Utcák, sikátorok, közterületek

Már marta a hasamat az éhség, így muszáj volt ennem valamit. A nagyvárosokban valami oknál fogva még a semmirekellő zsaruknak is feltűnt, hogy szaporodnak a vér nélküli hullák, így más étterem után kellett néznem. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a drága városi étterem helyett most egy falusi pizzázóba jöttem. Természetesen éjszaka indultam útnak. Ugyan a napfény már nem árthatott nekem, de nappal sokkal nehezebb vadászni, illetve másfél évezred sötétben élés után nem megy olyan gyorsan a váltás, mint az emberek hinnék. Ashleynek volt egy mondása. Sötétségből születtünk és abban is enyészünk el. Teljesen igaznak tartottam. A fény már nem az én világom. Örökre az árnyak közt fogom élni az életemet. De nem filozofálni jöttem, hanem enni. Egy kihalt utcán sétáltam végig, mikor megláttam a potenciális étkezdéimet. Két pomponlány. Felhőtlenül beszélgettek, mintha nem is lenne nagyobb bajuk annál, mint hogy mi folyik az iskolában. Pedig volt: én. Hangtalanul lopakodtam mögéjük azokkal a könnyed mozdulatokkal, amiket mindig is a fajom sajátjának tartottam. A jobb oldalit szemeltem ki első harapásra, így megindultam a baloldali felé. A terv már megvolt: a bal oldali lány mögé lopakodni és olyan erővel tarkón vágni, hogy elájuljon, majd hirtelen ráugrani a jobb oldalira és a nyakába mélyeszteni a fogaimat, miközben befogom a száját. Már csak a kivitelezés hiányzott.

A lányok hátrafordultak, de már későn. Sokkal gyorsabb voltam náluk, így kicsit sem volt probléma időben végrehajtani a terveimet. A bal oldalit sikeresen leütöttem, a jobb oldalira pedig egyből rátapadtam. Szépen lassan szívtam szárazra, miközben az egyik kezemet a száján tartottam, hogy ne sikolthasson. Kiéveztem a mennyei folyadék minden cseppjének isteni ízét, így elég lassan haladtam, de hát nem is kellett sietnem. Ha jött volna még valaki, akkor maximum belőle is eszek. Mikor már alig maradt folyadék a lányban, egy erőteljes hangot hallottam a hátam mögül. Hirtelen megfordultam és egy fickót láttam ott zavartalanul cigizni. Már ugrottam volna rá, mikor megszólalt. A mondandója meglepett, de zavartalanul folytattam az ivászatot, amíg maradt vér a testben. Mikor már teljesen száraz volt, a földre eresztettem az élettelen testet és a fickó felé fordultam, miközben a számat törölgettem.
-Igaz, hogy nincs annyira jó íze, de ha lassabb a szívverés, akkor ne fröcsköl annyira a vér és kisebb az esélye, hogy akár egy kevés is kifolyik.- feleltem, majd az ájultan fekvő lányhoz léptem. Ha az idegen nem csinál semmit, akkor azt is szárazra szívom, majd megint az idegen felé fordulok.
-Viszont a mondandódba belegondolva, csak nem egy kedves fajtárshoz van szerencsém?

Hála istennek a fickó türelmesen megvárta, amíg elfogyasztottam az ételemet. Gondoltam, hogy akar valamit, de legalább kulturáltabb volt annál a múltkori vérfarkasnál és hagyott enni. Igazam is volt, mert szimplán leundorítózott miután végeztem. 
-Nem olyan rossz dolog ám véren élni. Szörnyen jó íze van. És tévedés. Megvagyok én a napon is tökéletesen, csak szimplán kényelmesebb este vadászni, amikor a kajám nem lát olyan jó, mint én. - az eltüntetős dologra csak felvontam a szemöldököm.
-Sokan megpróbáltak már eltüntetni, de senkinek sem sikerült eddig. Mindazonáltal ha ennyire ezt kívánod... - nem fejeztem be a mondatot, csak utasítottam az idő közben magamba szívott sötétséget, hogy öltsön kard alakot a kezemben. 
-Akkor mit szólsz egy régimódi víváshoz? - kérdeztem tőle. Ha nincs kedve vívni, abban az estben sem tüntetem el a kardomat, hanem megvárom, hogy mit lép. Ha valami alakváltással próbálkozna, akkor eltűnik a kezemből a fegyver és átváltozok én is a másik formába, ahol árnyékpáncél és egy apró, fekete árnykorona jelenik meg a fejemen. Ez valamiért rossz szokás, mióta vámpírúr lettem és minden esetben magától megtörténik. Ha nem próbálkozik ilyesmivel, akkor a kardomat használom a harchoz.

// A kard //

Úgy tűnt, hogy a kardidézős mutatványom nem lepte meg a fickót.
Pedig egy tapsot igazán megérdemelhettem volna, amiért ilyen szép kardot csináltam a semmiből.
Nem hogy meg se tapsolt, de még le is szólt a kardom miatt. Hát milyen emberek élnek manapság. A cigijét eldobva felém kezdett sétálni, majd legnagyobb meglepetésemre egy villám segítségével megismertetett egy konténerrel.
-Hát ez jó. Egy sétáló defibrillátor. Nem emlékszem, hogy kértem volna újraélesztést. Jó nekem így is. -mondtam gúnyos vigyorral, majd a kardot eldobva hagytam azt eloszlani. A mellkasomra pillantva döbbenten vettem észre, hogy nem kezdett el gyógyulni a sebem.
Ennek nem lesz így jó vége. Hát persze, hogy a mágikus sérüléseket nem gyógyítja be a testem olyan gyorsan. Francba.
-Nehéz lenne akármit is tudnom, mikor nincs senki, aki hajlandó lenne elmondani a dolgot. Tudnám, hogy miért van még egy tudatom, ha az megtartja magának a dolgokat.
-Hé, ez gonosz volt. -torkollt le Richard, de nem foglalkoztam vele. Én is megindultam a fickó felé, de az egész testemet asztrális anyaggá alakítottam. A célom az volt, hogy amíg csak az asztrális síkon létezek, addig a fickóhoz rohanok és átlököm a kezem a mellkasán, ami nem sebzi ugyan meg, de amin sikerül a szívéhez érnem, visszahozom az egész testem az asztrál síkról. Nagyon jól tudtam, hogy ez a művelet a karomba kerül, de szinte senki nem tudja túlélni, ha elpusztul a szíve.

-Méghogy nem kéne léteznem? Kikérem magamnak! Én a kerekasztal lovagja vagyok. Vagyis voltam. - mondtam neki felháborodva, majd pillantásom a hirtelen kezébe eső tárgyra esett. Nem értettem, hogy mit akar egy pentagrammos medállal, de nem volt kedvem megvárni, amíg megmutatja. Támadtam. Sajnos érthetetlen módon a támadásomat játszi könnyedséggel kerülte ki, én pedig felnyaltam a betont. Épp egy kiadós káromkodásokkal teletűzdel feltápászkodás közepén voltam, amikor elkapott és a karomat hátrahúzva a földön tartott, majd elég irritáló kántálásba kezdett. Csak néztem, hogy mit akar ezzel elérni és közben próbáltam kiszabadulni, de aztán jött a fájdalom. Az az iszonyatos fájdalom. Az a határ nélküli szenvedés, ami minden gondolkodást megszüntet, üresre mossa a lelkedet és csak egy dolgot hagy meg: a menekülés vágyát. Ahogy megéreztem, egyből tudtam, hogy baj van. Ez a fickó jóval erősebb volt nálam és már csak egy dolgot tudtam tenni. De a fájdalom teljesen elhomályosította az elmémet. Ahogy éreztem a sötétséget egyre közelebb kúszni magamhoz, döntöttem. Nem adom könnyen a bőrömet. Úgy, ahogy voltam, hátracsavart kézzel átváltoztam. Reméltem, hogy ennyi elég lesz ahhoz, hogy a fickó elengedjen, de ha mégsem tette volna, meg akkorasztrális alakba lépek, és megpróbálok eltűnni a közeléből.

Ellenfelem teljesen sakkban tartott és moccanni sem bírtam. Ráadásul a fájdalom is egyre elviselhetetlenebb lett. Már csak egy lehetőségem volt, így átváltoztam. Megpróbált ugyan megállapítani, de van, ami ellen nem lehet sok mindent tenni. És egy vámpírúr haragja is ide tartozik. Márpedig kezdtem egyre dühösebb lenni. Inkább éreztem, mintsem láttam, ahogy hátraugrott, mikor átváltoztam. Hatalmas túlvilági alakommal felé fordultam és elmosolyodtam.
-Eltaláltad, tényleg nem tudtam. Nem kaptam munkaköri leírást, de még csak az apró betűs részben sem volt benne. Igazából csak azért lettem az, ami, mert egy nyamvadt vérfarkast muszáj volt megharapnom, hogy legyőzzem. - mondtam, miközben küzdőállást vettem fel. Ahogy megmozdultam, egyből észrevettem, hogy már rajtam volt az árnypáncél és tisztában voltam vele, hogy a fejemen is ott a kis korona. Már csak azt nem ártott volna tudnom, hogy ezek miért kerülnek mindig rám, ha átváltozom. De nem is volt fontos. A páncél védett, a korona meg csak volt. Pont hasznosak voltak a maguk nemében. Másra kellett koncentrálnom. A harcra kellett koncentrálnom. Már épp támadtam volna, mikor megjelent a harmadik emberke is és így hivatalosan is tömeggé váltunk. Elvégre kettő még társaság, három már tömeg. A hullákat meg nem számoltam. Érdekes módon sokban különbözött előző ellenfelemtől, akinek végre a nevét is sikerült megtudnom. Egyszerűen kirázott a hideg ettől a négertől. Pedig valljuk be őszintén, egy vámpírúrnak nem sok mindentől kell félnie. Szívesen megtámadtam volna a fickót, amíg jártatta a száját, de valami visszafogott. Egyszerűen sugárzott róla, hogy erős. Így hát csak álltam és figyeltem. Tátva maradt a szám a mondandójától.
-Azt mondta, hogy Lancelot? Az a Lancelot, akivel néha egy-egy küldetés után együtt mentünk a fogadóba és ittunk meg egy csomó sört? Az a Lancelot, aki szintén a kerek asztal lovagja volt? Kizárt, hogy ő is vámpírúr lenne.

Ahogy elnéztem a két fickó beszélgetését, kezdett eluralkodni rajtam a harag. Hogy képzelték ezek, hogy semmibe vettek? Szerencsére a kérdésem kiváltott belőlük valami reakciót. Meg is kaptam a választ és széles mosoly kúszott az arcomra.
-Még szép, hogy ismertem. De jó érzés tudni, hogy nem halt meg minden barátom. Nem hittem volna, hogy Ashleyn kívül akárki is túlélte azt a kort. - kezdtem bele, de végül elhallgattam. Még mindig nem tudtam, hogy kik voltak ezek a fickók és nem akartam mesedélutánt tartani nekik.
-Ha él és virul, akkor hogy lehet, hogy még soha nem hallottam egyik híradóban sem kivéreztetett hullákról? Mármint azok kivételével, amiket nyilvánvalóan én hagytam ott. Vagy ő a puhány fajtából való, akik nem hajlandók megölni az ételüket?

Miközben hallgattam a néger beszédét, levettem a koronát a fejemről és visszaváltoztam emberi formámba, aminek következtében a páncél eltűnt rólam, ám a korona a kezemben maradt. Szórakozottan forgattam, miközben hallgattam a "legendát".
- Tudjátok, hogy miért van korona minden egyes vámpírúr fején átváltozás után? - kérdeztem tőlük kicsit elmerengve, habár érezhették a hangomban, hogy költői kérdés volt, ráadásul én sem tudtam rá a választ. Egy pillanatig még a kis tárgyat vizsgáltam, ami a kezemben volt. Alig volt több egy díszes fekete karikánál. Aztán letelt a pillanat és hagytam a koronámat elenyészni, majd megint feléjük fordultam. És kis gondolkodás után válaszoltam is.
- Az biztos, hogy nem az általam vámpírrá változtatott személyek közül tette valaki. Mielőtt a feleségemmel úgy döntöttünk volna, hogy eltűnünk, összehívtam az összes vámpíromat egy udvarba, melynek falai és ajtajai meg voltak szentelve, majd becsuktam az ajtókat és otthagytam őket a napon. Akiknek nem volt annyi eszük, hogy védőmágiával lássák el magukat a nap ellen, azok élve elégtek. Akik mégis túlélték volna, azok egy szentelt nyílfelleget kaptak a nyakukba, akik pedig ezt is túlélték, azokat én magam fejeztem le. Tudjátok jótékony dolog a fajunknál, hogy halálunk után csak egy kupac hamu marad utánunk. Így legalább könnyű kideríteni, hogy ki éli túl. A feleségem szintén nem tehette, mert ő utánam pár órával merült mágikus álomba és jelenleg is alszik valahol. Tehát marad az, aki engem átváltoztatott, mivel más vámpír nem tűrtem meg a környéken. Esetleg az ő teremtményei tehették még. - kezdtem bele a magyarázatomba, aztán rájöttem, hogy teljesen felesleges információkat mondtam. Ugyan kit érdekelhet ennyi idő után, hogy ki változtatta át egyik lovagtársamat. Mivel felkeltették az érdeklődésemet és éppen beszédes kedvemben voltam, így inkább áttértem a vérfarkasos témára.
- Nem tudom, hogy mennyire vagytok tisztában a dolgokkal, de akármennyi idős lehet a vámpír, mindenképpen belehal a vámpírúrrá változásba. - ezzel felemeltem a jobb karomat, hogy láthassák a jobb csuklómba vésődött pokoli rúnát. Richard szerint a többi elmúlt volna, de az első örökre ott marad, hogy tájékoztassa a tudatlanokat a veszélyre. Szerinte a sátán így jelöli meg legkedvesebb szolgáit.
- Ám van egy ellenszer a nagyjából egy hónapos leépülési folyamatra, amit gondolom ti is ismertek, de ha mégsem, akkor nem tőlem fogjátok megtudni. Viszont merre van ez a kripta? Van arra valami utalás? Esetleg egy másik kriptára, amiben a feleségem nyugszik? - kérdeztem, majd kicsit gondolkodva kinyújtottam a kezemet oldalra és elsuttogtam a fagymarás szót. Egyből megéreztem az ismerős érzést, mikor az alakot öltő víz a kezemhez ér és megfagy. Laza mozdulattal magam elé emeltem a kardot, majd megint elsuttogva a nevét hagytam vízzé változni és némán figyeltem, ahogy fegyverem utolsó cseppjei kifolynak a kezemből.