Utcák, sikátorok, közterületek

Teljesen lement a nap, mikor felébredtem.
-Reggelt.-köszöntöttem Richardot, majd odasétáltam az ajtóhoz és megnéztem hogy mit kaptam. Egy boríték. Mint a többi. Kivettem és először megnéztem a képeket, majd az árra rá sem nézve letakartam.
-Na szerinted mennyit adnak értük? Nem tűnnek olyanoknak akiket könnyű kiiktatni.
-Fogalmam sincs, de öt számjegy alatt nincs üzlet.-válaszolt Richard, amire elvigyorodtam. Kellett a pénz és öt számjegy is szép összeg. Ekkor levettem az ujjamat a számról és még a lélegzetem is elállt volna, ha vámpírrá válásomkor nem hagytam volna abba a légzést.
-Szép kis szám. Ennyiért akárkit megölnék. Valaki nagyon nem szeretheti őket.
-Ki foglalkozik ezzel? Nem szeretik őket, mi pedig megöljük. Ennyi.
-Tudom, hogy neked a gyilkolás öröme is elég, de nekem muszáj sok pénzt szereznem. A kutatás a kard után nem egy olcsó dolog. A kard nélkül pedig soha nem találjuk meg Ashleyt.-ezt Richard rám hagyta. Inkább odasétáltam a nagy kupiban az újonnan vett pisztolyomhoz és feltekertem rá a hangtompítót. Mikor láttam, hogy rendesen rámegy, akkor levettem és becsúsztattam a zsebembe. Ellenőriztem, hogy meg vannak-e a tárak, majd eltettem őket. Meg is voltam. Egy sportcipő és egy nadrág volt rajtam , aminek a zsebeiben a tárak és a hangtompító voltak, és amibe beletűztem a pisztolyomat. Pólót nem vettem fel, mivel a szárnynövesztés úgyis letépné. Kezembe kaptam a cetliket és megnéztem, hogy van-e rajtuk valami adat a személyek hollétét illetően. Ha van, akkor az utcán útbaigazítást kérek és elindulok arra felé. Ha nincs, akkor megkérdezem a járókelőktől, hogy mit tudnak a célpontjaimról. Ezt úgy tenném, hogy egy sötétebb résznél odaszólnék az illetőnek miközben rátartom a pisztolyomat és elhívom a sötétbe. Ott kikérdezem, aztán kiszívom az összes vérét, mivel nem hagyhatok életben senkit, aki tud róla hogy mit akarok. Közben igyekszem elkerülni a rendőröket, mivel mindenki láthatja a pisztolyt az oldalamon.

Kevés ember sétált az utcán, de ez nem is zavart. Soha nem voltam társasági lény és az utcán amúgy sem ejthettem túszokat. Az a pár ember akik viszont kint voltak, nagyon megnéztek és néhányan még be is szóltak az orruk alatt. Azoknak akik beszóltak, egy-egy fagyos pillantást küldtem, a többiekkel viszont nem foglalkoztam. Ekkor értem egy pont megfelelő sikátorhoz, ahol egy pont megfelelő fickó haladt el. Szinte erőfeszítés nélkül a falhoz kentem és a képébe nyomtam a pisztolyomat. Meg is kérdeztem tőle amit akartam és eléggé meglepődtem, amikor megkaptam a válaszát. A meglepődött arckifejezésem után egy gonosz vigyor villant fel az arcomon.
-Ez a hülye nem tudja, hogy kivel beszél. Szerinted mit csináljak vele Rich?
-Legyél kicsit meggyőzőbb. Én tudok valamit amivel tudunk fizetni.-felelte Richard a kérdésemre, mire nevetve fél kézzel elkaptam a férfi torkát és fél méter magasra emeltem a levegőbe, míg a másik kezemmel eltettem a pisztolyomat.
-Na ide figyelj haver. Ha most rögtön elárulsz róluk mindent, akkor fizetségként életben hagylak. De ha nem teszed meg, akkor szárazra szívlak.-feleltem neki még mindig nevetve, kivillantva túlméretezett szemfogaimat.

-Szóval különleges testőrség, mi? Akkor nagy eséllyel vagy valaki a főmuftit akarja eltenni láb alól, vagy a testőrség új tagja akar lenni. Minden estre ez nekem most nem túl fontos. Az, hogy testőrök csak annyit jelent, hogy veszélyesek, de ezt már első látásból tudtam.-gondolkodtam magamban, majd leeresztettem a fickót a földre.
-Na látod, tudsz te gondolkodni is. Ha elvezetsz hozzájuk, akkor nagy esélyed lesz rá, hogy meghagyom az életedet. De ha csak egy apró jelét is meglátom annak, hogy át akarsz verni, akkor gondolkodás nélkül feldoblak a mai étlapomra. Érthető voltam?-Mondtam a fickónak már nagyon komolyan. Ha nem ellenkezik, hanem elkezd vezetni, akkor szépen, szinte lopakodva követem. Ha ellenkezik, akkor kicsit meggyőzöm azzal, hogy emberfeletti erőmmel eltöröm az egyik karját. Út közben megkérdezem tőle, hogy ért-e a lőfegyverekhez. Ha igent mond, akkor az út végén kiszívom az összes vérét és megpróbálom kihorgászni a vérében élő emlékek közül a lőfegyverekkel kapcsolatosak. Ha nemet mond, akkor az elmúlt pár órás emlékeit próbálom meg megkeresni, mivel nagy eséllyel számomra fontos információk áramlottak át az agyán, amikor megfenyegettem.

Látszott, hogy megértette amit mondtam neki és hogy nem fog ellenkezni. Egy rövid ideig mentünk, amikor közölte, hogy a kocsival gyorsabb lenne.
-Rendben van, mehetünk a kocsival.-feleltem neki kis gondolkodás után, majd utána mentem és beültem az anyósülésre. Menet közben hevesen járt az agyam, de az egyik szememet végig a fickón tartottam.
Még a kocsiban végeznem kell vele, ha nem akarok nagy feltűnést kelteni. Egy kocsiban heverő hullát nehezebben vesznek észre mint egy másikat. A kocsi viszont még hasznomra lehet.-gondolkodtam, amíg utaztunk. Rövid idő után odaértünk egy toronyházhoz.
-Szép nagy épület. Legjobb lenne felülről kezdeni a kutatást.-futott végig az agyamon, majd megszólaltam.
-Menj kicsit messzebb, hogy észrevétlenül ki tudjak szállni. Ha megteszed, szabad vagy. Viszont érdekelne, hogy mit tudsz a lőfegyverekről.-mondtam neki. Mindenképpen megölöm, amint megállítja az autót. Kiszívom az összes vérét, és a korábban kigondolt módszer szerint ellopom az emlékeit. Ha megöltem, akkor szárnyat növesztek, felszállok jó magasra és a toronyház tetejére leszállva próbálok behatolni. Természetesen azt azért megnézem, hogy fel van-e szerelve valamilyen riasztóval, habár ki az a nagyon okos aki a megközelíthetetlen tetőre rak riasztót?

A fickó arrébb ment a kocsival, de az után nem ment minden úgy, ahogy vártam. Szépen összetörte a kocsit és majdnem engem is, ő pedig elfutott. Az ütközés után éles fájdalmat éreztem az oldalamban. Mikor odanéztem, láttam, hogy az ajtó egyik darabja az oldalamba állt.
-Ó, hogy azt a mocskos...-kezdtem, de gyorsan abba is hagytam. Nem lenne jó felhívni magamra a figyelmet.
-Esküszöm, hogy ezért megkereslek és megöllek.
Az ütközés is biztos, hogy ide fogja vonzani az embereket. Nem kell még mellette hangoskodnom is.-gondoltam, majd szárnyakat növesztettem és felszálltam az égbe. Hamar egybe olvadtam a sötét éjszakai égbolttal. Az oldalam elég erőteljesen fájt, de ilyen fajta sebekbe nem tudok belehalni. Majd a következő táplálkozáskor begyógyul. Célom még mindig az volt, hogy a tetőről jussak be az épületbe. Ennek megfelelően arra vettem az irányt.

A sötét égboltból kiválva tompa puffanással értem földet. Vagyis betont. Vagy azt amiből az épület volt. Kicsit körbenézve egy meglepően jól felszerelt helikopterleszállót találtam.
-Most nézd meg Rich. A gazdagoknak van egy egész épületük helikopter pályával, nekem meg még egy nyamvadt kardot megkeresni sincs elég pénzem. Utálom az ilyet.
-Csodálkozol? Ha nem emlékeznél, akkor elárulom, hogy a középkorban csak a te lovagi páncélod került annyiba, mint egy falu. És akkor még ne nézzük a csatalovat meg a váltás lovat. A te teljes felszerelésed egy kisebb város árával vetekedett.-kaptam választ az előző megjegyzésemre. Ahogy tovább kémleltem, két fehér ruhás, fehér fegyveres fickót vettem észre.
-Tudjátok, hogy nem most van Halloween? És tudtommal akkor sem hóembernek kell beöltözni.-kérdeztem tőlük nevetve. Az egyik már leadta a drótot, hogy itt vagyok, szóval teljesen felesleges lenne halknak lennem.
-Változz át! Most! Nincs kedvem golyó ütötte lyukakkal a testemben hazamenni. Az igazi formánk legalább kibírja ezeket a kisebb golyókat.
-Nincs olyan mázlink, hogy szentelt golyók legyenek benne, mi?-kérdeztem Richardtól szinte suttogva, emberi fül számára nem érzékelhető hangon. Az emberek tizenhat, max tizenhét évesnek nézhettek. Mert ennyi is voltam átváltozásom előtt, ezért a külsőm nem változott. Most viszont megtudják, hogy nem vagyok egy taknyos kölyök. Ekkor Richard javaslatára átalakultam. Átalakultam abba a formába, amiben szabadnak éreztem magamat. Abba a formába, melyben éreztem, hogy felsőbbrendű vagyok. Amiben végre újra ragadozónak éreztem magamat. Hatalmas kínnal járt, és számomra szinte egy örökkévalóságnak tűnt. Éreztem, ahogy a testfelépítésem megváltozik, ahogy az ujjaim hegyéből kinőttek a csontkarmok, amik eggyé váltak a körmeimmel és a vérfarkasokéhoz hasonló karmokká váltak. De a legfájdalmasabb mégis az volt, amikor a már kinövesztett szárnyaim a helyükre csúsztak. Még fájdalmasabb volt, mintha most növesztettem volna. Számomra egy örökkévalóság volt, de az emberek számára csak alig lehetett fél másodperc. Mind a két és fél méteremben kihúztam magam, majd számat vérszomjas vigyorra húzva megindultam feléjük. Izmaim szinte embertelen méretűre növekedtek, ennek köszönhetően a kis kaliberű fegyverek át se tudják ütni őket. De ha mégis sikerülne nekik, akkor sem okozhatnak velük halálos sérülést, ha nem szentelt lőszerrel lőnek. Az egyetlen mód, ha a fejemet, vagy a szívemet szétrobbantják. Azt viszont nem hagyom.
-Melyikőtökkel végezzek előbb fiúk?-kérdeztem jéghideg, vérfagyasztó hangon. A tervem az volt, hogy emberfeletti sebességemmel odamegyek hozzájuk, és az egyiknek kitöröm a nyakát, vagy felnyársalom a karmaimmal, a másiknak pedig kiszívom a vérét, amivel máris nullázom a fél órámat és kikeresem az emlékeiből a lőfegyverekre vonatkozókat.

A fegyveresek szinte semmilyen ellenállást nem tanúsítottak. Rám lőttek párat, de már átalakulásomkor látszott, hogy teljesen inukba szállt a bátorságuk. Ezen elmosolyodtam.
A préda féljen is a vadásztól.-gondoltam, majd emberfeletti sebességgel jutottam oda hozzájuk. Az első embert hirtelen elkaptam és szinte erőlködés nélkül törtem ki a nyakát. Úgy reccsent, mint egy száraz ág, amikor teljes páncélzatban lép rá egy lovag. A második felé szépen, lassan közelítettem, ő pedig hátrált.
-Ne menekülj! Úgysincs hova.-közöltem vele még mindig vérfagyasztó hangomon, és éles vigyorral kivillantottam túlméretezett szemfogaimat. Mikor a tető széléhez ért, muszáj volt megállnia. Ekkor cselekedtem és hamar elkaptam. Mielőtt egyáltalán lett volna ideje reagálni, szemfogaimat a nyaki ütőerébe mélyesztettem. Éreztem, ahogy az éltető nedűvel együtt az életereje és az emlékei egy része is átáramlik belém. Meglepődve tapasztaltam, hogy egy ilyen harcias fickó, ilyen tökéletes előélettel milyen gyáva tud lenni. Minden esetre sikerként könyveltem el, hogy ennyi mindent megtanultam.
Ez a tanulás legkönnyebb és legkellemesebb módja.-gondoltam és elmosolyodtam. Ekkor hallottam meg a hangot magam mögül. A fickóval a kezemben megpördültem és az egyik célpontomat vettem észre. Két darab lefűrészelt csövű shotgunnal.
Persze. Mert neked nem lehet valami jó gépfegyvered. Nem, neked pont a shotgun kell. Az egyetlen olyan kis méretű fegyver, amivel közelről ki tudsz nyírni.-tisztában voltam ugyan vele, hogy a shotgun lényege a nagyon sok kis lövedék nagy területen szétszórása, de tartottam tőle, hogy ilyen nagy számú lövedéket nem fogna fel az izomzatom. Ha pedig a fejemet találja el, akkot az nem fog visszanőni, hanem megpusztulok. Azzal is tisztában voltam, hogy jelenleg a sebességem hatszorosa az emberi sebességnek, de a kilőtt golyó sebessége még elég messze állt tőlem. Ekkor jutott eszembe, hogy még a kezemben tartom a félig kiszipolyozott, de még élő őrt.
-Anyukád nem tanított meg rá, hogy ne zavarj meg másokat étkezés közben?-kérdeztem tőle, majd szárnyaimat köpenyszerűen magamra terítettem, hogy védjenek, a fickót pedig pajzsként magam előtt tartva támadást indítottam. Az elsődleges célom a fegyverei elpusztítása volt, mivel azok nélkül elég nehezen tudna megölni.

-Anyám már születésemkor meghalt, de azért kösz hogy említed.-feleltem neki. Ekkor kezdett el tüzelni rám. A távolság miatt a lövedékek szinte meg sem sebezhettek volna. De nem így történt. Elkezdték marni a helyeket, ahol eltaláltak.
-Hogy rohadnál meg! Nem csak a keresztek, de még a szentelt víz is?-mondtam. A fickó közben minden lőszert belém eresztett, majd szimplán hozzám vágta a shotit. Elkezdett vetkőzni, majd szép lassan átváltozott egy vérfarkassá. Ekkor ledobtam a kezemben tartott embert.
-Még te mondod nekem, hogy szörnyeteg? Vámpír formámban tökéletesebb vagyok, mint emberiben, te viszont jobban hasonlítasz az állatokhoz, mint a tökéletes lényekhez. Még a szagod is olyan mint egy kutyáé.-mondtam neki, majd meghallgattam, amit mondott.
-Én ugyan még egyet sem öltem meg a fajtádból, de mindent el kell kezdeni egyszer. Nálam te leszel az első. Vedd ezt megtiszteltetésnek. -Mondtam eszelős vigyorral, majd szárnyaimat a hátamra feszítettem, karjaimat pedig enyhén felemeltem és támadóállásba helyezkedtem. Oldalasan álltam a farkasnak vállszélességű terpeszbe, berogyasztott lábakkal és a lábak között egyenletesen elosztott testsúllyal. Karjaimat behajlítottam és nagyjából olyan magasra emeltem, hogy a könyökeim a derekamnál kicsit magasabban legyenek. Kezeimet viszont a harcművészetekkel ellentétben nem szorítottam ökölbe. Inkább kinyújtottam és egymásnak szorítottam az ujjaimat, így a farkaséhoz hasonló karmaim tőrszerűen álltak. A farkas ekkor támadott a bal karjával az arcom jobb oldala felé. Tisztában voltam vele, hogy a vérfarkasnak több, mint elegendő ereje van, hogy megöljön, még ebben a formámban is, így nagyon óvatosnak kellett lennem. Viszont tudtommal a farkasok lassabbak, mint a vámpírok, de ebben nem voltam biztos. Minden esetre a célom az volt, hogy a jobb kezemet felemelve a farkas csuklóját átszúrva, vagy megvágva védjem az ütést. Ha nem tudom megszúrni, vagy megvágni, akkor csak szimplán megállítom a kezét. Ha a farkas olyan erős, hogy nem tudom megállítani a kezét, akkor kicsit jobban behajlítom a karomat és megpróbálom eltolni a fejem fölött az ütését. Ha a blokkolás sikerrel járt, akkor a másik kezemmel ellentámadást indítok. Megpróbálom a torkán keresztül felszúrni a karmaimat az agyába.

A blokkolásom hatásos lett volna, ha nem becsültem volna fel rosszul a farkas erejét. Jóval nagyobb volt, mint az enyém. A védésemmel csak annyit értem el, hogy a képem helyett a karomra kaptam egy mély karmolást. És az egészben az volt a legjobb, hogy még csak el sem kezdett gyógyulni. Pedig ebben a formámban elvileg regenerálódnia kellett volna. De pont úgy viselkedett, mint az előbbiekben a szentelt golyók.
Hogy b@szódnál meg! Mi az, hogy nem gyógyulnak be a sebeim? HA te tényleg arra születtél, hogy engem megölj, akkor mondjuk megértem, de nagyon remélem, hogy az általam ejtett sebek is így fognak viselkedni a te esetedben.-gondoltam, miközben hallgattam, hogy mit mond. Utána egy számomra elég kellemetlen mozdulattal a földre döntött, majd a lábamat megragadva bevonszolt a tető közepére, ezzel egy szép sor fognyomot hagyva a combomon. Utána kaptam tőle egy szép kis keresztet, majd megfosztott legjobban kedvelt testrészeimtől. Ahogy letépte a szárnyaimat, és a jeges fájdalom végighasított rajtam, felordítottam. Nem volt semmi emberi az ordításomban. Csak vad állati düh és rengeteg fájdalom. A farkas utána otthagyott és körözni kezdett körülöttem. Olyan sebesen, ahogy csak tudtam, feltérdeltem.
Te!-szólaltam meg dühtől csöpögő hangon-Hogy merészeled azt a mocskos kutya mancsodat hozzám érinteni? Esküszöm neked, hogy a te véreddel fogom enyhíteni a szomjamat, ha beledöglök is. És ha te arra születtél, hogy vámpírokat ölj, akkor én arra, hogy azt a tetves fajtádat irtsam ki.-mondtam neki remegő hangon. A világra vörös köd ereszkedett. Úgy döntöttem, hogy egyből nekimegyek a farkasnak, még fel sem állok, hanem térdelésből támadok rá. Tervem nincs, hagyom, hogy a dühöm, és az ösztöneim irányítsanak. És azok a farkas szíve felé vezetik a karmaimat. Nem akarok feltétlenül halálos sebet ejteni rajta, hanem először csak szimplán meg akarom sebezni, hogy aztán a karmaimról lenyalva a vérét beváltsam az ígéretemet. Fogalmam sincs miért, de ez volt a legfontosabb.

Úgy látszik, hogy váratlanul érte a támadásom, mert sikerrel járt. És nem csak megkarmoltam, hanem fel is döntöttem a dögöt. Ahogy kicsit jobban megvizsgáltam, észre vettem, hogy elég mély sebet sikerült ejtenem rajta. A kezem pedig csupa farkasvér volt. Egyből nekiláttam lenyalni róla. Sokkal melegebb volt, mint az embereké, szinte égette a nyelvem, de ettől függetlenül meglepően finom volt.
-Na és ez hogy tetszett bolhafészek?-kérdeztem gunyorosan. Az örömöm kb. eddig tartott, mert a farkas ledobott magáról, majd a földhöz szögezett és megpróbálta elharapni a torkomat.
-Belőlem nem eszel!-ordítottam a vicsorgó pofájába, majd minden erőmmel megpróbáltam gyomron rúgni. Ha sikerül legalább annyira leszednem magamról, hogy ki tudjam szabadítani a kezeimet, akkor a karmaimmal megint támadok, ha pedig nem , akkor megpróbálok a nyakába harapni.

A farkast a rúgásom nem emelte le rólam annyira mint vártam, de pont elég volt ahhoz, hogy az egyik karomat kiszabadítsam és adjak neki pár vérző csíkot a pofájára. Ez után nagy nehezen lelöktem magamról. A dög sokkal nehezebb volt, mint gondoltam, de ebben a formámban én se voltam két kilós és a düh is rengeteg energiát adott. Amint lekerült rólam, rávetettem magam és már nem tudott védekezni. Semmi értelmes, emberi nem volt a viselkedésemben. Csak az ösztöneim és a bennem élő vadállat vezettek. Ahogy ráugrottam, mindketten elterültünk a földön, én pedig egy szempillantás alatt rátapadtam a nyakára. Már nem tudott mit tenni, így csak belenyugodott, hogy egy ezer éves zöldfülű legyőzte. Ahogy szép lassan szárazra szívtam, visszatért a józan eszem is és egyből visszaváltoztam a rendes formámba. A farkas már csak egy kiszáradt tetem volt mellettem. Szinte lassított felvételként felálltam. Erőteljesen szédültem és hányingerem volt. Nem is csodáltam. Elég sok vért veszítettem. A testem elkezdett regenerálódni a farkas vérétől, de a vámpír formámnak kell egy kis idő, amíg regenerálja önmagát. Főleg a szenteltvízzel ejtett sebeket.
-Na te bolhafészek. Úgy látszik, hogy elintézett egy ezer éves zöldfülű. És ahogy elnézem belehaltál a szégyenbe.-mondtam nevetve. Nem szálltam el magamtól, de jól esett, hogy egy ilyen erős ellenfelet le tudtam győzni.
-Ez durva volt, mi?-kérdeztem Richardtól mosolyogva, de nem kaptam semmi választ. Elő szokott fordulni visszaváltozás után, hogy kicsit kómás, így nem nagyon foglalkoztam vele. Inkább előkaptam a stukkeremet és feltekertem rá a hangtompítót. Miközben a hangtompítót tekertem, egy furcsa sebet vettem észre a csuklómon. Nem tudtam, hogy hogy kerülhetett oda, de nem tűnt veszélyesnek, szóval nem nagyon foglalkoztam vele. Térdemet enyhén berogyasztottam és a vámpírokra jellemző könnyed, szinte hangtalan léptekkel lopakodva beléptem az ajtón. Remélhetőleg egy ilyen képzett katona kiszívása után már rendesen fogok tudni lőni. A vámpír formámat meg egyenlőre kímélni akartam.

Amint beléptem egy folyosón találtam magam. Még szerencse, hogy ebben a formámban voltam, mert a másikban nem fértem volna el. Pisztolyomat a föld felé szegezve két kézzel fogtam, mint ahogy a katonák szokták általában. Látszott, hogy ittam a kinti fickóból. Nekem közebes, ember számára gyors tempóban haladtam végig a folyosón, majd lassan le a lépcsőn. Egyenesen egy laborba. Közben ügyeltem, hogy ne nagyon csapjak zajt. Amint leértem csupán egyetlen nesz volt hallható. A bisztosító kattanása. Nem is értettem, hogy miért csak ilyen későn bisztosítottam ki a pisztolyomat. Minden esetre az ujjamat nem raktam a ravaszra, mert nem akartam fölöslegesen pazarolni a a lőszert. Ahogy kicsit jobban körülnéztem, egy biztonsági kamrában két embert láttam meg. Észre se vettek. Tőlem balra egy elég komolyan lezárt ajtó volt, jobbra pedig egy lépcsőház. Úgy döntöttem, hogy először megvizsgálom az ajtót. Ha nem lehet kinyitni a jelenlegi tudásommal, akkor a lépcsőház felé megyek tovább.