Mad Tricks for Magician's

Ez a kis bolt a külvárosban helyezkedik el egy tiszta környéken, ahol nem gyakoriak a lopások és a bűnözések. Ez a bolt otthonául szolgál két embernek, a bolt tulajának és segédjének Maddestnek.

Az eső szakadt, mikor a Karmester a Külváros utcáit járta. A ruhája csurig ázott és az idő is eléggé hideg volt. Állandó otthona ugyan nem volt, ezért csavargóként járta a Várost. A ruháját is a vidámparkból szerezte, ami egy fekete öltöny volt mint amilyet a karmesterek viselnek. Ez is annak köszönhető hogy bő volt a választék a jelmezek között, de senki nem mondaná meg hogy nem eredeti. Most viszont ázottan tapadt a testére a nedves rongy. Oldalán egy kisebb tarisznya volt, amiben újonnan szerzett személyes tárgyai voltak. Útközben felfigyelt pár plakátra, de nem fordított rájuk sok figyelmet. A rossz időt nem igen bírta tovább, szállást kellett valahol kerítenie. Körülbelül húsz perc séta után, minta meghallgatták volna imáját, egy boltra talált, ahol még égtek a lámpák. A nevéből ítélve bűvész bolt lehetett. ~ Mad Tricks for Magician's ~ olvasta el magában a bolt nevét. A bolt egybe volt építve a házzal, remélhetőleg van egy plusz szoba vendégeknek. Nem tétovázott, hamar benyitott. Az ajtó fölött egy kis csilingelés hallatszott ami jelezte, hogy a boltba bejött valaki. Egy lányt pillantott meg, körülbelül tizennégy évesnek tippelte a korát, de náluk ezt sosem tudni. Az arcában pedig volt valami ismerős, de nem tudta feleleveníteni hogy micsoda.
- Hello. - Köszönt előbb a Karmester. - Mond csak kis hölgy, nincs véletlenül itt a bolt tulaja a közelben? - Kérdezte kicsit zavartan.

Meddest a polcot bámulja. Az egyik gyertya lángja eszébe jutat valamit. Egy gyerekkori emléket? Talán, lehet, ő maga se tudja. De mégis a gyertya lángja olyan zavaros, olyan nyugtalan, mintha az eljövendő veszedelmet jelezné. Meddest elraktározza az információt, ahogy minden mást is az agya leghátuljába, ami olyan neki, akár egy hátizsák. Egy szép, okos, mindent tudó hátizsák. A gyertya fényében egy árnyék jelenik meg. A lány összerezzen, és megpróbál visszarázódni a jelenbe. De hiába próbálkozik, a gondolatai mindinkább elkalandoznak, a következő pillanatban pedig, már ott is áll előtte egy férfi. Meddest ránéz, nagy ártatlan szeme megcsillan a gyertya fényében. Óvatosan, és alig észrevehetően végigméri az idegent, majd elkezdi a játékot. Felveszi kedves mosolyát, szemébe örömöt, és aggódást visz, habár egyiknek sem ismeri igazán a lényegét.
-Jónapot önnek is- kezdi vidám hangon, pont úgy, ahogy azt az öregúr tanította neki. -Miben segíthetek?- kérdezi szemével gyermekien sokat pislogva. Nem is olyan régen látta egy gyerekfilmben, hogy ettől minden felnőtt elájul. És habár a boltbeli vendégek nem szokták érdekelni, ez az ember kíváncsivá teszi, és a gondolatai máris elmásznak a képzelet világába. De a legfőbb kérdés az, ami Meddestet leginkább foglalkoztatja, hogy vajon ki ez a férfi, aki éppen zárás előtt egy pillanattal állít be ebbe az istenhátamögötti bűvészboltba.

- Bocsánat e kései zavarásért nem tudom, hogy őő a bolt tulajával beszélhetnék e? - Kérdésében izgatottság volt, mintha nem igazán tudná hirtelen mit is akar. A lány arca és szemei sugároztak az örömtől de mintha megfigyelné, nem tudja lehet csak képzelődik. Egy kicsit mintha túl sokat is pislogna, nem értette ezt a reakciót, de nem zavarta különösebb képpen. Közelebb lépett a lányhoz hogy közelebbről is megnézze. Volt benne valami, valami, mit még ő maga sem ért. Ha ma szerencséje van, akkor talán kiderítheti. Hazudni nem igen tud, de most majd azt kell tennie. Habár színészi öltözéket viselt, nem volt valami jó színész. Mondják sokan ruha teszi az embert, de ebben az esetben nem igaz. Megpróbálja összeszedni minden erejét, hogy szem rebbenés nélkül hihetően játsszon egy szerepet. Őrültek után, nehéz hazugság alapján normális emberekkel kommunikálni. Fejében egy rövid ritmust emlékezetből játszott vissza hogy megnyugtassa magát, akkor tehát, jöjjön az előadás.

Maddest hallja ugyan, amit a férfi mond, decsak, mint suttogás, távoli motyogás, a szélben egy levél suhogása. A lány újra a valóságban. Már amennyire tud. Ez a leglényegibb oldala, ha nem is jár teljesen a földön, ez az, amit az emberek látnak belőle, egy kedves aranyos kislány a bűvészboltban. De ez még mindig nem magyarázat. Bár talán.. és Maddest gondolatai már megint máshol... a bolt egyetlen és hűséges vásárlója az utcában lakó vézna srác állítólag csak azóta jár oda, mióta ő az eladó. Lehet benne logika hát, hogy a férfi miatta tévedt be pont ide.. de miért is jutnak eszébe ilyen ostoba ötletek, már hogy jöhetett volna éppen ő miatta. Akárhogyis Maddest most az egyszer félreteszi gyanakvását, mivel felülírta egy nála nagyobb hatalom, a kíváncsiság. Int a férfinak, hogy várjon, majd hátatfordít, és bemegy a mögötte lévő ajtón. Mikor az becsukódik Maddest már fut is egyenesen az öregúr szobája felé, ahol még látja a fényt kiszűrődni. Valószínűleg éppen lefekvéshez készülődik. Maddest nem szereti ilyenkor háborgatni, most mégsincs más választása. Lefékez az ajtó előtt, és illedelmesen bekopog.
-Maddy?- hallatszik egy hang a szobából.
-Igen.
-Gyere nyugodtan.- Maddest habozás nélkül lenyomja a kilincset, és bemegy. Az ablak mellett ott kuporog az úr, akire a lány valamiért kezdettől fogva felnézett. Ha valamit nem értett, vagy nem tudott megcsinálni, mindig szégyenkezve ment segítségért hozzá. Most se tesz mást, csak lehajtja a fejét, és halkan és egyhangúan közli.
-Egy férfi vizes ruhában a tulajt keresi.- az öregúr elgondolkozik, majd megkérdezi.
-Szerinted ki ő?- Maddest nem tud választadni a kérdésre, hiszen ilyen dolgokban mindenki tudja, hogy szabad kikérni a véleményét. Ahogy ő látja a dolgokat, arra a többi ember azt mondja, hogy képzelet, álom, de ő tudja, tudja, hogy mit látott, ennek ellenére valaki mindig megcáfolja őt, és megkérdőjelezi az éppelméjűségét.- mondd el nyugodtan Maddy, szerinted ki ő?
-Szerintem.. nem jó ember, de most nem áll szándékában senkit se bántani.. úgy öltözött föl, de szerintem nincs akkora hatalma, mint azt ő gondolná...- Maddest elhallgat, és a padlót kezdi bámulni.
-Van még valami?- kérdezi az öregúr gyanakvóan fürkészve a lány kifejezéstelen arcát.
-Nincs- feleli határozottan. De Maddest valójában érzett mégvalamit, amiben még nem volt egészen biztos, de nem akarja vele megrémíteni munkaadóját.
-Hát akkor menjünk gyorsan gyermekem, ne várakoztassuk meg, hisz te is mondtad, hogy teljesen átázott szegény. - mondja az öregúr hirtelen vidám hangnemre váltva. Maddest ránéz, és az arcára varázsol egy elbűvölő mosolyt. Úgy érezi ennyivel tartozik neki.
Végig sietnek a folyosón, míg végül be nem érnek a a boltba, ahol a férfi még mindig várakozik. Az öreg odanyújtja neki kezét, és így szól.
-Jónapot, én vagyok a tulajdonos, úgy hallom engem keres.

Az eladólány mintha nem épp a földön járna. De végül is szól a tulajdonosnak. Maradásra inti a Karmestert, várjon, amíg visszajön. Az eladólány sietve megindult. Addig a Karmester a polcokat leste, milyen tárgyak is találhatóak itt. Tulajdon képpen nagyon sok gyermeteg játék a fiataloknak, de őt ezek lenyűgözték. Mintha gyereknek érezné ebben a pillanatban magát. Levette az egyik varázspálcát és össze visszasuhintott vele, hátha valami történik, de semmi. Gondolta marad a saját pálcájánál. A varázspálcát visszarakta ugyan úgy a helyére és ekkor lépett be a bolt tulajdonosa a különös eladólánnyal. Egy öregúr volt, de mégis csak kívülről látszott annak. Az öregúr kezét nyújtotta felé s gondolta ő is viszonozni, fogja.
- Jó napot! Én vagyok a tulajdonos, úgy hallom engem keres. – A Karmester megfogta a kezét és megrázták.
- Igen. A nevem…a nevem Jekyl, Tiberius Jekyl. Örvendek uram! – A habozása talán nem volt eléggé feltűnő az öreg számára, remélhetőleg nem vette észre, hogy a nevéről is hazudik. – Nem tudom lehetséges, e hogy ma estére itt szálljak meg. Az otthonom innen mesze van, és pár sarokkal arrébb ki is raboltak. Holnapra el is tűnnék csak ma estére had, maradjak. – A színészetének ez a része simán ment, valahogy ráérzett az ízére. Olyan ez, mint a bűnbe esés, sima út. De mg ki tudja nem e fog hibázni valamit. Belülről izgatott volt. Nem tudhatta előre hogy befogadják e estére.
- Tudnak rajtam segíteni?

Az öregúr elgondolkozik, és szemeivel végigméri a férit. Még mindig kedvesen mosolyog ugyan, de finoman Maddestre néz, aki csak bámul előre kifejezéstelen tekintettel. Mert ő maga se tudja igazán, de valami biztosan nem stimmel, a helyzettel, az idővel, a férfival? Nem tudja, habár érez valami különös émelygést, hasonlót talán az izgatottsághoz. Megpróbálja lecsillapítani magát, felvenni a kislány szerepét. Ránéz az öregúrra, és finoman bólint.
Az öreg tekintete visszatér a különös férfira, majd kedvesen így szól.
-Hogyne adnánk szobát! Csak nem képzeli, hogy elküldenénk ilyen borzalmas időben. Maddy felkíséri a vendégszobába.- mondja, azzal távozik. Maddest és a férfi újra egyedül maradnak a csendes kis boltban. A lány nem habozik sokáig, megfordul, és elindul az ajtófelé. Megáll. Hátrafordítja a fejét, és belebámul a férfi zavart szemeibe, aki pár pillanat multán követi őt. Végigmennek a folyosón, amin összesen három ajtó van egymás mellett. Az első az öregúré, a második Maddesté, a harmadik pedig a vendégszoba. Mikor megállnak az ajtó előtt, Maddest kinyitja a kulcsrazárt ajtót, és felemeli a kezét jelezve ezzel, hogy ez itt a vendégszoba.
-Jóéjszakát.- mondja, és hallkan a plafont bámulva odasétál a szobájához, és már nyitja is ki az ajtót, hogy bemenjen. De valami arra készteti, hogy még egyszer utoljára ránézzen a férfira, és véletlen kicsúszik egy apró mondat a száján- Ugyanolyan vagy, mint én.
Maddest látszólag nyugodtan megy be a szobájába, mégis az ajtó csukódása után fáradtan rogy le az ágyra, és próbálja megfejteni, ami történt. Mekkora ereje lehet ennek az embernek, ha ki tudja zökkenteni Maddestet a szerepből, ha már az is nehezére esik, hogy a gondolatait a fejében tartsa, sőt az előbb még izgalom jelei is mutatkoztak rajta. Bár az is meglehet, hogy Maddest csak beképzeli magának a tüneteket, ahogy nem egyszer játszotta már el milyen lehet érezni is. Becsukja a szemét, és elnyúl az ágyon. Kezét a szíve fölé teszi, de semmi. A szívverése ugyanolyan monoton és sötét. Érzelem mentes, még mindig, és valószínűleg az is marad.

Ma van a Karmester szerencse napja. Habár furcsáll valamit. Lehet hogy be engedték, de nagyobb bizalmatlanságot érez mint ami egy normál idegennel kéne ilyenkor történni. Végül is mindegy, a célját elérte. Az öregúr vissza ment azon az ajtón keresztül ahonnan bejöttek. Már csak ketten tartózkodtak a bolti helyiségben. Ő és a lány. Egyre érdekesebbnek tűnt, mintha a boldog arc egy szempillantás alatt változott meg boldogról semmit mondóvá. Nem lényeges. De vajon miért van különös érzése iránta, hisz még csak nem is ismeri. Az arca igaz ismerős, de mi lehet benne olyan ami ilyen naggyá teszi, vagy amivé válnia kell. Fogalma sincs. De a lány elindult. Még nem követte példáját, de amikor rámeredt a semmitmondó szemeivel, mozgásra késztette. Egy folyosóra vezetett három ajtóval. Az egyik biztos az öregúré, egy másik a lányé s a harmadik ideiglenesen az övé. A lány kinyitotta a zárat és jelezte hogy ez a Karmester szobája. A lány a saját szobája felé indult, még jóéjszakát kívánt és ekkor valami furcsát mondott.
- Ugyanolyan vagy mint én. - Különös, a Karmester megtorpant, várta hogy még mit mond a lány, de ő csak bement a szobájába. A Karmester is csak egy fél percig habozott és bement. Maga mögött becsukta az ajtót és megnézte a vendég szobáját. Szépen tisztán tartott szoba volt, de ő a földet választotta a radiátor mellett, hogy rajta száradjon meg a ruha. Aludni nem tudott, Arkhamban is nehezére esett, de itt képtelenségnek tartotta. Az esze a lányon kattogott. Nem tudta mire vélni előbbi megnyilvánulását. ~ Olyan mint én ~. ~ Talán ő is őrült? ott lehetett Arkhamban? Képtelenség. ~ Gondolta magában. ~ A lány képességei már most ilyenek? Hogy képes belelátni más lelkébe? Hogy...? ~ A gondolatai itt megszakadtak, dúdolni kezdett, hallotta hogy az eső már elállt. Hiába dúdolt és alkotott új zenét vagy emlékezett vissza egyre, nem lett tőle nyugodtabb. A ruhája a testhőjétől és radiátor melegétől nagyjából megszáradt. De tovább már nem tudott várni. Át akart menni a lányhoz. Nem tétovázott sokat, hamar fölkelt. A dúdolást nem hagyta még abba. Kiért a folyosóra. A lány szobája előtt megállt. Abba hagyta a dúdolást. Nem akarta hogy az öreg meghallja. Benyitott az ajtón, az lassan halkan nyikorogva tárult fel. Ha a lány ébren van kérdéseket tesz föl neki.
- Honnan tudod hogy ki vagyok? Hogy láthatsz pont te belém, s ami a legfontosabb ki vagy te? - De ha a lány esetleg alszik, akkor fölébreszti és elmondja ugyan ezeket a kérdseket.

A szoba sötét. Még egy gyertya se világít. Csak a Hold süt be halványan. De Maddest nem alaszik. Nem tud. Az ablakban üldögél, és csendesen szemléli a várost. A zajok itt szinte nem is hallatszanak, csak néha lehet elkapni a távolból egy-egy autó hangját, mást nem. Maddest most csak száll a semmiben, a csöndben, a gondolatai sem zavarognak. Csak forgatja a dolgokat ide-oda, de nincs kérdés, elmélet sem kérdés. Csak az számít, hogy ő most itt van, é nincs más, aki belezavarhatna amúgyis zavarodott világába. Így szokta pár pillanatra kikapcsolni az agyát. Nehéz, de egész eddigi életében gyakorolhatta, tehát mostanra már úgyahogy visszatudja szorítani a zavart. A lámpa ilyenkor szigorúan leoltva marad. Senem ég gyertya. És erre pontos oka is van. Ha körülötte ott a sötétség, és csak a város fényei égnek, akkor a szoba nem létezik, akkor csak a város van, akkor csak a szabad ég, és a folyó, amit úgy szeret. A fény körbefog, de ő nem akarja, hogy bármi is megkösse a gondolatait, és ott maradjanak benne. Maddest arra vágyik, hogy a gondolatokat felkapja a szél, és elmossa az eső.
Maddest tehát csak üldögélt az ablakban, és vár, hogy kiürüljön a feje, és mehessen végre aludni.
A csendes gondolkodást egy hang szakítja fébe. Maddest kicsit összerezzen, és látja, ahogy az ajtó kinyílik. A sötét szétoszló hatását most a fény megszünteti. Az ajtó nyílásából beszivárgó sárga fény újra visszarepíti Maddestet a valóságba, oda ahol az előbb még olyan megmagyarázhatatlan érzések kavarogtak benne. Sóhajt egyet, és megpróbálja túlordítani gondolatainak rohamát. Nem nagyon sikerül. A szokásosnál hangosabban ugyan, de még mindig csak suttogva. Ilyenkor este márcsak ennyi tellik tőle. Az agya hangosan dolgozik, ezernyi kérdés, ezernyi furcsa érzelemhez hasonlatos dolog, de ő maga olyan fáradt, hogy foglalkozni sem akar vele.
-Te vagy az?- a férfi megáll, és a lámpa felé nyúl, de Maddest megállítja.- Ne!- a férfi gyorsan visszarántja a kezét, és várja a magyarázatot. Maddest ismét sóhajt, mert belegondol, vajon mit is gondolna, ha most elmondaná, hogy miért ne kapcsolja fel. Elhinné azt a zavaros magyarázatot, amit a lány már igazán kicsi korában felállított magában? Rajta kívül nincs olyan ember a földön, aki félne a világosságtól. De talán egy próbát megérhet.- Nem szeretem a világosságot, behatárol, nem szeretem a zárt helyeket, és fényben minden hely zárt, sötétben nincsenek határok, mert nem látod őket...- mondja halkan és lemondóan bámulva a földet. Kimondva mégnagyobb ostobaságnak tűnt. De a férfi nem mutatja jelét annak, hogy teljesen értelmetlennek tartaná a magyarázatot, csak nyugottan leül az ágyra és végignéz a szobán. Maddest megijedt, legalábbis valami hasonlót érez. A férfi ránéz, és megkérdezi.
-Honnan tudod ki vagyok?- Maddest hirtelen nem tudja mire vélni a kérdést. Elgondolkozik, vajon mondott valamit? Nem igazán tudja milyen gondolatokat mondhatott ki hangosan. És vajon mi az a gondolat, amit érez a féri felől, és mi az, amit csak a képzelete tett hozzá?
-Tudom, hogy ki vagy? Valóban? Ezek szerint ráhibáztam volna?- gondolkozik hangosan Maddest. - Azok alapján, amit láttam belőled, lehet hogy sejthetem. De ha az lennél, akkor én miért érdekelnélek? Talán félreismerhettelek, és nem egészen vagy olyan mint én, talán csak hasonló? De ha igen, az a kérdés inkább, te tudod, ki vagyok én?- az utolsó kérdés már csak halk suttogás, az utánalévők, pedig márcsak újra a fejében léteznek. Mikor visszatér a valóságba a férfi csak bámul rá, és mintha érzelmeket próbálna leolvasni az arcáról- DE milyen érzelmeket?- mondja ki a lány véletlenül hangosan is. - Hogy a kérdésedre válaszoljak, tudod, hogy te magad ki vagy, én is tudom, te ki vagy, de azt egyikünk se tudja, hogy én ki vagyok. Tehát a kérdésed nem az, én honnan tudom, hogy te ki vagy, mert azt már messziről láthatja akárki, hanem inkább az lenne jó kérdés, én ki vagyok?- a féfin látszik, hogy semmit se ért. De arcvonásai csak a hold fényében kivehetőek, ezért Maddest nem is igazán tudja kivenni, most vajon mi járhat a fejében. Leül mellé az ágyra, és közelről kezdi vizsgálni az arcát. Semmi különös, csak enyhe zavarodottság, de Maddest egyre kíváncsibb- Sose láttam még olyant, mint amilyennek engem hívnak az emberek.- mondja elgondolkodva.
-Honnan tudsz rólam ennyi mindent?- kérdezi a férfi. Maddest elvigyorodik, és még közelebről kezdi vizsgálgatni.
-Mennyi mindent? Én nem mondtam, hogy ismerlek. Ezek szerint te úgy érzed, én már megfejtettem minden titkodat? Még a legaljasabb, legpiszkosabb kis gondolataidat is? Nem, még nem, de nyugodj meg, téged könnyebb olvasni, mint egy gyerekkönyvet. De te nem ezt akartad kérdezni, nem igaz?
-Mégis ki vagy te?-kérdezi. Maddest halkan felnevet.
-Mond meg te. Kapsz tőlem ajándékot, ha segítesz engem megfejteni. Vagy esetleg már tudod is? Lehet hogy csak elárulni nem akarod. Ez nem szép dolog. Segíthetnél nekem. Áruld el ha tudod, hogy ki vagyok én.- Még mindig mosolyog, de most feláll az ágyról, és újra az ablakhoz megy. Az eső még zuhog, és ő egy pillanat alatt belefeledkezik abba hol is van, és mit csinált eddig.

A Karmester egyenlőre túlbecsülte a lány képességeit, de mi van ha mégse? Egyenlőre még a lány sem tudja hogy ki vagy micsoda, de a lány jól megmondta. Hasonlítanak. mind ketten a káosz szüleményei, mind ketten többre képesek mint hinnék. De a lány még túl fiatal hogy teles egészében megértse, eddig még ő maga sem tudta hogy valójában mire született, de ha segítséget akar, akkor megkapja.
- Szóval segítséget akarsz? - A lány egyenlőre fel sem figyelt, még mindig az ablakon bámult kifelé. - Ha valóban meg akarod tudni ki is vagy valójában, egyenlőre a rossz oldalon keresed a helyed. - A Karmester itt szünetet tartott. Talán ez egy kicsit elgondolkoztatja a lányt.
- Mint tudod van az emberek között két oldal ahová besorolhatóak. Ez a jó és a rossz. Te még nem járod egyiket se, hisz honnan is tudnád? - A Karmester közelebb lépett az ablakhoz ahol a lány volt.
- Mit gondolsz én hová tartozhatok?

Maddest fejében a gondolatok pár pillanatra abbahagyják az ordítást.
-Oldal? Jó és rossz? Ezek számomra nem jelentenek semmit. Ostoba emberi szokások..- most eszébe jutnak az emberek, amint az utcákat róják vidáman beszélgetve. Talán most először érzi úgy, hogy undorodik mindegyiktől, eddig a legtöbb gondolatában kíváncsian figyelte őket, de most már nem is tudja miért érez ennyire másképp. Lehetséges lenne, hogy talált magának valami újat, ami mellett az emberek élete eltörül? De ha mégis, vigyáznia kell, hogy ne mutasson túl nagy érdeklődést, mert akkor túlságosan sebezhető lenne. - Tudom, hogy te hol állsz. Mióta bejöttél az ajtón. De miért gondolod, hogy én vágynék arra az oldalra?- elgondolkozik, majd hátrafordul a férifelé és ezt mondja.- Jólvan, belemegyek a gyerekes játékodba, és még az is lehet, hogy kipróbálom milyen azon az oldalon állni. De ne bízd el magad túlságosan, ha már nincs semmi új, amit mutathatnál, én elmegyek, és akkor már többé nem fog érdekelni a te oldalad, hacsak nem mutatsz olyat, amit nehéz megunni..

- Látom még mindig nem érted mire szeretnék kilyukadni lányom. Sajnos nem egészen tudod vagy még nem egészen látod hogy hol állok. Én a káosz vagyok, se jó se gonosz, mégis rossznak titulálják. Te is ennek az erőnek vagy a része. A káosz nem egy rendszer, mint a jó vagy a rossz. Hanem a zűrzavaré és felfordulásé, ahol nincs kiút, nincsenek oldalak,...határok. - A Karmester elmosolyodott, vérmes mosolya akár egy szörnyetegé, ami érzi a közeledő véráldozat édes ízét.
- Még sokat nem tudsz kicsi lány, ahhoz képest milyen okos vagy. - A Karmester végig simította a kezét a lány egyik orcáján.
- A jó és a rossz oldal csak egy olyan rendszer amely nem végezhet egymással, de a káosz feléjük emelkedő egy titulus ami képes eltörölni mindkettőt. Képzeld el hogy megszólaltatok egy hegedűt. Pusztán csak egy hang az egész egy rendszer, képzeld el, hogy megszólaltatok egy zongorát a helyzet ugyan az. Most pedig egy zenekart megannyi hangszerrel a kezükben ami egyenként egy-egy rendszerhez tartoznak egy-egy oldalhoz, melyet ha egyszerre megszólaltatunk, egy káosz lesz, egy felemelő muzsikával ami elsöprő és mellette a rendszer és az oldalak jóval eltörpülnek mellette. Ezek vagyunk mi, mi akik a rendszer ellen vagyunk, és félnek tőlünk, félnek amire képesek vagyunk. Mert tudod mi történik a káosz után ugye? Amint eltöröltünk minden rendszert, megtudjuk teremteni az általunk közkedvelt világot, ahol a káosz és zűrzavar uralkodik. A rosszak azt hiszik, mind ez lehetséges ha nincs jó, de tévedek, ők maguk is éppen olyan rendszer mint ők, megfejthetőek, monotonok. Mit gondolsz, te is a káosz szülöttje vagy? Mert én tudom hogy hova való vagy, de tőled akarom hallani.

Maddest zavarodottan bámul a férfira. Hirtelen gondolatok rohamozzák meg az agyát. Miért borult fel minden hirtelen? A világ egyszerű, mindent megérteni egyszerű, habár az érzelmeket utánozni nehéz.
-Van más is..- mondja halkan, majd megrémül attól, hogy hangosan gondolkodott. Ezt nem szabadott volna hangosan kimondania, most látszik rajta, hogy összezavarodott. Miért kell neki mindig minden gondolatát kiengednie a világba. De ha mégis, ha lehetséges lenne, hogy ez a férfi nem más..- olyan, mint én.- ezt már szándékosan mondja ki. Elvigyorodik és közelebb sétál.- Nem, nem egészen. Ő nem megfigyel, ő cselekszik, de lényegében ugyanaz.- most óvatosan körbejárja a férfit, és alaposabban megvizsgálja.- Nem, nem ugyanolyan, semmiképpen sem, ő jobban ismeri a világot, de elővigyázatlan.. Kéne neki valaki, aki vezeti? Vagy hagyja, hogy elkapják? Meglehet, hogy szeret veszélyben lenni...- most megáll előtte és mosolyog, mélyen a szemébe néz- ó.. akkorhát nem is olyan. Bizony, jó kérdés, a káosz csak úgy édes, ha egyedül okozzuk, vagy tévedtem volna? Lehet, hogy ő is olyan? Olyan vagy?- kérdezi farkasszemet nézve a férfival.- Van benned.. érzelem? Van benned ugye? Látom rajtad az izgatottságot. Társat akarsz a bűnben? Te nem kíváncsi vagy, te élvezed a dolgot, te pusztítani akarsz ugye? Hogyis mondják ezt az emberek? Őrült? Az vagy ugye? És nekem félnem kéne tőled.. az emberek ezt mondják.. estleg félhetnék.. mert úgy látom te nem félsz tőlem. Pedig lehetne rá okod.. - Maddest kezében forgatja kártyácskáját, amivel annak idején megölte azt a gyereket. Még mindig ott van rajta az odaszáradt vér. De a lány pontosan tudja, hogy a férfi nem fog félni tőle, hiába hasonlít az emberekre, ez a férfi lényegében ő.- Lényegében én..-ismétli meg véletlenül, majd ráeszmél arra, hogy hol van, és fojtatja- Szóval azt mondod tudod én ki vagyok? Azt mondod én is a káoszra születtem? Ha valóban így van, mutasd meg azt az oldalt, had mehessek végre haza az enyéim közé...

- Szóval haza akarsz jönni hah? Ahhoz előbb, bizonyítanod kell. Mond csak mi a neved kicsi lány? - A Karmester várta hogy a lány válaszoljon a kérdésére. Mivel a lány már eddig is olyan válaszokkal nyűgözte le amiket eddig soha nem várt, kíváncsi a következő válaszára. Akármit is fog le reagálni a lány, valóban reméli hogy ő tényleg ahhoz a káoszhoz tartozik aminek ő gondola és követi is beteljesülő sorsát.

-Név?- gondolkozik el Maddest. Olyan régóta nem nevezi őt senki a nevén. És neveket amúgyse szokott megjegyezni. - a legtöbben Maddestnek hívnak, de néha Madnek, vagy Maddynek. De nem ez a nevem. A nevemet otthagytam..- nem folytatja. Megáll. Bevillan az agya hátsó részéből egy rég elfeledett kép.-.. otthagytam rég, a hóban, a nagy füstölgő gyárak között, a nő karjaiban.. valahol most is ott lehet, a gyerekek kacaja mögött, a fákban, a folyóban, ami régen még a hó volt.. a fák talán megmondhatnák, ők mindent tudnak, és mindent látnak..- most kinéz az ablakon, át a házak fölött figyeli a sötét eget- .. ha megkérdeznénk talán adnának választ, talán tudnák a nevemet, elsuttognák, hogy senki se tudja csak én.. én pedig bezárnám egy kicsiny domozkába, ahol többé nem tudják elvenni.. majd egyszer megtalálom.. ha megtalálom, talán elmondom, feltéve, hogy te is elmondod a tiédet..

- Az én nevem itt rejtőzik bennem mélyen, előttem is titokban. De ha megelégszel ezzel, a nevem a Karmester. - Hajolt meg mélyen Maddy előtt. - Szolgálatodra. - Ez volt az a pillanat amikor sorsuk igazán egybeforrt. A pillanat amikor minden valójában elkezdődik. A Karmester jól tudta ezt. Habár a lány nem biztos hogy így gondol erre, de így van. Most bármit tesznek, kihat mind kettejükre, legalább is amíg együtt vannak. A Karmester jobbját nyújtotta Maddy felé hogy tartson vele. - Gyere velem, és elindítalak téged a káosz lenyűgöző és zavaros útjain. Amint kiérnek majd a házból ők ketten, a bolttól és a környéktől távol mennek hogy az úgynevezett rend őreiből megöljenek egyet vagy kettőt, hogy a kislány útjai ezentúl megalapozottak legyenek.

Maddest kíváncsisága mostanra kritikus szintet ér el. A gondolatai összevissza cikáznak, de nem tud mit tenni, minden értelmes ellenérv ellenére elindul előre. Óvatosan kilép az ajtón, a sötét folyosót nézi, és fülel. Egy pillanat múlva már az öregúr ajtaja előtt halad el, s lassan kinyitja a boltba vezető ajtót. Az üzlet csendes, és sötét, csak a Hold világít be az ablakokon át. A gyertyák kialudtak, az öregúr valószínűleg elfújta őket. De Maddest most nem ér rá ilyen apróságokkal foglalkozni. Az információt természetesen elraktározza, de agyának többi részében kérdések cikáznak. Hangtalanul végig oson a bolton, néha hátra pillant Karmesterre. Az ajtó zárva, de a kulcs ott lóg az ajtó mellett, mint általában. A zár kattanása megtöri a csendet, de még így se érzéklhetően hangos. Kimennek az utcára Maddest bezárja az ajtót, és reménykedik, hogy hazaér, mire az öregúr felébred, és észreveszi, hogy be van zárva a boltba.
Az utcák, mint általában csöndesek és kihaltak. A város ezen részén minden el van hanyagolva. Az utcák koszosak, és a lámpák is csak néhol világítanak. Maddest lassít a tempón, most már nyugottan sétálgat, és bevárja Karmestert. - Mit fogunk csinálni?- kérdezi, de abban a pillanatban villámgyorsan a falhoz lapul, oda ahol senki se láthatja, és rémülten néz maga elé, ahol egy járőröző rendőduot pillant meg. Eszébe jut az árvaház, és a kártya és a gyilkosság. Most nagyon óvatosnak kell lennie, mert az egyik rendőr láthatóan új, aki majdnem, hogy minden neszre azonnal ugrik. A másikkal talán el tudná hitetni, hogy ő csak egy ártatlan kislány, de az újoncok mindig mindent túlkompenzálnak. Ha észre venné biztosan rájönne ki is ő.

Amint kiértek a házból az utca sötétjébe értek ki. A sötétség védelmében álltak, hiszen néhány helyen ki voltak égve a lámpák. Ez a bizarr horrorisztikus látvány csodálatos volt. Pont olyan, mint amikor a ragadozók vadászni indulnak, és csak a sötétség az egyetlen barátjuk. Ők is így tettek. A sötétség leple alatt keresték prédájukat, akivel beavathatják a lányt. Útjuk során két rendőr alakot láttak meg. ~ Tökéletes ~ gondolta magában Karmester.
- Mit fogunk csinálni? - Kérdezi Maddy, majd a lány hirtelen a falhoz lapul érthetetlen okokból.
A Karmester elmosolyodott.
- Csak nem félsz ezektől? - biccent a két alak felé. - Pedig ők lesznek az áldozatok. Ők akik a "rend" őreinek nevezik magukat, de most találkoznak a káosszal. - Karmester belenyúlt a tarisznyába. Kivett belőle hat darab kis golyót. Azokat oda adta Maddynek.
- Ezek lesznek a fegyvereid. Ha hozzájuk dobod kigyullad bármijük. Lehetőleg a fejükre dobd majd. - A Karmester a kezét nyújtotta Maddynek, hogy a biztonságot nyújtó sötétségben közelítik meg őket, nehogy meglássák Maddy arcát és egy színjáték kíséretében majd lecsapjanak rájuk.

Maddestnek semmi kedve a játékhoz, de kíváncsisága egyre erősebb, így nem bír ellenállni az új élménynek. A rendőrök egyre csak közelednek, és Maddestnek döntenie kellene. Általában ez könnyen megy neki, de most, hiába hoz helyes, és észerű döntést magában, mégis az ellenkezőjét teszi, és elveszi a golyókat. Majd meglátjuk mi lesz ebből, gondolja magában.

A Karmester elmosolyodott, ahogy Maddest kivette a golyókat a kezéből.
- Okos kislány, tudni fogod mikor dobd el őket. Ha lehet fej felé célozz. - Súgta oda a lánynak, aki látszólag izgatott. A lány vállára tette a kezét, majd a rendőrök felé fordult. A színpadi játék elindult. Jöhet a második felvonás: Farkasok a bárányok közt.
- Jó estét a rendőr uraknak! Bocsássanak meg hogy ily késő éjszaka zavarjuk meg önöket, de a lányom nem bírt magával hogy ezeket át ne adhassam önöknek. - A tarisznyájába nyúlt, majd két dobozt vett elő. A rendőrök felé nyújtotta és közben előre lépett pár lépést.
- A lányom faragta és készítette el önöknek saját kezűleg, amiért oly bátran védelmezik a környéket. A karmester reméli hogy elfogadja az ajándékot a két rendőr és hogy meghallgatják zenei tartalmát is.

Maddest rémülten ugrik vissza a valóságba. Hirtelenjében, mintha mély és rémes álomból éberedne fel. Alig láthatóan, de hátralép egy kicsit, és finoman körbenéz. Mikor csinálta ezt? Mikor vette át az teste irányítását, az a valami. Ha a józan észre hangatott volna, mint mindig, akkor egyáltalán kis se mozdult volna a szobájából. Ami azt illeti kicsit álmos is. A hideg levegő, ugyan segít ébren maradni, de a gondolatait nem nyugtatja meg. Ugyan mivel lehetne azt magyarázni, hogy olyan ostoba, felelőtlen, és értelmetlen dolgot tett, amivel akár az egész jövőjét kockára teheti.
Az első gondolat, ami akkor eszébe jut, az, hogy most azonal sarkon fordul, és hazamegy, oda, ahol nincs semmi kockázat, ahol csendben élheti le gyermeki éveit. Az is megfordul a fejében, hogy mi van, ha itt elkapják.. és ha nem is, ez az ügy még akkor is igen kockázatos. Kíváncsi természete már majdnem legyőzte, de jelenleg az ész erősebb. Az egyetlen, ami visszatartja az indulástól, hogy tudja, így is úgyis késő. Ebből a balszerencsés helyzetből már nem fogja tudni kihúzni magát. Semmi kedve nincs a rendőrgyilkoláshoz, főleg, úgy, hogy körözik. De a rendőröknek már meg kell halniuk. Mad ezt indennél jobban tudja. Ha akarná, csak egy mozdulat, egy picikét nekidölni annak a lámpaoszlopnak, és a hatalmas szinte hajszálon függő üvegdarab a kiégett lámpáról azonnal zuhanni kezdene, és amennyiben nem áll odébb, pontosan belefúródna a magasabbik rendőr koponyájába. De ez csak egy példa lenne a sok közül. Mad el is hessegeti a gondolatot. Nincs szüksége ilyen semmirekellő ötletelésekre. Ha meg kell halnikuk, hát haljanak, de ne az ő ostobasága miatt. A hely túl közel esik a helyhez, ahol lakik, a következő napra, merthogy ezek itt ma mindenképpen meghalnak, minden tele lesz rendőrökkel, akik majd kérdezősködnek, és óvatlanul benéznek majd a varázsboltba is. Úgy dönt hát, hogy vár. Csak nézi Karmestert, hátha eszébe jut valami értelmesen halk, és észrevétlen módszer, ami természetesen Maddy részéről igazán csak egy halvány kis remény lehet csak. A szeméből, és a gondolataiból minden nem oda illő képtelenséget elhesseget, és tekintettel léve, a helyzet komolyságára, most teljes egészében az eseményeket figyeli, és megpróbál alternatívákat létrehozni arra az eshetőségre, ha Karmester mégsem intézné az ügyet halkan és észrevétlen, az éjszaka sötétjébe..

Az egyik rendőr vissza utasította a zenedobozt, de megnyugodott hogy kíváncsisága megmutatkozik a másik iránt. Sőt így nem veszett oda semmi. A zene doboz elég halk ahhoz hogy közelről lehessen csak jól hallani, amit feltehetőleg megnéznek. A zene amúgy is csak alig pár másodpercig tart, majd jöhet a várva várt pillanat, amiből a kicsi Maddy is kiveheti a részét. Ma nem lesz nagy munka vele, de elindíthatja azon az úton, ahová való, már ha beismeri hogy elfogadja a sorsát. A kis köpcös alak rákérdezett hogy még is mit tud, ez nem maradhat válaszolatlanul.
- Egy kis zenedoboz, ha fölnyitják a fedelét, hallhatják a muzsikáját is. - Karmester lelkében halálosan várja azt a pillanatot hogy megtörténjen a káosz pusztításának pillanata, ugyan kívülről nyugodtnak látszik de a lelke ugyan mást sugall. Talán már csak pár pillanat aminek jönnie kell és egyben Maddy szertartása is.