Miller Öböl

Az éjszaka rosszabb már nem is lehetne. Attól függetlenül, hogy lecsukattam egy bandát, mely biztos könyékig volt a szervezet bűnözésben. De most mint egy szárnyaszegett madár, úgy caplatok a háztetőn. A rendőrök még mindig követnek, éppen csak, hogy nem tudtam lépni a mentőautóból, most újra csak a szirénák hangját hallom.
Vasromboló tropa, már életet sem tudok pofozni bele, Lélekrablóval, pedig csak egy-egy kisebb löketre vagyok képes. Kezd kifogyni a nafta felőle, pedig még oly messze van Hármassarok. Áhítattal gondolok drága otthonomra, kicsit szűkös, kicsit szagos, de hát csak az enyém, a városban, pedig jobb környéket találni sem lehetne.
Amilyen gyorsan csak tudok bicegek előre, mikor meglátok egy léghajót magam felett. A fényszórói a földet pásztázzák, és tudom, ha fent maradok nincs sok esélyem. Bicegek tovább, célom a tűzlépcső. Egy emelet, még egy, a fegyvereim, ahova csak tudnak beakadnak, de ezzel most nem törődök, el kell tűnnöm, mielőtt még az egész GYRE a nyakamon lesz, azzal a hímsoviniszta zsaruval az élen.
Egy sikátorba lyukadok ki, éppen csak be tudom venni magam egy konténer mögé, míg a fénypászma arrébb nem mászik. Végre van egy kis időm kifújni magam. Körülnézek, és rájövök, rossz felé rohantam. A város nyugati oldala felé közelebb lett volna, így rossz irányból kerülöm meg a Robinson Parkot... A név hallatán is hideg futkos a hátamon csak azt nem tudom miért is. A járás egyre fájdalmasabb, már a bicegés sem segít. Kénytelen vagyok az utolsó litert is elégetni kicsinyemből, ezzel a hirtelen jött menekülésemet kockáztatom, de már nem számít. Haza kell jutnom, ki kell kúrálnom magam, így nem mutatkozhatok.
- Ennél rosszabb már nem jöhet... - mondom ki hangosan, amit gondolok, de azonnal meg is bánom a dolgot. Mintha csak erre vártak volna a nagy szellemek, mintha csak nehezíteni szeretnék az életemet, pedig jót cselekedtem. Elered az eső. Na nem az a szép enyhe világot felvidító, felüdítő fajta, hanem azaz áthatolhatatlan, minden hova bekúszó, zimankós zivatar, amiben bármennyire is törlöd a szélvédőt, semmire sem mész vele.
Halk búgás jelzi, hogy drágaságom még működő képes, és lassan újra elindulok, megpróbálom kizárni agyamból a fájdalmat, az esőt, és mindent, csak hogy előrébb jussak. Egy út keresztezi életem ösvényét, csak egy pillantás erejéig nézek körül, ilyenkor már ember nincs az utcákon, ilyen időben még a kutyákat is beviszik. Erre a gondolatra összeszorul a torkom, és minden elővigyázatosságot mellőzve lépek ki az úttestre. Észre sem veszem a felém száguldó mentőt. Úgy látszik egy nap alatt kétszer lesz ugyanaz a vesztem.
Már az is megfordul a fejemben, hogy talán ugyanaz, de nincs túl sok időm rá. A lökhárító jön, és pedig kedvenc időtöltésemmel adózok a találkozásnak. Repülök, amivel még nem lenne gond, csak hát a landolás nem esett túl jól. Hát szerencsére addigra már eszméletemet vesztettem, és nem is tudtam mi van körülöttem.

Arra ébredek, hogy már nem esik az arcomba az eső. Sőt látok is, és ami még jobb, éppen a legjobb ponton nyomja valaki az oldalamat. Mintha csak egy masszázsszalonban lennék, ám ekkor jön a felismerés. Mintha csak egy lámpát gyújtottak volna fel az agyamban. Az emlékek rám törnek, és rájövök, nemrég ütöttek el, azóta pedig igen csak eszméletlen állapotban vagyok. A tapogatásra egy pofonnal felelek, legalábbis felelnék, de hát a karom éppen törve van, így csak egy...
- Hnnnggg - jön ki a számon, miközben kínok között nyitom ki a szemem. Első meglepetés, és megkönnyebbülés, egyetlen nővérke sincs a közelben. Legalábbis rendes, mert hát a férfi nővéreket ápolónak hívják, és éppen egy jóképű fogdos végig. Ami még talán nem is olyan rossz.
- Üdvözlet emberek... - mondom miközben megpróbálok egy újabb fájdalomrohamot leküzdeni. - Én vagyok Dr. Löket a város védelmezője, a hős, aki az igazságért harcol, aki értetek küzd, és fájdalmat nem is... hnnng - Ennyit a szónoklatomról, de annyira legalább jó volt a fájdalom vörös köde, hogy kitisztult egy kicsit a látásom, és rájövök éppen el akarnak látni. Aki felém hajol pedig egy orvos, még ha kicsit fura is, de hát ki nem fura ebben a városban, ahol a bohócoktól félnek, és egy denevér jelmezes ürge a hősünk.
- Köszönöm szépen a... a bármit is, amit most csinálnak velem. Sokkal jobban érzem magam. Tudják összecsaptam egy bandával, utána pedig valami eszement elütött. Hála nagy szellemeknek jöttek, és... - megfogdosom a maszkomat, még mindig a helyén van. - megpróbálnak meggyógyítani. De gondolom egy kötés, vagy gipsz a karomra többet segítene. Vagy nem?

Nem gondoltam volna, hogy ilyen rövid idő alatt meg tudok nyugodni. Főleg nem ha többen is egy sötét épület még sötétebb szobájában vagyunk. De ez az orvos érti a dolgát. Kaptam is hideget, meleget, de az elbújtatásom minden ellenszenvet lerombolt bennem.
- Köszönöm, legalábbis azt hiszem. Szerintem kvittek vagyunk, mármint afelől, hogy mi jót tettek értem. Az elütésért ne aggódjanak, egész jól bírom az ütéseket... Nem, nem érzem hogy gerinc sérülése lenne. Ebben nagyban segítenek fegyvereim. - Mutatok a még mindig hátamon lévő jó méteres fegyverekre. Akik úgy látszik, megvédtek a gerincsérüléstől, és még a könnyebb szállítást is meg tudták oldani vele. Közben lassan megpróbálom megmozdítani mindenemet. Egész könnyen megy, és ahogy elnézem a karom is valami csoda folytán megadta magát a gyógyulás csodájának. A törés még fáj, és még fog is jó ideig, de Luka ereje olyan löketet adott a gyógyulásomnak, hogy már tudom mozgatni. - Ha jól gondolom a gipszet hanyagolnál. Erre a ruhára úgysem jönne fel. Inkább egy feszes kötést ha lehetne. Úgyis védenem kellene az inkognitómat... - Ekkor vág be a villám, mi eddig elkerült. - A sérült beteg? Nem kellene sietniük hozzá? - Végül rátérhetek magamra is. Mindig is ez volt a bajom, előbb azokkal foglalkoztam, akik tényleg rászorultak, persze magamat nem számítottam soha. Pedig néha sokkal rosszabb állapotba kerültem. - Nagyon köszönöm, nem is tudom hogyan fogom meghálálni a dolgot. A rendőri testülettel én sem akarok ujjat húzni, de ebben a szakmában néha kénytelen az ember. - Húzom el a számat, a nagy igazság kimondása után. Nem egyszerű az élet egy bűnüldözőnek, főleg, ha még ilyen galibákba is ütközik az ember.

Óvatosan próbálgatom végtagjaimat, és szerencsére a törött karomon kívül, nincs súlyosabb sérülésem. A fiúnak varázs keze van, hát nem csoda hogy ápolónak ment. Már állok, és nem is törődök a sok horzsolással, na meg a többivel, úgyhogy szinte már épnek mondom magam. Plusz-mínusz egy végtag nem számít.
- Hát a rendőrség nem nagyon szereti a hősöket, vagy ahogy ők hívják az önbíráskodókat. Egy rablóbandát akartam lekapcsolni, és az egyik tagjuk valami szupererővel rendelkezett. Na neki köszönhetem ezt... - mutatok Vasrombolón a bumerángomon lévő horpadásra. - na meg a karomat is. Már azt hittem, hogy megmenekülök, mikor bepakoltak a mentőautóba, és a kedves nővérke levetette ruháit... Tudja ki volt? Maga Méregcsók!!! Hát majdnem infarktust kaptam, éppen csak hogy ki tudtam ugrani a mentőből, még mielőtt komolyabb bajom lett volna. Azért is hittem azt, hogy maguk is vele vannak. De most már tudom nincs baj. - Leveszem hátamról a bumerángjaimat, és ülőalkalmatosságnak fordítom össze őket, majd el is helyezkedek rajta. Kicsit kényelmetlen, de a padlónál sokkal jobb.
- Hát szóval ez volt ma azaz este, mikor a rendőrök is rám szálltak, meg a város alja népével is meggyűlt a bajom. De tudja mit, jó dolog volt nem csak megfékeztem egy bandát, de azzal a tudattal fekhetek le, hogy más embereket már nem fognak zaklatni. - Mosolyodok el teljes szívemből. Hát igen, mi más is lehetne egy hősnek a jutalma ha nem éppen az a tudat, hogy mások életét jobbá teszi. - Ha lehetek olyan indiszkrét, mi a neve? És mi a története? Nem hinném, hogy minden mentős ilyen jól viselné egy maszkos elütését, vagy gyógyítását?

A kezem lendül, és homlokon csapom magam. Hát még szép, hogy mondta, csak ez a sok újdonság, na meg a karambol, se tett jót a megfigyelőképességemnek. A fájdalom végighasít a karomon, talán nem az éppen összetört végtagjaimmal kellene püfölni magamat.
- AÚÚúúúúúúúú - csúszik ki a számon. - Igen tényleg mondta már. Hát akkor nem lehet egyszerű az élete egy mentősnek ebben a városban. - Tolvajok Fejedelmével, még nem hozott velük össze a sors, de a módszereik engem inkább Robin Hood-ra emlékeztet. Ha jól hallottam eddig csak a gazdagokat fosztották ki, és a szegényeket segítették. Most hogy így mondja, a keleti oldal a területük nem? - Húzom össze a szememet, és próbálok valami árulkodót találni, hátha mégis valamilyen banda dologba kerültem bele tudtomon kívül. Ám a mentős eléggé szokványosnak tűn...
- Aztanemjóját!!!! - Tör ki belőlem mikor meglátom a farkat. Hát nem mindennapi dolog az biztos. - Ez igazi? - Lépek közelebb öntudatlanul, és próbálom rátenni a kezem. Tudós lévén megpróbálok mindent megvizsgálni, és ez éppen az érdeklődési körömbe tartozik. Hogy tud egy ember több, mint négy végtagot irányítani egyszerre az agyával. Csak körbefogdosnám, mert hát még ilyet nem láttam. Olyan vagyok mint egy rossz gyerek, aki mindent megfog ami érdekli őt.

Hát a farok látványa kicsit lehiggaszt, mégsem valamilyen művégtag, vagy éppen az, ami nekem kellett volna. Hát ez van, fene se érti ezeket az organikusokat.
- Nem éppen, hát mint ahogy manapság szokott lenni, beleütközik néhányba az ember. Nem is tudom, hogy a legtöbbön még annyira sem látszik, mint magán. Már elnézést a kinézettel nem akartam semmi rosszat. - Teszem fel védekezőleg a kezemet, hogy nincs semmi rossz szándékom. Felállok végül, és megsimogatom babáimat, rútul elbántak vele, és szegényekből már a nafta is igen csak kifogyóban van. Hát nincs más hátra, eddig is elég pofátlan voltam, hát még kérhetek egyet.
- Nincs esetleg egy kis fölös benzinjük? Igaz ez kerozinnal megy, de a keveréket is bírja. Ennyi naftával nem fogok eljutni haz... akarom mondani a titkos bázisomra - mondom, és közbe biztosítandó, hogy hihető legyen más számára is a történet, megmozgatom a fegyveremet, amiben elkezd lötyögni, az a kevéske üzemanyag, ami még megmaradt benne.

Szép lassan kisétálunk egymás mellett az utca elég csendes, mert hát ilyen időkben, csak a mentők járnak ki, na meg a gonosztevők. Igaz az is, igaz, hogy a bűnözőket kergető bűnüldözők, de hát olyan kevesen vagyunk, így azokat számításba se lehet venni.
A friss tavaszi levegő az arcomba csap, és ez a szél feltámadását jelenti, a rendőrségi cirkáló is már másik áldozat után nézett, így úgy látszik megmenekültem. A két férfi már kint vár minket, hogy is hívták őket? A varázskezűt...
- Maga ugye Luka, és maga pedig Karl - mutatok a megnevezettekre, akik éppen a mentőkocsinak dőlve beszélgetnek csendben. - Na akkor először is had köszönjem meg, hogy helyre hoztak. Már sokkal jobban vagyok, köszönhetően a gyors és precíz orvosi ápolásuknak. Ám még ha lehetnék annyira tapintatlan, kérnék egy kis benzint. Persze csak ha van fölös belőle. Ezek a műszerek, nem mennek sajnos üzemanyag nélkül. - Karl mintha kicsit bűntudata lenne a dolgot illetően, de azonnal pattan és a kocsi hátuljából elő halász egy kannát, benne büdösen lötyögő magas oktánszámú jóféle benzinnel. Gyorsan meg is töltöm drágaságaimat, még egy simítás, és egy csók, és máris búgni kezdenek, ahogy újra visszarakom őket a hátamra.
A kezem búcsúzásra lendül, ám ekkor egy sikoly rázza meg az utcát. Női és félelemmel teli. Az intésből ökölbe szorulás lesz, és mikor kinézek a mentő mögül, mert hát a hang forrása, honnan máshonnan is, mint a nem látható helyről jött meglátom a szörnyűséget. Mintha maga a természet elevenedett volna meg, vagy egy fél tucatnyi megelevenedett emberre hasonlító fa közelít felém, hihetetlenül gyorsan. Kezeik lábaik a helyükön vannak, de van melyiknek több végtagja van, és van amelyik levélbe van borulva. Csak tátott szájjal hápogni tudok, ahogy meglátom őket. Nem foglalkoznak semmivel, csak robognak felém, és ez már mindent elárul.
- Méregcsók nem hagyta annyiban!!! Meneküljetek!

Mentőautó farol egyet, és éppen csak eléri hogy elég időt szerezzek. Pont csak annyi kellett, hogy a motorok végre rákapjanak az új üzemanyag ízére, és máris elemelkedek az aszfalttól. Ám ez sem ment meg attól a bűntudattól, hogy veszélybe sodortam ártatlan civileket. Eddig talán még elmehettek volna, de most hogy feltartóztatták őket, biztosan nem. Ez pedig csakis az én lassúságom hibája.
A falények hangos csattanással rohannak neki a kocsi oldalának. Fa karjaikkal karmolásszák a borítást, míg az el nem száguld. A helyzet változatlan gyorsak mint a villám, a kocsi gyors mint egy mentő, én pedig egy védőangyalként száguldok az út felett és gondolkodok mi is lehetne a következő lépésem.
A lények lassan felveszik a mentő tempóját. Engem nem tudnak elérni, így az életmentők felé fordítják haragjukat. Már nem futja elég gyorsan lábaik a távot, így átváltanak kisebb-nagyobb ugrásokra. Testüket nem kímélve csapódnak neki újra és újra a kocsi hátuljának, ezzel próbálva megállásra késztetni azt.
- Na most jött el Dr. Löket ideje - dugóhúzóba kezdek, éppen csak egy fél méterre húzom fel magam. Elég sebességet szedek össze a zuhanással, hogy ezeket a fakabátokat hűvösre tehessem. A karjaimat előre tartva, száguldok el mellettük, és kettőt sikerül harcképtelenné tennem. Elkaszálom az egyik lábát, míg a másikat ugrás közben találom el. Ketté szelem legnagyobb sajnálatomra, mint egy szalámit. a találkozás nem éppen a legjobb véggel kecsegtet. Megpördülök, és egy búgócsiga sebességével kezdek forogni. A lendület még éppen elég, hogy a mentő tetején landoljak, de nem a legszebb formában. Orral előre bukok, és csak egy kis híja van, hogy le ne essek. Megkapaszkodok, de csak egy balkanyar ment meg attól, hogy újra a földön ne találjam magam.
- Taposs a gázba, bajba vagyunk!!! - Ordítom a vezetőfülke felé, csak hogy növelhessük a távolságot közöttünk.

A mentő autó a gyér forgalomban száguld, és még így is cikáznia kell, hogy ne érhessenek utol a falények. Még így is sikerül nekik újra, meg újra nekiütközni a kocsi oldalának, ami miatt félő, hogy felborulunk nemsokára. Ám ekkor, mintha csak az egyik ősi szellem szállt volna meg, beugrik egy ötlet.
- Oxigén palack! Van a mentőben oxigén palack!?! - Ordítom, ahogy a torkomon kifér, ám ekkor valami megragadja a hátamon lévő reptetőmet. Egészen hátra ránt, és már attól félek, hogy a betonon kötök ki, de sokkal rosszabb történik.
Az egyik valahogy felkapaszkodott a jármű tetejére, és most engem próbál meg ledobni. Ennyi kis helyen fel sem tudok szökési sebességre gyorsulni, így hát harcolnom kell. Kiengedem újra a ruhám ágneszárját, így lehuppanok a fémtetőre.
De még mielőtt felocsúdhatna a szörny, hogy prédája helyet változtatott, teljes erőből térden rúgom. A fa recsegve ropogva roppan meg, és még kétszer el kell találnom, hogy eltörjön. Sajgó lábaimra állok, és elkapom az éppen leesőben lévő szerszámaimat.
Ám még egy feljött, és csak annyi időm van, hogy magam elé kapjam. Mint egy méretes pajzs, tartom a vállammal, de minden egyes ütésre egyre kijjebb kerülök, gyorsan pötyögök az irányító panelen, a fúvókák irányt váltanak, és felbőgnek. Most szerszámommal együttes erővel lökök egyet a lényen, és társa után zuhan. Lepottyan az aszfaltra, és ott is marad. De még így is vannak társai, akikkel foglalkozni kell.
- Dobjátok ki, és pedig rájuk robbantom! - Kiáltom végül, ha találnak egyet a mentőben. A palack kidobását követően elhajítom Vasrombolómat, így is úgy is ki kell kupálnom, hát akkor még egy robbanást is kikalapálok végül. A bumeráng megindul, és mintha csak tökéletes szemkoordinációm lenne a ludas eltalálom.