Gothami erdő

//éjdémon kaland kezdő reagálása.//

//Keisha Na'ama és Kevin Chase kalandkezdő reagálása//
Antiplasztika

Már egy hete töröm a fejem. Már hét egész napja annak, hogy a szomszéd eltűnt. Először csak azt hittem, hogy rokonaihoz ment, de mikor a rendőrség is kiszállt, már tudtam nincs minden rendben. Így hát vettem bumerángjaimat, és nekiálltam a nyomozásnak.
A kis utcai spiclik azonnal köptek, nem szeretik a h*lyéket az utcákon. Főleg nem az olyanokat, akik csak rontják az üzletet, és nem is hoznak semmilyen profitot. Így hát elég sok keresés után kiderült, hogy a kontinensen kell keresni a megoldást. A kontinensem, ami nem éppen az én terepem. Itt minden zöld, és élettel teli. Hogy tudnák én itt bármennyire is elrejtőzni, vagy éppen, hogy nyomozni. Itt csak a város kipárolgása van, nem úgy mint régen Ausztráliában.
Na, de minden második körömet teszem a fák felett, mikor különös dologra figyelek fel. Egy csapat túrázó, talán csak a megkeseredett emberek, akik megunták a szmog, és füst beszívását. Vagy csak az egészséges életnek élnek. Nincs mit tenni órák óta, ez a legjobb esélyem. Talán nem éppen szép dolog csalit állítani, de hát inkább így, mint hogy felügyelet nélkül kapjon el újra valakit, és belehaljon.

//Keisha Na'ama és Kevin Chase kalandkezdő reagálása//
Antiplasztika

A ki túracsapat, úgy látszik nem vett még észre. Én az üzemanyagomon spórolva egyik fáról a másikra reppenek, és figyelem tovább őket. Aztán egyszer valami feltűnik. Valahogy nincs minden rendben ezekkel a tagokkal. túlságosan rendezetten mozognak, szinte nem is beszélnek semmit.
Eddig én úgy hittem, hogy az ilyen dolgok jókedvről, és beszélgetésről szólnak. A figyelmem talán nem jó, de azért tudom, amit tudok. Még három percnek el kell telnie, mire rájövök mi nem stimmel. A csapat nyolc főből áll. Csak néhányukon van táska, és a legtöbbjükön egyáltalán nincs túra felszerelés. A lakkcipő, és az a bőrkabát, pláne nem illik egy ilyen környezetbe. Lassan a kis csapat eléri a földutat, és ráfordulnak egy kisebb ösvényre, mikor rájövök, a középen lévő három ember meg van kötözve.
Hát nem véletlenül lógatták a fejüket, úgy látszik megtaláltam a bandát, és az út végén lesz a bázisuk. Hát innen már nincs visszaút. Mondjuk a búvóhelyüket nem látom, de nem hagyhatom hogy senyvedjenek. Motorok felberregnek, és mint a vadászó bagoly úgy csapok le. Tudom, hogy fájni fog, de hát itt ember életekről van szó. És talán még, így úszom meg a legkönnyebben. Mint egy villám csapódok be közéjük, és bumerángjaim végei, pedig tarkón őket. Eszméletlenül hanyatlanak a földre, miközben egy tégla kecsességével csapódok a földbe. A belépőm meglepően jó, ám az, hogy újabb puklival gazdagodott a fejem már nem annyira.
Mire feltápászkodok, már mindenki rájön mi is történik itt. Egy maszkos, fura nő, éppen egy csapat emberrablón üt rajta. Hát még szép, hogy tudják mit kell tenniük. Fegyvereik kezükben, én nekem meg már csak annyi időm volt, hogy magam elé kapjam Vasrombolót. A golyók, és sikolyok azonnal felhangzottak.
- Adjátok meg magatokat banditák. Én vagyok Dr. Löket, a város védelmezője. Nem hagyhatom, hogy ártatlanok senyvedjenek rabigátok alatt. - Ezzel már meg is pördülök, és Lélekrablón beprogramozott útvonalon megindítom. A bumeráng felpörög, és mielőtt még találna, és "pajzsommal" megindulva, nekirontok a mellettem lévőnek. Kettő van a földön mielőtt, még tárat cserélhetne az utolsó. Csak kikerekedett szemekkel nézi, ahogy odarohanok, és csavarok egyet a karján, a pattanás melyet a szalagjai hallatnak, mikor kiugrik az csuklója, elenyészően hangzik, ahhoz képest, hogy a könyököm az állán csattan. Négy mozdulat három KO, még mindig király vagyok.

//Keisha Na'ama és Kevin Chase kalandkezdő reagálása//
Antiplasztika

Az öt férfi a földön, én pedig nem kicsit nehezen állva a lábamon, próbálok körülpillantani. Úgy látszik, minden rendben. A túszok előttem vannak, és rettegve merednek rám, meg az akcióm nyomaira. Lassan leporolom magam, fejem búbját is, na meg a maszkom is elcsúszott. Úgyhogy egy teljes generál nem ártana, de most nem érek rá. Kiveszem a kulcskészletet a bumerángom titkos rekeszéből, és felmutatva közelebb lépek szegényekhez.
- Nem kell félni most már minden rendben lesz. - Mondom, és belepróbálom az első kulcsot a bilincs lakatjába. Úgy néz ki ez nem az.
- Ki maga, és hogy került ide? Honnan tudta, hogy itt vagyunk? - teszi fel a kérdést, kicsit rettegve, kicsit megilletődve, mikor kattan a zár, és kinyílik az első bilincs.
- Emberrablók után kutattam, mikor magukra találtam, remélem nem esett semmi bajuk. - És kattan a következő, a csapat egyetlen férfi tagja, grimaszolva simogatja fájó csuklóját. - Mindjárt hívjuk a rendőrséget, szóval csak egy kicsit tartsanak ki... - Ekkor valaki kilép a bozótból. Fegyvere van, és fényesen kopasz feje. Na meg széles vállai, és édes mosolya, de mielőtt még teljesen elbájolna a fegyver csöve is megcsillan a fák lombjai között beszűrődő fényen. Már éppen mondani akarnék valamit mikor egy jelvény kerül elő.
Ekkor már csak egy nagy sóhajt tudok kiengedni, és a támadó állásomat, azonnal peckes egyenes háttá változtatom. Kihúzom magam amennyire csak tudom, és úgy mondom.
- A nevem Dr. Löket a város védelmezője vagyok... Na jó az egyik védelmezője. Halottam az emberrablásokról, és a nyomok idáig vezettek. Éppen az új áldozataikat mentettem meg, mikor maga idejött. ÉS a már az illendőséget nem is tartjuk be, elmondhatná maga is tisztelt őrmester, kit tisztelhetünk önben. - Azért egy jelvény még nem a világ vége, úgyhogy elé állok szegény civileknek, a sok akció talán még egy életre is elég volna egy embernek, amit ma átéltek. De hát ez Gotham City szokjanak hozzá a dologhoz. Szemeim kihívóak, és próbálok megsemmisítő, ám kedves pillantásokat lövellni felé.

A volt túszok nagy úgy, ahogy válaszolnak, de mikor meghallják a mentő, és rendőr szót, azonnal elindulnak a mutatott irányba. Én pedig mi mást is tennék, mint takarítok utánuk. A bilincset, ha már sikerült kinyitnom, újra összezárom. De most a gonoszok csuklóján, a legközelebbi fához próbálom vonszolni őket, de hát nem éppen az én dolgom lenne a súlyemelés. Úgyhogy kérlelően nézek a rendőr felé. Talán megesik a szíve, egy gyenge nőn.
- Tartsunk össze, és akkor egy gonosz sem állhatja utunkat. Én is azt gondoltam, hogy erre lesznek. Csak már nem bírtam nézni, ahogy az ártatlanok szenvednek. Csak tippelni tudom merre is lehet a búvóhelyük. - Az utolsót is helyére illesztettük, kicsit morbid pózban, ahogy a fát ölelgeti, de más lehetőségünk nem volt.
Nem kapcsolom be a motorokat, jól esik egy kis testmozgás, meg hát eléggé lemerítettem mindkettőt, azzal hogy eljöttem a városon kívülre. A nagy embert követem és csak azon lepődök meg, hogy a mai rendőrök még ha kommandósok is, milyen jó formában vannak. Én se vagyok piskóta, főként, mivel mindennap edzek, de nem igen bírnám a tempót a fiúval.
Lassan közeledünk, mikor halk zúgás üti meg a fülünket. A zúgást nagy gépek adhatják, és ami meglepő a föld alól jön. A sövényt elhagyjuk, és már a susnyásban közlekedünk, ami nem éppen az én terepem, de nincs más választásunk ha nem akarunk lebukni. Már több métert is megtettem, hatalmas lábnyomaiba lépegetve Kevin rendőrnek, mikor megpillantunk egy ócska ütött kopott bódét. Éppen hogy csak áll, és semmi érdekes nem lenne benne, ha a kidőlt ajtó előtt, nem két fegyveres állna. Én meglepődötten nézek újdonsült társamra, és jelzek neki, hogy most mi legyen.

Kevin őrmester elmondja az ötletét, és nekem is kifejezetten jól hangzik, mármint a kettő oldalról támadás. Hát, hogy ez nekem nem jutott eszembe? Na hát van ilyen, de ezt azért nem mutatom. Igaz, hogy okosnak tűnök, vagy legalábbis annak tartom magam, meg a kollégáim is, mármint remélem, de ezekben a taktikai dolgokban kihagy az agyam. Nem éppen az én terepem, de majd meglátjuk a dolgot, hogy s mint lesz. Hát igen, ez az a pillanat, amikor már ott van a nyelved hegyén, mit is kellene mondani, de az istennek se tudod. Így csak annyit teszek hozzá.
- Rendben van biztos úr. Fél szemmel mindig a gonoszt fürkéssze, különben megronthatja, és azaz életébe kerülhet. – Látom, hogy már nem is figyelmez szavaimra, így hát magamban tovább mondva monológot elindulok.
Én a lehető leghalkabban, ami mondjuk két másfél méter fesztávolságú bumeránggal a hátamon nem éppen egy könnyű feladat, de azért mindet megteszek. Nem kevés ág, gally, és mérhetetlen sok avar áttaposását, letörését követően elindulok a megadott irányba. Végre sikerül megkerülnöm az épületet, nem voltam túl gyors, és talán a rendőr bácsi már megoldotta egyedül. Kipislantok a bokrok közül, és meglátom, amit nem akartam. Nincs itt az őr. El sem tudom képzelni, hogyan lehetséges ez, de majd elválik a dolog. Lassan haladok lépésről lépésre, mikor a rozoga ajtó kivágódik. Ez még nem a gond része, de az már igen, hogy egy tucatnyi férfi sodródik ki rajta, és a bódé másik oldalát szemlélik meg. Amilyen gyorsan csak tudok visszapattanok a bokrok közé, és olyan laposnak próbálok látszani, hogy ne vegyenek észre.
Félig meddig sikerül is a láthatatlanná válás, de annak nem tudok ellenállni, hogy egy ősi átkot el ne mormoljak fogaim között. Az ok pedig, hogy a rendőrtisztet, épp hárman viszik be az épületbe, miközben nagyon is eszméletlennek látszik. Ekkor ugrik be a dolog, aminek legalább tíz perce kellett volna. „Nem szabad megosztani az erőnket, különben ki védi a hátadat, a túlerővel szemben.” Ezt kellett volna mondanom, de így a terv változik. El kell őket kapnom, mielőtt még valami szörnyűséget követnek el szegénnyel. Már bátorsággal telt szívemmel lépnék is ki, szólítanám fel őket a megadásra, az igazság és a jó ügy érdekében, de egy tucatnyian vannak. Volt már nagyobb rajongó táborom is, de azoknál nem volt ennyi fegyver. Teszek egy lépést előre, majd feladom a dolgot. Bolondság lenne nekik menni.
Várakozok, és keserű szívvel nézem végig, ahogy eltűnnek a szörnyűségekkel teli épületben. Az agyam pedig jár, én nem éppen a szűk térségekben vagyok jó, sőt kifejezetten rühellem őket, de hát ha muszáj, akkor menni kell. A gondolkodás sok időt elemészt, amire nekem most szükségem lett volna, de hát ha szükséges. Így már megint csak két őr ténfereg egymás mellett beszélgetnek. Úgy látszik egy rendőr feltűnése, és a társaik eltűnése nem maradt észrevétlen. Gyorsan kell cselekednem, Vasromboló kezemben, gyors programozás, és mint egy tucatnyi őrült szentjánosbogár elindul a bódéval ellentétes irányba, csak hogy a levegőbe szökkenhessen, és hátba támadhassa az egyiket. Én pedig Lélekrablómmal kis hajtóművi segítséggel nekik rontok. Pajzsként tartom magam előtt, és ahogy számítottam rá, ők is számítottak valami hasonlóra. Négy golyót eresztenek a bumerángomba mire elérem őket, és egy előre bukfencet követően oldalról csapom meg a közelebbi őr lábát. Az, mint egy zsák dől el, de én nem engedem neki a fájdalom szörnyű perceit. Gyorsan végigjártatom ujjaimat a bumerángon, és már a hajtóművek ellentétes irányba is vannak. Ilyen lehetetlen lenne véghezvinni, hasonló szerkezet nélkül, így mielőtt még a tag földre kerülne, újabb csapást szenved el tőlem, fejen találom, ő pedig az eszméletlenség kellemes világában találja magát.
Ám ekkor lép közel a másik, én fél térden lehetetlen pózban kicsavarodva, semmi esélyem rá, hogy védekezhessek, vagy visszatámadjak. A férfi közelebb lép, a pisztolyát szinte a homlokomhoz nyomja, és már a ravaszon az ujja, mikor halk zúgás harsan fel mögüle. Egy tucatnyi fényes pont közelít sebesen, mire a férfi felfogta mi is találta el már ő is társa mellett van hasonló állapotban a földön. Két eszméletlen őr.
- Most már tényleg be kell szereznem valami bilincset, mert ez így nem állapot. – Mondom magamban, és arrébb húzom a tagokat. Már vagy tíz perce történt az emberrablás, nem ragadhatok itt le. Felcsapom az ajtót, mindenre felkészülve csak erre nem. Egy hosszú csigalépcső tekergőzik körül egy liften. Az alját nem is látom, csak a szörnyű kipárolgást, mintha egy vágóhíd lenne, ami egy bőrcserző üzemmel vegyítettek volna. Hát az biztos, hogy ilyen helyen nem dolgoznék. Rémlik fel a laboratórium szinte teljesen steril szobái, miket fertőtlenítő illata leng körül.
Liftet semmi esetre sem használhatom, akkor aztán ordibálva is közlekedhetnék, és figyelhetném, mikor lőnek le. Így marad a lépcső, lassan haladok, majd rájövök, hogy a világítás is hiányos, meglátni nem fognak, főleg, hogy már egy öt perce haladok, de még nem jutottam el az első szintre. Talán valami bánya tárna lehetett, vagy kőfejtő. Lassú lopakodó lépéseimet felváltja a rohanás. Kondim jó, de azért nem fárasztom ki magam. Végre elérem az első emeletet. Lassan körülforgok, mikor rájövök ez egy raktár, de nem a jobb fajtából. Innen jön a bűz, az már biztos. Lassan haladok előre, Vasromboló hűséges társamat magam elé tartom, hogy védelmezzen, míg Lélekrabló a virgonc hátamat őrzi. Egy-egy hatalmas fém hordóban, szörnyű bűzt árasztó förmedvény, oda sem bírok nézni. Már csak a szagától felfordul a gyomrom. Lassan haladok tovább, és szemeim elkezdenek könnyezni. Önkénytelen mozdulat, mert ami megcsapta orromat, az a halál szaga. Az elmúlásé, ebben az istentelenül hatalmas hodályban. Bármit is gyártanak itt, én el fogom pusztítani.
Megkerülöm az egyik hatalmas tartályt, amikor megpillantom. Olyat látok, amit már rég nem. Az első szerelmem sem volt ennyire beteg. Három teli kád tömény savval, abban pedig emberi tetemek áznak. A szag, a látvány, minden, ami csak eddig volt, és lesz, összekeveredik bennem. Ez már túl sok, meg megteszek pár lépést, mikor érzem, hogy magához szólít a bársonyos sötétség. Még lépek kettőt, és megpróbálok megtámaszkodni, de már ez sem segít szemem felakad, én pedig elájulok. Eszméletlen testem beesik egy csapat hordó közé, és még egy rám is esik. Talán csak ez volt a szerencsém, hogy nem vettek észre.
Émelyítő bőz csapja meg orromat, és ez azonnal kitisztítja a fejem. Most nincs lassú eszmélés, kavargó gondolatok, mindent tisztán tudok, és érzékelek. Még a belső órám is kakukkol, hogy a kiesett idő nem kevés, több óra is eltelt, míg a sötétség fogja voltam. Felpattanok, és már nem tud meghatni a látvány. Méregtől telve szívom magamba a holtak bűzét, és a szörnyű lötty gyártósorának keserű illatát. Ez most csak erőt ad. Egy férfinek szüksége van rám, valakit meg kell mentenem. Nem hagyhatom, hogy újra megtörténjen, nem szabad hagynom. Felpattanok a műanyag hordók hangos döndüléssel gurulnak széjjel. Két csatlós meglepetten szemlélnek, és azt sem tudják mit kereshetek itt. Felberregnek a motorok, levegőbe emelkedek, és mielőtt még fegyvereiket kezükbe tudnák kaparintani már megteszem a kettőnk közötti út felét. Teljes sebességre kapcsolok, de most tudom, nem lesz olyan, mint az erdőben.
Utolsó előtti pillanatban megpördülök a levegőben, és dupla lábban talpalok az arcokba. A férfiak lendületemet átvéve zuhannak hátra, értékesnek tűnő gépezeteket törve össze súlyuknál fogva. Ilyen kis helyen nem szoktam repülni, de ez most nem aggaszt. A lépcsősor felé veszem az irány, elsuhanok még két újabb fegyveres mellett, mikor búgócsigát megszégyenítő forgásba kezdek a liftakna rácsát áttörve és megtéve még azt az egy emeletet. Fegyverek dördülnek mögöttem, falról gellert kapva kődarabokat vernek le, de nem törődök vele. Csak Kevin rendőr számít, a legalsó emelet egy sokkal tisztább hely. Falak csempézettek, talán még rendes takarítójuk is van ide. Megpillantok egy nagy kétszárnyú ajtót, ami előtt őrök strázsálnak. Nem is gondolom, hogy rossz helyen vagyok, nem lehetek. Felnyúlok fegyverimért, és ujjaim járnak, mint a zongorán. Egy kicsit sem lassítok, mikor hátamról a kapcsot leoldom, és útjára indítom reptető szerkezeteimet. A két bumeráng harcra éhes darazsakként száguldanak, miközben én a landolás ügyes bajos dolgaival foglalatoskodok. A két őrt egyszerre találja el, fegyvereik már nem sima pisztolyok ezek már igen csak komoly szerszámok. A találatot követően röppályára állnak, és fájdalmukban a ravaszt markolják. Hosszú sorozat lyuggatja szét a falat, és végződnek a plafonon.
Landolási fázisom bukfencben végződik, megütöm magam, karomon a ruha felszakad, hajam összekócolódik, de nem érdekel, nem lassítok. Felpattanok, és a földön még mindig zúgó bumerángokat felragadom. Egyetlen könnyed mozdulattal hátamra illesztem, és berúgom az ajtót. A mellettem nyöszörgőkre nem is figyelek. Csak az előttem lévő férfit látom, a szörnyet, ami lett Kevin őrmesterből, mondjuk még nem ismertem fel. A felduzzadt, groteszk förmedvényt, aki éppen egy életet akar kioltani. Hallom magam mögött a maradék loholását, de nem érdekel. Ma nem fog senki más meghalni. Megfordulok tengelyem körül, és máris útjára engedem Vasrombolót. A szörny vaskos karja a célpont, nem ölhet bárki is legyen. Mozdulatom végén, Lélekrablót pajzsként tartom magam előtt, és úgy rohanok előre.
- Sötétség bugyrának lakója. Visszaűzlek oda, ahonnan jöttél. Ne tapodja ilyen szörnyűség a tiszta lelkűek földjét. – Szememben tűz, szívemben keserű harag. Most nem tud senki sem megállítani, ez nem az a pillanat, hogy bármi is hathasson rám.

A szörnyet olyan jól találom el, hogy kénytelen elengedni áldozatát. A csapás falat rengető volt, és ezt ő is tudja. Elengedi a férfit, és máris nekem ront. A lábai alatt reng a föld, hála istennek Vasromboló máris a kezemben van, és mire már felém magasodva néz rám. Az ujjaim mesterzongoristákat megszégyenítő gyorsasággal járnak a paneleken, és már tudom is mit fogok csinálni.
Egy háromszázhatvan fokos fordulat, és teljes erőből, na meg egy kis hajtóművi segítséggel. Leguggolok, és szerencsémre elkerülöm az ormótlan kezeket, hogy rászoruljanak éppen tökéletes pofikámra. Amire nem fér rá egy kis átalakítás sem. Vasromboló térdhajlatra céloz, ez talán elég érzékeny pont, hogy meghajoljon előttem a férfi.
Ám ez még nem minden felpattanok még egy aprócska ugrással is társítom, Lélekrabló lentről felfele halad, teljes sebességgel, a groteszk szörny állkapcsa felé, csak hogy ha már lefelé indul, akkor visszatartó erő is legyen.
Mire mi már javában csatázunk, a fémlépcsőkön vasalt bakancsok csattogása hallatszik. Legalább húsz láb, de lehet tévedek, a hirtelen jött fejszámolásokban nem vagyok jó. Tudom sietnem kell, különben bajok lesznek.

Magam elé kapom a bumerángomat, még éppen időben. Csak egy hajszálnyi választott el attól, hogy komolyabban megsérüljek. A szörny végtagja nagyot döndül Vasrombolón. Éppen csak hogy meg tudom tartani. Na de mire kiheverném, és tudné valamit reagálni, a szöny megragadja Lélekrablót, és velem együtt a levegőbe emeli.
A búvóhely katonái ekkor lépnek, fegyverrel a kezükben, amit már nincs idejük használni. Egy ember, és egy nő repül feléjük egyszerre. A rettegés azonnal keresztül vág rajtuk, és én is. Kettőt terítek le, nem túl szép landolásommal, és mire összekapnám magam, meg ellenfeleim is, már az óriás a nyakunkon is van.
Fegyvereiket a veszélyesebb célpont felé tartják, én pedig minden szó nélkül próbálok cselekedni valamit. Az első csapás egy fél méterre vágódott be. A padlóban nagy lyuk lett, a lökéshullám kettőt is a falnak repít, felém meg csak a törmelék jut. Lehúzom a fejeme, és már csak a kiáltozások hangoznak. Na meg a szörny hatalmas ütéseinek földrengető döngése.
A tucatnyi férfi pillanatok alatt tíz eszméltelen és súlyosan sérült emberré változik. Látványos csonttörések, és vérző fejek mutatják, milyen erő is lakozik a szörnyben. Már csak én maradtam előtte. A kezeimben védekezőleg búgnak bumerángjaim. Lassan lépkedek hátrafelé, és már a lépcsőknél járok, mikor rájövök. Csak felfelé menekülhetek. Nincs más kiút, csak a kiút. Ami egyre csábítóbbnak tűnik. A szörnyet még talán le is tudnám győzni, de a falakból hangzó nyikorgások, és a tartó pillérek recsegése már nem hagy más esélyt. A búgás hangosabbá válik, és félig szaladva félig repülve indolok kifelé. Jobbra balra cikázok, nméha a falra is felugrok, és onnan rúgaszkodok tovább a kanyarokban. Mint a villám akarok mozogni, de tudom a szörny követni fog.

Mint egy két hatalmas bumerángon száguldó villám. Úgy suhanok el a szörny mellett. Éppen hogy csak el tudom kerülni kezeinek csapását. De a szele még, így is eltérít az irányomból. A kis hely az oka, a szűk lépcsőforduló. Már nem tudok korrigálni, bármennyit is gyakoroltam, és a szabad helyeken vagyok jó, nem egy ilyen szűk tárnában.
Vasromboló vége megakad. Úgy koppan, még hallani is rossz. A lendület továbbvisz, és bármennyire is próbálok nem fájdalmasan landolni nem jön össze. A popsim, kemény, és feszes, ami ebben a helyzetben sajnos nem erény.
Úgy huppanok rá, hogy még a szemeim is keresztbe állnak. Furcsán esek, és elég kifacsart állapotban állapodok meg. Fejem kóvályog, és ekkor tűnik fel valami. Már csak fél emelet van hátra. Annyi kellene, hogy kint legyek, de tudom hogy nem lesz elég időm. Mögöttem hallom a lábdobogást. Valahogy megpróbálok felállni, lábaim remegnek az idegességtől, és a rám nehezedő feszültségtől, de végül sikerül kivitelezni a dolgot.
Egy kicsit még támaszkodnom kell, jobb karom az egyik gerendán tapogatózik, míg fel nem állok, és akkor meghallok valami baljóslatút. A baljóslatú hang mögött egy kis halk, a dobogás mögött, az elhasznált építmény leharcolt részei, mondják fel most a szolgálatot. Úgy látszik ez lesz a végső harc. Megemberelem magam, és szembefordulok a végzetemmel.
A szörny már nagyon közel jár, kezeim a fegyvereimen tapogatóznak, én pedig összeszorított fogakkal vicsorgok, legalábbis szeretnék, de csak egy bájos mosoly az, amit ki tudok erőltetni magamból. Ez a vége hát, ekkor felettem meghallok valamit. Csak egy kis koppanás az egész, és a plafon egyik darabja megindul. Nem nagy, alig el kilós kis faldarab lehet, éppen fejen talál. A gravitáció furmányos dolog, eddig barátomnak tekintettem, de ezek után meggondolom a dolgot.
Olyan ügyesen céloz, hogy mér nem is a homlokomra, vagy a fejem valamelyik keményebb részénél talál el, hanem pont a szemöldököm fölött. Azt a puha kis bőrdarabot, ami olyan könnyen felszakad. Nem súlyos, de éppen eléggé vérzik, hogy annak tűnjön. Na meg hát az ütés se semmi, így hát mielőtt még egy ütésváltásra is sor kerülne, elalélok. Ájultan hullok a földre, miközben fejemből ömlik a vér. Az egész arcomat, felszerelésemet, és még a drága hajamat is ragacsossá teszi. A látványom szörnyű lehet, a rám ragadt porral tetézve.

Vaskos karok felemelnek. Akár tonnákat is képes lenne megmozgatni, a vasat is meghajlítja, ám a női testet olyan finoman emeli fel, ahogy csak tudja. Semmi ártalmam nem lesz, és talán csak a képzeletem játszik velem, vagy az agyrázkódást az oka, de még jól is érzem magamat.
Az utolsó lépcsőfokok elmaradnak mögöttünk, és még öntudatlan vagyok, nem úgy mint gyilkos megmentőm. Az utolsó lépéseknél már az egész építmény beszakadás közeli állapotban van. A bejáratból kék, és vörös fények szűrődnek be, ütemesen felváltva. Mintha csak várnák a párost.
A szert nem tudja rendesen lebontani a rendőrtiszt szervezete, túl hamar kiürül, túl nagy igénybevételnek volt kitéve, és túl kevés anyagot kapott az őrült orvostól. Mögöttünk ember nagyságú, több tonnás sziklák és törmelékdarabok zuhannak le mögöttünk teljesen elzárva a környezetet a bejutástól. Az emberrablók, és tömeggyilkosoknak már nincs esélye a kijutásra, a titok mely közöttünk van, már csak ketten tudjuk. Senki más emberfia.
A szer hatása lassan múlik, Kevin izmai összeesnek, a magasságából veszít, és a vörös köd mely agyára telepedett, és eddig viaskodott ellene is kezd szertefoszlani. Mire kilép a szabad levegő alá, már csak átlagos embernek tűnik, ki különös öltözködési szokásoknak hódol. Egy tucatnyi rendőr több járőrkocsival vár már minket. Nem kifejezetten minket, de mi érkezünk meg. Az áldozatok vallomása alapján már tudhatják, kik is vagyunk, talán csak ez ment meg minket az ólommérgezéstől. Megmentőm lassan kiveszi övéből a jelvényét, és kissé fáradtan, kissé esetlenül a kezében a gyönyörű nővel felmutatja. Ekkor fognak minket közre...