Miller Öböl

Kocsi megbillen és újfent, majdnem leesek. Talán előző életemben balerina voltam, így két lábujjamon meg tudok állni, egy mozogva, dülöngélő, száguldó koporsóban (nem kritika xD ). Akkor felvillan a szürkés palack, és már tudom mit kell tennem. Az ablakból éppen, hogy csak kikandikál Cardas keze, így védve van, ahogy többiek is a mentőben.
Meglendítem Vasrombolót, és az kireppen a kezemből. A dobás nem tökéletes, sajnos, de hát ebben a helyzetben még így is tűrhető. A fegyver kilöki Cardas kezéből a palackot, az kongva zuhan az aszfaltra, és akkor már látom, hogy a szelep megsérült. Csak egy szikra kellett neki, hogy az eddig ártalmatlan oxigénpalack halálos fegyverré változzon.
A mentő egyik kereke megugrik rajta, míg Vasromboló visszatér a kezembe. Nem így akartam, de már nincs mit tenni, az első szörny átlépi a lángoló palackot, és a következők már el sem érik. Pillanatok alatt lángba borul az utca, a palackba töltött sűrített oxigént hihetetlen erővel veti szét a felgyülemlett energia. A lángok beborítják a szörnyeket, és újabb lökést adnak a mentőnek. Lángoktól védem magamat a fegyvereimmel, de a löketet már nem bírom ki talpon.
A jármű tovaszáguld, én pedig lehuppanok a földre. Az esést tompítani tudom, de még így is eléggé megvisel az állapotomra miatt. Aszfalton fekszek, és nézem ahogy fáklyákká alakultak üldözőink. Szörnyű látvány, hát még a hang, ami elégésük közben szűrődik ki. Mintha csak halálsikolyt hallatnának, miközben torkuk sincs. Ott pihegek a betonon, és áldom a nagy szellemet, hogy egy ártatlannak sem esett baja, csak a mentő sérült meg úgy ahogy. De azt ki tudják javítani.

Mellettem már az utolsókat rúgják szegény fáklyák, de szerencsére már nem veszélyesek. Csak a furcsa élőlényekre jellemző idegesítő nyikorgásuk, és a tűz pattogó égése az, ami zavarhatja sérüléseim tanulmányozását.
A hátamon vagyok Vasrombolón. Régen el sem tudtam képzelni, hogyan is működik ez a hősi szakma. Annyiban azért biztos vagyok, hogy kevesebb fájdalommal képzeltem el. Csak fekszek és pihegek. Szemeimmel végigkövetem, ahogy a mentők visszatérnek hozzám, és Cardas kiszáll.
- Azt hiszem újra győztes csatát mondhat magáénak Dr. Löket, és segítői. A város újabb fertelemtől menekült meg. Hahahaha... Jujj - hősi kacajom oldalam fogásával zárult. Úgy látszik valamim újra megadta magát, a fizika törvényeinek, és nagyot roppant. Hát úgy látszik, a varázskezű fiú, és tudósdoktor oroszlánnő segítségére leszek megint szorulva.
- Ha kérhetnék még egy kezelést. Talán most már kitartana, egy jó ideig. - Az eget figyelem. A csillagokat, és a felhőket, ahogy fújja őket a láthatatlan szellő. De mielőtt még a romantika, vagy éppen a költőiesség elkapna, igazából a távolodó léghajót kezdem vizslatni. Nem okoztunk túl nagy riadalmat, szerencsére ebben az időben nem szokatlan az ilyen eset. Tenyerem homlokomra csapódik. Hát hogy gondolhatom azt, hogy szerencsére, igaz megmenekültem, de az ilyen esetek miatt van, olyan sok munkája az olyanoknak mint mi. A mentők éjt nappallá téve dolgoznak, hogy megakadályozzák az ártatlanok szenvedését. Hát nem is kérdéses kik az igazi hősök.

Csak fekszek a bumerángomon, és nevetek harsányan vidáman, és még az sem zavar, hogy közben a szerintem most már külön bejáratú orvosommá avanzsált mentős éppen vizsgálgat.
- Hát nem is lehetnék most már jobban. Újabb nap a győzelemé, és ezt nektek köszönhetem - mondom a körém gyűlő egészségügyi dolgozóknak. Bemászok a mentőbe, és úgy ahogy leveszem a jelmezem, nem hagyom hogy szétvágják, elég drága volt, és úgy gondolom a golyókat is kevésbé fogná meg. Trikó még takarja felső testemet, úgy hogy még Lukának sem kell kétségbe esetten félrefordítani a fejét. Lassan bekötöznek, és még ad egy kúrát a gyógyító kezeiből az ápoló.
- Most már minden rendben van. Azonnal menjenek a kórházba, biztos van jobb dolguk is, mint egy rozzant bűnüldözőre vigyázni. Így is többet tettek meg, mint amit remélni mertem... főleg, hogy bajt is hoztam a fejükre. Tartozom maguknak, és biztos lehet benne hogy kiegyenlítem egyszer még a számlámat. Ebből nem engedek. - Kényelmesen elhelyezkedek a mentő hátuljában, és reménykedek, hogy több galiba már nem éri szegény életmentőket miattam. Nem lenne jó, ha miattam történne velük valami. Így hát megvárom biztosan, míg eljutnak a kórházig, és csak utána kapok szárnyra, hogy utamat hazafelé vegyem, és kialudjam ezt a hosszú nagyon hosszú éjszakát.