Város romok

Ezúttal sokkal jobban viseltem az űr utazást mint legutóbb. Legutóbb oly hangosan kiabáltam, hogy talán még az Uránuszon is lehetett hallani. Ezúttal viszont minden simán ment és békességben. Ennek a fő oka az volt, hogy tudtam a lehető legmegbízhatóbb kezekben van az életem. A fekete lyuknak köszönthetően a fénynél is sebesebben érhettem vissza imádott naprendszerembe közel a vörös bolygóhoz. A gyűrű ekkor vissza adta nekem az irányítást. Mivel tudtam ha akarnék se tudnék lezuhanni így kissé megnyugodtam és nagyobb önbizalommal szeltem az ében fekete űrt.
-Utána kéne nézni van-e valami jele annak a különleges jelenségnek.- mondtam mire zöld fény áradt ki a gyűrűmből mintha ha igen erős reflektort lett volna nálam. Rögtön tudtam mit kell tenni és a kereső fénnyel pásztázni kezdtem a bolygó felszínét.
-Ez szép volt most pedig egy jeges teát szeretnék kérni.-
Mivel nem történt semmi így folytattam tovább a kutakodást. Pár perc múlva csipogva jelzett a segédem, hogy talált valamit.
-Találat.-
-Igen és mit találtunk.-
-Egy város maradványait.-
Magamtól soha nem jöttem volna rá, hogy ezen a helyen egy város volt valamikor. Szép lassan ereszkedni kezdtem majd landoláskor kis marsi pór verődött fel. Ekkor valami hihetetten érzés futott végig a mellkasomon. Bizonyára az az emberi is ezt érezte amikor a Holdra lépett. Hirtelen egy kóbor ötlet jutott az eszembe.Igaz, hogy egy fontos feladatot bíztak rám az Őrzök azonban egy kis gyakorlásra mindig szükség van. Kis koncentrálás után megjelent előttem egy fényképezős gép állvánnyal. Kis várakozás után vakú villant és így tudtam a kép elkészült.
-Gyűrű benne van a rendszeredben a kép?-
-Igen.-
-Remek. Most pedig irány vissza dolgozni. Kérlek mondj el mindent amit csak tudsz erről a Marsi városról és a bolygón élőkről.-

Valami különös ok miatt a gyűrű hallgatott, mint a sír. Nagyon reméltem, hogy tudomásra hoz némi háttér információt a bolygón élőkről ugyanis halványlila sejtelmem sem volt róla kik élhettek arrafelé. Szép lassan elindultam befelé nyílegyenesen a város szíve felé legalábbis én így sejtettem. Jó darabig nem vettem észre semmi különöset majd mintha egy árnyék tűnt volna fel a semmiből. a fejemet a valami irányába rántottam azonban már nem volt ott semmi. Ezután szép lassan megszaporázottak ezek a furcsa jelenségek szinte körbevettek. Hol mellettem, hol pedig főlőttem suhantak el azonban mindig egyszerre csak egyet láttam. Valami különös módon semmiféle zajt nem csaptak bár talán az űr miatt nem lehetett hallani őket. A nagy csöndben szinte mennydörgésként hatott az idegen hang kiáltása. Úgy forgolódtam, mint egy bolhás macska azonban fogalmam sem volt ki vagy honnan szólhatott hozzám. Sem elől, sem hátul sem pedig fölül nem láttam senkit a különös árnyakon kívül kik hangtalanul suhantak. Mérgesen rám kiáltott, hogy tűnjek el azonban ez csak a fejemben szólt. Kissé elmosolyodtam majd gyűrűs kezemet az "ég" felé emeltem.
- Ezt a trükköt ismerem. - majd elképzeltem, ahogyan a gyűrűmből erős fény áramlik, ami mindent megvilágít körülöttem fényt vetítve az árnyakra is. Gyerekoromban gyakran álmodtam, hogy a sötétben valami rám akad támadni. Akkor mindig egy csináltam egy kis fényt, hogy elijesszem az árnyakat. Nagyon reméltem, hogy ez a trükk ezúttal is beválik vagy legalábbis több infót megtudhatok a lényekről.
- Nem akarok senkit bántani. Hivatalos okból vagyok itt. Amint kivizsgálom, megyek is az utamra. -

Az idegen hang ismét szólt ám ezúttal sokkal mérgesebbnek tűnt. Valami oknál fogva sokáig visszhangzott a fejemben a hangja, amit egyáltalán nem értetem és kicsit megrémített. Arra kért, hogy távozzak ám én ezt nem tehettem ráadásul nem is nagyon tudtam, hogyan kell elmennem. Csak a gyűrűm segítségével tudtam megérkezni a Marsra. Mikor elült a hang jött a félelmetes néma csend. Azonban nem kellett eme csöndtől sokáig szenvednem ugyanis a lábam alatt a talaj elkezdett rázkódni. Ennek a jelenségnek hála már nem tartottam a kísérteties hangoktól ugyanis tudtam valami sokkal szörnyűbb és rémisztőbb tart felém. Pár pillanat múlva be is bizonyosodott az állításom ugyanis valami nem messze tőlem szinte ki robbant a felszín alól. A törmelék miatt nem láttam elsőre mi lehet az ám nemsokára rájöttem, hogy egy félelmetes szörnyeteggel állok szembe. A teste mintha köböl lett volna és a feje helyén csak egy hatalmas száj állt hatalmas pengeéles fogakkal.
- Legalább nem egy újabb kísértett.- motyogtam csak úgy magamnak bár nem lettem sokkal nyugodtabb.
Mozgása és megjelenése a kígyókéra emlékeztetett. Teljesen elképeztetett a látvány köpni nyelni nem tudtam. Nem létező fejével méregetett engem és mindig mintha a szemeimbe akarta volna vésni magát. Révületből a gyűrűm még mindig ragyogó fénye szakított ki. A zöldes fény valami oknál fogva megnyugtatott és tisztábban tudtam gondolkodni.

/Várok pár percig, majd ha támad kitérek és egy kisebb lézer sorozattal támadom meg. Ha nem ugrik, nekem én kis idő után megrohamozom egy sorozattal./

Az űr sötétjében lebegve mint egy fura ködszerű iszonyat haladtam az éterben vissza kicsiny bolygóm felé. A harag az indulat s minden mi nyomta lelkem belülről őrölt, most egyetlen gigászi üvöltéssel távozott belőlem, csak hogy utána azonnal visszaálljon. Kínzott a harag s elöntötte az agyam, tombolni akartam, dühöm kitölteni, ekkor láttam meg a Marsot, s ott zöld barátomat. A féreg láttán szemembe éteri csillogás került s viszonylag emberi alakot vettem fel, hogy mikor közelebb értem, Novának nem is köszönve azonnal savpermettel hintsem be a férget. Ekkor intettem csak barátságosan lámpás kollégának. Köszöntem volna, de valamiért nem szeretek vérhányás kíséretében beszélni...

A támadásom annyit sem értek mint halottnak a csók. Úgy pattantak le róla a lövedékeim mint esőcsepp a az esernyőről. az ismerős hang újból megszólalt és ezúttal sem volt valami kedves. Hatalmas farkát meglegyintette és az oldalamat vette célba. Épen védekezni akartam mikor hirtelen megállt. Nem tudtam mi lehetett a baja ugyanis csak a fogait láttam magam előtt azonban itt volt a megfelelő pillanat az ellentámadásra. Sajnálatos módon fogalmam sem volt róla mit is kéne tennem. A külseje elég masszívnak tűnt mindenféle támadással szemben akár egy sárkánynak. Erre a gondolatomra beugrott egy történet amit az iskolában kellett olvasni. Egy bátor vitéz akinek János volt a neve úgy ölte meg a sárkányt, hogy belülről filézte ki. Azonban nem szívesen mentem a fogai közelébe így valami más módot kellett kitalálnom. Minden idegszálammal a problémán gondolkodtam így nem tudtam másra koncentrálni. A fejével egy vonalba repültem majd a szájürege felé egy hatalmas fénysugarat lőttem aki ami sokkal erősebb volt mint a kis próbálkozásaim. Az utolsó pillanatban hirtelen feleszméltem majd erősen jobbra rántottam csuklómat.
-Mit művelek?- mondtam hangosan.
Ez a lény nem ártott nekem soha így nem volt jogom elvenni az életét. Az is lehet, hogy csak az otthonát akarta csak megvédeni így közönséges gyilkossá lettem volna. Gyors reakciómnak köszönthetően elkerülte az esetleges felnyársalódást ám a külső páncélzata még veszélyben forgott.
/Hossza majdnem ötven méter és átmérője kissé nagy egy kosárlabdánál./

Felvonom szemöldökemet mikor a nagy dög átalakul a fehér lénnyé, s automatikusan elkezdek kutatni a gyűrű adatbázisában, valyon miféle lénnyel lehet dolgom. (vörös információs bank, itt nincsenek a zöldekre érvényes sunyulások, sikkasztások)
Nem is sejtettem, hogy értelmes lénnyel van dolgom, így azonal visszavettem agresszív, savas valómból, s hozzá hasonlóan telepatikus úton szólítottam meg. Kinézetem ekkor hihetetlenül ártalmatlan, s valahol még aranyos is lehetett. Nem féltem s viszonylag közel a lényhez leértem a Marsra s megálltam előtte.
~ Elnézését kérjük faragatlanságunkért, elképzelésünk sem volt, hogy értelmes lénnyel hozott össze a sors. Legalábbis nekem. - A nyájaskodás miatt éreztem agyam mindjárt elszáll, s hihetetlenül nehéz volt visszafogni magamat, hogy ne zúdítsak pár litert a "nyálamból" rá.
Közben telepatikusan Nova felé is küldtem egy üzenetet, s éreztem, hogy a lény az elmémet fürkészi s ezzel párhuzamosan a dühöm csak úgy fortyogott, de azért hagytam neki, természetesen a vöröslámpás infókat zároltam amennyire csak tudtam.
~ Mi folyik itt pontosan? - kérdeztem a kedves zöld kollégától, s közben elhatároztam, ha a lény bármi meggondolatlanságot akar csinálni azonnal tüskés bilincsekkel illetem a végtagjait, s ezt az információt eléggé elöl hagytam az elmémben, hogy ne bírja elkerülni a hófehérke figyelmét.

Nagy szerencsémre nem nyársaltam fel szegény gilisztát vagy mit pusztán egy hatalmas pofont kapott tőlem, amitől ki is feküdt. Pár pillanat múlva vettem csak észre, hogy nem egészen az én közbenjárásom miatt fekszik a mi morcos vendéglátónk. A kis vöröske sava sisteregve marta a kőkemény páncélt, melyet jómagam meg sem tudtam karcolni. Ekkor nagyon örültem, hogy nem fröccsent rám egy csepp sem belőle mikor először összefutottunk. Engem egyáltalán nem érdekelt, hogy egy szuper okos űrlénnyel van-e dolgom vagy egy mezei állattal nem akartam megölni, csak mert a területét védi. Nagy meglepetésemre átváltozott egy fehér mondhatni emberszerű lénnyé és még mindig minket szidva megpróbált elzavarni minket.
-Nem akarok semmi rosszat. Azért küldtek engem, hogy kivizsgálja valami különös jel forrását, ami innen indult ki nem is olyan rég. Kedves kollégám és valószínű ezért van, itt Esküszöm, nem akarom önt bántani. Amint megtudjuk, mi történik, itt elmegyünk, és nem beszélünk senkinek magáról.- mondtam mindkettőjüknek és közben én is kutakodtam vajon mi lehet ez a lény.

Feljebb húztam szemöldökömet a fenyegetőzésre, s nehéz volt megállni, hogy ne öntsem teli a gyomrát savval. A halálos ítéletre elvigyorodom, kíváncsi vagyok hogy ölne meg egy szellemet, mondjuk ki tudja, lehet van valami oly technológiája, ami alapján sikerülhet neki.
Novára bízom a kis mitugrászt, miközben én feljeb repülök, s a gyűrűvel megpróbálom a bolygó egy részét beszkennelni, hogy van e bármi élő, vagy gyanús tevékenység.
A "nem vagytok egyedül" mondat aggodalomra adhat okot.
Ha kész visszanézek, s kikérdezem a Marsit, akár agresszív, durva eszközökkel, hogy árulja el mit tud.

A szken befejeződött, s azonnal értesítem Novát a fejleményekről, ezután egyenlőre a Marsi felé fordítom a tekintetem.
Telepatikus úton szólalok meg ahogy eddig is, nem szeretek beszélni a savas vér miatt. Egy telepatikus lény valószínű nem zavartatja magát ilyen dolog miatt. De azért figyelek hogy még véletlen se piszkáljak meg semmi, csak kommunikáljak.
- Üdvözletem A'veri A'vens. - Pukedlizek a levegőben mikor közelebb érek, s érzem hogy a fölös udvariaskodás miatt már megint kezd felmenni bennem a pumpa, de visszafogom magam.
- Elnézésedet kérem én is, a korábbi viselkedésemért. Én vagyok a Karmazsin Phantom.
El tudná mondani kiknek hitt minket, amiért ránk támadt? Esetleg tudna adni bármi információt, melyet fontosnak vél a jelenlegi szituációhoz, helyzethez, a  bolygóhoz, vagy a fajához kötve?
Minél gyorsabban ki akarom kérdezni, s a leszállt járműhöz menni. Telepatikusan szólok Novának, hogy lesse meg közelebbről a a leszálló járművet, majd jelentsen.

Ahogy megragadta torkánál a Marsit, akaratom azonnal megnyilvánult, s a torok belső szerkezetére figyelve egy különös aél támasztékot teremtettem, ami mellett képtelen szétszorítani az idegen torkát, ám nem akadályozza meg a légzésben s a nyelésben.
Az előbbi monológ, amit az aranyember lenyomott épp elég volt nekem, hogy tudjam az értékrendemben hol áll, s hirtelen éteri nyugalom szállt meg, nyugalom ahogy éreztem ahogy az elmémet elönti a harag s a gyűlölet. Végre nem kellett kordában tartanom, nem kellett zaboláznom. Végre erőm a maga csodás ütemében folyhat, s haragom, erőm minden kis foszlányát az ellenségem felé vetem.
Nem szóltam semmit, nem szólítottam megadásra, ez nem az én reszortom. Hirtelen testem amit naggyából fenntartottam teljesen semmivé vált pusztán szellemszerű energia voltam, ámbár felsőtestem, melleim, fejem s hajam naggyából kivehető maradhatott. Hirtelen köröttem különös vörös fénygömbök jlentek meg, mint a lidárcfények melyek a tökéletes sötétben még ijesztőbbek voltak. Tekintetem tökéletesen üres volt, miközben arcomon éteri gyönyör s szadizmus tündökölt amint egyik ekkor létrehozott ujjammmal a sárga felé mutatok, s a lidércfények elkezdtek felé száguldani.
Ám valahol mélyen bennem maradhatott még egy kisics a tuatomból, ugyanis egy védőpajzs lassan bontakozott ki a Marsi körül, megvédve őt a csapásomtól.

A sötétség félelmetes, ismerős csöndje fájdalommal s félelemmel töltötte el a szívem, ám a félelem hamar átcsapott haraggá, s a harag dühvé fokozódott lelkemben, s végül végleg átestem a holtponton. Láttam a Marsi legyőzését s ez is a bukás fájdalmából gerjesztett haraggal toldotta meg lelkem. Kifakadtam ott a törmelék alatt, s tudtam sietnem kell bármit akarok, hisz a lény ha él még talán megmenthetem.
A sötétben, mely pont olyan volt mint a sír, ahova a Fehér Talon zárt, növelte a haragom s a gyűrűm erejét, majd egyszerűen egy hatalmas lézersugár szerű fényt löveltem ki egyenesen a szívemben rejtüzködő gyűrűből, s melybe önmagam is beleadtam, végül egyetlen hosszú energiaként a sziklákat törve szabadultam ki a kövek alól, majd még több enregiafoszlánnyá lettem egyfajta haragból álló formátlan nyílzáport hozva létre, egyenesen az újonnal jött, a hátulról támadó felé vettem az irányt. A harag s a gyűlölet elborította az elmémet, de ezért figyeltem a másk sárgára, s a sebesült/halottra is.
Célpontom a furcsa csontokból álló létforma volt, s tudtam, nemsoká apró darabokra zúzom, ha addig élek is....

A csapásom hiábavalósága végett elkezdett rángatózni a szemhélyam, ami csak tovább növelte idegességemet, s ez szította gyűlöletemet eme furcsa,különös sárga massza iránt.
Felemelkedtem a levegőbe, s figyeltem amint létrehozza a sárga fényből álló sárkányát ami azonnal tüzet nyitott rám. A lézer egyenesen a hasamfelé tartott, s én meg se mozdultam, csupán akaratommal egy pontosan akkora lyukat képeztem rajta mint a lézernyaláb. Néha hasznos, hogy nincs tényleges fizikai valóm.
Amennyiben sikerült elkerülnöm, (mondjuk ha bekaptam volna a témadást, ugyanezt csinálom)
Dühödten előrerepülök a koponyafejű zseléhez, majd egész valómat eltüntetem, oly módon, hogy köddé válok, egy savas párafelhővé. Ahogy létem savas vére elpárolog s bekerül a gravitációmentes légkörbe, csak akaratom tartja egyben s egyre inkább a lény felé sűrítem. A gyűrű, mely létem formálja eközben a ködön kívül kering. Hirtelen egy furcsa, alaktalan, vörös lidércfényszerű kalitkát is vonok a savfelhő s a lény köré, hogy biztos ne menekülhessen. Ezután ha már el lett zárva, a párafelhő apró, egy centis lidércfényekké változik, s mindegyik lkezd sebesen száguldani, hogymár tűzsugárrá válik, s mindegyiket a dög felé fordítva, végtelen apró lyukat próbálok égetni, a savtól reményeim szerint legyengült, a zárkából kiutat kereső lény felé. Most nem érdekel él e vagy hal... Az elmém már nem ép ennyire.
Amennyiben sikerül a terv, s ártalmatlanítva lett a sárga mocsadék, lenyugszom, majd azonnal a marsi segítségére sietek, hátha tehetek érte valamit.