Reménysugár Árvaház

Tárgy: Re: Reménysugár Árvaház Szomb. Szept. 15, 2012 3:50 pm

Eltöprengve hallgatom a fiú szavait, miközben a kifüggesztett képeket vizsgálgatom. Mintha egy teljesen más embert látnék,aki pontosan azt az eszmét testesíti meg, amit Patrick is megfogalmazott. Csak, hogy az nem én vagyok. Talán valóban létezett egy olyan személy, aki hitt ebben, de ő meghalt, a szerelmével együtt. Az Őr már nem a problémáit akarja leküzdeni, mert neki már csak egy célja van: változtatni. Talán mások életét még megkönnyítheti, ha már miatta meghalt valaki, mégha e az ő végzetéül is szolgál majd. Mély levegőt véve igyekszem visszarázódni a beszélgetésbe.
- Jó, hogy így gondolod... de ki tudja, mennyire hős is valójában ez az Őr, nem igaz? A maszkjával eléri, hogy megtarthassa a titkait, akár az is lehet, hogy rosszabb, mint aminek hiszik.
Jelentem ki neki a véleményemet a témáról, majd mikor a szó Darrenre terelődik, hirtelen érdekes ötletem támad. Homlokráncolva hallgatom végig, amit Patrick mond, majd jó darabig meg sem szólalva szegezem tekintetemet az egyik cikknek, melyben arról írnak, hogyan fékzett meg az Őr egy rablást. Felelőtlenség lenne úg elengedni a srácot, hogy senki sem tuda, merre járhat, engem pedig már ismer, így ki is szúrhat, viszont az Őr gond nélkül követheti. Majd halvány mosollyal újból Patrick-re pillantok.
- Meglátom, mit tehetek.
Azzal kifordultam a szobából, de mielőtt még becsuktam volna az ajtót magam mögött, még visszafordultam egy mondat erejéig.
- Köszönöm, hogy segítettél.
Azzal visszasietek Antoniához, akit bunkó módon újfent magára hagytam, majd, valószínűleg meglepő kérésemmel fordulok hozzá.
- Engedjük el Darren-t.
Majd a várható döbbent reakciót megelőzendőn, gyorsan folytattam.
- Majd én ügyelek rá.
Küldtem felé egy bátorító mosolyt, majd, megmagyarázhatatlan módon, mielőtt még észbe kaphattam volna, a vállára tettem a kezem.
- Bízzon bennem!
Majd mikor feleszméltem, zavaromban kissé elvörösödve kaptam el a kezem, és mosolyodtam el újból. Mi van velem? Teljesen össze vagyok zavarodva! Nem jó ez így, lassan jobb lesz indulni, ám mégis, számomra érthetetlenül, eléggé szoronva figyelem Antonia reacióját, miközben a válaszára várok.

Hozzászólások száma : 803 Join date : 2011. Feb. 22.

Patrick mosolyogva válaszol az általad gondolt ötletre, az Őrrel kapcsolatban.

- Ha rossz ember lenne, nem védené az ártatlanokat, nem segítene másoknak, hanem csak saját magával törődne. Tudom, hogy fiatal vagyok, de attól még ezt tudom. Ha hasonló képességeim lennének, én is bűnüldözésre adnám a fejem, hogy meg tudjam védelmezni azokat, akiket szeretek.

Majd miután elindulsz kifelé, visszatér az olvasáshoz.

A fiatal gyerek, aki kiment a társalgásotok előtt, most visszatér a szobájába, hasonlóan tesz minden gyerek, indulnak tanulni, mivel Antonia, és a többi nevelőnő hessegeti őket. Csak Darren marad a konyhában, egy almát rágcsálva, de a nevelők őt békén hagyják. Immáron ketten vagytok Antoniával a teremben, akit egyáltalán nem lepett meg a mondandód, vagy csak nem látod rajta, hogy meglepettnek látszana. Gondolkodik egy picit, majd mosolyogva közli:

- Hát, maga itt a főnök, ön dönti el, ki-hova mehet. Ha van valami ötlete, szívesen hallgatom... már ha el kívánja mondani. Ha el akarja engedni Darrent, az ajtó nyitva van, a fiú mehet.

Mikor a kezedet a vállára teszed, lesüti szemeit, és pirulni kezd, majd kedvesen közli, hogy bízik benned. Darren a beszélgetéseteket végig figyelte, de hogy hallott-e valamit, azt nem tudni

Tárgy: Re: Reménysugár Árvaház Pént. Nov. 09, 2012 12:42 pm

Magam is elmosolyodom Patrick válaszán, hiszen érződött még benne az a gyermeki ártatlanság, amely idővel mindannyiunkból kiveszik. Így aztán úgy gondoltam, jobb is ennyiben hagyni a dolgot, már így is többet járt a szám a szükségesnél.
- Talán igazad van.
Közlöm vele, aztán elhagyom a szobát, majd miután beszéltem Antoniával, az almáját rágcsáló Darren felé indultam, majd megálltam a közelében.
- Mit szólnál, ha kötnénk egy alkut?
Kérdeztem tőle egy félmosollyal az arcomon, csak, hogy felkeltsem egy kicsit a figyelmét.
- Elmehetsz, de egy óra múlva visszajössz, megegyeztünk?
Nézek mélyen a szemébe, mutatva, nem érdekel, hogy tetszik-e neki vagy sem. Ez az ajánlatom, vagy elfogadja, vagy nem. Bár, ahogy eddig megismertem, nem hiszem, hogy lesz majd ellenvetése, de azért kíváncsian várok a fiú válaszára. Azt ő viszont még nem tudja, hogy az Őr végig a nyomában lesz... bármennyire is szimpatikus számomra a srác, annyira még nem bízom benne, hogy csak úgy hagyjam egyedül kóricálni, tekintetbe véve azt is, hogy cvan valami rejtélyes ekörül az ügy körül, amit valószínűleg nem árt jobban megvizsgálni, mielőtt komolyabb gond lenne az egészből. Megint ez a kételkedő érzés... lehet, hogy ez csak az én paranoiám, de rossz előérzetem van, és minél többet agyalok ezen, úgy látszik, annál rosszabb.

Tárgy: Re: Reménysugár Árvaház Vas. Nov. 11, 2012 1:10 pm

Darren feléd fordul, még mindig eléggé mogorva arcú, és úgy néz ki nem nagyon lehet mással kiengesztelni ezt nála, csak azzal, hogy elmehessen a lány után. Mikor megemlíted, az alkut, kicsit érdeklődve húzza fel a szemöldökét, szemeiben csillog az a feltételezett remény, hogy talán mégiscsak elmehete a lány után, de cserébe talán valami büntetést kell lerónia.
- Attól függ milyen alkut... - válaszolja neked kicsit megnyugodva. Elmondod neki hogy elmehet a lány után, de egy óra múlva vissza kell jönnie. Ennek a hírek igencsak megörül, morogva viselkedése egy csattanásra tovatűnik és elégedetten, boldogan mosolyog rád.
- Köszönöm! - kiáltja fel vidáman, és már meg is pördül tengelye körül, nem habozik, nem akar egy percet sem veszíteni azzal hogy itt ácsorog és veled beszélget.
- Egy óra múlva visszajövök, ígérem! - kiáltja még neked futás közben. Valóban nagyon fontos lehet számára a lány, ha ilyen gyorsan képes futni csak azért, hogy minél hamarább vele lehessen.

/A kaland itt folytatódik: Utak, utcák, közterületek /

Tárgy: Re: Reménysugár Árvaház Vas. Nov. 11, 2012 2:43 pm

Airie és Blaze privátkalandjának kezdő reagja

Arkham... Annak a helynek árnyai sokáig kísérni fognak életemben. Egy hely, ahova soha nem megy vissza az ember szívesen. Egy undorító, félelmetes pont a világban. Olyan mint egy gonosz kastély, ami él, és arra törekszik, hogy hatalmas falai összeroppantsák az embert. De volt számomra még egy hely a világon, ahol hasonló érzések keringtek bennem. A Reménysugár Árvaház. Egy roppant nagy épület, tele vidám gyerekekkel, akik mindenkivel játszottak, csak velem nem. Vagy tévedek? Vagy talán rosszul emlékszem? Nem... másképp nem lehetett. Utoljára mikor láttam, lángjaim tengerébe süppedt. Egy hatalmas tűzvirág nyílt ki benne s mindent elnyelt, ami az útjába került. Nem maradt belőle semmi.
Gyűlöltem azt a helyet. Tele volt félelemmel és bizonytalansággal. Most mégis, annyi év után eme düh enyhén lecsillapodott. Megkapta tőlem a jutalmat mindezért, avagy inkább büntetését. Bűnhődött, és már nincs többé. A düh ami akkor felemésztett mindent, kialudt bennem. Nem maradt belőle semmi, csupán az érzés, hogy valaha létezett. Egy nyugodt, hideg lángocska pislákolt bennem ama hely iránt.
Most mégis, léptem arra vezetnek. Mi vezényelheti őket? A kíváncsiság? Hogy mi maradt belőle annyi év után? Hogy még mindig ott e van? Igen. Túl kíváncsi vagyok. Bár Arkhamban megfogattam, soha többé nem térek haza, soha többé nem jövök el ide, most mégis itt vagyok. Itt állok az épülettel szemben. Reménysugár Árvaház. Csak a neve tudatja velem, hogy jó helyen járok. Maga az épület teljesen máshogy néz ki, mint ahogy én emlékeztem. Hát újjá építették. Új családtalan gyerekeknek adnak itt otthont és biztonságot.
Már sötétedik, elvégre későre jár. Felgyúltak az utcai lámpák, minden kezd lassan elhalkulni, készülődni az éjszakára. Mégis az épületből gyermeki vidámság, nevetés szűrődik ki a nyitott ablakon. Látom ahogy bent felgyúlnak a lámpák, ahogy megannyi boldog arc rohangál fel-le. Bár az épület teljesen más, mégsem változott itt semmi.
Állok a főbejárattól nem messze, nem fogok bemenni, tudom. Mennyi gyerektől vettem el a reményt, az otthont, mikor semmivé lett ez a hely? Bűntudat. Egy olyan dolog ami most megmozdult bennem és éreztem hogy körbevesz. A lelkiismeret, amit eddig nem ismertem, most megszólalt bennem. Gyűlöltek. Gyűlöltek téged. Nem szerettek. Eltoltak maguktól, nem akartak veled játszani. Bántottak téged! Nem, ez egyáltalán nem így volt. Te toltad el őket tőlünk, te akartad hogy így érezzek. Válaszolok neki. Arcom lankadt, nincs benne semmi vidámság, mégis enyhe mosoly ül rajta. Egy megbékélt mosoly, mely azt tükrözi, hogy elfogadtam a tényt, én vagyok a hibás.

Tárgy: Re: Reménysugár Árvaház Vas. Nov. 11, 2012 3:09 pm

Hát újra itt. Úgy érzem, az utóbbi időben egyre többet járok már ide, mint korábban. Mikor befejeződött a restauráció, csak néhányszor jártam erre, megejtve a kötelező ellenőrzéseket. Mostanában mégis olyan, mintha sokkal inkább magam miatt jönnék vissza újra, és újra. Mintha a név, Reménysugár, rám is lesütne, nem pedig az itt lakó gyermekekre. Talán tudatosan cselekszem így. Direkt térek vissza mindig, remélve, hogy magam is képes leszek reményt meríteni a helyből. Jóllehet valóban elámít mindig az a megmagyarázhatatlan erő, a boldog érzés, mely árad a helyből, mégis segítséget várok tőle. Mintha egy olyan hitben élnék, hogy minden egyes idelátogatásom erővel tölt majd fel a folytatáshoz... és most nem az Őr dologról beszélek. Hanem magamról. Az Őrnek ott a maszk. Önmaga képviseli az erőt, mely az ártatlanokat védik Gotham-ben, de nekem mim van? Semmim sincs. Kivéve ezt a helyet. Vicces... olyan, mintha Belőle nyugodna itt egy darab. Hisz valóban a halála inspirált az újjáépítésre, arra azonban csak most döbbenek rá, mi vonz mégis mindig ide. Ő. Őt érzem itt. Azért távozok innen minden nap egyre nyugodtabban, mert olyan, mintha vele lehetnék együtt azáltal, hogy idejövök. Még ha nem is csinálok semmit. Még ha be sem megyek. Akkor is olyan érzés, mintha nem is egy épületet, hanem az ő arcát nézném, pillantásomat a szemeibe fúrom, s olyankor hagyom, hogy elöntsenek az érzelmek. A bánat, amiért elment... a düh, hogy hagytam elmenni... és az elkeseredés, a jövőre tekintve, mert fogalmam sincs, mi fog történni. Lövésem sincs arról, hogyan tovább, vagy mi lesz ezután. De úgy látszik, ezen érzéseket most mellőznöm kell. Elkerülöm, mert ahogy menetrend szerint megérkezek ma is töprengésem törzshelyéhez, valami más vonja magára a figyelmemet. Pontosítva, valaki más. Egy nagyon fiatal lány áll ott, az épületet kémlelve, én pedig még csak nem is értem, hogy engedhették ki őt egyedül. Hiszen egy gyermekre vigyázni kéne. Felelősségteljesen. Vagy talán pont az lehet a gond, hogy egyedül van?
Lassan odasétálok mellé, s magam is az árvaházat kezdem bámulni. Nem teszek semmit, nem akarom megijeszteni, de azt sem akarom, hogy baja essen. Egy gyermek számára Gotham City utcái kétszer olyan veszélyesek, mint mások számára. Miközben szokásos gondolataimat pörgetem végig fejemben, egy oldalpillantást vetek rá, végül pedig nem tudom megállni, hogy ne szólaljak meg.
- Minden rendben? - kérdezem, mintha nem lenne tök egyértelmű, hogy az ellenkezője süt le a gyerekről. Gyönyörű kezdés volt, így kell szót érteni egy gyerekkel, gratulálok Blaze... te idióta!

Tárgy: Re: Reménysugár Árvaház Vas. Nov. 11, 2012 3:30 pm

Reménysugár Árvaház. Milyen kellemes név egy kellemes helynek. Érzem ahogy árad belőle a vidámság, a reménység, amit egy árvaháznak nyújtania kellene. Oly régen volt, oly nagyon régen számomra ami történt. Annyira más volt ez a hely is. Sok emlék, sok kellemetlen emlék fűzött ehhez a helyhez. De jobban belegondolva, mim volt akkor, és mim van most? Megérte nekem azt egyáltalán? Akkor szabad voltam, szabadabb mint utána. Volt hol laknom, volt hol aludnom. Mindig meleg étel és ágy fogadott. Nem mardosta testem a hideg vas fogai, nem éreztem az éhséget. És most? A nyakamba esik az eső, bár hányszor elered. A hideg mindig engem talál meg és karmait belém mélyesztve ölel át. Hol voltam akkor, és hol vagyok most...?
Lépések az utcán, hallom őket, akkor is ha túlságosan mélyre ástam magam saját gondolataim földjén. Talán csak egy erre járó. Jelenléktelen személy, ő is elkerül majd, majd tovább megy az nélkül hogy rám nézzen. Nincs miért foglalkozzak vele. S így is történik. Egy idős hölgy, aki kis kocsiját maga után húzza. Szinte félre lök, mintha nem lenne elég széles a járda kettőnknek. Az ember azt hitté, az idősek kedves személyek, akik mindig tartogatnak egy darab cukorkát az unokáik, vagy a kedves gyerekek számára. Sajnos ez nem így van. Ők azok akik fellöknek az utcán, akik megelőznek az üzletben. Ők azok akik lehurrognak, mert nincs mit ennem. "Büdös hajléktalan!", így szidnak mindig. Nem kell velük foglalkozni...
Figyelem a világító ablakokat, nézem ahogy mögöttük a gyerek szaladgálnak. Boldogak. Én mért nem lehettem? Régi emlékek kezdenek felébredni hosszú álmaikból. Amikor Karácsonykor szinte minden gyerek családnál volt, csak én ültem a Reménysugár Árvaház hatalmas kandallójánál, vagy épp néztem ki a sötét utcára, figyeltem ahogy havazik és bizonygattam magam, értem is egyszer el fog jönni valaki, egy szerető család és elvisz magukhoz. Ha csak pár napra is, de elvisz.
Egy hang, egy férfi hang ragadja meg a fantáziám, ahogy kérdez valamit. Felfogom szavait, de rádöbbenek, hogy egy igazi férfi áll mellettem és ő is az épületet nézi. Szemem sarkából veszem őt észre, nem nézek rá. Annyira kellemes nézni a gyerekeket...
- Elnézést, csak... Azt hittem hogy ez a hely már nem létezik - egy megbékélt mosoly húzódik arcomra pár pillanatra.
- Régi emlékek fűznek ehhez a helyhez. Pár éve teljesen leégett. Jó látni hogy ismét áll, és hogy reményt ad az árváknak - válaszolok neki őszintén, bár hangom még mindig olyannyira semleges, hogy nem lehet belőle sok jó dolgokat kivenni. Gond terhelt vagyok. Mennyi gyerek reményét vettem el én akkor...?

Tárgy: Re: Reménysugár Árvaház Vas. Nov. 11, 2012 3:55 pm

Gondolatok, érzések. Érdekes dolgok ezek. Régebben mindig azt gondoltam, a kettőnek nincs köze egymáshoz. Nem akartam belátni, hogy nagyon is befolyásolhatják gondolatainkat az érzelmeink. Sőt, gyakran érzelmeinkből születnek a legfurcsább gondolatok. Mint például az elképzelés, miszerint az árvaház képében őt látom viszont mindig, mikor itt állok, s emlékeimben visszatérek a múltba. A fájdalmas múltba, hol annyi hibát követtem el, s követek el még most, a jelenemben is, mert érzéseim szülte gondolatok kavarognak a fejemben, újabb érzéseket hozva létre ezzel. Talán valóban kezdek megőrülni. Az is lehet, hogy már hosszú ideje nem vagyok épelméjű, ki tudja. Már magam sem tudom eldönteni, mi az igazság. Mi vagyok én? A maszk, vagy az az egyszerű, sebezhető, s halandó lélek, ki most eme embergyermek mellett áll, egy árvaházat bámulván, várván a csodát, mely talán sosem fog eljönni. Vagy talán időközben, anélkül, hogy felfigyeltem volna rá, ezen két személyiség különváltak volna? Az Őr, ki maszkjából, s annak jelentéséből meríti erejét, és az összetört, satnya ember, kinek nincsen már kapaszkodója, mert önnön hibái miatt elveszítette azt? Kettejük közötti kapcsolat pedig nem más, mint a két fél közötti ellentétből fakadó ellenszenv egymás iránt, melyet egyik fél sem hajlandó kimondani, mert akkor olyan "harmónia" szűnne meg létezni, melyet az életben már nem lehetne többé helyreállítani? Sok kérdés. Rengeteg kérdés, mégis annál kevesebb válasz. S hiába teszem fel őket, nincs ki válaszoljon. Hiába kérdezem kedvesem, haragszik-e rám a múlt miatt, ő már nincs, hogy válaszoljon. Ő már nincs, csak saját, buta gondolataim, és érzéseim, melyek azonban nem adnak választ, csupán csak tovább gyötörnek, mígnem egyszer majd azt mondom, nem bírom tovább, s végleg feladom. Kérdések, válaszok. Emlékek, érzések. Érzések, gondolatok.
- Nincs, miért elnézést kérned, teljesen érthető, hogy kell egy hely, hol az ember megküzdhet magával. Ellehet a gondolataival. - válaszolok neki, kicsit magamat is felébresztve ezzel révedezésemből, mely már valóban az őrület határát súrolhatja.
- Nos, igen. Szörnyű, ami történt, de az a lényeg, hogy már minden rendben.
Szögezem le, mintha valami konkrét törvényt mondtam volna ki ezzel a kijelentéssel.
- Nem igaz? - nézek rá végül mégis, mintegy megerősítést várva, s talán hanglejtésemből ki is érezhető, hogy kezdeti magabiztosságom alábbhagyott. De nm gyengülhetek el. Ő csak egy gyermek, és nem veheti észre a gyengeségemet., hisz láthatóan neki sincs túl jó hangulata, így aztán, kicsit lendületesebben, magam válaszolom meg kérdésemet.
- Naná, hogy igaz. - vetek felé egy barátságos mosolyt, hátha kissé oldhatom vele az ismeretlenségből fakadó feszültséget.
- Mi a neved?

Tárgy: Re: Reménysugár Árvaház Vas. Nov. 11, 2012 4:18 pm

Remény. Te szabad szárnyakon szárnyaló remény, hát merre vagy most? Melyik világban repkedsz éppen? Vagy csak előlem bujkálsz félve, hogy téged is elpusztít az a marú tűz, ami bennem él? Nem tévednél sokat. Ó te csodálatos remény, inkább elő se bukkanj, hisz egyszer már elfojtottam szavaid, egyszer már porrá lettek szárnyaid. Ó remény, csak felettem ne keringj, így könyörgöm én neked...
Remény, hát talán eme falak közt bújtál meg? Avagy a gyermekek szíveibe költöztél? Az is lehet hogy mindkettő. Maradj ott, ne mutatkozz nekem. Hozzám ne gyere, ne érints meg, ne is gondolj rám.
Figyelem az ablakot, azt a fényt ami kitáncol belőle és engem is, az idegen férfit is megvilágít. Olyan mint a remény. Halovány, bizonytalan, de mégis jól esik. Olyan furcsa dolgokat mond nekem ez az idegen férfi. Furcsákat, mégis igazakat. Vajon ő is azért van itt? Hogy saját gondolatait űzze, régi emlékekbe kapaszkodva keresse életében a megbocsájtást?
- Tele van reménnyel ez a hely. Vigyázni kell rá, különben elpusztítják az olyan emberek mint... - elharapom a végét, majdnem kimondtam, hogy olyan emberek mint én. Akik csak mennek és pusztítanak mindent maguk körül, majd sírnak hogy nincs semmijük, hogy nincs senkijük, akikre támaszkodhatnak.
- Mint akik Gotham mocskában élnek - fejezem be végül, jelezve hogy inkább a bűnözőkre gondolok. Elvégre minden ember, aki itt él, aki az itteni levegőt szívja, az Gotham mocskában él. De van akik jobban, és vannak akik kevésbé. Kérdésére csupán bólintok. Furcsa érzéseket hoz fel bennem ez a kérdés. Tényleg minden rendben lenne? Annyira kívánom, hogy megtudjam hazudtolni az időt, hogy árny ként vissza tudjak térni, és életem egyes szakaszát megváltoztatni. Mennyi gyerek reményét vehettem el?
- Olyan ez az árvaház, mint egy fehér pont ebben a városban. Egy ártatlan, fehér pont - elhallgatok egy kicsit, ismét saját szavaim súlyán rágódom. Hol rontottam volna el? Halk, nehéz sóhaj hagyja el ajkaimat. Ismét ott vagyunk, hogy mi a nevem... Miért érdekel ez mindenkit? Annyira... teljesen annyira mindegy. A férfire pillantok, majd ismét az árvaházra. Nyomaszt az emlék, sikít a lelkiismeretem. Mégis kitől kérjek bocsánatot? A helytől? A gyerekektől...? Magamtól? Kitől kérjem azt a megváltó megbocsájtást azért, amit tettem?
Leveszem a hátizsákom, nagyon rossz állapotban van. Két napja kukáztam ki, ugyan úgy mint a ruhám maradékát. Kinyitom, kiveszek belőle egy szál virágot, majd leteszem a főbejárati ajtó elé.
- Nem akartam elvenni tőletek a reményt. Sajnálom... - suttogom halkan magam elé. Érzem ahogy összeszorul a torkom, még annyi mindent helyre kell hoznom. De vajon Ő megengedi e?
- Egy igazi hős az, aki ezt a helyet ismét felépítette a hamuból. Nincs nagyobb hős annál, aki reményt ad azoknak, akiknek nincs. Aki az árvákra vigyáz - mondom egy félmosollyal, majd a férfire nézek.

Tárgy: Re: Reménysugár Árvaház Vas. Nov. 11, 2012 5:01 pm

Remény. A kislány a reményt hozza szóba, s hirtelen azon kapom magam, hogy többször is elismétlem magamban ezt a szót, mint aki már oly rég hallotta, hogy nem is ismeri már annak jelentését. Pedig nem volt rég. Az árvahá nevében is benne van, s napközben is nagyon gyakran fordul meg fejemben ez a kifejezés. Mégsem tudom már meghatározni, vajon jó, vagy rossz dolog-e a remény. Ahogy észrevettem, sokaknak boldogságot nyújt, mégis hatalmas fájdalommal jár az elvesztése. Hát kérdem én... barátunk-e a remény, vagy inkább ellenségünk? Ha nincs, nincsen már mit vesztenünk. Míg van, nagyot eshetünk. Méghozzá magasról.
- Nos, igen. Olykor eltűnődöm azon, hogy talán azoknak is csak a reményre volna szüksége, kik megtesznek ilyesmit. Ha valaki, én nem ítélem el őket. Talán rossz utat járnak, de hiszem, hogy ott van bennük minden, mi kell ahhoz, hogy erre rádöbbenjenek, és változtassanak.
Kicsit megköszörülöm a torkomat. A helyzet az, hogy ennyit már rég beszéltem, tekintve, hogy nincs kivel, és nincs is miért. Így aztán némiképp el is szoktam a hosszabb társalgásoktól, amik tovább tartanak egy-egy köszönésnél, vagy annál, hogy megkérdezzek valakit arról, hogy van. Kissé elgondolkodtat az, amiket ez a lány mond. Külsőre talán csak egy gyermek áll itt, mégis olyan érzésem van, mintha egy felnőttel beszélgetnék. Valakivel, kinek túl gyorsan kellett felnőnie... vagy talán nem is volt gyermekkora.
- Igen, olykor én is úgy látom, hogy ez egy fényes része a városnak, melyet gyakran nyel el a sötétség. Csak sokszor nem tudom, elég-e ez a fény. Van, hogy úgy érzem, többet kéne nyújtani. Többet érdemelnének... és nem csak ők. - bökök itt most az épület felé fejemmel.
- Hanem mindenki. - mondom, majd meglepődve nézem végig, mit művel ez a gyerek, nem hagyva figyelmen kívül, hogy nem mondta el a nevét.
- Szerintem, te senkitől sem vetted el a reményt. - szólok felé, hiszen tényleg nem tudom ezt elképzelni róla. Még akkor sem, hogy csak most látom először. Azonban ami ez után kerül szóba, láthatóan eltünteti arcomról a mosolyt. Tekintetem az ajtóra szagazódik, mintha csak magammal néznék szembe az otthoni tükrömben. Magammal, és mégsem. Hanem az Őrrel. A Másikkal, ahogy mostanában nevezem, s ekkor mindig harag fog el. Végtelen düh.
- Ő nem hős. Csak valaki, aki szereti magát annak tartani, mert ez hízlalja az egóját. Mert az feledteti a hibáit. Az feledteti... a Másikat. - itt befejeztem a mondatot. Nem szerettem volna ebbe mélyebben belemenni, remélem, nem is lesz szükséges.
- Amúgy, hogy értetted, hogy te elvetted tőlük a reményt? - nézek rá ismét kíváncsian.

Tárgy: Re: Reménysugár Árvaház Vas. Nov. 11, 2012 5:50 pm

- Igaza van. Sok ember azért cselekszik helytelenül, mert nem lát más kiutat reménytelen életéből. Ha lenne reményük megváltozni, biztos vagyok benne hogy megpróbálkoznának vele. Sok ember azért rossz, mert nem volt más választási lehetősége az életben. Akit ver a sors, az vagy bűnöző, vagy bűnüldöző lesz. Másképp nem is lehet - válaszolok neki, majd csendben figyelem amit mond. Közben arcát figyelem és látom rajta, hogy ő is a múltjának zord árnyékában él, aki talán valami rosszat tett az életében, és most keresi a megbocsájtáshoz vezető utat, szint úgy mint én ezen az éjszakán. Azzal a különbséggel, hogy nekem ez csak reggelig fog tartani. Holnap már más tervei vannak velem. Hogy milyenek, azt csak Ő tudja...
- Az lehet hogy elnyeli olykor a sötétség, de még nem bukott el. És ez a legfontosabb - ismét elhallgatok, annyira furcsán érzem magam. A bűntudat számomra egy olyan dolog, amit szinte egyáltalán nem ismerek. Néha érzem, de annyira távoli érzés, hogy szinte azonnal kihal. Annyira furcsa érzés tudni, hogy bűnös vagyok. Azzal még nem lenne gond, hogy bűnös vagyok, hogy gyilkos vagyok, hanem azzal van a gond, hogy ezt kezdem felfogni annyi év után. Összeszorul a torkom, félig hátat fordítok az épületnek. Az ablakai engem néznek, pontosan olyan, mintha ujjal mutogatnának rám. Megérzem a forróságot, fejemben hallom a gyerekek halálsikolyait. Lehunyom szemem, nem akarom látni a már sötét utcát. Szokatlanul gyorsan telepedett le az éjszaka erre a városra. Lehet ennek az az oka, hogy már néhány napja nehéz esőfelhők ereszkedtek a nyakunkba. Olyan mintha szét akarnának egyszerűen lapítani maguk alatt súlyukkal.
- Sokan vannak, akik hibáznak, és nem akarják jó tettekkel helyrehozni ezt. Ő legalább megpróbálta és bízok benne hogy az aki ismét felépítette ezt a helyet, jó ember. Mert jó dolgot tett. Az hogy ezzel kompenzálni akarja a múlt fájdalmát, ám legyen. A jó tettek azért vannak, hogy elfeledtessék velünk azt, hogy valaha rosszat cselekedtünk - válaszolok neki, s talán nem is sejti ez a férfi, hogy számomra milyen nehezek ezek a szavak. Egyre jobban kezdem elfogadni saját magam, a hibáimmal. Itt, az utcán kezdek rádöbbenni arra, milyen ember is voltam, hogy milyen vagyok most és merre tartok. Itt, ahol szembenézek múltam egyik legsúlyosabb bűnével. Nem Arkhamban, hanem itt. Az ember akkor döbben rá igazán, milyen is, ha saját tetteivel néz farkasszemet. Halk sóhaj, érzem hogy ki kell mondanom, hogy saját magamon könnyítsek. Ismét az árvaházat nézem, az egyik sötét ablakát.
- Régen, néhány évvel ezelőtt élt itt egy gyermek. Egy aranyos, kedves gyerek, aki szeretett barátkozni. De mások valami miatt eltaszították maguktól. Megígértem neki, hogy mindentől megvédem a világon. Minden bajtól, félelemtől... - annyira nehéz visszaemlékezni, annyira nehéz ismét feltépni a régi sebeket... - Mindig mikor elérkezett a tél, abban az ablakban ácsorgott hajnaltól késő estéig. Abban az időben az itteni gyerekeket családok vitték el az ünnepekre, hogy ne az árvaházban töltsék. Idegen emberek, idegen gyerekeket, mégis olyan volt, mintha szerető szülőkhöz kerültek volna. Mikor ott állt, és nézte ahogy hull a hó... Reménykedett abban, hogy őt is egyszer egy ilyen család elviszi. Legalább egyszer - az egyik ablak felé mutatok a földszinten.
- Akkor még máshogy nézett ki az árvaház. Biztattam abban, hogy ne veszítse el a reményt, hogy egyszer biztos elviszik - elhallgatok. Ó igen, azok a hosszú téli napok, mikor várakozással és reménnyel volt teli minden egyes pillanat...
- Akkor halt meg, amikor felgyújtották az árvaházat. Megígértem neki, hogy megvédem mindentől, de akkor sajnos nem tudtam... - fejezem be. Igen, az a nap... Amikor meghalt bennem az ártatlanság, amikor végleg szertefoszlott az, amiben hittem...
- Mindenkinek megvan a sötét árnya, ami vele együtt jár. Függetlenül attól, hogy felnőtt e vagy gyerek. De mi döntjük el, hogy meddig követ majd...

Tárgy: Re: Reménysugár Árvaház Vas. Nov. 11, 2012 6:39 pm

Figyelmesen hallgatom azt, amit mond, s egyre inkáb úgy érzem, hogy a gyermek, kivel épp szemben állok, több mindenen ment már keresztül, int egy átlagos gyermek az ő korában. Sőt, le erem fogadni, hogy több mindenen ment már keresztül, mint bármely gyermek. Ahogyan a történetét hallgatom, egyre hatalmasabbfájdalom markol a szívembe. Miközben beszél, gyakorlatilag anélkül, hogy bármit észrevennék belőle, lassan mellélépdelek, és leguggolok, így veszem szemügyre jobban a virágot. Hallgatom, amit mond, s próbálom nem engedni, de elragadnak az emlékek. Megint ott vagyok azon az éjszakán az utcán. Életem egyetlen értelme a karjaim között hever, és én csak arra tudok gondolni, amit ígértem neki. Hannah mégis elmosolyodva hunyta le szemeit. Elhagyott, és még csak nem is volt dühös. Nem hányta a szememre, hogy nem tartottam be a szavam. Pedig így volt. Nem védtem meg. Sem őt, sem a picit. Ott térdepeltem, nem is tudom, meddig. Nem is érdekelt. Csak vártam. Vártam arra, hogy felnyissa szemeit, s én újra megérezhessem ölelése melegségét, ahogyan ajkai az enyéimhez érnek. De ez már soha többé nem adatott meg nekem. Elveszítettem. Aznap nem csak ő halt meg, de bennem is meghalt valaki. S ekkor támad a felismerés... a lány szavai... mintha önnön gondlataimat hallanám feltörni e gyermeki torokból, s mintha saját önnön szavaim szúrnák egy kés mélyreatoló, hűvös kését a szívembe, melyen ott vérzett még egy seb, mely beforrásra várt. Ekkor érzem meg a forró könnycseppet az arcomon, de mire odanyúlnék, hogy letöröljem, mielőtt neki is feltűnne, már végig is grdült az arcomon, lesújtó sebességgel, azt éreztetvén, hogy sosem állíthatom meg. Sosem volt esélyem ellene. Ahogy a Másik ellen sincs... és soha nem is lesz.
- Ezt megértem, milyen érzés. - szólalok meg, bár hangom rekedtem a vártnál, így megköszörülöm a torkom, s próbálok nmi erőt is belevinni a szavaimba.
- Én is ígértem valamit... de nem tartottam meg.
Ekkor pedig jön az újabb felismerés. Nincs jogom felsbbrendűként játszani a hőst. Hiszen még csak nem is vagyok jó ember. Egy gyilkos vagyok. De... nem, az lehetetlen. Hiszen ez a kislány sem gyilkos, nem gondolhatok ilyeneket. Csak azt nem tudom, hogy merjek-e rákérdezni, hogy most valóban másról, vagy inkább saját magáról beszélt-e. Ezért inkább csak a következő megjegyzést intézem felé. Bár szemembn még mindig ott lapulnak a könnyek, hangom most már magbiztosabb, mint korábban volt.
- Én abban hiszek, hogy mindig megtalálható, mit elveszteni véltünk. - nézek mélyen a szemébe. Nem tudom, mi az, mi arra bír, hogy így el tudjak beszélgetni vele, de azt nem tudom letagadni, hogy így van. Már most sok mindenre döbbentett rá, és úgy érzem, ő is többet mondott, mint amit általában szokott.
- Tudod, én inkább azt mondanám... az árnyaink mindig ott vannak, csak az a fontos, hogy hagyjuk-e nekik, hogy meghatározzanak bennünket. Én... elbújtam a fájdalom elől. - felnézek az árvaházra, s úgy vélem, nem érdemes titkolni tovább.
- Én építettem újjá a helyet. De nem vagyok jó ember. Egy... hazugságot kreáltam. Arra, hogy attól védjen, mi valójában vagyok. Mert az igazság az, hogy engem legyőztek a hibáim. Azért próbálok... próbáltam segíteni nekik, hogy érezzék, nekik van még miért élniük. Talán ebben az esetben, amiben ők is vannak, úgy tűnik, mindent elvesztettek, nem így van. Viszont... megérdemlik, hogy egy erre méltóbb személy mutassa ezt meg nekik. Valaki, aki ugyancsak átment ezen. Nem pedig én, a hazug. - szememet rá szegezve várok, mit reagál majd erre.

Tárgy: Re: Reménysugár Árvaház Vas. Nov. 11, 2012 7:09 pm

Szóval igazam volt. Mint oly sokan mások, s én jó magam szintén, az a férfi is a múltjának sebei elől menekül. Az árny ott áll szorosan mögötte, meglapulva minden lépésben, követve őt bárhová. És ő csak megy előre, reménykedve hogy nem éri utol, hogy a jó cselekedetek falat állítanak az árny, és ő közé, mely megvédenék gondolatait. Arkhamban tanultam egy nagyon jó dolgot, ami a tulajdonságaim közé sorolható. Hamar felismerem az embereket. A tekintetből. Igen, abból... A szemek sosem tudtak hazudni. Soha, senkinél. Talán csak én vagyok ez elől a kivétel. Figyeltem a férfit, minden egyes mozdulatát, ahogy vette a levegőt, ahogy beszélt, ahogy viselkedett. Igen, neki is, szint úgy mint nekem, a megbocsájtáshoz vezető úton kell járni. Melyikőnk bírja ki tovább? Én, vagy ő? Jobban meglátva, inkább ő, mint én. Elvégre számomra a hajnal más életet hoz, mint oly sokszor. Hogy hova tartok ebben a kietlen világban, azt csak Ő tudja...
Meg szeretném őt vigasztalni, meg szeretném neki mutatni, hogy van remény, hogy nincs minden elveszve. Talán nem is kell, lehet ez ő maga is jól tudja, érzi valahol magában. Kezemet lágyan vállára helyezem, mikor a virághoz guggol, hogy jobban szemügyre vegye. Fehér liliom. Piszkos és összegyűrt szirmai arról árulkodnak, hogy a táskámban lapult már egy ideje. Loptam. Szégyenlem bár, hogy ehhez kellett folyamodnom, de a szándék, amiért idehoztam, sokkal fontosabb volt számomra, mint a gondolat, hogy lopnom kellett egy szál virágot.
- Nem bűn megígérni valakinek valamit. Az bűn, ha nem tiszta szívből ígérünk meg valakinek valamit. Nem bűn ha nem tartjuk be az ígéretet. Nem lehet őket mindig betartani. A világ túl sötét ahhoz, hogy ezt engedje. Csak az fontos, hogy jó szándékból ígérünk e meg valamit valakinek - mondom neki kedvesen, érzem ahogy arcomra egy kellemes mosoly húzódik. Egy kellemes mosoly, mely elhozza nekem a nyugalmat. Talán a hely teszi ezt velem, elvégre elég ránézni és érzi az ember. Sugároz belőle a nyugalom. Látom azt a könnycseppet az arcán. Fájdalom. A régi emlékek mindig fájdalmasak. Függetlenül attól, hogy jók e vagy rosszak. Mindig okoznak bizonyos fájdalmat az emberben. A jók azért, mert elmúltak, és emlékeztettek arra, hogy mi volt, hogy mi múlt el. És mi csak reménykedhetünk, hogy lesz még ilyen. Pont ennek okából kifolyólag nem is kommentálom a könnyeket. Jó ha az embernek vannak érzései, és nem félnek kimutatni őket.
Csendben hallgatom végig amit mond arról, hogy ő építette újjá ezt a helyet. Meglepődöm ezen, elvégre nem gondoltam volna. Nem igazán fordult meg a fejemben, hogy ő miért is van itt, de most már értem. Így akarta felállítani a falat a múlt bűnei ellen. Ellépek tőle egy kicsit, mintha megijedtem volna. Pontosan így is van. Érzem ahogy arcom elsápad egy kicsit, de szerencsére, vagy legalább is azt hiszem a sötétben ez nem annyira látszik. Testem lágyan megremeg. Én tettem porrá ezt a helyet, és ő az aki ismét felállította. Talán a sors fintora akarta, hogy ez így legyen. Hogy mi ketten találkozzunk. Vajon tudja? Vajon sejti? Vagy talán fogalma sincs arról, hogy ki áll mellette? Csak találgathatok. Elmondjam neki? És ha elmondom, hogy fog reagálni? Mérges lesz e rám? Mennyire fog változni a viselkedése velem szemben? Csak találgathatok...
- Maga egy hős. Aki a semmiből csinált valamit, valamit ami másoknak maga a remény. Otthont adott azoknak, akiktől ezt elvették. Adott nekik lehetőséget a jobb életre. Csak az tud másnak őszintén segíteni, aki már megjárta a sötétséget. Mert tudja milyen... - mondom neki, majd elfordulok tőle és az árvaháztól is.
- Nem akartam porba dönteni ezt a helyet azon a napon... Sajnálom - mondom neki halkan, miközben elindultam tovább az utcán. Érzem hogy az árny, mely eddig nehéz szárnyaival engem követett, most utolért és szembeszállt velem, hogy egymással nézzünk farkasszemet. De ki fog hamarább pislantani...?

Tárgy: Re: Reménysugár Árvaház Vas. Nov. 11, 2012 8:16 pm

Nem tudom megmagyarázni, de szavai hihetetlenül jól esnek. Mély, szaggatott levegőt veszek, úgy hallom meg, utolsó mondatát, mely némiképp vissza is ránt az emlékek öleléséből. Ironikus, hogy pont vele találkozzak ezen az estén. Valahogy... nem is tudom, megfoghatatlan. Ez is egy olyan este, amit ha mondjuk évek múltán elmesélnék valakinek, nem hinné el, hogy ilyesmik megtörténtek. Vagy ha el is hinné, nem értené meg, milyen érzések kavarogtak bennem, miközben ezzel a gyermekkel beszélgettem. Hogy mennyire jó érzés volt. Talán nem ismertem... talán nem is értettem meg annyira, mint azt ő megérdemelte volna, de hosszú idő után azt mondanám, ez volt az az este, ahol őszinte, boldog mosollyal néztem valakire. Mert, hogy így pillantottam fel a lányra szavai hatására. Felegyenesedtem a virág elől, s az árvaház névtáblájára emeltem tekintetem. Igen, remény. Már érezlek. S csak remélni tudom, hogy segíthetek ennek a lánynak, hogy ő is érezze. Így mikor elindul, nem is tétovázok, gyors léptekkel kerülök elé, megállítva őt az útján.
- Várj, kérlek! Szeretném… megköszönni, amit mondtál.
Kicsit elszégyellten sütöm le a szemem, de gyorsan össze is kapom magam a folytatáshoz.
- Nincs miért bocsánatot kérned tőlem. Ha valaki, én aztán szintúgy hibáztam már. – miközben beszélek, újból leguggolok előtte, s remélem ez maradásra bírja, és nem megy el. Valamiért nem akarom egyedül hagyni. Ennél többet érdemel.
- Tudom, az árnyainkkal olykor nehéz hadakozni. De az után, amit most láttam… egy csepp kételyem sincs afelől, hogy egyáltalán nem vagy hibás. – néztem őszintén a szemébe, hiszen nem csak mondtam, így is gondoltam. Hannah halála után meg kellett tapasztaljam, milyen is a magány… és ennél erősebb, kínzóbb érzést aligha éreztem. Amellett, hogy magamat hibáztattam, amiatt, ami történt, a magány is a hatalmába kerített. Mikor éjszakánként a csendes várost bámultam az irodám ablakából, egyre azon agyalva, bárcsak feltűnne mögöttem az a kedves arc. Bár meglátnám újra szeme csillogását, keze gyengéden a vállamra simulna, s azt mondaná vigyorogva, hogy már megint túl nagy terhet hordok a vállaimon. De sosem jön el. Sosem érzem már meg gyengéden cirógató ujjait, sem azt a határozott erőt, mellyel magához húzott, és átölelt. S vele együtt mindezek már belőlem is kivesztek. De talán most esélyem van, hogy tegyek valamit az ellen, hogy ebből a gyerekből is elvesszenek ezek. Benne ott van még, látom. Látom, ahogyan mélyen a szemeibe nézek, s megbújik minden egyes mozdulatában, még az előbbi mosolyából is sugárzott a léte annak a lánynak, ki ott állt az árvaház ablakában minden télen. Nem tudom, merre viheti az útja. De meg kell tudnom. Úgy érzem, most talán jóvátehetem, ami történt. Talán Hannah nem bocsát már meg nekem, de ha most ő is engedi, hogy vele maradjak, úgy halhatok meg, hogy megérte.
- Merre akarsz most menni? – kérdezem, immáron felállva, jelezve, hogy akármennyire szeretne, nem fogom hagyni egyedül menni, s ha nem is tetszik neki. Mellette maradok, mert megérdemli, hogy legyenek mellette.
- Én nem vagyok egy nagy társaság, de… talán jobban ellehetnénk, mintha folyton csak a gondolatainkat fogadnánk magunkhoz társként. Mit mondasz? – nézek rá egy újabb mosoly kíséretében. Nem tudom, miért vigyorgok ennyit, de az is lehet, ő volt rám ilyen hatással. Felébresztett bennem valamit, amivel már rég találkoztam. A Másikat. Ki a maszk mögött lapult, s félte a fájdalmat.

Tárgy: Re: Reménysugár Árvaház Vas. Nov. 11, 2012 9:04 pm

Olyan nagyon szokatlan ez, oly nagyon szokatlan és furcsa. Ez a város, ez a helyzet. Alig pár órája annak, hogy kiszabadultam, hogy ismét érezhetem azt, ami után sóvárogtam. Mehettem bárhova, csinálhattam volna bármit, de én mégis itt vagyok. Ezen a helyen, ahol számomra mindennek vége lett. Annyira furcsa ennek a városnak a sorsa. Mintha onnan fentről nézne minket, játszana velünk és közben jót szórakozna. Miért hozott ide egyáltalán? A remény, vagy a bűntudat? Magam sem tudom… Mit gondoltam, mit fogok látni? Hogy nem maradt itt semmi, vagy pont azt amit most látok? Itt állok az árvaház igazgatójával szemben, s ő azt mondja, nem az én hibám volt? De hát mégis miért? Miért mondja ezt? Lehet tényleg nem az én hibám volt? De hát akkor ki hibája? Ki miatt halt meg oly sok gyerek és ápolónő? Ha nem az én hibámból? Bűntudat. Az egyetlen dolog, ami most velem maradt. A magány úgy gondoltam, átadja neki ölelő karjait, csak hogy marcangolhasson. Felnézek az égre, hátha látom azt a sorsot, ahogy rám vigyorog kárörvendő arcával. De csak a nehéz esőfelhők kacsintanak rám. Egész délután esett az eső, egyenesen a nyakamba. Idefele meg se állt, s én most is még egy kicsit vizes vagyok. Nem érdekes… Megyek tovább.
S hirtelen elém áll, arra kér, hogy ne menjek el. Megállok ösztönösen, ránézek. Szemeiben látom azt az érzést, ami bennem nincs meg. A megkönnyebbülést, azt a furcsa megbékülést múltjával, legalább is erre a pillanatra. Szemeibe néztem, éreztem azt a kedvességet. Már értem miért van rám ilyen hatással ez az épület. Az itt élő gyerekekben megvan a boldogság, a remény, a jóindulat. És mindezt ettől a férfitől kapták, aki most itt áll előttem. Hős volt. Éreztem és tudtam. Egy olyan hős, aki nem bújik maszk mögé, aki felvállalja arcához tetteit.
- Nem ismer. Miért gondolja úgy, hogy ártatlan vagyok? Az én hibámból halt meg annyi gyerek. Életfogytiglanit kaptam ezért Arkham börtönében – mondom neki szinte hűvösen, mintha egy buta emberrel közölném azt, amit mindenki tud a világon, hogy igen, kék az ég. Látom rajta azt a jó szándékot, amivel el szeretne árasztani, de én sajnos nem fogadhatom el ezt. Nem érdemlem meg, nem akarok hozzá kötődni. Nem akarok senkihez kötődni, akinek bármilyen köze is lenne múltamhoz.
Hogy merre szeretnék menni? Ezen a kérdésen meglepődtem. Egyáltalán nem foglalkoztam azzal a dologgal, hogy merre menjek, vagy hogy egyáltalán mit kezdjek magammal az után, hogy végre szabadon járhatom a város utcáit. Haza kéne mennem? De ott nem vár senki… Lehet… pont azért jöttem most ide? A remény vezényelt ide, hogy talán itt megbocsájtásra és otthonra lelhetek ismét? Igen… Talán így van. Otthon… Egy olyan szó, amit én már rég nem ismerek. Nem érdemlem meg a megbocsájtást, mert nincs bocsánat arra, amit tettem.
- A temetőbe megyek… - mondom végül kicsit nyugodtan. Éreztem, ahogy jól esik a tudat, hogy van egy konkrét célom. Hogy van hova menjek ebben a pillanatban és ne csak úgy álljak az utcán. Temetőbe… a szüleim után. Igen, oda fogok most menni. Hogy miért, nem tudom. Egyszer se voltam ott. Még a temetésükön se voltam. Talán csak az apukám temetésén, de olyan kicsi voltam… Nem is emlékszem hogy ott lettem e volna. De arra a napra, mikor lelőtték, nagyon jól emlékszem. Hát erre miért nem?
Fülembe elérkezik az égi dörej. Először csak messziről, mintha egy lusta medve ásítana valahol egy másik világban. Majd egy villám cikázik át az égen. S megered az eső. A sors fintora, hogy esnie kell...
- Én sem vagyok jó társaság. Még saját magamnak sem... De nem tartom vissza. Ha velem szeretne jönni - mondom neki.

Tárgy: Re: Reménysugár Árvaház Vas. Nov. 11, 2012 9:44 pm

Érzem, hogy nem sikerült meggyőznöm, mégsem adhatom fel. Most nem. Érzem, hogy sikerülhet, és éppen azért érzem, mert ezt a reményt ő ültette belém. Az viszont máris bizakodásra ad okot, hogy megállt. Megállt, és végighallgatott, pedig azt mondja nem ismerem. Mégsem ment el, pedig megtehette volna. Könnyedén. Valahogy nem tudok haragudni rá, pedig más biztosan ezt tenné.
- Mint mondtam, én nem ítéllek el. Ami volt, már elmúlt… mindegy, mit mondasz, nem ezt érdemled. Most komolyan. Arkham? Hát, én ezt nem fogom engedni. – nézek elszántan a szemébe, és hirtelen nem is tudom megmagyarázni a felindulást magamban. Mert hát valóban ő gerjesztette a tüzet, mely a katasztrófát okozta, és az lenne a normális, ha valahogyan el akarnám juttatni a hatóságokhoz, de nem megy. Nem akarom. Ellentmond annak, amiket eddig tettem, de nem megy. Van ebben a gyermekben valami, amit sehogy sem tudok hová tenni. Minduntalan látszik rajta a belső vívódásnak a számtalan jelei. A tekintetében, a mozdulataiban… hogy honnan tudom? Mert én is ilyen voltam. Akkor ugyan még nem voltak képességeim, de már kitaszítottnak számítottam. Olyannak, amilyennek most ő érezheti magát. Ez pedig nem helyes. Senkinek sem szabadna ezt éreznie, ez a lány pedig a legkevésbé sem érdemli meg ezt. Nem engedhetem, hogy visszavigyék, és tudom, ha Hannah itt lenne, ő is kiállna mellettem. Ha valaki, Ő a leginkább. Végül elmosolyodva folytatom.
- Nevezz őrültnek… de úgy érzem, máris kicsit megismertelek. – nézek a szemébe újabb mosollyal az arcomon, majd várom, hogy közölje velem az úti célt, közben pedig eszembe jut, mennyivel rosszabb estém lehetett volna, ha nem találkozom ezzel a lánnyal. Talán a gondolataim idővel megölnének, mert nem bírnék már tovább birkózni azzal az érzéssel, hogy nem tudtam betartani szerelmemnek az ígéretemet. Kicsit mégis most furcsán érzem magam. Egy gyermek kellene ahhoz, hogy rájöjjek, lehetséges még, hogy teljes életet éljek? Ő pedig történetesen az a gyermek, aki korábban lerombolta az intézetet. Az a gyermek, kinek pillantását fürkészem, keresve valamit. Valamit, amit úgy érzem, már régóta magamban keresek. Nem tudnám elmagyarázni, mi az, de biztos vagyok, hogy ott van benne, még ha nem is mutatja ki, vagy csak igyekszik elrejteni előlem. Talán próbál minél nagyobb távolságot tartani, mint ahogy azt nyilván mindenki mással is csinálja. Én viszont nem fogok engedni. Most kell olyan makacsnak lennem, mint anno Hannah volt mindig, mikor vitatkoztunk. Mit meg nem adnék érte, hogy újból a fejemhez vágja, hogy túl sok gonddal foglalkozom egyszerre, és többet kéne lazítsak. Mit meg nem adnék, ha újra mellettem lenne. Mikor közli, hogy a temetőbe megy, én konokul melléálltam.
- Felőlem mehetünk. – néztem rá nagy elszántan, majd ahogy elindultunk, úgy hallgattam végig utolsó mondatát, s itt már nem tudom megállni, hogy ne egy újbóli mosollyal forduljak felé a sétánk közben.
- Gondolom, mennyire bosszant, hogy ennyire nem hagylak békén.
Majd hirtelen egy újabb fontos dolog jut az eszembe, és lehet tolakodó lesz, de nem fogom kint hagyni az utcán, ezért felteszem kérdésem.
- Egyébként… van hol aludnod egyáltalán?
Mondhatják, hogy nem ez lehet az egészséges viselkedés egy ilyen esetben, de őszintén szólva… egyáltalán nem érdekel. Tudom, hogy jól cselekszem, s nem adom fel. Most biztosan nem!

Tárgy: Re: Reménysugár Árvaház Vas. Nov. 18, 2012 5:52 pm

Lassan indulok el a férfivel magam mellett. Miért hagyom, hogy velem jöjjön? Miért beszélgetek én vele egyáltalán? Talán hogy a magány kis időre levegye rólam ölelő kezeit? Igen, talán így van. Másképp... de igen, lehet másképp is. Annyira, fura. Vagy talán nem? Eddig mindig szóba álltam idegenekkel, akkor is folyton azt hajtogattam, hogy ezt apukám vagy épp anyukám megtiltotta nekem. Annyira... ellenmondóan viselkedek mindig. Nem lehet, hogy ezért éllek. Nem ezért lehet. Azért mert alkalmazkodó vagyok? És inkább másokra hagyom a dolgokat? Igen, ez sokkal inkább pontosabb. Megyek a saját fejem után, de ha valaki elém áll és azt mondj, menjek vele, vele megyek. S addig vagyok vele, amíg nem találok más valakit, aki ezt megcsinálja. Senkihez sem tartozok, mégis mindenkihez. Vagy... hogy is...?
Hallgatom az esőcseppek zúgását, ahogy nehezen omlanak erre a városra. Magamra húzom a csukját, ami pár lépés után kezd nedvesedni. Nem lépem át a pocsolyákat, elvégre a cipőmben is van már, felesleges. Minden lépésnél érzem azt a kellemetlen taccsoló hangot. Olykor elhalad mellettünk egy-egy autó, vagy ember esernyővel. Kezeimet zsebre vágom, érzem ahogy fáznak. Nem segít sokat, de mégis. Hallgatom a férfi beszédjét, akkor is ha arcom talán azt mutatja, érzéstelen vagyok és nem hallom amit mond, hogy saját gondolataimba vagyok fordulva, valójában pont az ellenkezőjét csináltam. Egy aprócska gondolat se járkált a fejemben. Egy aprócska emlék se bukkant fel. Nem létezett most más, csak a valós élet. Hosszabb ideig nem is válaszolok neki, csak miután befordultunk a másik utcába. Temető, merre is lehet? Fogalmam sincs...
- Maga... túlságosan pozitív. Vannak emberek akik bárányok közt járnak, mert a külsejük miatt megtehetik, de valójában ők a legveszélyesebb farkasok az egész környéken. Nem számít hogy mit mond maga, én megérdemeltem a büntetést. Megérdemeltem és még mindig megérdemlem, hogy Arkham hideg falai vegyenek körbe. Mert a farkas csak a ketrecben nem harap. Persze... csak ha nem nyúl be valaki - mondom neki semleges hangon. Nem nézek rá, a vizes járdát nézem magam előtt. Azon a megjegyzésen, hogy úgy érzi, már egy kicsit ismer, csak elengedek egy röpke félmosolyt. Valahogy nem tudok őszintén mosolyogni. Én saját magamat sem ismerem, hogy ismerhet meg valaki más?
- Semmi bajom azzal, hogy velem tart. Legalább megmutathatja, merre van a temető. Számomra elég nagy ez a város, és már nagyon rég jártam benne. Főleg hogy nagyon sok részében még soha nem voltam - ismét elhallgatok egy kis időre. Valójában soha életemben nem jártam Gotham-ben, főleg nem egyedül. A város családházas kerületében nevelkedtem, de utoljára... mikor is voltam ott? Ez a környék... Igen, itt éltem egy-két évig, de... annyira megváltozott. Nagyon sok helyre és dologra egyáltalán nem emlékszem. Az elmém kitörölte őket. Nem hagyott ott semmit róla csak a tüzet.
Ismét egy kérdés, az a kellemetlenebbik fajta. Van hol aludnom? Eddig mindig volt. Egy pad, egy park, egy nagy doboz a sikátorban, konténer, egy elhagyott ház pincéje... Nem igazán volt kedvem erre a kérdésre válaszolni, de tudtam hogy addig fog bombázni, amíg nem kap rá választ.
- Mindenkinek van hol aludnia. Ahol elfekszik, ott alszik. De egyébként ettől függetlenül igen, van hol aludnom. És mielőtt megkérdezné, eléggé kellemes hely. Nem esik be oda az eső és még hideg sincs - mondom neki nyugodtan. Igen, egy régi pince egy családi házban ahol ott a fűtés és az idős bácsi meg a néni engedték, hogy ott aludjak egy ideig. De... mit kell erről másnak tudnia?