Flora Memento

Születési név: Flora (vezetéknév ismeretlen)
Egyéb név: Pásztor, Flora Memento
Faj: Ember
Nem: Nő  
Születési hely, idő:  1993 10.30.
Kor: 18  
Magasság: 171  
Súly: 67 kg
Hajszín: Arany-narancs
Bőrszín: Hófehér
Vércsoport: AB-
Egészségi állapot: Képtelen megkülönböztetni a valóságot az álomvilágtól. Gyakran föl se fogja mi történik körülötte.
Család: Lupin Memento - Rémálmainak kulcsfigurája, egyfajta gyámja
Foglalkozás: Cukorbirodalom örököse
Oldal: Gonosz

Előtörténet:
Biztosan ismeri mindenki azt az érzést, hogy figyelik. Hogy követik, hogy ha befordulnak egy utcába valaki utánuk fordul. Ám legtöbbször tévedtek. Ez egy egyszerű tévképzet, a félelem az ismeretlentől generálja. Épp ezért, mindig is betudtam annak, hogy üldözési mániám van. Hosszú évek sorozata telt el s én csak éltem a világomat. Morpheus szolgájaként jártam a különböző álmokat miket később elfelejtettem, ezért lehetséges, hogy ez az incidens is csak most jutott eszembe...
A tökéletes memória s az álmok hatalma már kicsiként jóval nagyobb intelligenciával ruházott föl a korosztályomnál. Két évesen már jártam s beszéltem, sőt Sandman kérésére közvetítettem az akaratát. Akkoriban még nem voltam oly tudatos, mint tizenévesen, ám már akkor éreztem valamit a jövőmből, s már akkor napokon keresztül képes voltam a holdat bámulni. Csodálatos volt. Képzeletem határtalan, ahogy a legtöbb gyermeké, s megalkottam egy barátot, egy játszótársat a magányomban. Ő volt a Holdfejű. Fehér zakó, fehér cilinder, fehér nadrág, s egy bizarr, szőrös holdból kialakított fej. Titokban tartottam ezt a lényt, még az álmok ura elől is, kinek fontosabb dolgai akadtak, mint engem ellenőrizni. Így végül is, elvoltam új barátommal. Egyik nap, azok kik neveltek a valóságban átvittek barátkozni. A szomszédnak, nevét rég elfelejtettem, de azt tudom, hogy volt egy kislánya. Velem egyidős, angyali, meglepően értelmes teremtés, arany fürtjei, hatalmas meglepően világos, szinte tökéletesen fehér pupillái kíváncsian szemlélték a világot. Látszott rajta, hogy mindent befogad, mindent felfog, mindent megjegyez, ám meg volt kötve az emberi faj eme fiatal korosztályához illő gyermekiességgel, degeneráltsággal. Mégis, arcán valamiféle csalafinta, kedves, gyermeki mosoly terült szét mindig . A szülők kis büszkesége, legnagyobb kincse volt a lány. Felnőttek beszélgettek folyamatosan, mi pedig elvoltunk, azon dolgokkal amikkel a gyerekek szoktak, mikor is hirtelen a fejemben megszólalt egy hang. "Játszunk valami értelmeset... Hívjuk őt is! " Hallottam a hangját a fejemben, a Holdfejű örök vigyorgó képével együtt amint  a lányra mutat, s én megkérdeztem mit is játszunk.
Bújócskázunk a rémálmokkal, ő így nevezte, s miközben játszottunk jól szórakoztam nagyon. Akkor nyugodtam meg életemben először igazán, feledtem el egy rövid időre a traumát, hogy kidobtak a szemétbe, s hogy elválasztottak a hugomtól. Persze ezek nem voltak ily tudatos gondolatok, de ez volt a lényegük. Minden fájdalmamat, bánatomat, kínomat, a rémálmokon keresztül tömtem bele a kislány fejébe, minden szép álmát, reményét az élettől, minden kedves gesztust s mindent mi a léthez kellett töröltem ki, s tömtem a helyére a saját fertőmet, s utána megnyugodtam. Akkoriban sokkal nagyobb erőm lehetett Sandman közvetlen szolgájaként, s az ilyesmi gyerekjátéknak hatott. Figyeltem, amint a lány szeme lassan elszürkül, élettelenné válik, a arcáról lehervad az értelem és a kíváncsiság pedig elillan. Egy furcsa, groteszk valami feküdt ott a helyén, még csak nem is sírt, mintha fogalma sem lenne, hogy kéne tennie ezt. Éreztem, hogy a Holdfejű elhagyta a fejemet, s most az ő fejében táncol, ugrál, élvezi a környezetet. Maradandó károsodást, elmebajt okoztunk aznap, s fel se tűnt. Kicsi voltam, s hamar hazamentünk.

Nem sokkal később hallottam, hogy a lány szülei öngyilkosok lettek. Nem tudták feldolgozni lányuk állapotát, pedig volt mit a tejbe aprítaniuk. Gotham cukorbárójaként az apa tetemes vagyonra tett szert, ám mindez az öngyilkosság pillanatában elillant. Emlékszem egy furcsa, ijesztő orvos volt ki vizsgálta a lányt, a később hírességgé lett Dr Jonathan Crane, ki megállapította, hogy a félelem őrjítette meg, s úgy tűnik minden félelmének a forrása egy bizonyos archetipus volt, egy fantázia lény, mely első szava is volt a lánynak: Holdfejű.

Kiskoromban történt ez az eset, s én fel se fogtam, ám valami a lelkem mélyén örök nyomot hagyott. Magam sem tudtam mi lehet ám éreztem teljes valómban. A holdfejű megszűnt létezni s én magam váltam azzá. Ez nem igaz, nem halt ő meg, egyesült velem, eggyé lettünk. Igazából nem is tudom pontosan melyikünk maradt meg, én vagy ő. Viszont ezen lassú folyamat alatt míg felcseperedtem, elkezdett kialakulni bennem egy különös érzés, az üldözési mánia. Ez vitt engem előre, s ez volt, mi miatt megtettem a lépéseket amiket meg kellett hogy oda jussak ahol most vagyok. Emiatt kezdtem bontani az Álmok határát. Néha mikor hirtelen oldalra néztem, egy elmosódott vigyorgó lányalakot pillantottam meg. Láttam s el is tűnt, ám mániámat ez csak fokozta...

Végül megléptem, elmenekültem az álmok elől, elmenekültem Morpheus hadai elől. Holdfejű nevet ismét felvettem immáron a valóságban is s rémként járok a mihasznák között. Első áldozatom egy árvaház volt. Ugyan azon kosztümben jelentem meg, mint a képzeletbeli figurám annakidején. A szoba hatalmas volt, tele emeletes ágyakkal s mindben egy tizenéves leányzó. Éjszaka volt, ám némelyek még fent voltak, nehezen alvók lehettek, s ők rettegtek amint elsétáltam az ágyuk előtt, rettegtek amint csöndben kifosztottam álmaikat. Mindegyik csöndes volt, mind elnémult, mind katatón állapotba került, s én élveztem. A terem felével végeztem, úgy száz lánnyal,mikor is egyik lány felállt s lassan, álmos szemmel odaállt elém. Feljebbemeltem szemöldökömet mikor átölelt. Nem sokkal volt fiatalabb nálam, ha egyáltalán az volt, s meg kell hagyni igen csinos menyecske volt. Meglepett a helyzet ám alap tervemtől, miszerint az egész házat kiírtom nem távolodtam el, így az ő fejét is megostromoltam s ledöbbentem. Odabent semmit nem találtam...
Nem a normális ürességet, vagy fantáziátlanságot, nem is ostoba szűklátókörűséget. Ó nem. Egy csodálatos, hirtelen a fejlődésben megrekedt, kárhozott paradicsomot láttam, egy ősi lerombolt, kihalt s azóta is egyre amortizálódó birodalmat, egy dicső fantázia megkopott maradványait. Döbbenetem akkor teljesedett ki, mikor a lány még jobban átölelt s én visszazuhantam a valóságba ahol tekintetem az ő üres, meglepően világos, tiszta, kicsit csipás tekintetével s széles vigyorával találkozott.
- Lupin! Te vagy a fogó!
Megkövültem a meglepetéstől. Akkoriban még jobban tartottam Morpheus haragjától, s fel nem fogva a helyzetet elmenekültem. Azonnal eltűntem, s többé vissza se néztem a házhoz. Egy héttel később olvastam az újságban, hogy míg az ottani emberek között sokan végleg kómába ragadtak, az a lány viszont elkezdett viszonylag tűrhetően beszélni, s járni. Sokan azt mondták hogy ő lopta el a többiek épségét, ezért kidobták. Az újság kifejezetten a barbárságról írt amivel kitették a szűrét, ám ez annyira nem érdekelt senkit, így hamar elhallgattak a lapok, s a lány kinn is maradt az után.

Nem emlékeztem akkor még gyermekkorom lecsupaszított elméjű leánykájára...

Hivatalosan i Holdfejűvé lettem nemsoká s belecsöppentem váratlana  dolgok fordulatába. Valami megnyitotta bennem az emlékezés sötét fátylát, mikoron oly dolgok jöttek elő világunkból mikről tudtam de elfelejtettem. Egy halott világ túlélői voltak nagy erőkkel, Metropolis városában. Kevesen voltak ám hirtelen felrémlettek jelenetek. Ez volt a fordulópont, s azóta néha fel- fellobbannak részletek, erről a lányról is.

Követező alkalommal is ő volt ki rám talált, megragadta elmémet mikor a Lelkek köpönyegében kerestem azon gyarlót, ki becstelen tettekre ösztökélte ama ős öreg ereklyét. Megragadott s ez közvetlen találat volt elmémnek, s az övének is. Életünk másodperceke összefolyt s én beleláttam a létébe, megismertem akkor a kislány,t s megismertem mindazon szenvedését amit átélt, mindazon lelki kínját amivel szembeszállt. Örök börtönre kárhoztattam, képtelen lett élni, s mindenkiben engem látott. Őrült volt, gyógyszerezték egész életében, árvaházból árvaházig jutott, majd kidobták szintén miattam, s végül az utcán rekedt, hol szemétdombokon lebzselt hogy élelmet találjon, mígnem be nem kebelezte az ő akkor még ártatlan lelkét is a köpönyeg. Ott érzékelt engem, s megragadott, olvasott bennem ahogy én benne. Pár másodperc volt csupán s elengedett, megértette hogy fontos dolgom van, rám mosolygott s elmerült az elmék árjában. Mintha bízna rémálmának megtestesülésében, mintha bízna benne hogy megmenti, hogy megmentem. Végül igaza lett. Nem tudom lelke merre szállt, vagy hol volt a sikátor hol kiragadták testéből, ám életben maradt tudom, hisz mikor kellett ott volt megint...

Elmém forrongott tettemtől, elmém megroggyant a tudattól. Fogtam késemet s véstem a kőbe a feliratot, hugocskám halálának bejegyzését, sírfeliratát. Órákon keresztül néztem ezután az esőben. Könnyeim nem látszottak, s szokásos vigyorom ekkor sem csillapult. Fájt a fejem szédültem, remegtem. Elindultam valamerre, mint egy kísértet jártam a bűnözők városának utcáit, mikor valaki váratlanul mögém lépett s átölelt. Nagyon szorosan, nagyon melegen, oly szeretetteljesen ami ledöbbentett. Még sosem éreztem hasonlót. Álom s Halál ugyan tett ilyen tetteket ám ők nem képesek a tiszta emberi érzésekre, így ledöbbentett a lány. Szembefordultam vele s üres tekintetében őszinte fájdalmat láttam, érezte amit én, és megértette a tetteimet. Újra átölelt, s ezúttal a magam esetlen módján visszaöleltem. S éreztem közben hogy az ő egy életen át egyenetlenül verő szíve lassan megállapodik, lenyugszik, s egészséges iramban kezd lüktetni. Szótlan gyalogoltunk ezután az esőben, egy percre se tágított mellőlem s én valahogy örültem neki. Sose hittem volna hogy a múlt árnyai ily hatással lehetnek a jelenemre.
A lány hirtelen megállt s hosszan nézett valamit a földön, majd felvett egy pár centest s gondolkodás nélkül bevette a szájába s lenyelte. Bolond volt nem vitás, egy sokat megélt kislány egy felnőtt testében. Ám nem zavart különösebben. Hirtelen felkapta a fejét, s elfutott valamerre a sötétségben, mintha valami hívta volna. Itt hagyott a gondolataimmal, ám tudtam még visszajön.

Csupán pár hét telt el míg ordításra lettem figyelmes, egy lány szenvedett, s én kíváncsian mentem a hang forrása falé. Nem kellett sokat baktatnom mikor az utca közepén meglátta a 10 férfit amint kedves hölgyismerősöm felett állnak, a földön egy kitépett telefontárcsa. Elég réginek tűnt, fémből volt s vöröslött. Látszott hogy felhevítették, s azonnal rájöttem mire használták mikor megláttam a lányt a földön, kezét szorítva, s a tenyerében ott volt a tárcsa tökéletes lenyomata. A harag hirtelen öntötte el tudatomat, szemeim összeszűkültek, s a mosoly eltűnt az arcomról. Egy út kellős közepén volt az eset, a kocsik kikerülték őket, a járókelőket pedig nem érdekelte a dolog. A haragomat ez is táplálta s éreztem amint az erőm mint kicsit túlszárnyalná jelenlegi önmagát. Hirtelen jelentek meg körülöttem bárányaim több mint vártam s szinte akaratom ellenére, s nekivetették magukat a férfiaknak. Felöklelték őket, majd őrlő fogaikkal szétzúzták őket. Én magam is gondolkodás nélkül mentem előre, nem érdekeltek a kocsik, dühös voltam, s vért akartam, az ő vérüket. Hirtelen kezeim átalakultak, s mint két hatalmas fejű bárány, kosszarvaik erejével ökleltek fel mindenkit akihez csak öklöm hozzáért. Folyt a vér, betört a fej, s az utcát lassan sikongatások zaja töltötte be, ám nem érdekelt. Kezem helyén kitátottam egy birkám pofáját, majd egybe bekaptam az egyik fejét, s addig szorítottam amíg le nem haraptam, majd egy másikat addig püföltem míg minden csontja el nem tőrt. A félelem jeges késként hatolt szívükbe, amint a két méter magas holdfejű rém pokoli mekegő kis dögökkel ölte társaikat. Élveztem, hihetetlenül élveztem a mészárlást. Sebesülésem nem lett, mikor vascsövekkel vagy szúróeszközökkel támadtak gyapjammal védtem a csapásokat.
Nem vettem észre, amint a lány egyik bárányomat megragadja s átöleli, beletörli könnyeit s szeretetteljesen elkezdi ölelgetni vigaszt keresve. Ekkor egy ötcentes elgurult az egyik leütött zsebéből s szintén felé gurult. Keze fájt ám hangot nem adott miközben potyogtak a könnyei. Gyermeki ösztön vezette s ép kezével az érme után kapott s azonnal szájához vette s lenyelte.
Hirtelen valami megváltozott, valami megzavarodott, s egy ágyú tüze terítette le hirtelen az egyik megmaradt kínzót, majd géppuskatűz végzett egy másikkal. Ezután civilek jöttek, autók robbantak, s az utcán percek múltán csupán ketten voltunk életben. Hihetetlen volt számomra, nem értettem pontosan mi történik. Csak bámultam a különös, gyapjúval befont házú csiga-tank kombót. A különös nőt ki a lányból lett, egy militarista bárány csiga lényt, ki tüzelt mindenfele amerre látott.
Majd hirtelen csend s mire párat pislogtam ismét a régi alakja tűnt föl, ám a ruhája megváltozott. Úgy tűnik a bárányomat valahogy felszívta átalakulás közben, s így ruházata átalakult. Lábán gyapjú harisnya, melyen egy görkorcsolya talpú patában végződött, hófehér miniszoknya, és divatos ruha, melyre egy hatalmas tökéletes kört formázó báránygyapjú mellény került, fejére pedig egy füles, melynek két oldalából egy-egy birkaszarv meredt ki. Tökéletes keretet adva, gyönyörű, lófarokba fogott arany hajának. Szétroncsolt kezén pedig letisztulva, ott volt a korábbi telefontárcsa lenyomata. Láttam rajta, hogy ő sincs teljesen tisztába a helyzettel, értetlenkedve rám nézett, majd könnyekkel a szemében rám vetette magát, nyakamba ugrott s átölelt.
Ott a tárfigyelő kamerák kereszt tüzében, egy hullahegy kellős közepén álltunk, vér s halál mindenhol, ártatlan s bűnös, hajléktalan és gazdag holtest mindenütt. Az ablakokból többen is szemléltek minket ám nem érdekelt. Lassan meghallottam a rendőrszirénák összetéveszthetetlen zaját, s kézen fogva elvezettem a lányt.
Mostantól nem eresztem, mindig mellettem lesz, ő seregem első tagja. Emlékeztem már a nevére, ám csak a keresztnevét tartottam meg.
- Flora... Memento... Szólaltam meg miközben kezét fogtam, s ő hirtelen elmosolyodott, mintha valami rég elvesztett ajándékot kapott volna. Vidáman gurult az oldalamon, a messzeségbe.

Később mikor a rendőrök odaértek a vértengerhez, képtelenek voltak azonosítani a Holdfejű egyént, vagy a lányt, s nem találták a tárgyat sem, a tárcsát, mellyel kínozták a lányt...



Jellem: Gyermekies, ártatlannak tűnő jellem. Nagyon befogadó a dolgok felé, ám megszállottan rajong Lupinért, s gondolkodás nélkül megcselekszi bármit is kér. Nincs lelkiismerete, és nincs pontos fogalma arról, hogy mi helyes, s mi nem.

Szakképzettség: Megtanult védekezni, s bújócska címszó alatt képes szinte teljesen elrejteni a jelenlétét.

Képesség:
Dial E Ereklye hatalmát birtokolja hibásan. Képtelen teljes mértékben átalakulni, mindig nőként manifesztálódik, és mindig megmaradnak bizonyos jelek amik utalnak az eredeti emberre, főleg a lelkiismeretlenség, gyermekiesség és a Lupin iránti hűség.
Ha a keze megsérül, és vele együtt a tárcsa is, akkor képtelen lesz használni az erőt, amíg be nem gyógyul a seb.
Aktiválás módja: Nyomogatja a kezén a számokat, majd lenyel egy pénzérmét.

Viheted aztán csak óvatosan vele...