Gothami erdő

És jól sejtettem. Keisha szép lassan leverekedte magát erre a szintre, és épp azon kapott rajta, hogy a dokit a torkánál fogva a levegőbe emelem, a pillanatra és az indíttatásra várva, hogy eltörhessem a nyakát. Megkönnyebbülés nem lett volna, de egy gonddal kevesebb lenne a világon. Ahogy a doki szemébe néztem, láttam, hogy retteg. Fél, sőt meg van rémülve. Az ijedtsége megnyilvánul, mégpedig aképpen, hogy izzadni kezd, és érzem, hogy remeg a teste a félelemtől. A kezeit ráfonja a karomra, de a megnövekedett izmok miatt, még két kezével sem képes átérni azt. Már épp meghoztam a döntésem, amikor meghallottam a hangokat a hátam mögül. Nem foglalkozom vele, a doki most sokkal fontosabb a számomra. A szemében látom magam tükröződni, mindennel tisztában vagyok, ekkor valami eltalálja a karomat, amivel épp a dokit tartom a levegőben. Hátra nézek, és Keisha áll, és épp a rólam visszapattanó bumerángját kapja el, majd valami szöveget hord megint össze, amit hallok ugyan, de olyan, mintha nagyon távolról mondaná, és kétszer vissza kell kérdeznem, hogy mit mondott pontosan. Csak a fejemet fordítottm a nő felé, és bosszús arccal néztem rá, közben pedig fújtattam, mint egy feldühödött bika, aki előtt lengetik a jól ismert piros posztót. A fejem folyamatosan járt a doki és a nő között, mert az egyik jobban idegesített, mint a másik. Az orvos a tettei miatt, Keisha pedig azért, mert rámtámadt. Végül a dokit elhajítottam tőlem jobbra, és nem érdekelt, hogy mire vagy hogy hogyan esett, de még az sem, hogy meghalt-e vagy sem. A következő célpontom Keisha. A támadása kihozta belőlem a vadállatot, és nagyot hibázott, amikor rám dobta a bumerángját. Megfordulok, így pont szemben állok vele, ismát fújtatok, de nem szólok egy szót sem, azt sem tudom, tudnék-e beszélni ebben a formámban, majd futva megindulok felé - bár a terület nem nagy, a lendület miatt remek választás - és az utamba kerülő dolgokat csak úgy hajigálom félre, végül elérek a nőhöz és amennyire erőset csak tudok, megpróbálok belerúgni. Nem tudom, hogy pontsan mivel fog próbálkozni, de bármi legyen is az, megfeszítem az izmaim, és acélosan állok Keisha előtt, majd akárhogy, de megpróbálom a tenyerembe venni a fejét, és felemelni. A szemeit nem takarja semmi, és látja az enyémeket is. Még egyet fújok utoljára, és várom Keisha reakcióját a megnyilvánulásaimra.

A rúgást nem őt, hanem az egyik bumerángot találta el, ami elrepült, de korrigálva az útvonalat visszatért Keisha-hoz. Egyre közelebb értem, és mielőtt megfoghattam volna, eltűnt előlem, majd a térdhajlatomon éreztem csapást. Akármennyire is istennek érzem magam, és akármennyire is határtalan erővel rendelkezem, az testemben levő idegekkel nem tudok mit tenni, így amikor a térdhajlatomat éri Keisha támadása, kissé megrogyok, de szerencsémre, mert a másik bumeráng pont az arcom előtt hasítja ketté a levegőt. Látom, hogy a nő felugrik, és az első kezembe akadó dolgot megpróbálom hozzá vágni, hátha eltalálom, de akkor nagyot fog esni, de most ez érdekel a legkevésbé. Felállok, és ismét a nő felé indulok, de közben az én fülemet is megütik a közeledő léptek zajai. Odakapom a tekintetem, és még nem is tudom kik azok, már most szívből utálom őket, amiért megzavarták ezt a küzdelmet. Felkapok még egy tárgyat - legyen az bármi - és Keisha-hoz vágom, pont akkor, mikor a nő az ugrás után landolt a földön, ezzel megnehezítem a dolgát, majd elindulok a lépcső felé, ahonnan a lépteket hallom, és szépen sorban elkezdem elintézni azokat, akik megzavarták a csatánkat Keisha-val. Tisztában vagyok vele, hogy később folytathatjuk majd, hacsak rá nem jön, és össze nem rakja a képet, hogy ki vagyok, mi vagyok, de most ezek az emberek lekolni fognak, amiért belepofátlankodtak a dolgunkba. Egyetlen egy szó járja át az elmém: Megtorlás! És ennek megfelelően is cselekedem. Az első utamba kerülőt, felkapom és levágom a lépcsőn. Úgy csapódik a falnak, hogy rögtön eszméletét veszti. A következő ember, akivel találkozom, mikor meglát, hátrálni kezd, de én is tudom, és látom rajta, hogy ő is tudja, innen nincs visszaút. Ahogy elég közel érek hozzá, egy elegáns rúgással megindítom, és viszi magával a többieket, mint a dominót.

A komplexumot örző fegyveresek nem jelentenek akadályt számomra ezzel az új, páratlan erővel. Képtelenek bármit is tennie, és totálisan lesokkolja őket a látvány, hogy mivé lettem a szernek köszönhetően. Úgy hajigálom őket, mint a teniszlabdát, és úgy zuhannak és ütköznek falnak, vagy egyéb berendezési tárgynak, mint a rongybabák. Keisha is elintézi a maga őr adagját, ezzel nincs is semmi baj, de vele sem végeztem még. Egyik alkalommal, mikor két őrt hajítok el, kihasználom a forgás adta centrifugális erőt és gyorsulást. Az emberek egy-egy oszlopnak csapódnak neki, amik így is elég gyengék voltak, de most még jobban meggyengültek. Közelebb lépek az oszlopokhoz - közben Keisha méreget, ha jól látom rajta. Fenyegetőn összehúzom a szemem. Mindkét oszlopba belevágok az öklömmel még egyet-egyet, így még jobban megrogyasztva őket, majd Keisha sorsát figyelmen kívül hagyva elindulok a lépcső felé, hogy kijussak még mielőtt az egész kóceráj rám omlik. Ekkor hallom meg a jellegzetes dübörgő hangot, ami a bumerángokból jön. Nem fordulok meg, elég ha hallom őt. Beindította a motorokat. Fújtatok egy nagyot, és közben megfeszítem az izmaim. Ha most leállok vele szórakozni, biztos, hogy rám omlik ez az egész mindenség. De nem érdekel, lassan megfordulok. Ekkor Keisha már pattogva közeledik, és egyszer-egyszer a falról is elrugaszkodik. Mikor közel kerül hozzám, megint így tesz, én meg próbálom elkapni a levegőben, hogy a földbe passzírozzam, de mint ovis kezei között a lepke, úgy száll ell Keisha is mellettem. A lendülettől, amit az elkapásba fektetek, majdnem orra bukom, de még idejében korrigálok és sikerül megállnom úgy, hogy az egyik lábammal kissé előre lépek. Megfordulok és a lépcsőn fölfelé követem a nőt, és majd szétpattanok már az idegtől, mert most Keisha számomra olyan, mint egy légy, aki megzavarta a reggelim és a közbe iktatott újság olvasásom, és most minden erőmmel azon vagyok, hogy lecsapjam.

Elszökik. Rögtön utána fordulok, és a tőlem telhető leggyorsabb tempóban utána vetem magam. Az épület az utolsókat rúgja és a lentebb megrongált tartóoszlopok sorra gyengülnek el, majd adják fel a küzdelmet a rájuk nehezedő súllyal szemben. Ez most a legkisebb gondom. El kell kapnom, hogy móresre tanítsam. Egy csattanás, és látom, hogy egy fordulóban elakadt. Ez remek alkalom lehet, de jelenleg gyorsabb, mint én. Az épület egyre kevésbé bírja, és ezt Keisha meg is érzi: fejen találja egy, a plafonból lehulló darab, amitől először kiserken, majd szó szerint ömleni kezd a fejéből a vér. Ahogy megérzem a szagát, mintha újra friss lennék, és erőre kapnék. Az adrenalin végig árad a testemben. Ahogy felérek és megpillantom Keisha-t a földön heverve egy gondolat jut csak eszembe: magamnak személyesen kell elintéznem azért, amit tett. Nem lehet, hogy az épület zuhanjon csak úgy rá és nyírja ki. Odaugrom, majd felkapom ernyedt testét és megindulok felfelé, hogy kijussak, mielőtt az egész kóceráj ránk omlik. Én még valószínűleg kijönnék a romok alól, talán a szérum megvéd, de Keisha nem biztos, hogy túlélné. Már nem kell sok és elérjük a bejáratot.

Gyorsan felérünk, hármasával szedem a lépcső fokokat és érzem, hogy kezdek megnyugodni. A kezdeti idegesség és agresszió, mint a kámfor, úgy tűnik el. Már messziről megpillantom a rendőr autók kék és piros villogóját, amik némák ugyen, de színűk életet visz a sötét éjszakába. Lassan kiürül a méreg a szerevezetemből és lassan, de biztosan visszanyerem régi formámat, bár mintha kisebb lennék, mintha össze mentem volna, és az izmaim is, mintha elsorvadtak volna. Még talán két lépést vagyok képes tenni, de aztán végleg elszáll az erőm és a harmadik lépénél megrogyik a térdem, a következő lépés pedig már meg sem születik. Keisha teste, ami eddig pihe könnyű volt, most ólomként nehezedik a karjaimra. Ahogy a lábaim felmondják a szolgálatot, a karom veülk egy időben adja be a kulcsot. Itt a vége, ha elesek, képtelen leszek felállni, és még a levegővétel is nehezemre esik. A tüdőm úgy kavarja a levegőt, mint egy erőmű, de mintha légmentes térben lennék. Alig kapok levegőt, meg fogok fulladni. Végül pedig beköszönt a sötétség. Hát ennyi volt.

//Játék vége, köszönöm a lehetőséget, és remélem felvéshetlek a szövetségeseim közé//