Kapucnis (Julia Wings)

Születési név: Julia Wing
Egyéb név: Kapucnis
Faj: Genetikailag módosult ember
Nem: Nő, bár férfinak nézik, mert jól rejti külső adottságait öltözködésével.
Születési hely, idő: 1994. október 13. - Los Angeles, California
Kor: 19 év
Magasság: 167 cm
Súly: 54 kg
Hajszín: Világosbarna
Bőrszín: Olasz europid
Vércsoport: A genetikai változás miatt a vércsoportja ismeretlen eredetűvé vált, amelyben túl sok a vas-tartalom. Persze a vére később még jól is jöhet...
Egészségi állapot: Tökéletes
Oldal: A jó oldalt képviseli, ám mégis kegyetlenül bánik el ellenfeleivel, akár egy kívülálló.

Előtörténet:

Dr Thomast éjféltájt hívták otthonában egy szokatlan jelenséghez, mely az égből zuhant California egy kietlen tengerparti szakaszába. A meteor-kutató gyors mozdulatokkal csak a kedvenc cipzáras, kapucnis pulcsiját kapta fel pizsamájára, és már be is vágta magát a kocsiba. Megállás nélkül, folyamatosa pedálozással másfél óráig utazott, mire végül megérkezett a helyszínre. A védőfelszerelésbe burkolódzott kutatócsoport már várta őt.
Ámde a jelenség tényleg olyan furcsa volt, amilyet életében nem látott még Dr Thomas: egy nagy, öt méter átmérőjű kráterben csak egy kosárlabda méretű meteorkő füstölgött. A követ viszont gyönyörű, mindenféle színfényben pompázó, foszforeszkáló kristálykövek verték ki. Akkora fénye volt, hogy még a két kilométerre fekvő kisváros határterületén is észrevehették volna. Ezt a csoportban senki se akarta, de nem volt ott se sátor, se semmi más, amivel lefognák a fényt, így Dr Thomas kénytelen-kelletlen megvált a kedvenc pulcsijától, és azt rádobta a meteorkőre. Ahogy az ráesett a kőre, nemcsak eltakarta a fényt, hanem maga a meteorkő fénye hirtelen kialudt - mintha lekapcsolták volna.
Most, hogy ezt a problémát is megoldották, ideje volt, hogy a kamiont idehozzák, és elszállítsák a követ a laborba. Ezt sajnos már nem tehették meg: éppen, hogy nekiestek volna a munkának, mikor rotorzúgásra lettek figyelmesek. Két hummel típusokhoz hasonló, fegyverrel felszerelkezett helikopter érkeztek a parthoz. Talán a kormány vagy a hadsereg volna? Kétség. Senki se értesítette őket. Akkor kicsodák ők?
Az egyik helikopter tüzet nyitott a kutatócsoportra, de csak közel, szinte a lábuk elé. Csak távol akarta őket tartani, amíg a másik helikopter egy szétnyíló hasából alábukó fogólapáttal felkapja a követ.
Dr Thomas és társai szinte alig tértek magukhoz a rémületből és döbbenettől, mire már csak az üres krátert láthatták. A helikopterek már messze jártak a kővel...
A pulcsiról eközben teljesen megfeledkezett mindenki. Még mindig a meteorkövön pihent. Csak akkor került le a már fénytelen, üvegszerű kristályokról, mikor a kő már a helikopterben volt. Egy bosszankodó védőruhás ember kesztyűs kezével lerántotta a tárgyról, és a helikopter ablakán keresztül levetette a mélybe. A ruha lágyan zuhant háromezer-ötszáznyolc méter magasról egy pompás, Hollywood-i birtok erkélyére, ahol pár másodperccel később megtalálta egy elkeseredett, csinos lány.
A hősöknek manapság nemcsak mások életét kell megvédeniük, hanem saját magukét is. Sokkal több, nagyobb veszélynek vannak kitéve, mint a hétköznapi emberek. Több az ellenségük, gyakori céltáblák a legnagyobb gazfickóknak. Én ezt tizenkilenc évesen már rég megtapasztaltam, amióta azzá váltam, amivé mindig is válni akartam igazából. Pedig egyike voltam azoknak a megnyomorodott embereknek, akiket a pénzéhes, megalomániás szüleik maguk képére akartak nevelni - én esetemben vasszigorral.
Ám de én soha nem akartam olyan lenni, mint apám, az olasz származású Giovanni Wings és felesége, Isabelle Wings. Apám egy neves, mégis rossz hírű multivállalat tulajdonosa. Anyám meg felkapott színésznő. Soha nem szerettek engem úgy, mint más szülő a gyermekét; ők igaz szerelmük a hírnév, egyetlen táplálékuk a pénz volt. Én velük ellentétben, mint Julia Wings gyengéd, adakozó és segítőkész voltam. Titokban a hátuk mögött tanultam egy kis harcművészetet és kickboxoltam a szobámban. Mikor meg lehetőség volt rá, akkor igyekeztem segíteni a rászorulókon.
A szüleim már öt éves koromban megtiltották, hogy Barbi-babázzak vagy pónizzak, nézem a tévét, járhassak magániskolába, barátkozzak és játsszak más gyerekekkel. Egyszerűen soha nem hagyhattam el a birtokot, csak ha valami rendezvényre ráncigáltak el magukkal. Magántanár tanított engem. Nyelveket tanultam, jógáztam, aerobikoztam, balettoztam. A szüleim azt is akarták, hogy járjak jogi karra. Ostobák. Elvették tőlem a gyermekkorom. Azt hitték, hogy ha mindezeket rám erőltetik, akkor én is olyan leszek, mint ők. Sokszor megvertek, amikor ellenkezni is próbáltam, pedig akkor félénken, óvatosan próbáltam beszélni velük az én óhajaimról. Ilyen emberek mellett sose lehetett saját életem.
Emlékszem, akkor kaptam a legnagyobb pofont, amikor egyszer kilenc éves koromban apám magával hurcolt Afrikába oroszlánokra vadászni. Ott láttunk egy szegény kis falut tele szegény, beteg, éhes négerekkel. Némi elemózsiát próbáltak kérni apámtól, de ő elhajtotta őket. Mikor egy kisfiú csontsovány, szomorú szemeibe néztem, annyira megsajnáltam, hogy sírni kezdtem. Már majdnem oda akartam neki adni az én ételemet, mikor erre az anyám úgy felpofozott, hogy a nyoma ott maradt rajtam nyaralás végéig. Ezt mondta a pofon után: - Ezek mind lusta, tanulatlan, koszos csóró. Még arra se képesek itt a vadon közepén, hogy vadásszanak! Nem is értem, hogy a Máltai Szeretetszolgálat és a többi ilyen idióta szervezet minek pazarolja rájuk az idejét és pénzét. A söpredék a lehető legjobb helyen van: a társadalom legalján.
Teljesen megdöbbentettek a szavak. Nagyon elkeserített szüleim nemtörődömsége és ezeknek az embereknek a szenvedése. Úgy döntöttem, hogy segíteni fogom a szegényeket és a tudatlanokat, mint az a kedves neves milliárdos, Bruce Wayne. Személyesen soha nem láttam, csak apám újságjainak főcímoldalán. Apám gyűlölte azt az embert, mert állítólag miatta és egy visszautasított sok pénzt ígérő szerződés miatt a vállalata nem válhatott multi céggé.
Akárhányszor elfordultak egy pillanatra is a gőgös szüleim, valami értékes tárgyamat vagy ételemet mindig sikerült odaadnom egy rászorulónak, ha a közelemben volt. Eddig mindig ügyesen, észrevétlenül tettem, egyszer se buktam le. Az emberek, akiknek adakoztam, hálásak voltak.
A történetem akkor kezdődött igazán, amikor mégis lebuktam azon az estén. Akkor már tizenöt éves voltam.
San Fransiscoban voltunk egy filmpremieren. A mozi főbejáratától nem messze megláttam egy kuka mellett ücsörgő hajléktalan bácsit, aki hiába kéregetett a mellette elmenő pénzesektől, azok rá se hederítettek. Én viszont ráhederítettem, hiszen ő is egy ember, akire figyelni kell.
Először megbizonyosodtam róla, hogy a szüleim még ott teszik magukat a polgármesternek és feleségének, aztán odamentem ahhoz a bácsihoz, levettem az egyik gyémántfülbevalómat a fülemről, és kedves mosollyal odaadtam neki. Mondtam neki, hogy az árából vegyen magának legalább valamennyi ennivalót. A jó cselekedetemnek egy biztonsági őr volt a szemtanúja. Az az ember azt hitte, hogy a hajléktalan ki akart kezdeni velem, vagy ki akart rabolni. Már jött is a viperával, hogy agyonverhesse. A hajléktalan védelmére keltem, és megmondtam a férfinek, hogy én mentem oda hozzá odaadni az egyik gyémántfülbevalómat, hogy megélhessen. A biztonsági őr csodálkozott, ahogy a többi ember is, akik hallották mindezt. Csak két ember háborodott fel ezen: a szüleim. Ők is hallották.
Anyámat az ájulás kerülgette, apám arca paprikavörös volt. Az idő mintha leállt volna a visszafojtott, rossz baljóslatú feszültségben. Ez volt a vihar előtti csend. Hosszú időbe telt, mire apám végre reagált, méghozzá a média előtt egy kiadós pofonnal. Olyan bőszen üvöltözött, ahogy még soha nem hallottam. A fejemhez vágta, milyen felháborító az, hogy a saját lánya drága ételt és felbecsülhetetlen értékű ékszereket adogasson holmi koszos alja-népnek, és ezzel szégyenbe hoztam őt és anyámat mindenki előtt. Csak saját magát hozta szégyenbe ezzel a kitöréssel, ugyanebben a pillanatban még le is bukott. Az ordibálásokat az egész média hallotta, és ebből jöttek rá, miféle emberek a szüleim. Még maga a film rendezője is bosszankodott apám viselkedésen. Az incidens után kizárták a szüleimet a premierről köznép kívánatára, így haza kellett mennünk. Az autóúton senki se szólt semmit, de a feszültség így is szikrázott a levegőben. Aztán otthon elölről kezdődött minden. Több pofon csattant, több váza tört össze, két üveg alkohol került le apám torkán, mire azt is megtudták, hogy az afrikai eset óta segítem a szerencsétleneket. Plusz arra is rájöttek, hogy titokban a balett helyett inkább a keleti harcművészetet és a kickboxot csinálom. Apám addigra annyira kiborult, hogy helyette már az anyám üvöltözött velem. Tőle is kaptam egy-két pofont, mire ő is belefáradt az egészbe. Kék-zöld foltokkal az arcomon lökött be a szobámba, és rám zárta az ajtót.
Akkor sírtam életemben utoljára olyan szívszaggatóan, hogy az isten is megsajnálhatott volna. Már ha létezik ilyen, hogy "isten". Kimentem az erkélyre, hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejem, elgondolkodjak azon, hogy miért akarnak ennyire megnyomorítani a szüleim.
Ekkor láttam meg azt, ami megváltoztatta teljesen az életem: egy kapucnis pulcsi. Teljesen értetlenül álltam ott, és néztem. Hogy került ide egy olyan holmi, amit szüleim inkább rongynak neveznének?
Rongy, vagy nem rongy, valahogy sokkal szimpatikusabb volt nekem, mint az estélyi, ami még rajtam volt. Cipzáras, sötétzöld ruha barna árnyalattal, L-es méret. Éjszakában szinte beleolvad a sötétségbe. Kapucnija éppen akkora, hogy jól elfedje az ember arcát.
Nem tudtam, miért, de ellenállhatatlan Késztetést éreztem, hogy hozzáérhessek. Engedelmeskedtem a vágyamnak, és végigsimítottam. Finom tapintású érintése, anyaga pamutból készült. Ahhoz képest, hogy talán már régóta nem hordhatta senki, a pulcsi igen meleg volt, szinte lüktetően. Ismét ellenállhatatlan vágyat éreztem: fel akartam venni. Mivel a szüleim nem voltak a közelben, hogy ezt megakadályozzák, felvettem. Jó meleg, kényelmes. Életemben először éreztem magam lelkileg nyugodtnak, bátrabbnak. Mintha egy ismeretlen, láthatatlan erő járná be minden porcikámat, tisztítana meg minden negatív dologtól, ami csak szenvedést okozott nekem. Nem vettem észre akkor még, hogy megváltoztam fizikailag és lelkileg is.
Hirtelen azon kaptam magam, hogy kirúgom az ajtót a magassarkú cipőmmel, levágtázok a lépcsőn. Rá akartam törni a társalgószoba ajtaját a szüleimre, hogy megmondjam nekik: elmegyek innen.
Mégsem tettem meg az utóbbit. A lábam csak félúton volt, amikor felcsendült egy titokzatos beszélgetés a szüleim között. Még mindig feszültek voltak miattam, már a sokadik szivart szívták el, és túljutottak a tizedik üres üvegen is. A lakáj kicsit se volt elragadtatva a viselkedésüktől, de neki kötelessége volt azt tenni, amit a Wings házaspár megkövetelt tőle fizetéséért cserébe.
- Giovanni, most mégis mit csináljunk? - habozott anyám. - Az a hálátlan kis luvnya egyre jobban elfordul tőlünk, szinte már irányítani se tudjuk. Vadállatként verekszik, és odaadogatja a mi értékeinket a söpredéknek.
- Épp olyan, mint a nyomorult nagyapám, az a semmirekellő autószerelő. - csuklotta az apám. - Semmire se akarja vinni az életben, a verekedésből nem él meg, csak olyan lesz tőle, mint az a többi huligán. De úgyis meg fogom akadályozni, hogy elherdálja a pénzünket erre a szarságra és etesse a társadalmunk veszélyeztetőit, a csórókat és a fekélyeseket. Szépen leköltöztetjük a pincébe, és ott fogjuk tartani tizennyolc éves koráig, amíg meg nem kapjuk a nagyapád örökségét.
- De félek, hogy erről a gyámhivatal és a családom tudomást fog szerezni!
- Nem fognak, mert mindenkit elhallgattatunk, aki tud erről, legyen kenőpénz, zsarolás, vagy akár gyilkosság.
- Tudod, hogy csak akkor kaphatjuk meg a pénzt, ha a lány betölti a tizennyolcat, és valamilyen körülmények között meghal. Ha betölti, és él még, akkor hozzá se nyúlhatunk a pénzhez, mert jogilag az övé lenne!
- Nem lesz, mert ráveszem, hogy ruházza át ránk a pénzét. Ha akkor se lesz hajlandó megöljük. Hát nem világos, miért neveltük fel más nevelési módszerrel?! Hogy olyan legyen, mint mi! Hogy könnyebben megszerezhessük a pénzét anélkül, hogy vér tapadna a kezeire! De már belátom, hogy jól elrontottuk az egészet.
- Az biztos. - értett egyet anyám. - Akkor nincs más hátra. Vagy rákényszerítjük, vagy megöljük, amikor már nagykorú lesz. De tisztább a gyilkosság, mert akkor csak a drága időnket és pénzünket pazarolnánk arra, hogy jobb belátásra térítsük.
Akkor ott és helyben döntöttem.
Most, hogy megtudtam, hogy miért csinálták ezt az egészet, nem volt szükség rá, hogy nekik essek. Végig ez járt a fejemben: el kell tűnnöm innen, most vagy soha, vagy örökké rabjuk leszek. Legrosszabb esetnem nagykorúként a sírban fogom végezni gyalázattal a lelkemben.
Otthagytam őket csevegni. Amíg senki se volt a közelben, betörtem apám irodaszobájába, hogy megkeressem a végrendeletet. Nem kellett semmit se feltúrnom, az egyik fiókban, egy fekete bőrtokos dossziéban meg is találtam. Túl hosszú végrendelet volt, így csak a lényeget kerestem meg benne:

Én, Harold Hickins szeretném minden vagyonomat ráhagyni unokám, Isabella Wings-re, születési nevén Isabella Hickins leendő gyermekére. Csak abban az esetben kaphatja meg vagyonomat, ha betöltötte a tizennyolcadik évét, addig a bankfiókom zárva előtte. Abban az esetben, ha tizennyolc éven felül úgy dönt, vagy korai halál érné, a vagyon a szüleire és/vagy gondviselőire száll.

Kell nekik a pénz, ami jogilag az enyém lenne. A pénz csak arra lenne jó számomra, hogy megéljek belőle, vagy elajándékozzam azoknak, akiknek nagyobb szükségük van rá. Máskülönben nekem nem kell a pénz. Magam útját akarom járni, segíteni szeretnék másokon, ahogy tudok... véget kell vetnem a gazdagok ármánykodásainak. Emlékszem még. Emlékszem rá, mintha csak tegnap történt volna, hogyan szorongattam a papírdarabot dühösen. Már ott tudtam, hogy mennyire gyűlölöm és megvetem a szüleimet önzőségeikért és kapzsiságaikért. Nincs két még egy ilyen ember, akit a hátán hordott az Univerzum. Mindig is megvetették a gyerekeket is. Csak azért születtem meg, hogy később megkaphassák a további pármillió vagyont a többi milliárdjukhoz. Ezt már nem engedhettem meg nekik. Már nem tudtam erre semmilyen érzelmi reakciót kimutatni. Érzelemmentesen, szinte világító (szó szerint, bár még ezt se vettem észre) szemekkel apró fecnikre téptem a végrendeletet, és darabjait szétszórtam a földön. Ezután kinyitottam apám festmény mögött megbújó széfét (a kód 1111 volt, mert apámnak vállalati igazgató létére nehezen ment a számkódok megjegyzése, és egyszer láttam is, ahogy kinyitotta), hogy abból kivegyek annyi pénzt, hogy valamivel ellássam magam. Azután meg is írtam a búcsúlevelem a szüleimnek.

Isabella! Giovanni!
Elmentem innen oda, ahol végre az lehetek, ami akarok. Oda, ahol azt csinálhatok, amit akarok. Olyan messzire megyek el a tetves otthonotokból, ahol ti nem vagytok. Most már tudom, hogy miféle szörnyetegek vagytok mindketten. Csak azért voltam nektek, mert bennem a dédnagyapám pármillió zöldhasújának ígéretét láttátok. Szánalmas, hogy azért akartatok olyan nyomorulttá nevelni, mint amilyen ti vagytok, hogy ne kelljen megölnötök. Hallottam minden beszélgetéseteket, és hogy mit terveztek velem. Most már semmit se tehettek. Voltam olyan kedves, és kivontam a végrendeletet a forgalomból. Ha már engem nem kaphattok meg, akkor a pénz se legyen a tiétek. Nekem különben sem kell az ostoba fényűzésetek, se a hírnév, se a pénz. Dugjátok fel magatoknak mind!
De figyelmeztetlek titeket: ne keressetek, ne uszítsátok rám a rendőrséget, mert különben érdekes dolgokat fogok mesélni nekik és a gyámhivatalnak. Még a Hickins család is fog hallani ármánykodásotokról ugyanebben az esetben. Szerintem Hickins nagymama kitagadna téged, ha megtudná, milyen féreg lettél, Isabella. Te lennél a család szégyene. Ha nem bánod, Giovanni, egy kis pénzt is lenyúltam, hogy az új kapucnis pulcsimhoz vehessek normálisabb ruhákat.
Soha viszont nem látásra. Vigyázzatok, mert a sors még vissza fogja nektek adni a kölcsönt.
És még valami: iszonyú bénán pofoztok. Ha tisztességesen akartok ütni, csak keressetek fel, és kezdjetek ki velem, akkor majd megmutatom, milyen az igazi pofon. Eddig csak azért nem vágtam vissza, mert féltem tőletek. De most, hogy rájöttem, mifélék vagytok, már nem félek.
Addio per sempre: Julia Wings

Otthagytam a papírt az asztalon. Levettem a magassarkú cipőmet, hogy könnyebben tudjak mozogni. A testi gyakorlatok kifizetődtek, így hajlékony ügyességgel, mégis erőteljes földet éréssel sikerült kiugranom az iroda nyitott ablakából (földszint, csak három méter magasan). Innentől csak a birtok falához kellett eljutnom anélkül, hogy észrevegyenek a biztonsági őrök. Szerencsére nem vettek észre, az új ruhám ügyesen eltakarta a virító estélyimet és a fejemre húzott kapucni is tökéletesen elfedte hosszú, halványbarna hajzuhatagomat. A falnál volt egy-két kiugró, amin felkapaszkodhattam a falra, majd a tetejéről leugrottam, mint az ablaknál.
Éreztem a levegőben és a lelkemben: szabad vagyok. Itt áll előttem a nagy világ. Jobban a fejemre húztam a kapucnit, és otthagyva a birtokot besétáltam Hollywood sötét utcáinak mélységébe.
Az első utam a belvárosba vezetett. Éjféltájt csak néhány non-stop bolt volt nyitva. Az utca tele volt bulizó fiatalokkal és részegekkel. Némelyikük tett trágár megjegyzéseket a bő pulcsimra, az alóla kilógó estélyim szoknyaszegélyére és mezítlábamra. Nem törődtem velük, hadd mondják a magukét.
Befordultam egy sikátorba, hogy levágjam az utat Los Angeles centrumába, ahol talán vehetek a pulcsim alá illőbb öltözéket.
Női sikolyt hallottam és két alak kéjes röhögését. A sikátor két felé ágazódott, és a bal oldalra nézve egy zsákutcát láttam. Ott egy nő reszketve préselte magát a falhoz, miközben két rosszképű, alvilági alak közelített felé késsel és láncokkal.
- Na most megnézzük, mit rejt a szoknyája a kis picsának! - jegyezte meg a magasabbik ember.
- És mennyi vér a pucájában. - vigyorgott a másik, egy kövérkés, alacsony ember.
Mikor az egyik karon ragadta a nőt, és az felsikoltott, hirtelen könnyelműséggel, ösztönösen megszólítottam a tagokat, hogy mégis mit művelnek. A hangom valahogy olyan furcsán is szólt, mintha egy rekedt, mély hangú férfi beszélt volna helyettem. Nem értettem.
A tagok levették a szemüket áldozatukról, és tekintetük most rám szegeződött. Először furcsálkodva néztek rám, majd rondán felröhögtek, mint a lovak.
- Na mi van, te? Buzibárból jöttél? Hogy nézel már ki? És te akarod megvédeni a csajt? Ki vagy te haverkám? Valami szuperhős? Nézd már a jelmezét! Még cipője sincs, hallod-e!
- Majd mi megtanítunk téged igazi férfihoz illően öltözni, öcsi.
Annak ellenére, hogy a pulcsim alatt estélyiben járok, cipő nélkül, ezek valami transzvesztita férfinak néznek. Ennyire jól fed ez a pulcsi?
Nem volt idő gondolkozni, mert az alakok egyből nekem jöttek. Én meg abban a pillanatban kitértem előlük, és valami ösztönös sugallatra behúztam az egyiknek. Pont szájon, hogy kitört a foga. Csak úgy ömlött belőle a vér.
- A kurva anyád, te szarházi! - bugyborékolta vértől a tag, meglendítve felém a láncát. A másik közben ismét bikarohamot intézett felém, kését maga előtt hadonászva. Megfogtam a felém csapódó láncot, és száznyolcvan fokos szögben átforgattam a zömök fickót a társának. Mindkettő egymásnak csapódott, ráadásul a magasabbik a kapkodás közben beleszúrt társa vállába.
Még ez se tartotta őket vissza, habozás felém csaptak. Egy jobb sansszal kitértem az ütésektől, és az oldaluk felé céloztam egy rúgással. A kövérebbik a rúgás és lendület hatására a falnak csapódott. A magasabbik kikerült. Volt annyi ideje, hogy egy ügyes jobb horgot bevágjon nekem, így a földön kötöttem ki. A fickó egy lendülettel már ugrott is az ölembe. Szét akarta csapkodni az arcom, amíg el nem törik az állkapcsom. Fél karral igyekeztem kivédeni, fél karral meg próbáltam letaszítani magamról. Kemény játék alakult ki köztünk a túlélésért, amíg...
Nem tudtam akkor, mire gondoltam, de valamit akkor csináltam. Hirtelen a férfi torkát visszaszorító kezem fémszerű késsé változott át. Átszúrta a fickó nyakát. A férfi szemei kigúvadtak, a vér kicsorgott a szájából és a torkából is. Egy ideig csak nézett rám az üveges tekintetével, aztán mozdulatlanul oldalra dőlt.
Félrerúgtam magamról a fickó alsótestét. Felpattantam, és végignéztem a metálszerű tárggyá vált karomon. Úgy nézett ki, mintha a bő ruhaujjamban fognék egy kést, pedig a valóságban az volt a kezem. Egy pillanatra a véres kés felfénylett, aztán visszaváltozott a kezem az eredeti formájába. Még így is véres volt.
A kövér fickó, aki mindezt végignézte, most rettegéssel nézett rám.
- Ba... ba... bassz... - hebegte a csávó. - A kezed... a világító szemek... egy... egy... egy szörny!!!
Rettegett tőlem. Tőlem, akitől eddig soha senkinek se kellett félnie, mert egy félénk, kedves, adakozó lány voltam. Addig.
Mikor egy lépést tettem meg a kövér fickó felé, az sikítva, hátrahagyva halott társát elmenekült. A nő, akinek az életét mégis sikerült ilyen szerencsétlenkedő véletlen árán megmentenem, szintúgy félt tőlem. Könyörgött, hogy ne bántsam. Őt is megközelítettem, erre meg összekuporodott, mint egy félénk kismacska, akit a sarokba szorítottak. De én nem akartam bántani. Felé nyújtottam a bal kezem, ami nem volt véres. A nő habozva bár, mégis félénken megfogta a kezemet, így segítettem neki felállni.
Szó nélkül hátat fordítottam neki, folytatni akartam az utam. A nő egyszer csak megszólított.
- Jó uram... én... én... szóval... köszönöm. De mégis... megtudhatnám, ön ki?
Még mindig furcsa volt számomra, hogy először férfinak, majd szörnynek néznek azért, amit véletlenül produkálta. Ám a nő mégis hálás volt, és kedvesen beszélt hozzám. Visszafordultam, és ennyit mondtam.
- Senki, én csak egy kapucnis vagyok.
Azzal megint hátat fordítottam neki, és elmentem.
Csak egy kapucnis vagyok... kapucnis. Kapucnis. Tulajdonképpen akármerre jártam az elmúlt két napban az eset után, ezt a nevet aggatták rám az emberek. Most már nem röhögtek rajtam, egyszerűen az utca járókelői elhaladnak mellettem. Ez annak volt köszönhető, hogy már nem voltam mezítláb, és nem volt rajtam az estélyi sem. A pulcsim alá vettem egy egyszerű trikót, pólót, nyakamra egy sárga sálat, egy vastag farmernadrágot és acélbetétes proletár bakancsot. Belenézve a tükörbe láttam magamat, mint egy laza léptű, sötét alak kapucnival a fején, akinek néha-néha felvillan fehéren a szeme. Ez már nem az a Julia Wings volt, akit a gazdag társadalom ismert a szülők jóvoltából. Ez az volt az a Julia Wings, akivé váltam, azaz Kapucnis.
Mikor elhagytam Los Angelest, próbálkoztam átváltoztatni a kezemet, persze csak nagy nehezen ment, mire akaratosan is sikerült. Hosszasan tanulmányoztam, mire rájöttem, hogy talán a pulcsimban volt valami. Valami, ami ezt tette velem. Talán genetikai kísérletet csináltak ezen a ruhán? Vagy egy másik szörny hordta ezt a ruhát egykor? Mi ez az egész? Eldöntöttem, hogy ha lehetséges, utánajárok ennek a titoknak. Meg kell tudnom, ki volt ennek a pulcsinak az előző gazdája.
Ám előtte tanulnom kellett. Sokat kellett tanulnom, hogy életben maradhassak, és elejét vehessek annak a sok szörnyűségnek, amit a kapzsi, gonosz emberek okoznak mások nyomorúságából. Los Angeles elhagyatott épületeiben néha azzal ütöttem az időt, hogy gyakoroltam a harcolást, vagy hallgattam az általam meggyilkolt férfi bandáját beszélgetni. Hallottam tőlük, hogy Gothamben van egy kínai negyed, ahol olyasvalaki dolgozik állítólag egy közönséges, Fekete Tigris nevű ételbárban, aki nagy harcos. Ez azért jött szóba, mert azt hitték, hogy talán tőle tanultam valamit. De most, hogy mondják, nem lenne rossz ötlet felkeresnem ezt az embert, hogy tanítson meg harcolni.
Hosszú utat tettem meg. Gyalog az országúton. Napokba telt, mire megérkeztem Gotham városába. Maga a város sötét, gótikus jellem. Nem csoda, hogy Gothamnek hívják. Nem érdekelt a látványossága, nekem a kínai negyed kellett. A célom felé haladva láttam, miféle társaságok boldogítják itt a népet: gazdagok, akik olyan fennköltek, mint a szüleim. Bűnözők, akik a gyengékre vadásznak. Rendőrök, akik csak a maguk módján igyekeznek törvényt szolgálni. Los Angeles ehhez a városhoz képest egy sokkal békésebb világ. Van-e egyáltalán valaki, aki rendet teremthetne ebben a felfordulásban?
Megtaláltam a neves kínai negyedet és azt a híres-neves bárt, amiről beszéltek szinte rettegve Los Angeles lókötői. A negyedben sok az alvilági jómadár és egyéb kis piti csaló, akik illegális dolgokból igyekeznek meggazdagodni. Bár nem csináltak itt nagyon semmi felfordulást. Ezenkívül sok kínai áruházat, régiségboltot és nagyszabású éttermeket láttam. Mindegyik pompásan nézett ki, de nem annyira, hogy ide az apámék is beforduljanak vacsorázni.
Hanem a Fekete Tigris valóban olyan volt, ahogy leírták: egy kis ételbárocska, szerényebb keleti berendezésekkel. A levegőben füstölő finom, léleknyugtató illatát éreztem, megkeverve íncsiklandozó étel-aromával. A bár üres volt, csak egy hosszú ruhába bújt, szakállas öregember ácsorgott a pult mögött. Vékony, táskás mandulaszemét rám meresztette, tekintete olyan volt, mintha a tudatomba hatolna ebben a pillanatban.
- Mivel szolgálhatok, kislányom?
Kicsit meglepett, amikor kislánynak hívott, de igyekeztem semleges maradni.
- Honnan tudja?
- Egy öregember tudja ezt. És tudja, hogy miféle. Bizonyára nem azért jöttél, hogy ebédelj.
- Nos... tulajdonképpen éhes vagyok. - Rámeredtem a pult üvege mögé. Így volt okom nem nézni az öregre, aki továbbra is kitartóan, szemrebbenés nélkül bámult.
- Nem hinném, hogy egy egykori úrihölgynek lenne itt bármi egzotikusabb. De ha nem zavar, akkor ajánlom neked az édes-savanyú csirkét.
- Hmm. Akkor kérek abból. De honnan tudja, hogy felsőbb társadalomból származok?
- Megmondtam. Egy öregember tudja ezt. - Szedett a szezámmagos csirkéből és a zöldséges rizsből. Kifizettem az ételt, majd leültem az asztalhoz elfogyasztani. Az étel számomra egzotikus volt. Soha nem ettem ehhez foghatót. A gazdagok kaviárt és mindenféle puccos ételeket esznek. Valahogy azok nem tudtak mindig jól lakatni. Ez most különösen tényleg jól lakatott.
Az öregember még mindig engem bámult.
- Keresel valakit.
- Igen. - bólintottam. Már megszoktam azt, hogy az öreg számára valahogy tényleg olyan voltam, mint egy nyitott könyv.
- És mi ügyben?
- Az csak rám, meg az illetőre vonatkozik. Úgy tudom, ő a bolt tulajdonosa.
Az öreg széttárta a kezeit.
- Én volnék az. A tulajdonos. Csak én egyedül vezetem ezt a kis boltot. Nos, mit óhajtasz tőlem?
Mint régi Julia, meghökkentem volna rajta, de mint új Julia, inkább gúnyos megvetéssel néztem rá.
- Ugyan már. Az illetőről azt mondják, az egyik legveszedelmesebb harcos. Maga nem lehet az. Maga túl...
- Öreg, és túl okos hozzád képest, leányom. - fejezte be helyettem a mondatot az öreg. - Ne ítélkezz az első látásra. Első alapszabály a harcban. És áruld el nekem... ha azért jöttél, hogy tanuljál tőlem, miből gondolod azt, hogy majd én megtaníthatom neked az igazi harcművészet minden csínját-bínját?
Innentől már komolyan vettem az öreget, még ha valóban kételkedtem abban, hogy ez a vénember tényleg képes legyen nekem bármit is tanítani. Letettem a villámat a félig üres tálka mellé, és újra az öregre néztem. Feleltem a kérdésére.
- Mert úgy gondolom, hogy maga az egyetlen olyan ember, aki egy hozzám hasonló szörnyeteget, mint én, meg tud tanítani mindenre... hogy magamat és másokat megvédhessem.
- Ahha. Szóval azért akarsz harcolni, hogy segíts másokon és megvédd magad. - Az öreg komoly arcvonással elkezdett gondolkozni. - Nem túl meggyőző érv. Gyermekem, te csak egy tizenöt éves kislány vagy. Nem tudod, mire vállalkozol.
- De tudom, uram! - ellenkeztem, régóta először némi ellenkezéssel a hangnememben.
- Nem tudod. A világ, amiben én élek, kegyetlen. Kegyetlenebb, mint hinnéd. A világ nemcsak fényűző, kapzsi gazdagokból és szimpla bűnözőkből áll. Túl éretlen vagy az ilyesmihez. Inkább menj haza. Te még gyerek vagy.
- Nem vagyok gyerek!
Úgy pattantam fel az indulattól, hogy metál-szerű tüskék nőttek ki a hátamból, és levertem a tányért. A csirkedarabok szomorúan gurultak az asztal alá. Az öreg akkor is nyugodtan állt, mikor odamentem hozzá tüskés háttal, és az egyik kezemet éles fémpengévé változtattam át. Szinte az orrába akartam dugni azt.
- Nem vagyok gyerek! - ismételtem, de aztán visszavettem a hangomból. - Legalábbis soha nem voltam gyerek... a szüleim elvették tőlem mindazt, ami igazi gyerekké tettek volna. Számukra csak egy pénzeszsák voltam egy rohadt végrendelet miatt, máskülönben bezártak volna a pincébe, és majd tizennyolc éves koromban megöltek volna, ha az örökségemet nem ruháztam volna rájuk! Persze akkor is megöltek volna, ha meg is tettem volna! Annyi volt a bűnöm a szemükben, hogy segíteni akartam a rászorulókon! Fogalmam nincs, hogy ez a pulcsi rajtam honnan jött és hogy került az erkélyemre akkor, amikor megszöktem otthonról, de ha ez nem lett volna, meg ez a furcsa jelenségek is, amit csinálok, még most is megnyomorodott emberként szenvednék a szüleimmel a kibaszott jó szándékom miatt. Az idő alatt - talán a pulcsim miatt - megmutálódtam. Fémes fegyvereket alkotok karjaimból, tüskék nőnek ki a hátamból. De nem is baj, mert ezekkel tudnék mit kezdeni, ha előnyömre is szolgálnának.
Amióta megszöktem otthonról, soha senki előtt nem húztam le a kapucnimat, még akkor sem, ha iszonyú meleg volt. Máskülönben nem nagyon bírtam a meleget mostanság, de mivel itt az ősz, már csak ritkában volt hőség. Ez az ember volt az első régóta, aki előtt felfedtem igazi arcomat. Alig pár hete szöktem meg otthonról, nagyon sokat változott az arcom. Smink nélkül is elég csinos lány lennék, de arcom elfehéredett, nyúzottá vált. Hosszú hajam kócos és ápolatlan. Szemem beesett volt attól, hogy régóta nem aludtam ki magam rendesen.
- Nézze, mester. - néztem rá nagyon komoly arccal. - Amikor kilenc évesen elmentem Afrikába a szüleimmel oroszlánokat ejteni, láttam sok-sok éhező, szegény, beteg embereket, akiknek segítségre volt szüksége. De apám, aki milliárdos, és bármit megtehetne az ők érdekükben, elhajtotta őket, lehordta őket mindennek, mintha ők tehetnének arról, hogy ebben a helyzetben vannak. És amikor ránéztem ott egy kis hét éves kisfiúcska arcára... akkor tudtam, hogy segítenem kell rajtuk. És nem csak rajtuk, másokon is. Sajnos akárhányszor segíteni akartam valakin, a szüleim pofozkodtak és üvöltöztek velem. Aznap este, mikor rátaláltam a pulcsimra, kihallgattam őket. Akkor derült ki minden igazság. Akkor jöttem rá, hogy a gazdagok a pénzért bármilyen kegyetlenséget megtennének, még a saját gyereküket is képesek lennének megölni érte, ha muszáj. És amikor véletlenül megöltem azt az erőszaktevőt az utcán... hogy megmentsek egy nőt. A sötét alvilág nemcsak megtagad mindent az ártatlanoktól, de még el is veszik tőlük azt a keveset, ami van nekik. Például az életüket. Muszáj véget vetnem az emberek szenvedéseinek. Az is valami, ha csak pár rászorulón tudnék segíteni. Ha kell, akár ölnék is értük. A lényeg, hogy tennem kell valamit, és nem csak magamért, hanem minden más ártatlanért is, egy jobb életért. Maga az egyetlen reményem, hogy hasonló célért harcoló emberek része lehessek, akik meg tudják szabadítani a világot a rossztól. Kérem. Túl akarok élni, de ha kell, feláldoznám a saját életem is, hogy megtudjak védeni másokat. Tudás nélkül semmire se megyek. Kérem szépen, mester.
Letérdeltem elé, szinte könyörgően néztem rá. Megalázkodom, egy jó cél érdekéért. A tüskék visszabújtak a hátamba, a pengéim visszaöltötték eredeti alakjukat.
Az öregember csendesen végighallgatott, minden szemrebbenés nélkül, végül egy hatásszünetet követően elmosolyodott és összeütötte kétszer a tenyereit.
- Szép kis előadás volt, leányom. Most pedig állj fel szépen.
Felálltam.
- Tulajdonképpen ilyen reakciót vártam el tőled. Tudni akartam, tényleg komolyan gondolod mindezt, és valóban jó szándékú vagy-e. Tényleg megtennél bármit egy jó cél érdekében. Egy igazi harcos is így tesz. Ez a bővebb információ már elég okot adott rá, hogy meggondoljam. Nos, érdemes lesz tanítványomként fogadnom téged. De csak egy feltétellel: a boltomba keresnék egy szakácsot és eladót is egyben. Egyedül nem tudom vinni a boltot, ezért olyan üreske olykor-olykor. Nem lennél esetleg az alkalmazottam?
- Akár ingyen is, mester. - bólintottam, közben visszahúztam a fejemre a kapucnit.
- Akkor fel vagy véve. Most pedig kérlek szépen, - mondta, miközben kulcsra zárta a boltot, és NYITVA feliratról ZÁRVA feliratra fordította a függőtáblácskát az ablakban. - kövess.
Követtem őt a konyhába, onnan meg le a pincébe, ahol csak egy nagy ládákkal, dobozokkal megpakolt polc ácsorgott. Az öregember a sötét téglafalon benyomta az egyik téglát, mire a polc félrehúzódott. Egy további lejáró nyílt meg előttünk. Ezen is végigkövettem őt. A lépcső után kanyargós folyosók vezettek, a végét végül pompás sárkányformás ajtó zárta el. Azt is az öreg könnyedén kinyitotta, és a fény szinte elvakított.
A túloldalon egy rendnek a bázisa fogadott. Néhány nindzsa a dolgukat intézték.
- Üdvözöllek a Fekete Tigris rendben, leányom. - szólt némi büszkeséggel az öreg. - A négy éves képzésed alatt ez lesz a te otthonod, és a rend tagjai lesznek a fivéreid és nővéreid. Én meg apád helyett apád. Mielőtt megkezdjük a kiképzésed, mondd el nekem, miket tudsz eddig.
Átmentünk a főcsarnokon egy folyosó irányába. Aki mellett elmentem, az furcsállva nézett utánam, mintha életében nem látott volna cipzáras pulcsiban caplató, kapucnis fiatalt.
- Régebben elkezdtem táncolni, és aerobikozni is, hogy tartsam a formám, aztán megtetszett nekem a kickboksz, és a harcművészetekből egy-két dolog.
- Harcművészetből mit tanultál?
- Tai Chiztam és gyakoroltam egy-két harci mozdulatot.
- Kombinációsokat vetted?
- Nem.
- Az nem lesz elég neked, tanítványom. Amit itt fogsz tanulni, sokkal nagyobb próbára tesz ki, lelkileg és fizikailag is. Itt komoly ágon tanulnak a tanítványaim. Korántsem lesznek olyanok, mint a tánc, aerobik, kickbox és az a kevéske harcművészeti tudás, amit elsajátítottál eddig. Úgyhogy most készülj fel. Ezer mérföld egy lépéssel kezdődik.
Benyitott az egyik kétszárnyú ajtón, majd bevezetett egy dojoba. Ahhoz képest, hogy föld alatti világ volt ez, nagyon világos volt. Mintha természetes fény ütött volna át az áttetsző falakon... még most sem tudom, kínaiul hogy hívják ezeket az ablakszerű, átetsző falakat. Úgy éreztem itt magam, mintha valóban visszautaztam volna az időben, és ott találtam volna magam az ősi Kína világában. Soha nem felejtem az első pillanatot, mikor beléptem ide. A mester odament egy sarokban álló fegyvertartóhoz, és kivett belőle két bokkent. Az egyiket odadobta nekem, és én ezt ügyes reflexszel elkaptam.
- Először az alapoknál kezdjük, ifjú tanítványom. De először látni szeretném, mit tudsz. Azt kérem tőled, és kérni fogom tőled minden alkalommal, hogy üss meg. Ha képes leszel megütni, akkor készen állsz.
Azzal tisztában voltam már, hogy ő a mestere és a vezetője a Fekete Tigris rendnek, akitől annyira fél a legtöbb bűnöző, de arra nem számítottam, hogy kora ellenére is milyen ügyesen mozog. Egy ügyes fordulós kombinációval megforgatta többször is a bokkent, és harci beállást vett fel. Vele szemben magam elé emeltem a jaátomét harcra készen...
Az elkövetkező négy évben rengeteg mindent tanultam. Mint fizikai, mint lelki, mint filozófia. Kezdetekben nagyon nehéz volt, s mikor bevetettem minden tudásom, a mesterem, Huan Ji Pong már tizenhatodikra is a földre kényszerített pillanatok alatt anélkül, hogy hozzáértem volna. Rájöttem, hogy amit eddig a Wings-birtokon tanultam titokban, tényleg nem elég. Különböző Kung Fu gyakorlatokat, ökölvívó fogásokat tanultam. Nap mint nap súlyokat emelgettem, törött kukoricacsutkákon és más szúrós növényeken, majd később parázson térdepeltem (nem bírom a hőséget, nem... de muszáj volt kitartanom). Gyakoroltam a genetikai változással járó képességeimet, megtanultam használni az összes fegyvert is a rendben - noha azokra nem volt szükségem, mivel a képességemmel olyat tudok csinálni -, meditáltam, a rend előírásait követtem ott tartózkodásom alatt. Azt tettem amik őt, azt ettem, amik ők, s azt tiszteltem, amit ők. Amikor semmi komolyabb dolgom nem volt, tovább políroztam a tudásomat mindenféle könyvből, vagy segítettem Pong mesternek a bárban. Még a főzést is megtanultam. Mikor fent dolgoztam, akkor nem Kapucnis voltam, hanem egy mosolygós szakács és felszolgáló lányka, aki türelmesen szolgálta ki még a legagresszívebb alakokat is. Tulajdonképpen a munkám nemcsak türelemmel, hanem állóképességgel is járt. A mesterem szerint is ez is része volt a kiképzésemnek.
Gyakran kimozdulhattam, hogy körülnézzek a nagyvilágban. Az idő folyamán egyre borúsabbá váltak a helyzetek. Gothamben a bűnözés egyre nagyobb volt, valamint már fölbukkant néhány komolyabb jómadár is. A gazdagok még gazdagabbak lettek, a szegények nagy bánatomra szegényebbek lettek. Halottak és eltűnések száma kritikusan megnőtt a négy év alatt.
Természetesen a szüleimről is hallottam. A szökésem után nem sokkal apám, mikor megtalálta a búcsúlevelemet és a széttépett végrendeletet, akkora dührohamot kapott, hogy összeverte mérgében a lakájt. Anyámat pedig szívrohama miatt kellett kórházba szállítani. Ekkor vették észre nála az orvosok, hogy méhnyakrákja volt, ami már évekkel ezelőtt kialakult, már gyógyíthatatlan volt. Mivel a szívroham, idegesség és a folyamatos dohányzás is előre siettette a rákot, egy évvel a diagnózis után meghalt. Apámat a gyámhivatal feljelentette példátlan, kritikán aluli gyermeknevelésért, mikor hallottak a filmpremieren zajlott incidensről. Mivel még mindig nem talált meg a rendőrség, arra gyanakodtak, hogy apám ittasan végzett velem, és hogy ne találják meg a testem, elégette azt valahol. A lakáj is feljelentette őt a testi sértésért, valamint kitálalt a rendőrségnek arról, miket műveltek akkor velem a szüleim, és mit terveztek volna ellenem. A bíróság huszonöt év börtönre ítélte el. A vagyonát befagyasztották, minden más ingóságát meg elvették, és átadták a szeretetszolgálatnak. Azt rebesgették a verebek, hogy mikor apámat a börtönbe csukták, megint volt egy rohama, és a nevemet emlegette állandóan. Fenyegetőzött, hogy ha ő kiszabadul, bosszút fog rajtam állni tönkretett életéért és anyám haláláért. Semmi sajnálat nem volt bennem: ez a két ember szörnyű alak volt, kapzsi, és erőszakos. Maguknak okozták mindezt, és ahogy megírtam nekik, a sors drágán megfizette nekik adósságát. Persze, belegondoltam abba, hogy az apám, aki a kényelemhez volt szokva, meg fog ott őrülni a rácsok mögött. Talán már meg is őrült.
A négy éves kiképzésem sok változást hozott az életemben, külsőmben és személyileg is. Az a régi Julia Wings, aki annyira együtt érzett, olyan gyengéd volt, végképp eltűnt. Helyette már az a Julia Wings, ismertebb nevemen Kapucnis voltam, aki hallgatag, logikusan gondolkodó, ösztönös, erőteljes. Az érzelmek nagy része megfagytak bennem, de ettől függetlenül még szívemen viselem mások sorsát, kész vagyok segíteni a bajtársaimon, bár igaz, hogy magányos farkassá váltam. Mint Kapucnis. Az ételbári munkámnak köszönhetem azt is, hogy képes lennék álcázni magam akárkinek, olyan jól játszom a szerepemet.
A mester az utolsó próbámon ugyanarra kért, mint négy évvel ezelőtt: üssem meg. Már nem az a botladozós, kezdő ügyetlenkedés volt, mint akkor. Ádáz küzdelem folyt közöttünk az egész rend előtt. Mint eddig, most is rajtam volt a pulcsim, amiről rendtársaim megismertek engem. A saját tudásomat és képességeimet vetettem be Pong mester ellen. Két órán át táncoltunk, fegyvereink keresztezték egymást, karjaink ütköztek, lábaink pörögtek. És mégis, négy év után sikerült a földre kényszerítenem a mesteremet, és rászegeznem a fémkésemet. Egy kis pillanatnyi szünet után a késem visszaváltozott kézzé, és lágyan megpaskoltam az arcát.
- Megütöttelek, mester.
Pong mester ezen elnevette magát, és feltápászkodott. Nem nevettem vele, mert a humorérzék is megfagyott bennem.
Mint szokás volt a küzdelem végén, meghajoltunk egymás előtt. Büszke volt rám. Azt mondta, hogy most már készen állok arra, hogy igaz harcosként kilépjek a világba, és képviseljem azokat, akik meg akarják szabadítani a világot a gonosztól. A rendtársaim elismerően, nagy lelkesedéssel tapsoltak.
- Mikor idejöttél, még csak egy kisgyermek voltál, aki kereste célját. És most, mikor kilépsz innen, igazi felnőttként, saját céllal teszed meg. Julia Wings, köznéven Kapucnis, eljött a te időd. Menj, és tedd azt, amit tenned kell. De ne feledd, hogy soha ne térj le az ösvényről, mert azon túl sötét erők meresztik rád szemeiket.
- Köszönöm mester.
Ezzel el is búcsúztam mestertől és a Fekete Tigris rendjétől. Sajnos már nem számított többé otthonnak. Az én új otthonom az a világ, amit talán nekem kell majd rendbe tenni. Nem adtam semmi jelét a bánkódásnak, vagy egyéb örömnek, a Kapucnis nem érez semmit ilyet, csak Julia Wings, habár ő is sokat változott. Durva, kemény világ várt már rám, ahogy kiléptem a Fekete Tigris ételbárból. Meg kell védenem magam, hogy megvédhessek másokat. Persze ha úgy adódik, akkor kész vagyok meghalni is. A Fekete Tigris rendben arra tanítottak, hogy ha valamit el akarok érni az életben, először magamat kell képeznem, hogy felkészültebben essek neki. De csak szép sorjában, a legkisebbtől a legnagyobbig. Minden mérföldet egy lépéssel kell megrövidítenem, ezt mondta nekem mindig Pong mester. Kész leszek megtalálni azt az utat, kész leszek bármit megtenni azért, hogy egyszer jobb világot teremtsek, és végre láthassam azokat a szomorú afrikai kisfiúkat és kislányokat is mosolyogni.
De csak akkor láthatom őket mosolyogni, ha kivonom a gonosz, kapzsi hatalmat a forgalomból, és megállítom az alvilágot, hogy azok ne bántsák azokat, akik meg a szegényeken és más elesetten tudnának segíteni.
Gotham lesz az első. Ezt a sötét várost, amin végignézek egy négy emeletes épület tetejéről, még van idő megmenteni. Ezzel fogom kezdeni.
De nem feledkeztem meg a pulcsim rejtélyéről sem. Eldöntöttem, hogy ha törik, vagy szakad, meg fogom keresni egykori tulajdonosát. Meg tőle tudnom, hogy sikerült ennek a ruhának genetikai változásokat véghez vinnie rajtam. Tudni akarom, ki ez az ember, és foglalkozik-e vajon ezzel a szakterülettel. Tudni akarom, mi történt velem.
De Ja Vu érzés ragadt el. Meghallottam egy nő sikolyát. Lenéztem az épület annak oldalára, ahol egy zsákutcát fedeztem fel. Két símaszkos alak egy sarokban kuporgó nő felé közeledtek késsel a kezükben.
- Ti ott. - szóltam feléjük. Halk, mégis mély, rekedtes visszhangzással a hangom a fülükbe mászott.
- Mi a fasz? - néztek fel amazok. - Te meg ki a jó édes fene vagy?
A kapucnim mögött fehér fénnyel felvillant a szemem, mikor leguggoltam. A két kezem fémkésekké olvadt össze. Hatásszünetet követően csak ennyit mondtam.
- Én csak egy Kapucnis vagyok.
Azzal levetettem magam az épület tetejéről a zsákutcába, hogy szétkaszaboljam a két bűnözőt.

Jellem:
Mint Julia Wings, kedves, törődő, adakozó személyiség, ámbár igen határozott tud lenni. Megmondja a véleményét is, ha valami nem tetszik neki. Ám alkalmi munkákban, és magányban fedi csak fel valódi kilétét. Mint Kapucnis, sötét, általában csendes, és szinte semmit se lehet belőle kiszedni akár kínzással is, amit amúgy is elég jól tűr el. Nagyon határozott, tudja mit csinál. Ösztönösen vagy logikusan cselekszik, akár képes gyilkolni is, hogy mások életét mentse meg. Éppen ezért körözi őt a Gotham-i rendőrség, csakhogy soha nem sikerült még eddig elkapniuk, ráadásul a civilek is védelmezik. Ők hálásak neki, amiért megvédi őket a rosszaktól, és a rosszaktól elvett értékes tárgyakkal és élelemmel látja el a szegényeket, az árvaházakat, a kórházakat és a szeretetszolgálatokat. Társaságban nem túl beszédes, de amikor muszáj, határozottan, nyersen mondja meg mély, rekedt hangján (Julia Wingsként normális szép lányhangja van) a véleményét. Vallatáskor is ő az egyetlen, akinek sikerül kihúzni akár egy-két szót is azokból, akiket kikérdez. Érzelmek nagy részben megfagytak benne, és nem rendelkezik semmilyen formájában sem nagy humorérzékkel. Ha valaki sokáig húzza őt, vagy a szegénységgel és ártatlanokkal viccelődik, akkor isten irgalmazza az illetőt.
Mivel Kapucnisként nem látszik belőle semmi, senki se tudja, hogy férfi-e, vagy nő, bár legtöbben inkább férfira tippelnek. Kapucnist ez különösen nem zavarja, külön örül is neki, hogy ilyen jól játssza a mogorva, lazán caplató, görnyedt alakot, aki egyből cselekszik, ha valami baj üt be. Senki se tudja ki is ő igazából.

Szakképzettség: Amióta a Fekete Tigris rend kiképezte és az utcát járja, mesterien ért a túléléshez, fegyverekhez. Ha úgy nézzük, a vadászat az ő szakterülete. Civilként éttermekbe könnyedén be tud illeszkedni jó szakácsi tudásával és szép, kedves mosolyával.

Képesség:
Kapucnis genetikai változásával járó képességek ugyanúgy abból a meteorból származik, amire még Dr Thomas egykori pulcsija volt rádobva. A különleges, metál alapú ezelőtt színpompázó kristályok ereje átivódott a génekkel együtt a pulcsi szöveteibe, amely kis idő múlva átadta azt az első olyan embernek, aki felvette: Juliának. De ne úgy képzeljük el, hogy ha valaki felveszi a pulcsit, már olyanná válik, mint Kapucnis. A gének úgymond élő sejtek és lemezkék voltak, amiknek a pulcsi volt a hordozójuk, és amikor érintkezésbe kerültek a lány bőrével, azok átköltöztek, és véglegesen beágyazódtak a lány sejtjeibe és vérébe, így egy életre megváltoztatva genetikai felépítését. Noha a lány vére már legalább majdnem olyan, mint a folyékony vas és a képességei is metál alapúak, genetikailag a lány nem sokat változott. Kivéve, hogy a szemét meg tudja világíttatni fehéren, és képes akár nyugodtabb, akár vérnyomás-emelkedés idején (utóbbikor a leghatékonyabban) aktiválni képességeit.

Fémkések - 1. szint: Kapucnis keze gyurma módjára fémmé változik, és felveszi a kések alakját. Látszólag olyan, mintha kivillantotta volna a pulcsi ujjaiból. Katarként használja, és elég gyors mozdulattal akár képes több sebet is ejteni áldozatán, ha az nem tudja időben kivédeni.

Tüskék - 1. szint: Kapucnis hátából fél méter hosszú, éles tüskék állnak ki, melyek arra szolgálnak, hogy hátulról megvédhesse magát. Persze nemcsak védelemre jó, későbbiekben később kialakuló néhány képességével együtt képes lesz kombinálni is.

Ezenkívül emberi határokon belül jártas az akrobatikában, kézitusában és harcművészi tudományokban (persze, ha ez nem probléma, hogy képességek mellé megemlítettem).

Üdv az oldalon! Én csak annyira szeretnélek majd a későbbiekben megkérni, ha lehet akkor ne válaszd el egymástól mindig üres sorral az információkat, mert a későbbiekben nagyon szét fogja húzni az előtörténetet és az adatlapot, ami azzal jár, hogy feleslegesen hosszúra nyújtja Kíváncsian várom majd az előtörténetet

Ok, köszi, igyekszem ezt megoldani, bár én így voltam hozzászokva, mert én nekem meg úgy összefolyna minden. XD Holnapra meg lesz csinálva.

Madárijesztő, ez nem volt túl szép dolog, de azért köszi. És na aggódj, lesz képem, csak szeretném azt photoshopban megcsinálni, mielőtt végleg nekiesek a játéknak.

Nah, akkor nekiesek a melónak. Amúgy Hollywood Los Angeles városrésze, köztudott, mint Budapestnek Angyalföld.  Az elejével kapcsolatban nem tudom, mi a legfőbb probléma tulajdonképpen, de dolgozom a hibán. Amúgy valóban átsiklottál afelett, hogy Kapucnis Gotham kínai negyedében tartózkodott sokáig, és még mindig a városban van, de azért biztos, ami biztos alapon kiteszem.

Szerk: Minden javítva, de ha mégsem jó valami, akkor jó, még javítok.