1. Író verseny

Határidő: Május 30.

Csodálatos a látvány. Még ilyenkor, esős éjszakában is gyönyörű a város. Innen fentről látom, ahogy az autók jönnek-mennek, ki haza, ki munkába, ki a szeretőjéhez; ki idegesen, ki gondtalanul. A hajamról lehulló esőcseppek végigcsorognak arcomon. Mindig is szerettem az esőt, de ez most valahogy nem ér el olyan hatást, mint máskor. Mindenesetre, jó lesz utolsó emléknek. Igen, ma meghalok. Nem érdemlem meg az életet. Túl sok vér tapad a kezemhez, s ha azt akarom, hogy többé ne történjen hasonló, még egy utolsót gyilkolnom kell, a legutolsót: magamat.


Talán jobb, ha az elején kezdem. Ehhez két évet kell visszaugrani az időben, amikor is Tyler osztályához csatlakozott még egy srác, Nick Cane. Egész jól összehaverkodtak, s nekem is szimpatikus volt, így sokat lógtunk hárman suli után. Igaz, kicsit vad volt számomra a folytonos bulizással, ivással és csajozással, de egész jól kijöttünk.
Eközben a másik életem is egész jól alakult. Egyre újabb bűnözők jelentek meg a városban, akik leginkább őrültek, élükön egy fura bohóccal, aki a legtöbb borsot törte a hősök orra alá. Sikerült a rendőrséggel is elfogadtatnom magam, hála többek közt Zoey Redbirdnek. Sarah tovább fényezte a karrierem, Phil pedig a harci tudásomat a különböző gyakorlataival. Néhány eléggé megizzasztott, de sokat fejlődtem és már szupererő nélkül is meg tudom magam védeni. Szereztem magamnak egyfajta közlekedési eszközt, leginkább Pókember hálóvetőjéhez tudnám hasonlítani, csak nem hálóval működik, hanem szigonnyal. A képességem is fejlődött: már képes vagyok a kard nélkül is természetfeletti erő kifejtésére. Igaz, ez ideileg korlátozva van, körülbelül 1 napot tölthetek a kardtól távol úgy, hogy megmaradjon az erőm, majd fokozatosan kezdem csak elveszíteni, ehhez is egy nap kell, míg teljesen elfogyna. Persze a hangok, érzések, tudomisén mik ugyanúgy megmaradtak, nem igazán tudtam tőlük megszabadulni. Szövetségeseket is szereztem: Messiás, Batman, Maverick… és Emily Bluebell.
Emily… már az első közös ügyünknél felfigyeltem rá: láttam benne valami különlegeset. Valamit, amit nem tudok szavakba önteni. Azt hiszem, szerelem volt első látásra. Miután végeztünk az akcióval, nagy nehezen rávettem magam, hogy megkérdezzem, lenne-e kedve találkozni velem valamikor, s majd kiugrottam a bőrömből, mikor igent mondott. Az első találkozásunkat több másik követte. Kezdetben kissé vicces is volt, hiszen nem fedtem fel magam előtte, így esténként egy tetőn találkoztunk, beszélgettünk, míg én teljes harci díszben tündököltem mellette. Majd, ahogy alakultak a dolgok kettőnk közt, úgy éreztem, beavathatom a másik életembe is. Mikor levettem a maszkom, kissé védtelennek éreztem magam, de éreztem, helyesen cselekedtem. Azt hiszem, attól a pillanattól kezdve mondhatom azt, hogy jártunk. Mindent együtt csináltunk, minden pillanatot megragadtunk, hogy együtt lehessünk. Olykor még a járőrözéseimre is elkísért. Anyám is nagyon megszerette, sokszor átjárt hozzánk vacsorára is. Többször találkozott Tyler-rel és Nick-kel is, akiknek szintén szimpatikus volt, s ő is viszonozta ezt. Bár egy idő után feszengett Nick jelenlétében, de mikor rákérdeztem, nem mondott semmit. Ekkor még nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget ennek, bár ha tudom… Istenem…
A kapcsolatom Ems-szel körülbelül másfél évig tartott. Egyre többet veszekedtünk, s egy nagyobb veszekedés után kimondtuk, hogy vége. Nem is tudom, melyikünk volt a hibás, de már nem is számít. Megpróbáltam felejteni, s egy Jessica nevű osztálytársammal kezdtem el találkozgatni, akivel a végén összejöttünk. Sajnos nem éreztem vele olyan jól magam, mint Ems-szel, valami hiányzott. Nem az, hogy vele nem beszélhettem a kettős életemről, többről volt szó. Mint megtudtam egy közös ismerősünk által, Emilynek is volt egy új fiúja. Örültem neki, hogy boldog vele, de nagyon hiányzott.
Jessivel való kapcsolatom 2. hónapjában egy járőrözésből éppen hazafele tartottam, mikor láttam, hogy a házunk előtt hatalmas barikádok vannak, sok a nézelődő, kint van a rendőrség. Eléggé megijedtem, le is siettem az utcára és kerestem egy ismerősebb rendőrt, hogy megtudjam, mi történt. Megtaláltam Zoey-t, aki tudatta velem, hogy egy bizonyos lakás ajtajára egy felirat van szögelve: „VIGYÁZZ! BOMBA AZ AJTÓN”. Mikor kimondta az emeletet és a lakásszámot, összeszorult a gyomrom, kiszáradt a torkom… Az én lakásom volt. Az, ahol az anyámmal és Maggie-vel élek. Megbeszéltem velük, hogy bejuttatok egy bombaszakértőt a lakásba. Fel is vágtattunk annak az épületnek a tetejére, ahonnan az előbb érkeztem a földre, majd átugrottam vele a teraszomra. A pasas egész jól bírta, láthatólag nem ijedt be egy ilyen ugrástól. Mondjuk, aki bombákkal foglalkozik, nem csodálkozom, hogy kötél idegei vannak. Rögtön nyargalt is át a szobámon a bombát keresve. Meg is találta, el sem volt rejtve: az ajtóra volt csatlakoztatva, ahogy az üzeneten állt. A szakértő vizsgálta egy ideig mozdulatlanul, majd hatalmasat sóhajtott, mintegy megkönnyebbülve. Nem értettem az okát, de végzett néhány mozdulatot és már le is szerelte az ajtóról. Mint kiderült, egy „teljesen pitiáner” bomba volt, számára gyerekjáték. Még azért átnézte a szobákat, hátha talál valamit, illetve mondta, hogy helyszínelés is lesz, de szerinte nem kell semmitől sem tartani. Így is lett: nem találtak semmit. Igaz, a nyomozás miatt néhány napig az egyik nagynénémnél kellett laknunk, ami miatt abba kellett hagynom rövid időre a Sárkány-szerepet, de hamar helyreállt a rend. A suliban meg hatalmas hír lett, akármennyire is próbáltam titkolni a dolgot. Főleg azért, mert nem értettem, hogy mi a fene volt ez az egész. És ami még aggasztóbb: hogy került az üres lakáson belülre egy robbanószerkezet?
Az elkövetkező hetekben, mikor már visszaköltöztünk, Jess sokat volt velem, próbálta elfeledtetni a megrázkódtatást. Valamilyen szinten sikerült is, de nem teljesen. Éreztem, hogy Emily mellett sokkal nyugodtabb lennék. Akárhogy is próbálta, Jessica nem tudta visszaadni azt, amit Ems mellett éreztem. Éppen ezért szakítottam vele, de megmaradtunk nagyon jó barátoknak. Nem hittem volna, hogy egy szakítás után még így ki lehet jönni valakivel, de nekünk szerencsénk volt. Persze Tyler-ék is próbálták elvonni a figyelmemet, ennek örültem is. Jót tett a sok ökörködés, de hamarosan kiderült, hogy Nick elhagyja a sulit, csak néhány napot van még. Sajnáltam, mert nagyon megkedveltem, de úgy beszéltük meg, hogy fogjuk még tartani a kapcsolatot.
Egyik héten anyám és húgom egyedül hagytak valami kirándulás címén, így pedig gyakrabban hagyhattam el a lakást, hogy Sárkányként rohangáljak fel-alá a városban. Élveztem ezeket a pillanatokat, sokkal szabadabbnak éreztem magamat, ha rajtam volt a maszk. De akkor valahogy más volt. Nem igazán tudom megmagyarázni, hiányzott valami. Egyik nap pedig marha nagy zuhi volt, s akármennyire is szeretek kint az esőben járni, nem vagyok hülye, hogy beszedjek egy jó kis tüdőgyulladást, így otthon maradtam. Próbáltam is elütni az időt filmnézéssel, olvasással, de egyszerűen semmi nem volt jó. Majd egy képregény akadt a kezembe: The Amazing Spider-Man 290. Ennek elolvasása után értettem meg, mi is az, vagy inkább ki. Eldöntöttem, hogy lesz, ami lesz, beszélnem kell Emily-vel. Minden bátorságomat összeszedve ütöttem be a számát a mobilomba, minden leütésnél remegett a kezem. Csöngött egyet, kettőt… Mikor beleszólt a telefonba, majdnem rögtön ki is nyomtam, úgy megijedtem. Félénken szóltam bele a telefonba, s mondtam neki, hogy szeretnék vele találkozni, amire azt válaszolta, hogy éppen a közelben van, feljön. Fél óra múlva már nálam is volt, szegény, csurom vizesen. A haját gyorsan megszárította varázsereje segítségével, én meg adtam neki valami szárazabb ruhát, amibe belebújhat. Ezután rátértem a lényegre: elmondtam neki, mennyire hiányzik, és sajnálom, hogy szétmentünk. Beláttam, hogy én voltam a hibás és bármit megadnék, ha újra együtt lehetnénk. Ő pedig csak ott állt, mosolygott, majd közelebb lépett és forrón megcsókolt. Ezután elmondta, én is hiányoztam neki, s szakított ezért az előző sráccal. Majd újra megcsókolt… ez volt az első alkalom, hogy úgy voltunk együtt. Nem igazán használtuk a fejünket, csak a pillanat hevében tettük, amit. Nem bántuk meg, legalábbis mindketten ezt mondtuk, én komolyan gondoltam, neki pedig természetesen hittem.
A következő héten tudattam a srácokkal, hogy újra együtt vagyunk Ems-szel, amire Nick valami elképesztő furán reagált. Másnap már be sem jött suliba, pedig még lett volna 3 napja, meg is beszéltük, hogy azt elhülyüljük még utoljára. Sajnáltam, Tyler-nek sem szólt egy szót sem, mi van, de úgy voltam vele, hogy ha nem szól, én nem fogom keresni. Ems megismerte Jessicát is, ami kissé vicces volt, mert féltékeny volt rá. Tudta, hogy Jesse és köztem már vége a románcnak, de motoszkált benne egy egészen picit „fújt” rá, amin csak mosolyogtam. Egyébként, mindent összevetve, jól alakultak újra a dolgaim.
3 hete Phillel gyakoroltunk az egyik legmagasabb épület tetején. Mikor a városban edzettünk, mindig ide jöttünk fel, hogy ne lásson minket senki. Aznap éppen a vívást gyakoroltuk, mikor egyszer csak Phil összeesett, majd a hasára dőlt. Riadtan láttam meg: egy golyó repült a fejébe hátulról. Nem érdekelt, mit tanított eddig, hisz annak ellenére, hogy láttam, már nincs értelme, azonnal a pulzusa után nyúltam. Amit tudtam, be is igazolódott: halott. Egy pillanatig nem is kaptam levegőt, annyira sokkolt az egész. Végül az érzelmeim felett győztek a tanultak, védekező állásba helyeztem magam és a lövés iránya felé néztem. Egy távoli épület tetején láttam is valakit, kiegyenesedve, nyíltan vállalva tettét. Nem tűnt úgy, mintha menekülne, csak állt egy helyben. Rohamléptekben el is indultam felé, s ahogy haladtam előre, ugyanúgy mozdulatlan volt. Ahogy egyre közelebb értem, tisztábban láttam az alakot is: Stalker, a bérgyilkos. Ahogy cikáztam ide-oda, több dolog is kavargott a fejemben: gyász, harag, gyűlölet, értetlenség. Ki akarhatta megölni Philt?
Végül odaértem hozzá, amit ő ugyanazzal a nyugalommal fogadott, mint amit eddig láttam: csak állt. Sőt, ahogy közeledtem felé, továbbra is így viselkedett. Végül elértem hozzá, elkaptam a nyakánál fogva és a földhöz vágtam. Ráordítottam, hogy mondja el, miért ölte meg. A válasz jéggé dermesztett:
- Üzenetet hoztam. Idézem: „Helló Mike! – körülbelül itt akadt el a lélegzetem. Minden haragom elszállt, és átvette helyét a félelem. – Ez még csak a kezdet.”
Ezután megláttam a kezében egy dobozt, amit eddig valahogy nem vettem észre, rajta egy kisebb piros gombbal, amit megnyomott. Abban a pillanatban egy akkora robbanás hangját hallottam, amekkorát még soha. Rögtön a hang irányába is fordítottam a fejemet és kimeredt szemekkel láttam, ahogy a rendőrség épülete lángol. Egy pillanatra meg is feledkeztem Stalkerről, de utána rögtön kapcsoltam és bemostam neki egy hatalmasat. Úgy voltam vele, mire visszaérek a mentésből, még ott lesz. Siettem is az épülethez, valósággal száguldottam. Berontottam, és annyi embert hoztam ki, amennyit csak bírtam. Sokan sajnos nem élték túl, több embert meg súlyos sérülésekkel szállítottak kórházba. A frász kerülgetett, hogy Zoey is bent volt az őrsön, de mint megtudtam, nem volt szolgálatban, hanem otthon tartózkodott. Mikor végeztem, visszasiettem a leütött bérgyilkoshoz, de már színét sem találtam. Nem értettem, hiszen akkorát adtam neki, amibe más fél napot alszik. Legalább tíz percen keresztül kerestem, de sehol sem találtam. Ezután visszatértem Phil testéhez, legalábbis ezt szándékoztam tenni, de eltűnt. Teljesen pánikba estem, összeestem a félelemtől, remegett a szám, görcsbe állt a gyomrom. Le kellett vennem a maszkomat, mert féltem, belehányok. „Mégis mi a büdös franc folyik itt?” – tettem fel akkor a kérdést, miközben könnyek gyűltek a szememben.
Az első gondolatom az volt, hogy Emily-hez megyek. Muszáj volt valakivel beszélnem, s mivel vele bármiről beszélhetek, nem titkolok előle semmit, megoszthatom ezt is. El is mentem hozzá, elmondtam neki mindent, de nem sikerült megnyugtatnia. Valaki tudja a titkomat, és ez megrémisztett. Megölték azt az embert, aki apám helyett apám volt, valamint a rendőrség is… Ha Zoey ott lett volna… akkor két ember halt volna meg, akit ismerek és szeretek. Semmi nyom… Biztos voltam, hogy a bomba az ajtón is ide illik… Értetlenül álltam mindezek előtt és az egyetlen, amibe kapaszkodni tudtam, szerelmem erős szorítása volt.
Próbáltam felvenni a kapcsolatot Batmannel, de sajnos nem ért rá ilyen feltételezésekkel foglalkozni. Abban bíztam, bár tényleg csak ennyi lenne. De tudtam, ennél többről van szó. Hiszen tudta a nevemet!!! Mikor ezzel érveltem, azt mondta, hogy félrehallottam, vagy csak azt hallottam, amit hallani akartam. De mégis mi a fenéért akarnék ilyeneket hallani?
Három napra rá a hírekből értesültem, hogy Messiást megölték. A testén kínzás nyomai látszottak, rengeteget vért veszített. Amibe belehalt, az az volt, hogy kivágták a szívét, amit a test mellé szögeltek egy késsel. A legfélelmetesebb az egészben, hogy a gyilkos a sebhely felé azt írta: „MW”. Mikor először hallottam, teljesen ledermedtem. A fejemben kavarogtak a gondolatok, percekig csak álltam a tévé előtt. Éreztem, hogy csörög a telefonom a zsebemben, a hangját is hallottam, de egyszerűen képtelen voltam megmozdulni. Végül akkor eszméltem föl, mikor a telefonom harmadszor kezdte el a berregést és a csörgést, időben több perc is eltelhetett, nem tudom, mert lefagytam. Emily volt, kérdezte, hogy néztem-e a híreket. A hangom remegett, sosem féltem ennyire, könnyek lepték el a szemeimet. Emily megígérte, segít, majd miután letettem a telefont, elkezdtem sírni.
Az aznap esti őrjáratomnál találkoztam Batmannel. Végre az ő figyelmét is felkeltették az események. Megnyugtató volt a tudat, hogy ő is foglalkozik az üggyel. Kiderítette a sérülések alapján, hogy Messiást valószínűleg Éj Hölgye ölte meg. És itt jött be az, ami már korábban is foglalkoztatott: ki van a háttérben? Ezt ő sem tudta megmondani, csak találgatott. Stalker és Éj Hölgye profi bérgyilkos, akiknek borsos áruk van. Talán a maffia, esetleg a Sárkányok Szövetsége, de nekik megvannak a maguk emberei. Felhívta a figyelmem egy új tényezőre is: nemrég több bankot is kiraboltak, százezres összegeket vittek el, gyanúsítottak és nyomok sem voltak. Márpedig ha Batman mondja azt, hogy nincs semmi, akkor ott tényleg nincs semmi. Szóval elképzelhető volt, hogy valaki azért lopott pénzt, hogy őket felbérelje, de valahogy sántított a dolog, így nem is foglalkoztam vele. Hosszabb ideig dolgoztunk együtt, hogy kiderítsük, ki áll e mögött, de nem találtunk semmit. Utasított rá, hogy szakítsam meg a kapcsolataimat, ne találkozzak mással, mert lehet, őket is veszélybe sodornám. Beláttam, hogy igaza van, ezután már csak telefonon érintkeztem Emily-vel. Távolról ő is próbált segíteni, de sajnos ő sem járt sok sikerrel. Saraht is ráállítottam az ügyre, persze nem fedve fel előtte kilétemet: ő is ugyanúgy járt, mint akármelyikünk.
A támadások sűrűsödtek: Maverick-et úgy megverték, hogy eltörték a gerincét, valamint kómába került, emiatt még kikérdezni sem tudta senki. Ezután Sarah következett: elvágták a kocsijában a féket, karambolozott, a jobb lábfeje szilánkosra tört. Szerencsére ennyivel megúszta, pedig sokkal rosszabbul is járhatott volna… Már ezek is az őrület határára sodortak, teljesen paranoiás lettem, minden kis neszre ugrottam már. Teljesen kikészültek az idegeim, egyre agresszívabbá váltam, valamint azok a fura dolgok is egyre erősödtek bennem, sokszor alig bírtam megállni, hogy visszatartsam a dühömet és akár civilben nekiugorjak valakinek. A legrosszabbra pedig nem is készültem fel… hogy a családom is céltáblává válik: a húgom iskolájába egy drogos bevezetett egy buszt tanítás alatt, mint kiderült, valaki egy napi adagjának a négyszeresét ajánlotta fel, ha megteszi. A mai napig nem tudom, hogy nem sérült meg senki. Anyám munkahelyét felgyújtották. Teljesen véletlenül jártam arra, kész szerencse, hogy ki tudtam menekíteni az embereket. Utalás egyik helyen sem volt arra, hogy ellenem irányult, vagy hogy egyáltalán támadás lett volna, de szinte biztos voltam benne, hiszen mindig általam szeretett vagy kedvelt személyek kerültek bajba.
Ma kora este őrjáratoztam. Könnyed esőt ígértek mára az időjósok, s be is jött, egész szépen potyogtak a cseppek az égből. A gyomrom görcsben, az idegeim az egekben, de muszáj rendet tartani a városban. Ha otthon szőrözök, csak még inkább ideges lettem volna. Éppen egy kis pihenőt tartottam egy épület tetején, mikor rakétára emlékeztető tárgy csapódott be mögöttem. Nem robbant fel, pedig simán megölhettek volna. Ehelyett egy torzított hang szólalt meg: 3-3 robot indult meg Emily és Jessica felé, 2 perc múlva érnek oda, megadta, ki hol tartózkodik, valamint a saját címét is, hogy „szeretettel vár, ha meg akarnám látogatni az éjszaka folyamán”. A szívem megállt dobogni: mindkét lány körülbelül ugyanakkora távolságra volt. A másodperc törtrésze alatt kellett döntenem közülük. Bár Emily volt a barátnőm, „ő-tud-vigyázni-magára” elv alapján Jesse megmentése mellett határoztam el magam. Úgy száguldottam, mint még soha. Menet közben pedig felhívtam Emily-t, figyelmeztettem a veszélyre, és hogy keressen egy nyílt terepet, azonnal ott vagyok. Ezután Jesse-t hívtam, de nem vette fel a telefonját többszöri kicsöngésre sem. Újra tárcsáztam, Zoey-nak szóltam, hogy azonnal rendeljen járőröket az általam megadott címekre. Törtettem előre, mint egy őrült, majd végül odaértem Jesse-hez. Épp egy épületben volt, amelynek az oldala beszakadt, ott pedig 3 rovarszerű robotot láttam, ahogy az egyik maga alá gyűri a lányt, aki egy hatalmasat sikít. Az első dolgom az volt, hogy ezt a gépet ártalmatlanítsam, majd a másik kettőt. Csak utána fordítottam a fejem Jesse felé. A hasán egy hatalmas lyuk tátongott, a száján pedig vér csepegett, szemei élettelenül meredtek a plafonra… Térdre estem, majd magamhoz öleltem élettelen testét. Belül mindenem sajgott, a szám remegett, szinte ordítani tudtam volna. Sóhajtottam egy fájdalmasat, majd elengedtem a testét és elindultam Emily felé. Őt nem akartam elveszíteni, mint Jesse-t.
Odaérvén éppen 5 robottal viaskodott: 3 emberszerűvel, 2 rovarszerűvel, amiket nem rég láttam. Több sebből vérzett, de hősiesen állta a sarat. Látszott, már teljesen ki van merülve. A segítségemmel ketten legyűrtük a robotokat, azonban Ems súlyosan megsérült: egy gyomrára mért ütés után a falhoz vágódott és nem bírt felállni. Óvatosan felkaptam a csata végén, majd elvittem a legközelebbi kórházba.
Odaérvén az orvosok átvették tőlem és rögtön bevitték a műtőbe, legalább 1 órát volt bent. A várakozás megőrjített, kavarogtak a gondolataim. Semmiképpen nem akartam elindulni addig ahhoz a szeméthez, amíg nem tudom, hogy van Emily. Végül egy orvos – aki először akadékoskodott, hogy bármit is elmondjon, mivel nem vagyok hozzátartozó, de mivel én hoztam be, csak beadta a derekát – elmondta, hogy belső vérzése volt, valamint elvetélt. Az utolsó szavak, ha lehet, még mélyebbre süllyesztettek. Csak bámultam magam elé sokáig, nem tudtam megszólalni. A gondolkozás is nehezen ment ezután. Csak az járt a fejemben, hogy lehet, apa lettem volna… és hogy erről ő vajon tudott-e.
Végül beengedtek Ems-hez, mert ragaszkodtam hozzá, hogy beszélhessünk. Az ágyon ült és csak bámult maga elé, miközben a hasát fogta. Mintha még mindig dobogna ott az a csöppnyi élet… A műtét egyáltalán nem látszott rajta, csak hogy feszült, szomorú és fáj valamije. Úgy gondoltam, a jelenlegi helyzetben a lelke sokkal jobban fáj, mint bármely más sérülése. Próbáltam közeledni hozzá, megvigasztalni, de ellökött magától, majdhogynem szó szerint. Mint kiderült, tudta, hogy nem őérte megyek, hanem Jesse-t akarom megmenteni. Ezt nem említettem a telefonban, de mint kiderült, az egyik robotból beszélt hozzá egy torzított hang, aki közvetítette az eseményeket. Próbáltam elmagyarázni neki, miért is döntöttem így, és fejjel meg is értette állítása szerint, de a szívével úgy érzi, elárultam. Több perces hallgatás után pedig azt mondta, nem akar látni. Ettől pedig végképp összetörtem. Nem akartam vitatkozni vele, mert tudtam, hogy nincs olyan állapotban és talán meg sem érdemelném, ha másképp döntene, így fájó szívvel, de kimentem. Az ajtó becsukásakor nem éreztem semmit, csak ürességet. Mindenem, ami volt, a sárba tiporták, elvették. Nincs… semmim. A könnyeimmel küszködtem, majd az rázott fel, hogy egy mentős Jessica nevét említette, hogy behozták a holttestét. Ekkor valami megszilárdult bennem. Nem is tudom azonosítani, talán egy elhatározás, hogy elinduljak a korábban megadott címre, ahol találkozhatom végre kínzómesteremmel.
A cím a külvárosba vezetett. Odaérvén egy nagyobb épületet találtam, úgy nézett ki, mint egy régi gyár. A villanyok fel voltak kapcsolva az ablakokból ítélve, de nem a legjobb állapotú volt, így nem úgy nézett ki, mint amit még használnak. Szóval úgy nézett ki, mint egy lerobbant gyárépület… akármennyire is komoly volt a helyzet, nem tudtam elhessegetni azt a gondolatot, hogy a rohadék nem valami eredeti.
Először nem tudtam, hogy mégis hogy jussak be: ugorjak be valamelyik ablakon, esetleg a bejárati ajtón keresztül…? Mialatt töprengtem, megláttam egy testet feküdni az ajtóban. Odaérve láttam, hogy csupa vér. A hátán feküdt, így láthattam az arcát is, amelynek élettelen szemeibe csak úgy záporoztak az esőcseppek. Rögtön felismertem: Victor Heart, akit már többször is lecsuktam, de nem csak én, hanem például Batman is. Régebben a Lexcorpnál dolgozott kibernetikusként. Leginkább fegyvereket készített és robotokat. Gothambe jött szerencsét próbálni és itt befutni, mint szuperbűnöző az általa készített páncélokkal – valószínűleg azért, mert itt még mindig kevesebb a szupermuksó, mint Metropolisban.. Mondjuk nem jött be a dolog, mindig elkaptuk, legtöbbször én, de valahogy mindig megszökött a dutyiból. Kissé Vasember-feelingje volt, később meg már másoknak is árult páncélt, valamint ha beöltözött, néha robotokkal vette körül magát, hogy nagyobb esélye legyen ellenünk. Robotok… azok támadták meg Emst és Jesse-t is. De ha ő készítette a robotokat, akkor ki ölte meg őt…?
Az ajtó nyitva, a vércsíkból úgy tűnt, bentről vonszolták ki. Nagyon úgy tűnt, útvonaljelzőnek használták. Akár annak szánták, akár nem, követtem a vért. A falakon nem volt semmi, csak fehér festék. Volt néhány ablak, amin betekinthettem a termekbe, de semmi érdekeset nem találtam, ha volt is, nem érdekelt. A hangok felerősödtek, szinte üvöltöttek a bosszúért. Remegett a kezem, nagy nehézség árán tudtam csak megtartani a hidegvéremet. A nyomok pár újabb folyosóra vezettek, majd egy zárt ajtó állta az utamat. Úgy gondoltam, itt ölték meg Victort, a „Gépembert”. Annak ellenére, hogy tudós volt, nem volt valami nagy fantáziája…
Mély levegőt vettem, miközben majd kiugrottam a bőrömből az idegességtől. Megfogtam a kilincset, elfordítottam, majd kinyitottam az ajtót. Onnan úgy tűnt, egy nagyobb gépterembe érkeztem. A számítógépeken kívül nem is láttam semmit. A meglepetés az volt, hogy az ajtóból nem láttam egyetlen vércseppet sem a földön. Beléptem a terembe, majd erős elektromosságot éreztem, amitől a földre rogytam. Legalább egy percig álltam négykézláb a fájdalomtól, így volt időm megcsodálni a placcot és arra jutottam, hogy nem a földből, hanem valahonnan a plafonból jött a támadás, ami lassanként kiszívta minden erőmet. Végül abbamaradt a fájdalom és magam mellett két lábfejet pillantottam meg. Az egyiket közelebbről is megszemlélhettem, mivel belenyomta a képembe a tulajdonosa, amitől hanyatt estem. A földről feltekintve végre megláthattam az arcát. Először azt hittem, a fájdalomtól hallucinálok, de rá kellett döbbennem, hogy ez nem így van: Nick volt az.
Nem hittem a szememnek. Nem értettem, folyik itt. Hirtelen lekapta a maszkomat, amit fáradtságom miatt nem tudtam megakadályozni, s mosollyal nyugtázta a látványt: megtört arcomat. Csak annyit bírtam kinyögni: „Miért?”, pedig azt sem tudtam, hogy állhat ő itt előttem. A mosolya még szélesebbre tágult, a maszkomat pedig ledobta a földre.
Először valami teljesen felesleges dologról beszélt, nem is tudom pontosan, miről. Majd végre elkezdte mondani, mi ez az egész. Mint kiderült, mindig is irigy volt rám: a sikereim a tanulásban, a családom… Egy nap rájött a titkomra is, és ez csak tovább növelte ellenszenvét ellenem. Próbált mindezzel nem foglalkozni, ami elég kisebb-nagyobb sikerekkel ment is, egészen Emily-ig. Ő, mint híres nőfaló, be akarta bizonyítani, hogy legalább ezen a téren – mivel a tanulás és sok más szóba sem jöhetett – jobb nálam és el akarta venni tőlem őt, azonban Emily mindig visszautasította, azaz „újra győztem felette”. Közben ráadásul ő is beleszeretett, ami tovább fokozta a fájdalmát. Így már nem csak a kettős énem miatt volt irigy, hanem a barátnőmre is, ez pedig lassan átalakult gyűlöletté, mert „mindenem megvolt, amiről ő valaha is álmodott”, és megesküdött, mindent elvesz tőlem. Fél éve sikerült felvennie a kapcsolatot Victorral és megkereste azzal az ajánlattal, hogy segít neki engem tönkretenni: bebizonyítja, hogy én vagyok Sárkány és együtt elbánnak velem. Victor kapott is az alkalmon, de nem akart megölni egy ártatlan hülyegyereket, ezért Nicknek be kellett bizonyítania, tényleg én vagyok az. Erre találták ki azt a megoldást, hogy Victor az egyik páncéljával berepül a lakásba és egy bombát helyez az ajtóra, Nick pedig elhelyezi a figyelmeztetést: mivel ott lakom, előbb-utóbb fel fogok tűnni Sárkányként, és beigazolódik a dolog. Hát, ez meg is történt, így megkezdődtek az előkészületek: Victor rögtön ki akart nyírni, de Nick meggyőzte, hogy először gyötörjenek meg inkább, úgy édesebb lesz a bosszú. Megkezdték a megfigyelésemet robotkamerákkal, kifigyelték, kikkel találkozom és mikor, a szövetségeseimet, és minden fontosabb dolgot. Kigyűjtötték a számomra értékesebb embereket és később különböző módokon támadták őket, rajtuk keresztül pedig engem. Közben elkövettek néhány nagyobb rablást, hogy fedezzék a költségeket is: a bérgyilkosok, a felszerelések, kamerák, robotok… Sőt, Victor kifejlesztett nanorobotokat is, amiket műtét útján Nick testébe juttattak, így pedig emberfeletti erőre tett szert. Ezért tudott ilyen erősen pofán rúgni a szemét… Ma volt az utolsó csapás s egyedül akart elintézni, így tovább már nem volt szüksége Victorra és megölte.
Miközben figyeltem arra, mit mond, nem mozdultam semmit, csak döbbenten hallgattam a szavait. Nem tudhatom, mennyire akart valamilyen érzelmet kicsikarni belőlem, de egyáltalán nem jött össze. Sőt, ami addig forrt a szívemben, az is eltűnt. Nem éreztem már semmit, teljesen üres voltam, mint egy báb. Mintha kitéptek volna belőlem valamit. Egyetlen dolog járt az eszemben, mégpedig az, hogy meg kell halnia. Nem azért, mert úgy akartam, hanem mert nem érdemelte meg, hogy éljen azok után, amit tett. Biztos volt már mindenkivel, hogy tudta, x és y dolognak meg kell történnie, mert egy bizonyos illető rászolgált erre. Ez is éppen ilyen volt. Nincs elfogadható indok arra, amit tett: Nick színtisztán gonosz, és egy ilyennek semmi keresnivalója a földön.
Megpróbáltam felállni, de egy rúgása visszaküldött a földre. Rugdalni kezdett, hogy ne tudjak mozdulni. Nem foglalkoztam a fájdalommal, csak az imént megfogalmazódott cél elérésére összpontosítottam. Sikerült elkapnom a lábát és a falhoz vágtam, így végre felkelhettem. Mire fölálltam, már ő is talpon volt és nekem rontott. Kemény csatát vívtunk, nem hittem volna, hogy ilyen jól tud verekedni. A kard adta harctudással persze nem érhetett fel, de volt egy-két mozdulata, ami meglepett és elég jó helyzetbe kerülhetett. Végül nem én öltem meg, hanem beleesett egy hatalmas csőbe, ami átszúrta a mellkasát. Nick csak röhögött, a szájából patakokban folyt a vér, majd elővett egy detonátort. Amikor megláttam, odasiettem a legközelebbi ablakhoz és kiugrottam rajta, olyan távol, amennyire csak tudtam.
A robbanás hátba taszított, több méterre repített, s a földön landoltam, hasra érkezve. Kissé nehezen álltam fel, teljesen kikészültem már. Csak álltam és néztem, ahogy az épületet felemésztik a lángok. Sokáig csak néztem őket, ahogy nyaldossák a falakat, mindent beborítanak, és ahogy az eső lehetetlen küzdelmet folytat a tűz eloltásáért. Majd eszembe jutott Nick, aki valószínűleg szétrobbant, a darabkái pedig bent égnek a maszkommal együtt. Meghallottam a közeledő szirénák hangját. Megfordultam, tűzoltóautókat láttam az élen, de biztosra vettem, hogy lesznek még rendőrök is, talán még mentősök is. Valamiért nem akartam, hogy ott találjanak, ezért eltűntem, mielőtt odaérhettek volna. Feljutottam újra az épületek tetejére és vad száguldásba kezdtem, nem tudom, miért. Talán menekülni akartam mindaz elől, ami nemrég végbement. Végül megálltam az egyik tetején.


Azóta is ott állok, belül még mindig üresen. Csak bámulok ki a fejemből és az elmúlt hónapok történésein gondolkozom némán, miközben az eső átáztatja a ruhám és hajam. Mindig is szerettem az esőben állni, de ez most egyáltalán nem esik jól. Mintha nem is eső, hanem könnycseppek lennének, amelyeket angyalok hullajtanak rám. Szinte égetnek, ahogy hozzám érnek.
Míg az emlékeimen rágódom, rájövök, Nick elérte célját: tényleg összetörtem. Mindent elvett, amit eddig természetesnek hittem. Több barátom megsebesült vagy meghalt, a családom sem volt biztonságban, csupán a szerencsének köszönhetik életüket, s még mindig úgy érzem, veszélyben vannak; a lány, akit szeretek, gyűlöl; meghalt a még meg sem született gyermekem. Nincs már miért élnem. Csak egy roncs vagyok. Ha újra egyenesbe is jönnének a dolgaim, lehet, találkoznék egy újabb olyan őrülttel, mint amilyen Nick is volt, talán még sikeresebb is lesz. Ezt pedig nem engedhetem meg. Nem tapadhat több vér a kezemhez. Ehhez azonban egy embernek még meg kell halni ma éjjel, még pedig nekem.
Gondolatban elbúcsúzom mindenkitől, akit valaha szerettem. Mave, sajnálom, hogy miattam megnyomorodtál. Sarah, sajnálom a lábadat. Tudom, hogy jó riporter vagy, ne add fel. Rendkívüli nő vagy, egyszer még Pulitzert fogsz kapni a munkádért. Anya, Maggie, kérlek, ne haragudjatok rám. Bocsássatok meg azért, amit most teszek. Ha majd megtaláljátok a levelemet, amit még több éve írtam, remélem, meg fogtok érteni. Bár lehet, nem is kell addig várni, hiszen a ruhám eléggé árulkodó és biztos vagyok benne, hogy felkeresnek majd titeket. Sajnálom a felhajtást, amit valószínűleg a halálom okoz majd. Emily… szeretlek. Soha nem akartam neked ártani, teljes szívemből szeretlek tényleg. Kérlek, bocsáss meg nekem azért, amit tettem. Akárhol is leszek ezek után, mindig vigyázni fogok rád.
Egy könnycsepp csordul ki a jobb szememből, amit lassan törlök le arcomról. Itt az idő. Mennem kell.
Előredőlök, a lábaim elhagyják az épület tetejét. Zuhanok. A levegő vágja az arcomat, szinte jól esik. Többször zuhantam már a föld felé, de most, hogy nem próbálok küzdeni az életben maradásért, egyszerre ijesztő és megnyugtató a közelgő járda látványa. Igaz, még nagyon messze van, de hamarosan elérem, és akkor nem lesz több vicc, nem lesz több ügyetlenség, csak egy összetört maradvány az aszfalton. Zuhanok.
…egy lövés. Ösztönből oldalra kapom a fejem, s látom, hogy a jobb oldalon levő lakóház egy lakásában egyik pillanatról a másikra kialszik a fény. Még egy lövés. Még egy. Nem tudom, miért, de kinyújtom karomat és kilövöm horgonyomat az épületre és elindulok a lakás felé.
A kötél odarepít az ablakhoz, amit nyitva találok. Ilyen esős estén nem épp a legbölcsebb, de legalább megkönnyíti a bejutást. Átlépve a párkányon, egy hálószobába jutok, amit egy villámlás világít meg. Két testet látok az ágyon, mozdulatlanok, az ajtó résnyire nyitva. Óvatosan mozogva keresem a villanykapcsolót, amit nehezen, de megtalálok. Kapcsolgatom, de nem reagál semmit a lámpa. Közben persze szólongatok hozzájuk, de nem kapok választ. Tudom előre az okát, de balga módon bizakodom. A szemem kezd hozzászokni a sötétséghez, így már jobban látom a szobát is, de a részletek egyáltalán nem érdekelnek, csak az ágyra koncentrálok. Egy nő és egy férfi élettelen testét látom ott. Újabb halottak… Mi történhetett itt? Úgy néz ki, mint egy kivégzés.
Az ajtó megnyikordul, amely zajra rögtön odafordulok. Egy kis alakot pillantok meg.
– Mami? – hallatszik egy vékony hang.
Mintha valaki kitépte volna a szívemet. Egy kisfiú áll ott. Meggyilkolták ennek a kissrácnak a szüleit, miközben a másik szobában volt. Milyen ember az ilyen…?
Gyorsan felkapok az éjjeliszekrényről egy kendőféleséget, amit rákötözök az arcomra és odasietek a sráchoz, majd kitessékelem, becsukva magam mögött az ajtót. Megkérdezem, hogy látott-e valamit, amire nemleges válasz jön tőle. Dörömböléseket – ezek voltak a lövések – hallott, majd mintha valaki futna. Ekkor nézek fel, látom is, hogy valaki nyitva hagyta a bejárati ajtót. Megmondom neki, hogy én vagyok Sárkány, s megkérem, menjen vissza a szobájába, s ne jöjjön ki addig, amíg nem szólok. A szülei szobájába pedig végképp ne menjen be. Bekísérem a szobába, majd rácsukom az ajtót. Ezután kirohanok a lakásból a folyosóra és megcélzom a lefelé vezető lépcsőket. Amíg odafutok, elhaladok a lift mellett és látom, hogy még jár a lift, félúton van a földszint felé.
Berúgom a lépcső ajtaját, majd elindulok lefelé. A fokokat nem is igazán érintem, inkább csak ugrálok a fordulókon. A lépcsők aljánál elhelyeztek nagyobb ablakokat is, s míg ugrálgatok, egyszer csak azt látom, hogy valaki a hátsó kijáraton kijőve a sikátor felé fut. Biztos vagyok benne, hogy a gyilkos az. Elég sok emeletet elhagytam már, ugrottam már ennél magasabbról is, így az egyik fordulónál kiugrom az ablakon. A kezemet az arcom elé rakom – új álarcom még annyira sem óv, mint az előző. A szilánkok egyike sem vág meg, épségben érkezem a földre. Az alak – egy férfi – egy pillanatra a futásból hátratekint, majd mikor meglát, csak még jobban rákapcsol. Körülbelül 8 méterre van tőlem, egy ugrásból megvan. Elrugaszkodom a talajtól, s felé repülök. Már nem néz hátra, így csak akkor vesz rólam tudomást, mikor közvetlenül mögötte érek földet, elkapom a vállánál fogva és a falhoz vágom. A férfi felordít, leül a földre, én pedig megindulok felé lassan. Előveszi a fegyverét, amit remegő kézzel szegez rám. Ekkor fog el egy olyan fajta düh, amit még soha nem éreztem, minden eddiginél nagyobb, mintha az ereimben méreg csordogálna.
Kiverem a pisztolyt a kezéből, majd másik kezemmel felemelem a nyakánál fogva, majd egy olyat adok neki, hogy helyből kirepül két foga is. Ezután hozzá vágom a másik falhoz, utána megyek. Újra megragadom a nyakát és nekiszorítom a falnak.
– Tudod te, mit tettél!!!??? – üvöltöm rá, majd gyomorszájon vágom.
Egyik ütés éri a másik után a hasát és a fejét is, néha még rúgok is egyet. A csapások eredményességét egy-egy fog és vér jelzi. Az ütések között néha még ráordítom ugyanazt a mondatot, amit először is. Úgy érzem, mintha nem is magam lennék. Élvezem, ahogy hallom a bordái reccsenését, a fájdalmas felkiáltásait, az elvesztett fogak látványát.
Odavágom a betonra. Kissé zihálok, miközben meleg érzés fog el, ahogy az alak megtört testét látom. Hogy liheg a rohadék… Lassan lépdelek felé, felerősödik bennem a késztetés, hogy megöljem a szemetet. A szemeim vérben forognak, mintha ki akarna szakadni a testemből egy darab, hogy előbb elérje a gyilkost.
A feje mellé érek, előveszem a kardomat, mire a férfi remegve emeli fel a kezét.
– Kérem, ne… – szól elhaló hangon.
Könyörög… Szánalmas. Most tett árvává egy gyermeket, és azt hiszi, megkegyelmezek neki? Ő megkegyelmezett a kissrác szüleinek? Egyáltalán miért kellett megölni őket? Mondjuk az indok mindegy, a lényegen nem változtat semmi. Megölt két embert, egy anyát, és egy apát. A max 5 éves gyerekükkel pedig most mi lesz? Gondolt erre vajon? Érdekelte ez egyáltalán?! Engem miért érdekelne a könyörgése?!!! Szánalmas. Undort érzek. Mintha csótány lenne. Hát, most el fogom taposni.
Két kézzel fogom a kard markolatát, miközben felemelem. Remeg a kezem, forr a vérem, mintha valami mozogna a bőröm alatt. A fejem megtelik a hangokkal, a szívem pedig a gyűlölet és harag minden elképzelhető fajtájával. Közben pedig egyfajta izgatottságot és melegséget is érzek. Mintha lázas lennék. A férfi alig lát valamit az esőcseppektől, de látom, hogy a szeméből könnyek is előtörtek. Karjaim hihetetlen gyorsasággal elindulnak a feje felé, hogy a penge beleálljon a két szeme közé.
NEM!!!
Az utolsó pillanatban félrekapom a kezeimet, a kard két milliméterrel a fülétől áll bele a betonba. A fejemhez kapok, zsibong a fejem. Mi ez az egész, mi történik?? Az egész testem ég, fáj a fejem, minden ízületem ki akar szakadni a helyéről. Mintha karmok tépnének belülről, ki akarna törni valami. Szédülök, össze-vissza dülöngélek. Fájdalmamban felordítok, bár éppen egy villám közepette, így nem hallja senki sikolyomat. A földre rogyok, dobálom magam. Hogy elmúljon a fájdalom, a földet ütöm, ökleim helyén betörik a beton. feltérdelek, úgy fogom a fejemet és üvöltök, ahogy a torkomon kifér.
Összeesem. Vörösben látom a világot, fokozatosan elhal a vérszomjam. Vér csöpög a számból, olyan erősen haraptam bele szenvedésem alatt. Még remegek és fáj minden tagom, de mindettől eltekintve jobban vagyok. Lassan felállok, még támaszkodom a falra. A homlokomat dörzsölöm, hátha gyorsabban elmúlik a szédülés. Csak most nézek rá a palira, éppen zokog. Azt hiszem, ha tudott volna, az előbbi „incidens” alatt elszökött volna, vagy megölt volna, de úgy néz ki, annyira megvertem, hogy nem bír megmozdulni. Remélem nincs semmi komolyabb baja, nem akarom, hogy nyomorék legyen. Kiveszem a kardot a betonból és a helyére illesztem. Elsétálok a férfitől, otthagyva az esőben, bemegyek az épületbe és felcammogok a lépcsőn. Hosszú út lesz, de muszáj, hogy ne találkozzak egy lakóval sem.
A lakásba érve az első dolgom nem a gyerek, hanem egy telefon keresése. Bemegyek a nappaliba, ahol semmi olyat nem találok, ami miatt megölhették a szülőket, ez legyen a rendőrség dolga. A telefont a falon találom meg, felveszem a kagylót, majd a 911-et hívom. Névtelen telefonálóként jelentkezem és adom elő nekik, hogy megöltek két embert, van egy kisgyerek, kint a sikátorban a tettes, és a cím. Ezután leteszem a kagylót. Direkt nem Zoey-t hívtam, pedig tudom, akkor sokkal gyorsabban ideérnének. Elindulok a kissrác szobája felé. Szerencsére úgy tett, ahogy mondtam, ott maradt és egy tapodtat sem mozdult. Lehajoltam hozzá, s megkértem, bízzon bennem. El kell mennem, de hamarosan itt lesznek a barátaim, akik mindent helyre hoznak. Csak menjen ki a nappaliba és várjon rájuk. A lelkére kötöttem, hogy nehogy bemenjen a szülei szobájába. A kissrác szeme tele volt félelemmel, de egyfajta bizalom is látszott rajta, hogy ott vagyok. Sárkány tényleg ennyit jelentene egyes embereknek? Igaz, ő csak gyerek, de nem ez az első alkalom, hogy az emberek így tekintenek rám, ha szuperhősként beszélek hozzájuk. Ezt máskor is megfigyeltem már, nem értem, most miért lepődöm meg.
A kissrác kijön velem a nappaliba. Csak most próbálkozom a villannyal, ami itt szerencsére működik. Úgy néz ki, csak a hálószobában van valami baja a lámpának, lehet kilőtte a pasas. Leültetem, majd fájó szívvel, de otthagyom egyedül a tévé társaságában. Bemegyek a hálóba, ahol még mindig ott van a két test. Magam mögött kilincsre zárom az ajtót és az ablakpárkányhoz lépek. A vállam fölött még nézem őket egy darabig, majd kiugrom az ablakon és visszatérek a pár perce otthagyott épülethez.


Ott állok, ahol eldöntöttem, végzek magammal. Leoldom arcomról a kényszeredett maszkot, amit nem is értek, miért vettem fel, hiszen nem rég döntöttem el, hogy végzek magammal. Miután levettem, elengedem, hadd vigye az éjszakai szél, amerre csak akarja. Az eső csak nem áll el, de egy kissé már enyhült a felhőkből aláömlő zuhatag.
Gondolkozom. Mi történhetett velem a sikátorban? Talán a legenda teljesült be majdnem? Majdnem átvette felem Rornan az uralmat? Ilyen lenne, ha átvenné a helyemet? Ez soha nem fog megtörténni, hiszen hamarosan végzem magammal, de megrémiszt a tudat, mi lett volna, ha megölöm azt a férfit.
Letekintek a mélybe, amely hívogatóan bámul vissza rám. Szinte hallom, ahogy azt kántálja: „Ugorj!” Az előbb eleget is tettem ennek a „kérésnek”, de ezt akkor nem hallottam. Azonban most valami visszatart. Próbálom beazonosítani, de nem tudom teljesen. Azt hiszem, a kisfiúra tudom visszavezetni. Ahogy nézett engem, mint egy megmentőre, pedig azt sem tudta, mi történt… Csak a puszta jelenlétem is hatalmas hatással volt rá. Ha belegondolok, nem csak rá, hiszen akármerre megfordulok maszkkal az arcomon, mindig elérek valami hatást. Általában ez pozitív, sokan szeretnek, elfogadtak már. A többség úgy tekint rám, mint egyfajta reménysugárra, ugyanúgy, mint a többi szuperhősre. A nyilvános tevékenységeimnek –mint a riportok vagy az együttműködés a rendőrséggel – hála talán még jobban is kedvelnek, mint másokat.
Ezzel szemben Michael White mit tud felmutatni? Csak egy hülyegyerek, akinek már nincs semmije. Egyedül van, árnyékában pedig csupa fájdalom, amit valószínűleg sohasem fog feldolgozni. Egy szánalmas alak, csak a baj van vele. Ő könnyen támadható, az érzelmei irányítják. Rornan rajta keresztül válhat újra élővé.
Minden baj forrásának kell pusztulnia, s akkor élhetek. Ez megtörtént körülbelül 20 perce. Michael White lezuhant és szörnyet halt. Én nem ő vagyok. Mike érzelmei csak rontottak a dolgokon. Ha nem lett volna, soha nem tapasztalom meg, milyen az átalakulás kezdeti fázisa.
Michael-t magam mögött hagytam. Így, hogy ő nincs többé, nem fog Rornan soha a felszínre törni. Nincs, akinek az érzelmei e világra hozhatnák.
Az embereknek szüksége van rám. Kell, az embereknek, hogy felnézzenek valakire, sokaknak ez én vagyok. Nekem nem kell meghalnom, a veszély elmúlt. A lényeg, hogy ne foglalkozzam előző életem emberi mivoltával. Távol kell tartanom magamtól az embereket, így nem fogok abba a hibába esni, mint ő. Nem lesznek szeretteim, akik miattam bajba kerülhetnének, akikért idegeskedhetnék. Csak én leszek… Sárkány.
Ég veled, Michael. Nyugodj békében.
Villámlik, mikor kilövöm a horgonyom, s átlendülök két épület között, belevetve magam az éjszakába.