. Hiszen még csak nem is vagyok jó ember. Egy gyilkos vagyok. De... nem, az lehetetlen. Hiszen ez a kislány sem gyilkos, nem gondolhatok ilyeneket. Csak azt nem tudom, hogy merjek-e rákérdezni, hogy most valóban másról, vagy inkább saját magáról beszélt-e. Ezért inkább csak a következő megjegyzést intézem felé. Bár szemembn még mindig ott lapulnak a könnyek, hangom most már magbiztosabb, mint korábban volt.
- Én abban hiszek, hogy mindig megtalálható, mit elveszteni véltünk. - nézek mélyen a szemébe. Nem tudom, mi az, mi arra bír, hogy így el tudjak beszélgetni vele, de azt nem tudom letagadni, hogy így van. Már most sok mindenre döbbentett rá, és úgy érzem, ő is többet mondott, mint amit általában szokott.
- Tudod, én inkább azt mondanám... az árnyaink mindig ott vannak, csak az a fontos, hogy hagyjuk-e nekik, hogy meghatározzanak bennünket. Én... elbújtam a fájdalom elől. - felnézek az árvaházra, s úgy vélem, nem érdemes titkolni tovább.
- Én építettem újjá a helyet. De nem vagyok jó ember. Egy... hazugságot kreáltam. Arra, hogy attól védjen, mi valójában vagyok. Mert az igazság az, hogy engem legyőztek a hibáim. Azért próbálok... próbáltam segíteni nekik, hogy érezzék, nekik van még miért élniük. Talán ebben az esetben, amiben ők is vannak, úgy tűnik, mindent elvesztettek, nem így van. Viszont... megérdemlik, hogy egy erre méltóbb személy mutassa ezt meg nekik. Valaki, aki ugyancsak átment ezen. Nem pedig én, a hazug. - szememet rá szegezve várok, mit reagál majd erre.

Tárgy: Re: Reménysugár Árvaház Vas. Nov. 11, 2012 7:09 pm

Szóval igazam volt. Mint oly sokan mások, s én jó magam szintén, az a férfi is a múltjának sebei elől menekül. Az árny ott áll szorosan mögötte, meglapulva minden lépésben, követve őt bárhová. És ő csak megy előre, reménykedve hogy nem éri utol, hogy a jó cselekedetek falat állítanak az árny, és ő közé, mely megvédenék gondolatait. Arkhamban tanultam egy nagyon jó dolgot, ami a tulajdonságaim közé sorolható. Hamar felismerem az embereket. A tekintetből. Igen, abból... A szemek sosem tudtak hazudni. Soha, senkinél. Talán csak én vagyok ez elől a kivétel. Figyeltem a férfit, minden egyes mozdulatát, ahogy vette a levegőt, ahogy beszélt, ahogy viselkedett. Igen, neki is, szint úgy mint nekem, a megbocsájtáshoz vezető úton kell járni. Melyikőnk bírja ki tovább? Én, vagy ő? Jobban meglátva, inkább ő, mint én. Elvégre számomra a hajnal más életet hoz, mint oly sokszor. Hogy hova tartok ebben a kietlen világban, azt csak Ő tudja...
Meg szeretném őt vigasztalni, meg szeretném neki mutatni, hogy van remény, hogy nincs minden elveszve. Talán nem is kell, lehet ez ő maga is jól tudja, érzi valahol magában. Kezemet lágyan vállára helyezem, mikor a virághoz guggol, hogy jobban szemügyre vegye. Fehér liliom. Piszkos és összegyűrt szirmai arról árulkodnak, hogy a táskámban lapult már egy ideje. Loptam. Szégyenlem bár, hogy ehhez kellett folyamodnom, de a szándék, amiért idehoztam, sokkal fontosabb volt számomra, mint a gondolat, hogy lopnom kellett egy szál virágot.
- Nem bűn megígérni valakinek valamit. Az bűn, ha nem tiszta szívből ígérünk meg valakinek valamit. Nem bűn ha nem tartjuk be az ígéretet. Nem lehet őket mindig betartani. A világ túl sötét ahhoz, hogy ezt engedje. Csak az fontos, hogy jó szándékból ígérünk e meg valamit valakinek - mondom neki kedvesen, érzem ahogy arcomra egy kellemes mosoly húzódik. Egy kellemes mosoly, mely elhozza nekem a nyugalmat. Talán a hely teszi ezt velem, elvégre elég ránézni és érzi az ember. Sugároz belőle a nyugalom. Látom azt a könnycseppet az arcán. Fájdalom. A régi emlékek mindig fájdalmasak. Függetlenül attól, hogy jók e vagy rosszak. Mindig okoznak bizonyos fájdalmat az emberben. A jók azért, mert elmúltak, és emlékeztettek arra, hogy mi volt, hogy mi múlt el. És mi csak reménykedhetünk, hogy lesz még ilyen. Pont ennek okából kifolyólag nem is kommentálom a könnyeket. Jó ha az embernek vannak érzései, és nem félnek kimutatni őket.
Csendben hallgatom végig amit mond arról, hogy ő építette újjá ezt a helyet. Meglepődöm ezen, elvégre nem gondoltam volna. Nem igazán fordult meg a fejemben, hogy ő miért is van itt, de most már értem. Így akarta felállítani a falat a múlt bűnei ellen. Ellépek tőle egy kicsit, mintha megijedtem volna. Pontosan így is van. Érzem ahogy arcom elsápad egy kicsit, de szerencsére, vagy legalább is azt hiszem a sötétben ez nem annyira látszik. Testem lágyan megremeg. Én tettem porrá ezt a helyet, és ő az aki ismét felállította. Talán a sors fintora akarta, hogy ez így legyen. Hogy mi ketten találkozzunk. Vajon tudja? Vajon sejti? Vagy talán fogalma sincs arról, hogy ki áll mellette? Csak találgathatok. Elmondjam neki? És ha elmondom, hogy fog reagálni? Mérges lesz e rám? Mennyire fog változni a viselkedése velem szemben? Csak találgathatok...
- Maga egy hős. Aki a semmiből csinált valamit, valamit ami másoknak maga a remény. Otthont adott azoknak, akiktől ezt elvették. Adott nekik lehetőséget a jobb életre. Csak az tud másnak őszintén segíteni, aki már megjárta a sötétséget. Mert tudja milyen... - mondom neki, majd elfordulok tőle és az árvaháztól is.
- Nem akartam porba dönteni ezt a helyet azon a napon... Sajnálom - mondom neki halkan, miközben elindultam tovább az utcán. Érzem hogy az árny, mely eddig nehéz szárnyaival engem követett, most utolért és szembeszállt velem, hogy egymással nézzünk farkasszemet. De ki fog hamarább pislantani...?

Tárgy: Re: Reménysugár Árvaház Vas. Nov. 11, 2012 8:16 pm

Nem tudom megmagyarázni, de szavai hihetetlenül jól esnek. Mély, szaggatott levegőt veszek, úgy hallom meg, utolsó mondatát, mely némiképp vissza is ránt az emlékek öleléséből. Ironikus, hogy pont vele találkozzak ezen az estén. Valahogy... nem is tudom, megfoghatatlan. Ez is egy olyan este, amit ha mondjuk évek múltán elmesélnék valakinek, nem hinné el, hogy ilyesmik megtörténtek. Vagy ha el is hinné, nem értené meg, milyen érzések kavarogtak bennem, miközben ezzel a gyermekkel beszélgettem. Hogy mennyire jó érzés volt. Talán nem ismertem... talán nem is értettem meg annyira, mint azt ő megérdemelte volna, de hosszú idő után azt mondanám, ez volt az az este, ahol őszinte, boldog mosollyal néztem valakire. Mert, hogy így pillantottam fel a lányra szavai hatására. Felegyenesedtem a virág elől, s az árvaház névtáblájára emeltem tekintetem. Igen, remény. Már érezlek. S csak remélni tudom, hogy segíthetek ennek a lánynak, hogy ő is érezze. Így mikor elindul, nem is tétovázok, gyors léptekkel kerülök elé, megállítva őt az útján.
- Várj, kérlek! Szeretném… megköszönni, amit mondtál.
Kicsit elszégyellten sütöm le a szemem, de gyorsan össze is kapom magam a folytatáshoz.
- Nincs miért bocsánatot kérned tőlem. Ha valaki, én aztán szintúgy hibáztam már. – miközben beszélek, újból leguggolok előtte, s remélem ez maradásra bírja, és nem megy el. Valamiért nem akarom egyedül hagyni. Ennél többet érdemel.
- Tudom, az árnyainkkal olykor nehéz hadakozni. De az után, amit most láttam… egy csepp kételyem sincs afelől, hogy egyáltalán nem vagy hibás. – néztem őszintén a szemébe, hiszen nem csak mondtam, így is gondoltam. Hannah halála után meg kellett tapasztaljam, milyen is a magány… és ennél erősebb, kínzóbb érzést aligha éreztem. Amellett, hogy magamat hibáztattam, amiatt, ami történt, a magány is a hatalmába kerített. Mikor éjszakánként a csendes várost bámultam az irodám ablakából, egyre azon agyalva, bárcsak feltűnne mögöttem az a kedves arc. Bár meglátnám újra szeme csillogását, keze gyengéden a vállamra simulna, s azt mondaná vigyorogva, hogy már megint túl nagy terhet hordok a vállaimon. De sosem jön el. Sosem érzem már meg gyengéden cirógató ujjait, sem azt a határozott erőt, mellyel magához húzott, és átölelt. S vele együtt mindezek már belőlem is kivesztek. De talán most esélyem van, hogy tegyek valamit az ellen, hogy ebből a gyerekből is elvesszenek ezek. Benne ott van még, látom. Látom, ahogyan mélyen a szemeibe nézek, s megbújik minden egyes mozdulatában, még az előbbi mosolyából is sugárzott a léte annak a lánynak, ki ott állt az árvaház ablakában minden télen. Nem tudom, merre viheti az útja. De meg kell tudnom. Úgy érzem, most talán jóvátehetem, ami történt. Talán Hannah nem bocsát már meg nekem, de ha most ő is engedi, hogy vele maradjak, úgy halhatok meg, hogy megérte.
- Merre akarsz most menni? – kérdezem, immáron felállva, jelezve, hogy akármennyire szeretne, nem fogom hagyni egyedül menni, s ha nem is tetszik neki. Mellette maradok, mert megérdemli, hogy legyenek mellette.
- Én nem vagyok egy nagy társaság, de… talán jobban ellehetnénk, mintha folyton csak a gondolatainkat fogadnánk magunkhoz társként. Mit mondasz? – nézek rá egy újabb mosoly kíséretében. Nem tudom, miért vigyorgok ennyit, de az is lehet, ő volt rám ilyen hatással. Felébresztett bennem valamit, amivel már rég találkoztam. A Másikat. Ki a maszk mögött lapult, s félte a fájdalmat.

Tárgy: Re: Reménysugár Árvaház Vas. Nov. 11, 2012 9:04 pm

Olyan nagyon szokatlan ez, oly nagyon szokatlan és furcsa. Ez a város, ez a helyzet. Alig pár órája annak, hogy kiszabadultam, hogy ismét érezhetem azt, ami után sóvárogtam. Mehettem bárhova, csinálhattam volna bármit, de én mégis itt vagyok. Ezen a helyen, ahol számomra mindennek vége lett. Annyira furcsa ennek a városnak a sorsa. Mintha onnan fentről nézne minket, játszana velünk és közben jót szórakozna. Miért hozott ide egyáltalán? A remény, vagy a bűntudat? Magam sem tudom… Mit gondoltam, mit fogok látni? Hogy nem maradt itt semmi, vagy pont azt amit most látok? Itt állok az árvaház igazgatójával szemben, s ő azt mondja, nem az én hibám volt? De hát mégis miért? Miért mondja ezt? Lehet tényleg nem az én hibám volt? De hát akkor ki hibája? Ki miatt halt meg oly sok gyerek és ápolónő? Ha nem az én hibámból? Bűntudat. Az egyetlen dolog, ami most velem maradt. A magány úgy gondoltam, átadja neki ölelő karjait, csak hogy marcangolhasson. Felnézek az égre, hátha látom azt a sorsot, ahogy rám vigyorog kárörvendő arcával. De csak a nehéz esőfelhők kacsintanak rám. Egész délután esett az eső, egyenesen a nyakamba. Idefele meg se állt, s én most is még egy kicsit vizes vagyok. Nem érdekes… Megyek tovább.
S hirtelen elém áll, arra kér, hogy ne menjek el. Megállok ösztönösen, ránézek. Szemeiben látom azt az érzést, ami bennem nincs meg. A megkönnyebbülést, azt a furcsa megbékülést múltjával, legalább is erre a pillanatra. Szemeibe néztem, éreztem azt a kedvességet. Már értem miért van rám ilyen hatással ez az épület. Az itt élő gyerekekben megvan a boldogság, a remény, a jóindulat. És mindezt ettől a férfitől kapták, aki most itt áll előttem. Hős volt. Éreztem és tudtam. Egy olyan hős, aki nem bújik maszk mögé, aki felvállalja arcához tetteit.
- Nem ismer. Miért gondolja úgy, hogy ártatlan vagyok? Az én hibámból halt meg annyi gyerek. Életfogytiglanit kaptam ezért Arkham börtönében – mondom neki szinte hűvösen, mintha egy buta emberrel közölném azt, amit mindenki tud a világon, hogy igen, kék az ég. Látom rajta azt a jó szándékot, amivel el szeretne árasztani, de én sajnos nem fogadhatom el ezt. Nem érdemlem meg, nem akarok hozzá kötődni. Nem akarok senkihez kötődni, akinek bármilyen köze is lenne múltamhoz.
Hogy merre szeretnék menni? Ezen a kérdésen meglepődtem. Egyáltalán nem foglalkoztam azzal a dologgal, hogy merre menjek, vagy hogy egyáltalán mit kezdjek magammal az után, hogy végre szabadon járhatom a város utcáit. Haza kéne mennem? De ott nem vár senki… Lehet… pont azért jöttem most ide? A remény vezényelt ide, hogy talán itt megbocsájtásra és otthonra lelhetek ismét? Igen… Talán így van. Otthon… Egy olyan szó, amit én már rég nem ismerek. Nem érdemlem meg a megbocsájtást, mert nincs bocsánat arra, amit tettem.
- A temetőbe megyek… - mondom végül kicsit nyugodtan. Éreztem, ahogy jól esik a tudat, hogy van egy konkrét célom. Hogy van hova menjek ebben a pillanatban és ne csak úgy álljak az utcán. Temetőbe… a szüleim után. Igen, oda fogok most menni. Hogy miért, nem tudom. Egyszer se voltam ott. Még a temetésükön se voltam. Talán csak az apukám temetésén, de olyan kicsi voltam… Nem is emlékszem hogy ott lettem e volna. De arra a napra, mikor lelőtték, nagyon jól emlékszem. Hát erre miért nem?
Fülembe elérkezik az égi dörej. Először csak messziről, mintha egy lusta medve ásítana valahol egy másik világban. Majd egy villám cikázik át az égen. S megered az eső. A sors fintora, hogy esnie kell...
- Én sem vagyok jó társaság. Még saját magamnak sem... De nem tartom vissza. Ha velem szeretne jönni - mondom neki.

Tárgy: Re: Reménysugár Árvaház Vas. Nov. 11, 2012 9:44 pm

Érzem, hogy nem sikerült meggyőznöm, mégsem adhatom fel. Most nem. Érzem, hogy sikerülhet, és éppen azért érzem, mert ezt a reményt ő ültette belém. Az viszont máris bizakodásra ad okot, hogy megállt. Megállt, és végighallgatott, pedig azt mondja nem ismerem. Mégsem ment el, pedig megtehette volna. Könnyedén. Valahogy nem tudok haragudni rá, pedig más biztosan ezt tenné.
- Mint mondtam, én nem ítéllek el. Ami volt, már elmúlt… mindegy, mit mondasz, nem ezt érdemled. Most komolyan. Arkham? Hát, én ezt nem fogom engedni. – nézek elszántan a szemébe, és hirtelen nem is tudom megmagyarázni a felindulást magamban. Mert hát valóban ő gerjesztette a tüzet, mely a katasztrófát okozta, és az lenne a normális, ha valahogyan el akarnám juttatni a hatóságokhoz, de nem megy. Nem akarom. Ellentmond annak, amiket eddig tettem, de nem megy. Van ebben a gyermekben valami, amit sehogy sem tudok hová tenni. Minduntalan látszik rajta a belső vívódásnak a számtalan jelei. A tekintetében, a mozdulataiban… hogy honnan tudom? Mert én is ilyen voltam. Akkor ugyan még nem voltak képességeim, de már kitaszítottnak számítottam. Olyannak, amilyennek most ő érezheti magát. Ez pedig nem helyes. Senkinek sem szabadna ezt éreznie, ez a lány pedig a legkevésbé sem érdemli meg ezt. Nem engedhetem, hogy visszavigyék, és tudom, ha Hannah itt lenne, ő is kiállna mellettem. Ha valaki, Ő a leginkább. Végül elmosolyodva folytatom.
- Nevezz őrültnek… de úgy érzem, máris kicsit megismertelek. – nézek a szemébe újabb mosollyal az arcomon, majd várom, hogy közölje velem az úti célt, közben pedig eszembe jut, mennyivel rosszabb estém lehetett volna, ha nem találkozom ezzel a lánnyal. Talán a gondolataim idővel megölnének, mert nem bírnék már tovább birkózni azzal az érzéssel, hogy nem tudtam betartani szerelmemnek az ígéretemet. Kicsit mégis most furcsán érzem magam. Egy gyermek kellene ahhoz, hogy rájöjjek, lehetséges még, hogy teljes életet éljek? Ő pedig történetesen az a gyermek, aki korábban lerombolta az intézetet. Az a gyermek, kinek pillantását fürkészem, keresve valamit. Valamit, amit úgy érzem, már régóta magamban keresek. Nem tudnám elmagyarázni, mi az, de biztos vagyok, hogy ott van benne, még ha nem is mutatja ki, vagy csak igyekszik elrejteni előlem. Talán próbál minél nagyobb távolságot tartani, mint ahogy azt nyilván mindenki mással is csinálja. Én viszont nem fogok engedni. Most kell olyan makacsnak lennem, mint anno Hannah volt mindig, mikor vitatkoztunk. Mit meg nem adnék érte, hogy újból a fejemhez vágja, hogy túl sok gonddal foglalkozom egyszerre, és többet kéne lazítsak. Mit meg nem adnék, ha újra mellettem lenne. Mikor közli, hogy a temetőbe megy, én konokul melléálltam.
- Felőlem mehetünk. – néztem rá nagy elszántan, majd ahogy elindultunk, úgy hallgattam végig utolsó mondatát, s itt már nem tudom megállni, hogy ne egy újbóli mosollyal forduljak felé a sétánk közben.
- Gondolom, mennyire bosszant, hogy ennyire nem hagylak békén.
Majd hirtelen egy újabb fontos dolog jut az eszembe, és lehet tolakodó lesz, de nem fogom kint hagyni az utcán, ezért felteszem kérdésem.
- Egyébként… van hol aludnod egyáltalán?
Mondhatják, hogy nem ez lehet az egészséges viselkedés egy ilyen esetben, de őszintén szólva… egyáltalán nem érdekel. Tudom, hogy jól cselekszem, s nem adom fel. Most biztosan nem!

Tárgy: Re: Reménysugár Árvaház Vas. Nov. 18, 2012 5:52 pm

Lassan indulok el a férfivel magam mellett. Miért hagyom, hogy velem jöjjön? Miért beszélgetek én vele egyáltalán? Talán hogy a magány kis időre levegye rólam ölelő kezeit? Igen, talán így van. Másképp... de igen, lehet másképp is. Annyira, fura. Vagy talán nem? Eddig mindig szóba álltam idegenekkel, akkor is folyton azt hajtogattam, hogy ezt apukám vagy épp anyukám megtiltotta nekem. Annyira... ellenmondóan viselkedek mindig. Nem lehet, hogy ezért éllek. Nem ezért lehet. Azért mert alkalmazkodó vagyok? És inkább másokra hagyom a dolgokat? Igen, ez sokkal inkább pontosabb. Megyek a saját fejem után, de ha valaki elém áll és azt mondj, menjek vele, vele megyek. S addig vagyok vele, amíg nem találok más valakit, aki ezt megcsinálja. Senkihez sem tartozok, mégis mindenkihez. Vagy... hogy is...?
Hallgatom az esőcseppek zúgását, ahogy nehezen omlanak erre a városra. Magamra húzom a csukját, ami pár lépés után kezd nedvesedni. Nem lépem át a pocsolyákat, elvégre a cipőmben is van már, felesleges. Minden lépésnél érzem azt a kellemetlen taccsoló hangot. Olykor elhalad mellettünk egy-egy autó, vagy ember esernyővel. Kezeimet zsebre vágom, érzem ahogy fáznak. Nem segít sokat, de mégis. Hallgatom a férfi beszédjét, akkor is ha arcom talán azt mutatja, érzéstelen vagyok és nem hallom amit mond, hogy saját gondolataimba vagyok fordulva, valójában pont az ellenkezőjét csináltam. Egy aprócska gondolat se járkált a fejemben. Egy aprócska emlék se bukkant fel. Nem létezett most más, csak a valós élet. Hosszabb ideig nem is válaszolok neki, csak miután befordultunk a másik utcába. Temető, merre is lehet? Fogalmam sincs...
- Maga... túlságosan pozitív. Vannak emberek akik bárányok közt járnak, mert a külsejük miatt megtehetik, de valójában ők a legveszélyesebb farkasok az egész környéken. Nem számít hogy mit mond maga, én megérdemeltem a büntetést. Megérdemeltem és még mindig megérdemlem, hogy Arkham hideg falai vegyenek körbe. Mert a farkas csak a ketrecben nem harap. Persze... csak ha nem nyúl be valaki - mondom neki semleges hangon. Nem nézek rá, a vizes járdát nézem magam előtt. Azon a megjegyzésen, hogy úgy érzi, már egy kicsit ismer, csak elengedek egy röpke félmosolyt. Valahogy nem tudok őszintén mosolyogni. Én saját magamat sem ismerem, hogy ismerhet meg valaki más?
- Semmi bajom azzal, hogy velem tart. Legalább megmutathatja, merre van a temető. Számomra elég nagy ez a város, és már nagyon rég jártam benne. Főleg hogy nagyon sok részében még soha nem voltam - ismét elhallgatok egy kis időre. Valójában soha életemben nem jártam Gotham-ben, főleg nem egyedül. A város családházas kerületében nevelkedtem, de utoljára... mikor is voltam ott? Ez a környék... Igen, itt éltem egy-két évig, de... annyira megváltozott. Nagyon sok helyre és dologra egyáltalán nem emlékszem. Az elmém kitörölte őket. Nem hagyott ott semmit róla csak a tüzet.
Ismét egy kérdés, az a kellemetlenebbik fajta. Van hol aludnom? Eddig mindig volt. Egy pad, egy park, egy nagy doboz a sikátorban, konténer, egy elhagyott ház pincéje... Nem igazán volt kedvem erre a kérdésre válaszolni, de tudtam hogy addig fog bombázni, amíg nem kap rá választ.
- Mindenkinek van hol aludnia. Ahol elfekszik, ott alszik. De egyébként ettől függetlenül igen, van hol aludnom. És mielőtt megkérdezné, eléggé kellemes hely. Nem esik be oda az eső és még hideg sincs - mondom neki nyugodtan. Igen, egy régi pince egy családi házban ahol ott a fűtés és az idős bácsi meg a néni engedték, hogy ott aludjak egy ideig. De... mit kell erről másnak tudnia?